Győrffy Ákos Ez a világ nem

Vigilia 2012-es  decemberi körkérdéséreMiben hiszek? Mi tehát ", Az én Crédóm?" 

 

Nincs  az a marhabélyeg, mit meg ne érdemelnék. Kezdhetném így, Pilinszkyvel, és talán most érdemes is ezzel kezdenem. Nincs hitem. Ha igazán rövid akarnék lenni, ezt az egy mondatot írnám csak ide. Minden más felesleges, amit még hozzátehetnék. Az, hogy nekem nincs, nem jelent semmit. Nem számít az égadta világon semmit, hogy van-e  vagy nincs.  A hit gyengeség, önáltatás, mondhatnám, és akkor  ugyanannyira  lennék igazságos, mint amennyire  nem. Isten léte  nem hit kérdése. Éppen ezért nem hitre van szükségem, hanem arra, hogy eszembe se jusson a hit. Ha eszembe jut, bajban vagyok. 
Ne  kelljen erre gondolnom. A hitre  való rákérdezés  már önmagában egy súlyos krízis tünete. Mert a kérdés végső  soron Isten létére vagy nemlétére vonatkozik. Van-e Isten? Sokak szerint nincs. Sokan hiszik úgy, hogy van. De azt  hinni, hogy van, az mit jelent? Miféle viszony az, ami egy feltevésen alapul?
  Itt ülök a fáskamrában, éjjel. Odafent, a házban egy múlt héten született baba szuszog a kiságyban, mellette  egy négy és fél éves kisfiú, kettejük mellett  az anyjuk. A fáskamrában nagyjából egy hónapra való fa. Illatos, száradó diófa. Október vége felé járunk. Közeledik a hideg.  Ennyi fával nem húzzuk ki a telet, már karácsonyra sem marad belőle  semmi. Mi lesz. Nincs pénz, gyűlnek a csekkek a finom ízléssel díszített  fadobozkában a konyhapulton. Mi lesz. A házon több  milliós hitel, öregember leszek már, mire az utolsó részletet  leemeli majd a bank a számlámról a beláthatatlan jövőben. Mi lesz.
  Nem szokásom  a  magam semmis kis ügyeivel előhozakodni, és hogy most mégis megteszem, annak pusztán  az az oka, hogy jelezzem: Ebben az életállapotban sem fogalmazódik meg bennem a hitről való gondolkodás igénye. Ez nem fennhéjázás, dehogy. Nem tudok semmit, így hát nem is állíthatok semmit, csupán azt, hogy számomra soha nem volt kérdés  Isten jelenléte, távolléte, vagy nemléte. Gyerekkoromban, úgy tűnik  most innen, nagyon közel volt. Ahogy az anyjához volt közelebb az ember. Pedig most sincs távolabb, csak a kosz lett  közben vastagabb a bőrömön. Itt van. Hol?
Sehol. Belül. Kívül. Mindegy. Nincs a világban. Ez a világ nem az otthona. Ráfordítottuk a kulcsot a zárban, amikor kopogtatott. Mint a rühes macskát, úgy rugdostuk el a küszöbről. De végül is ez is mindegy. Ezt a világot a hiányával szereti. Hűlt helyével vigasztal. De engem ez a világ nem érdekel. Nincs benne  semmi, ami érdekelhetne.
  Délután egy halott vörösbegyet  találtam az ablak alatt. Nem vette észre az üveget, nekirepült és a nyakát szegte. Azt hitte, az ég az, mert tényleg felhők jártak  az üvegen. Hullik a makk, kopog a tetőkön. Vaddisznókonda  jár a kertek alatt. A  Vénusz bevilágít a homályos kamraablakon.

forrás : Vigilia, 2012. december  (pp. 905-906.)