A Vigilia 2012-es decemberi körkérdésére: Miben hiszek? Mi tehát ", Az én Crédóm?"
Nincs az a marhabélyeg, mit meg ne érdemelnék. Kezdhetném így, Pilinszkyvel, és talán most érdemes is ezzel kezdenem. Nincs hitem. Ha igazán rövid akarnék lenni, ezt az egy mondatot írnám csak ide. Minden más felesleges, amit még hozzátehetnék. Az, hogy nekem nincs, nem jelent semmit. Nem számít az égadta világon semmit, hogy van-e vagy nincs. A hit gyengeség, önáltatás, mondhatnám, és akkor ugyanannyira lennék igazságos, mint amennyire nem. Isten léte nem hit kérdése. Éppen ezért nem hitre van szükségem, hanem arra, hogy eszembe se jusson a hit. Ha eszembe jut, bajban vagyok.
Ne kelljen erre gondolnom. A hitre való rákérdezés már önmagában egy súlyos krízis tünete. Mert a kérdés végső soron Isten létére vagy nemlétére vonatkozik. Van-e Isten? Sokak szerint nincs. Sokan hiszik úgy, hogy van. De azt hinni, hogy van, az mit jelent? Miféle viszony az, ami egy feltevésen alapul?
Itt ülök a fáskamrában, éjjel. Odafent, a házban egy múlt héten született baba szuszog a kiságyban, mellette egy négy és fél éves kisfiú, kettejük mellett az anyjuk. A fáskamrában nagyjából egy hónapra való fa. Illatos, száradó diófa. Október vége felé járunk. Közeledik a hideg. Ennyi fával nem húzzuk ki a telet, már karácsonyra sem marad belőle semmi. Mi lesz. Nincs pénz, gyűlnek a csekkek a finom ízléssel díszített fadobozkában a konyhapulton. Mi lesz. A házon több milliós hitel, öregember leszek már, mire az utolsó részletet leemeli majd a bank a számlámról a beláthatatlan jövőben. Mi lesz.
Nem szokásom a magam semmis kis ügyeivel előhozakodni, és hogy most mégis megteszem, annak pusztán az az oka, hogy jelezzem: Ebben az életállapotban sem fogalmazódik meg bennem a hitről való gondolkodás igénye. Ez nem fennhéjázás, dehogy. Nem tudok semmit, így hát nem is állíthatok semmit, csupán azt, hogy számomra soha nem volt kérdés Isten jelenléte, távolléte, vagy nemléte. Gyerekkoromban, úgy tűnik most innen, nagyon közel volt. Ahogy az anyjához volt közelebb az ember. Pedig most sincs távolabb, csak a kosz lett közben vastagabb a bőrömön. Itt van. Hol?
Sehol. Belül. Kívül. Mindegy. Nincs a világban. Ez a világ nem az otthona. Ráfordítottuk a kulcsot a zárban, amikor kopogtatott. Mint a rühes macskát, úgy rugdostuk el a küszöbről. De végül is ez is mindegy. Ezt a világot a hiányával szereti. Hűlt helyével vigasztal. De engem ez a világ nem érdekel. Nincs benne semmi, ami érdekelhetne.
Délután egy halott vörösbegyet találtam az ablak alatt. Nem vette észre az üveget, nekirepült és a nyakát szegte. Azt hitte, az ég az, mert tényleg felhők jártak az üvegen. Hullik a makk, kopog a tetőkön. Vaddisznókonda jár a kertek alatt. A Vénusz bevilágít a homályos kamraablakon.
forrás : Vigilia, 2012. december (pp. 905-906.)