Egyszer csak odaáll elém. Felsorolja, hogy mikor indulnak
buszok Szob felé, pedig meg sem kérdeztem.
Térdig érő mellény egy régi irhabunda béléséből,
gubancos haj, malterfoltos gumicsizma. A kisvasút
utolsó mozdonyvezetője volt, mondja, mióta nincs,
azóta már csak andaxin és nagyfröccs, meg néha
valami segély, a pályát lassan visszaveszi az erdő,
a hidakat elmossák a patakok. Asszem, hogy május volt,
közel hajol, suttog, mikor megálltam egyszer a Tolmács-
hegyi fordulónál, tele volt a vonat pestiekkel,
befékeztem, merhogy jött át az anyaróka a kölkeivel
a síneken, a pestiek meg üvöltöztek, hogy mi van má,
nem látták, hogy közbe ott bukdácsoltak a kisrókák
a talpfákon, én meg megvártam szépen, míg átértek.
Visszamegy a pulthoz, előveszi szatyrából a levél
andaxint, kipattint kettőt a fóliából, beveszi
nagyfröccsel. Üres a kocsma, a rádióban karácsonyi
slágerek, a betűző délutáni fényben ragyog a
pulton hagyott gyógyszerfólia.