„Nihil humani a me alienum puto” — tanultuk hajdan a régi latinórákon. Az „idegen” a legsötétebb bajkeverő szavak közé tartozik. Csak rossz származik gondolatára, szinte minden bajunk visszavezethető rá, benne van minden rosszban, benne van mindenben, ami sötét. A világosság onnan jön, amit a szentmisét celebráló pap mond: „Engesztelődjetek ki szívből egymással!” Ennek a kiengesztelődésnek szó szerinti megtestesülése, amikor az egybegyűlt hívek kezet fognak egymással. Nem barátok, nem ismerősök — de attól fogva többé már nem idegenek.
Budán lakom (itt is születtem), járok-kelek az Apor Vilmos tér közelében, naponta többször végigsétálom kiskutyámmal a környéket, a legtöbb arrafelé lakót már ismerem, látásból, arcról, sokat persze névről is. De most ősszel, pontosan szeptember 24-én a délutáni misén az angyalföldi Béke téren vettem részt. Engesztelő szertartás volt a száz éve született Vas István tiszteletére. Felolvasták gyönyörű versét, A Béke téri Krisztust. Gondolom, nem gyakran fordul elő, hogy katolikus mise közben, hogy úgy mondjam, „világi” verset mondanának el. Hubay Miklóst láttam ott, és még néhány ismerőst. De rajtuk kívül nem volt számomra egyetlen ismerős arc sem a Béke téri templom szép terében, a környéket sem ismerem. A kézfogással azonban bekapcsolódott közöttünk, az egymást még soha-nem-látottak között az az áramkör, amely még nem barátság a szó hétköznapi értelmében, de már az „idegen” ellentéte.
Léteznek fontos dolgok, sőt, egyenesen a legfontosabbak közül valók, amelyeknek nincsen nyelvi kifejezhetőségük, amelyeket nem lehet megnevezni, amelyek nem a nyelvben, hanem mozdulatokban élnek. Ilyen fontos, a legfontosabb dolgok közül való a kézfogás. Nem a köszönésszerű és bemutatkozásnál használatos kézfogás, nem a helyeslő kézrázás, nem a férfias kézszorítás. Hanem ez az alig érintés, amely nem egyszerűen jele, hanem megnyilvánulása egy lelki beállítódásnak, amelyben eltűnnek a különbségek, nincsenek nők, férfiak, felnőttek, gyerekek, és amelyben megvalósul valami olyan emelkedettség, amitől jobb lesz a világ.
A barátság kölcsönös érzés, feltétele, hogy személyesen ismerjék egymást. A barátságot együttlét, többszöri találkozás és sok beszélgetés előzi meg. A szerelem nem kölcsönös érzés, a fél világirodalom a bánatos egyoldalú szerelemről szól. Az a kézfogás, az az alig érintés, amiről itt szó van, se nem barátság, se nem szerelem, de ehhez is szükség van még valamire: a másik szemébe kell nézni. A kézfogásban benne lévő emelkedett lélekkel. A barátok szeretik egymást, de néha haragudhatnak is egymásra, vitatkozhatnak is, a kézfogás-celebráció (nevezzük most így) mentes mindenféle más érzéstől és megnyilatkozástól. Magában való. Azonban ha kell, magába foglalhat mindent, kivéve egyet: a másik idegennek érzését.