 |
| 2013. ápr. 16. 12:00 |
 |
| 2013. ápr. 22. 11:45 |
 |
| 2013. ápr. 23. 14:40 |
 |
| 2013. ápr. 26. 17:13 |
 |
| 2013. ápr. 27. 14:55 |
 |
| 2013. ápr. 28. 8:10 |
 |
| 2013. ápr. 28. 14:15 |
 |
| 2013. ápr. 30. 14:42 |
forrás
Két hét összefoglalva 8 képben
forrás
Baka István POST AETATEM VESTRAM
– jegyzetek egy fordításkötethez –
Ezerkilencszáznyolcvannyolc telén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottam;
már túl lehettem életem felén
(vagy mégsem? így reménykedem titokban);
se igaz út, se csalfa messzi fény,
csak egy a biztos: Brodszkijt fordítottam,
ki számüzött, mint enmagamban én,
de boldogabb, mert én itt, ő New Yorkban;
emlékszem: hetvenegyben ott, a Né-
va nyirkos partján Post aetatem nostram
– latin nevű – poémáját elém
letette egy boglyas fiú a roppant,
Nyevszkij proszpekti ház emeletén;
egy japán diáklánnyal jártam ottan,
orosz szakos volt, most Párizsban él
barátommal, ki... eleget locsogtam
e tárgyról épp, de – ha már belefogtam –
hadd mondjam el: magyarra áttevém
e verset a minap, s nem is titokban, –
bizony, nem hittem volna akkor én
(bocsánat, hogy két rímet visszahoztam);
hol is tartottam? nyolcvannyolc telén
a hetvenegyes évbe így jutottam
vissza – virult a genszek, és remény
se volt, hogy egyszer az archívumokban
elsüllyedt akták – post aetatem vestram –
előkerülnek, feldereng a fény,
s ex oriente Szamara de lux-ban
gördülnek új gen(min)szekek felém...
Örvendezünk hát, és nem is titokban,
de kis szobánkban, nyolcvannyolc telén
(ne számold, mennyi rímet visszaloptam);
elég is ennyi – némulok, szegény
magyar, ki – hetven éve már – sarokban
térdeplek Európa szegletén.
(1988)
Részlet Szőke Katalin írásából A költő és műfordító szerepcseréje (Baka István költészetének orosz kulturális kódja)
Az idén [1996] január végén elhunyt Joszif Brodszkij, az „utolsó pétervári költő” verseit Baka a Tarkovszkij-kötet összeállítását követően, 1987 végén kezdte fordítani; az első magyar Brodszkij-könyv 1988-ban jelent meg. Brodszkij második verseskötetének fordítását közvetlenül halála előtt fejezte be. Brodszkijnak egyrészt személye és sorsa, másrészt világszemlélete, versbeszédének egyedisége foglalkoztatta. Persze kiváltképp az a nem könnyű fordítói feladat, melyet versei magyarítása jelentett. Mikor 1971-ben Leningrádban megkapta a költő szamizdat-verseit, nem sejthette, hogy majdnem húsz évvel később, mennyire döntő lesz számára ez a költői világ. Baka affinitását a brodszkiji életrajzhoz alapvetően a költő száműzött-volta (mind konkrét, mind átvitt jelentésben) határozta meg. Miután a periferiális alkotói-értelmiségi létforma orosz változata volt Baka számára megragadható, ennek sorsmodelljeit kereste. E keresések közepette teljesedett ki és mélyült el költészetében a „testbe-zártság” magányának motívuma; száműzöttséggé minősült át, melynek prototípusait Brodszkij, Rahmanyinov és Hodaszevics testesítették meg. A tarkovszkiji ihletésű labirintus-motívum például, feltehetőleg nem kis mértékben Brodszkij világszemlélete és mitológiai tárgyú versei hatására „én-labirintussá” változott át a Thészeusz (1989) című versben, a száműzöttség pedig mint az önmagába-zártság léthelyzete manifesztálódott a Rachmaninov zongorája (1987) című versben („te zongorádba száműzött”), valamint a Post aetatem vestram-ban („Brodszkijt fordítottam,/ ki száműzött, mint enmagamba én...”).
Egyébként a Post aetatem vestram című versben, melynek alcíme – jegyzetek egy fordításkötethez –, a műfordító és költő szerepet cserél, Baka Brodszkij-verset imitál; a nyilvánvaló idézeteken (önidézeteken? – hisz ő a fordító is!) kívül ironikusan felvillantja Brodszkij lírájának egyes jellemző eljárásmódjait, megszólaltatja versbeszéde intonációját. A vers címe – a Post aetatem nostram Brodszkij-poéma parafrázisa; a „vestram” – „ti”; mármint magyarul a Baka-vers címe: a „Ti időszámításotok után”, eleve ironikus utalás az „idegen” időre, s versvilágra. Baka versében az idézetek többsége Brodszkij egyik remekművéből, a Húsz szonett Stuart Máriához című ciklusból való. Ezzel mintegy felidézi a Brodszkij-lírára jellemző idézet-mechanizmus működését: a ciklus harmadik szonettjét Brodszkij a már-már közhelyszámba menő Dante-idézet parafrazálásával („A Luxembourg kert mélyire jutottam / az emberélet útjának felén...”) nyitja; Baka verse első sorai ennek következtében kétszeres (háromszoros? – Baka fordításában Babits Dante-fordításának sorait használta fel) idézetek – „Ezerkilencszáznyolcvannyolc telén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam / már túllehettem életem felén...”. Szintén a Stuart Máriá-ban szerepel a genszek szó (ezt Baka nem fordította le – a genyeralnij szekretar – 'főtitkár' rövidítése): „A hold: paralitikus genszeked”. Ezt a groteszk képet a Gorbacsov-kori anekdota szójátékának szövegkörnyezetébe helyezi egy újabb rövidítés-utalással: „... gördülnek új gen(min)szekek felém.” (Az anekdota a következő: Ki Gorbacsov? – „minyeralnij szekretar” / 'ásványvíz titkár' ugyanis alkoholárusítási tilalmat vezetett be 1985-ben.) Brodszkij számára a nyelv metafizikai kategória, egyik esszéjében azt állítja, hogy nem a nyelv a költő eszköze, hanem fordítva: a költő – a nyelvé. Költészetében éppen ezért gyakran a nyelv a vers szereplőjeként jelenik meg, a nyelvvel való bánásmód pedig egyik központi témája, sőt, a vers menetét nem egyszer megszakítja a költői mesterségre utaló reflexió. Baka versében az ironikus „verstani” közbevetések erre a felismert brodszkiji eljárásmódra vonatkoznak: „bocsánat, hogy két rímet visszahoztam”. Mellesleg a vers-intonáció közelítése a prózai beszédhez, amely alapvető Brodszkij költészetében, nem maradt hatás nélkül Baka munkásságára. A Brodszkij-fordítások után kezd felszabadultabban bánni a nyelvvel, annak ellenére, hogy a szigorúan zárt versformát megőrzi (Brodszkij is ezt teszi), s tulajdonít – bár ezt félve írom le, túlságosan spekulatívnak tűnik – egyre inkább metafizikai-egzisztenciális jelentést a költői szónak. Egyik utolsó, szép versében, a Csak a szavak-ban mindezt így összegzi: „lélek vagyok ki test-koloncát / hurcolva folyton megbotol / a semmi és a lét közötti / küszöbben bár ez a küszöb / szó maga is csak és riadtan / tévelygek a szavak között...” A Post aetatem vestram-ban Baka ugyanakkor megfogalmazza azt a különbséget is, ami a kétféle „száműzöttség” (az orosz és a magyar) között történetileg, mentalitásban létezik; voltaképpen nem mindegy, hogy valaki a Birodalom száműzöttje (a virtuális Birodalom annak, ki benne született, ha a reális ki is lökte magából, ott marad tudatában) vagy egy kis ország szülötte, kinek térérzékelése már eredendően a perifériára szorítkozik: „némulok, szegény / magyar, ki – hetven éve már – sarokban / térdeplek Európa szegletén.”
forrás: Baka István Alapítvány
Petri György HUNFALVY NAPLÓJÁNAK OLVASÁSA KÖZBEN
A kihelyezett középpontu Ország
(Bécs, Berlin, Moszkva),
ahol mindig egy forradalom kelletik
– hogy a farát komótosan megvakarhassa.
Képest-hon. Majdnem-Ország.
Összehasonlító országlászat gyümölcse.
A Szigetvilág bezzeg-gyermeke.
Modernizál és mégis,
illetvemégse, azaz… Hogyan ki
kecmeregni
egy még végig sem gondolt körmondatból?
Mikor nincsen is gondolat.
Csak szufla.
Létegesül a tengerimalac is (önszerveződik).
Szín és jav. A demokrata fórum pezseg.
A független sajtó eszélyes, vakmer
(bátorságától torkába dobog enszive).
De másfelől: Itt vannak. Vannak vészjelek.
Az öntudatos, tervezett csőd szóvivői.
Itt vannak. Ők a vészjel.
Lesz itt minden – óh jaj, barátaim! –
perceken belül.
VISSZANÉZŐ KRITIKA, 2008. szeptemberSinkó László és Kővári Orsolya beszélgetése
Fél évvel ezelőtt, mikor először megkerestem, azt kérte, akkor beszélgessünk, ha felszállt a füst.
Igen, ezt az igazgatóváltásra értettem.
Eszerint felszállt. Alföldi Róbert a Nemzeti Színház új főigazgatója, ön pedig változatlanul a társulat tagja. Utóbbiról akart megbizonyosodni?
Ezelőtt soha nem voltam olyan helyzetben az életem során, hogy felmerülhetett volna, megtartanak, vagy sem. Mindig én döntöttem. Debrecenben kezdtem, onnan hívtak Budapestre, a Nemzetibe, innen Zsámbékiék vittek a Katona József Színházba, a Katonából pedig Székely után mentem. Na, itt jött egy nagy törés. Kemény időszak következett, de akkor is én választottam. Végül idehívott Jordán.
Komolyan megfordult a fejében, hogy a Nemzeti Színház bármely igazgatója képes lenne elküldeni Sinkó Lászlót?
Erről az oldalról szemlélve magam is úgy éreztem, nem lehet gond. Másrészt viszont bármi lehetséges. Lassan két éve, hogy elkészült a Robival folytatott nagysikerű beszélgetés a Magyar Televízió sorozatában. Akkor is azzal kezdte, amivel most, a szerződtetésnél, hogy rajtam nevelkedett a Katonában.
Bízik a fiatal erőkben?
Feltétlenül. Világéletemben fiatalpárti voltam, és ebben a tapasztalataim csak megerősítettek. Kezdőként rengeteget szenvedtem a generációs problémáktól. A régi Nemzeti Színház nagyra becsült művészei sokszor annyira rám nehezedtek, hogy majdnem megfulladtam.
Panaszkodott később a lehetetlen körülményekről, próbákról, szerepekről. Mi hiányzott valójában?
Mindaz, ami később a Katona József Színházban megvalósult. Nemcsak én nem kaptam szerepeket. Hogy csak egy példát említsek: Benedek Miklóssal együtt ültünk a kispadon. Ha valami épkézláb szerepet kaptam, nyílt titok volt, hogy azt a Kálmán Gyuri visszaadta. Kivételt képez ez alól az a három év, melyben Babarczy ott rendezett, és néhány Iglódival közös munka, Az álszentek összeesküvése és az Iván, a rettentő. De eleget beszéltem már ezekről a nehéz időszakokról. A lényeg, hogy úgy jártam akkor, mint annak idején a főiskolán. Begörcsöltem. Anno néztem az osztálytársaimat és éreztem, hogy én valami mást szeretnék csinálni, de nem tudtam, hogy mi az a más, amit másképp akarok. Pontosan ez a hangulat fogott el a hetvenes években a Nemzetiben. Emlékszem, mikor Egri Pista bácsi rendezte A fösvényt, Básti Lajos játszotta a főszerepet, én meg az egyik szerelmest, Valért. Megpróbáltam a moliére-i szöveget hangvételében a természetes megszólaláshoz közelíteni. Nézett, nézett, majd leállította a próbát és elkezdett üvölteni, hogy mi ez az "álmodernkedő naturalista pöntyögés". Szó szerint ezt mondta, soha nem felejtem el. Sírógörcsöt kaptam. Ez volt a második vagy harmadik szerepem a Nemzetiben, mióta felszerződtem vidékről. Majd véget értek a próbák, lement a bemutató, a sokadik előadáson vártunk az egyik jelenetre a színfalak mögött, mikor Básti - aki imádott a főiskolán, és elsők között szorgalmazta, hogy átjöjjek Debrecenből - megszólalt: "Nehéz ez a Moliére, ugye fiam?" Iszonyatos feszültségek dolgozhattak benne. Jóval később egyébként én is eljátszhattam A fösvényt, Bagó Bercinél Zalaegerszegen. Nagyon élveztem. Ha jól tudom, ez volt az egyetlen magyar előadás, amelyben Harpagon nem kapja meg a pénzét a végén.
A Nemzeti Színház avult játékstílusát, a természetellenes beszédmodort, amit mond, sokat bírálták. Miért szakítottak ezzel olyan nehezen?
Nem játékstílus volt ez, hanem leegyszerűsített gondolkodásmód. Itt ugye már nem a deklamáló stílusról beszélünk, az Bakó Lászlóval eltűnt.
Miben testesült meg a leegyszerűsített gondolkodásmód?
Minden fekete-fehér volt. Kimondott szentenciák határozták meg a mindennapokat. Ha kitaláltam valami újat, érdekesebbet, ha kísérleteztem, nem várták meg, mi lesz a vége, azonnal leintettek, hogy ez hülyeség. A társalgó olyan volt, mint egy cipőbolt. A székeket körbe helyezték el, a fal mellett, csak egymást lehetett nézni. Ebből jött aztán, hogy jaj, milyen jó cipőd van! Ha megkérdezte valaki, hogy vagyok, mielőtt megszólalhattam volna, elmondta, hogy vele mi van, majd kirohant. Aki ült és nem beszélt, az feltétlenül nagyképű volt vagy buta. Ezt a sok rettenetet mind meg kellett tanulnom. Akkor derült ki igazán, milyen förtelmes a helyzet, mikor megjöttek Zsámbékiék. Aschernek a külsejét kezdték piszkálni, de olyan is gyakran előfordult, hogy a vidékről érkezett új tagokat visszaküldték oda, ahonnan jöttek.
Gőg?
Nem, a féltehetségek reszkettek a helyükért.
A kultúrpolitikai helyzet is meglehetősen beteges volt.
Hogyne! Iszonyatos zűrzavar uralkodott. Akkoriban mindig megnéztem a felhozott vidéki előadásokat. Székely Három nővérét, Aschertől a Mesél a bécsi erdőt, Ruszt Don Carlosát. Egyik nap megjelent, talán a Film Színház Muzsikában, hogy Sinkó László a lépcsőn ülve nézi a vidéki színházak előadásait. Ezt kiélezett kultúrpolitikai tettként értékelték. Igaz, a Katonát is a kultúrpolitikának köszönhettük. Büntetésnek szánták, hogy Zsámbéki ott játszadozzon. Aztán sokszor kénytelenek voltak visszakozni. A Halleluja- és a Csirkefej-előadásokat szándékosan fél kilencre írták ki, gondolván, mire vége, már nem jár a metró, így nem lesznek nézők. A közönség leleményesebb része persze már az időpont alapján kiszimatolta, hogy izgalmas dologról lehet szó. Két hónap múltán a kultúrpolitikus, aki a rendeletet hozta, ott tapsolt a harmadik sorban. Ennyit ért az egész.
Babarczyval szeretett dolgozni. Miért nem követte Kaposvárra, ahogy később Zsámbékit a Katonába, vagy Székelyt az Új Színházba?
Sok fiatal távozott akkoriban a Nemzetiből, mert elviselhetetlennek érezte a légkört. Ám ez csak az érme egyik oldala. Valóban kemény közeg volt, de megedzette az embert. Zsámbéki a mai napig állítja, hogy a Nemzetiben hatalmas színészi erők működtek, szó sincs arról, hogy az egy rossz társulat lett volna. Kálmán György, Őze Lajos, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre. Elképesztő színészek voltak, mindent meg lehetett tőlük tanulni. Mindannyian Marton Endre és Major Tamás párviadalának estünk áldozatul. Ha Majornál játszottam, Marton utált, egyébként fordítva.
Sok negatív élmény érte a főiskolán is. Oda mi csábította később vissza?
1971-ben szerepeltem egy vizsgaelőadásban - Christopher Hampton: Emberbarát -, melyet az akkoriban színházrendező-szakot végzett Kornis (Kertész) Mihály rendezett. Benne volt még Lukács Sanyi, Bánsági Ildikó, Horváth Péter. Nagyon jó próbaidőszak volt, Mityu kedvencei közé tartoztam. Aztán hosszú ideig semmi, valahányszor elmentem a főiskola előtt, a gyomrom összerándult, majd 1991-ben keresett meg a Szirtes Tamás-osztály, Kálid Artúr, Vasvári Emese, Takátsy Péter, Rajkai Zoltán, Dózsa László, Selmeczi Roland, hogy választhatnak tanárt a szakmából, színész-rendezőt, és ők rám gondoltak. Kerestem darabot a Színháztudományi Intézetben, Botho Strauss Kicsik és nagyok című művéből dolgoztunk fel részleteket. Állati jól éreztem magam, és teljesen feloldódtak a főiskolához kötődő szorongásaim. Ezután Horvai István kérdezte meg, nincs-e kedvem mellette dolgozni. Remek osztálya volt: Marozsán, Schell, Anger, Kamarás, Keszég, Hajdú Steve, Fekete Ernő. Szóval, visszatérve a fiatalokra, én nekik, a fiatalságnak köszönhetem életem legboldogabb szakaszát, mely 1982-től 1994-ig tartott. A Katona József Színház ifjú vezetése alatt "in floribus" töltött éveket, az utazásokat, a főiskolai tanítást. A nap huszonnégy órájában filmeztem, tévéztem, rádióztam, szinkronizáltam, vendégszerepeltem. Ekkoriban még folyamatosan készültek a Rockenbauer Pál-féle úti filmek is. Később pedig kínosan ügyeltem arra, hogy ne váljak védett madárrá, vagy két lábon járó mellszoborrá, és hogy soha ne nőjön be a fejem lágya. Sose akartam komoly ember lenni. Egy idősebb kolléga jegyezte meg egyszer, kezd elege lenni abból, hogy a szakma tele lett ezekkel a színészgyerekekkel. Hogy felduzzadt. Kiket értett színészgyerekeken? Szirtes Ágit, Udvaros Dorottyát, Básti Julit, Benedek Miklóst, és persze engem. Csakhogy nekünk a tehetségen túl az is megadatott, hogy idő előtt kezdtünk színházba járni, otthon tanultuk a színpadi fegyelmet és morált. Nekünk ezt nem kellett megtanítani a főiskolán. Évek múltán a kolléga valami kellemetlen tapasztalatra hivatkozva elnézést kért.
Jordán, Balikó és Babarczy helyett az előrejelzések szerint többnyire Alföldivel, Mundruczóval, Zsótérral, Balázs Zoltánnal fog dolgozni. Hogy érzi, kellőképpen nyitott arra a fajta progresszivitásra, ami őket mozgatja?
Bizalommal és bizakodással vagyok az új színházvezetés iránt. Alföldi tehetséges, művelt, ambiciózus fiatalember, igazi reneszánsz alkat. A szerződtetésnél azt mondta, mindig kíváncsi a véleményemre. Ezt a mondatot utoljára Székely Gábortól hallottam. Mundruczót idáig egy televíziós nyilatkozatából volt szerencsém megismerni, a filmjeit nem láttam, így nemigen tudok mit mondani. Balázs Zoli régi jó barátom. Együtt játszottunk Catalina Buzoianu Három nővérében, ő Tusenbachot, én az orvost. Megfogott benne valami, talán a régi magamból. Azt éreztem, amit szegény Balkay Gézánál, hogy egyformán gondolkodunk, egyformán merünk - vagy mernék én -, hogy egy húron pendülünk.
Meg is hívta önt néhány éve a Maladype produkciójára, az Empedoklész címszerepére.
Így van. Kijött hozzám, végigbeszéltük az egészet, úgy volt, hogy a Bárkán csináljuk, ez nem jött össze, majd hogy Szikoránál Szolnokon, de ott sem jutottunk túl a tárgyalási fázison. Több mint egy évvel ezután Zoli megrendezte a Bárkán, Kálid Artúrral. Most úgy néz ki, ismét együtt dolgozunk majd. Az évad utolsó bemutatója Webster Amalfi hercegnője, melyben egy nagy szerepet játszom, a bíborost. Zsótérral pedig már megjártuk a hadak útját. Az Új Színház stúdiószínpadán Thomas Bernhard: Világjobbító című darabjával küzdöttünk meg, ami igazából nem sikerült. Őt elvitte a képi világ, rajtam meg kicsit lógott a szerep, és sajnos nem szegültem szembe vele. Utólag mondta, hogy sok dologban igazam volt.
Zavarja, ha nem vehet részt alkotóként a próbafolyamatban?
Igen. Hallottam olyan rendezőkről, akikkel biztosan nem tudnék dolgozni. Kész előadással jönnek be az olvasópróbára. Hát én ettől megőrülnék! Egyebek mellett pontosan azért szerettem a Katonát, mert amikor nekiálltunk egy darabnak, fogalmunk sem volt, mi sül ki belőle. Az Übü királynál például hoszszú ideig nem tudtuk, milyen lesz az eleje és a vége. Kihagytunk részeket, később visszamentünk és bedugaszoltuk. Izgalmas próbaidőszak volt. Ezért rettentő fontos számomra, amit Robi mondott, hogy kíváncsi a véleményemre, elvárja, hogy jelezzem, ha úgy érzem, nincs rendjén, amit mond, vagy csinál. Ez nagyon hiányzott már nekem! Szomorú tapasztalataim voltak már főiskolás koromtól: egyes tanárok havonta egyszer vagy kétszer jöttek be.
Mint például az osztályfőnöke, Várkonyi Zoltán?
Naná! Bejött és megszólalt: "Lepjenek meg!" De meg is lehet fordítani a történetet: eleve meglepődtünk azon, hogy bejött.
Nem volt felhőtlen a viszonyuk. Önt pedagógusként nem nyűgözte le Várkonyi, ő meg "fél évet adott, önnek, hogy bizonyítson".
Így igaz. Sulyok Mária mentett meg. Neki köszönhetem, hogy nem rúgtak ki. Beszédet tanított nálunk. Ő értette a problémáimat, tudta, mitől görcsöltem be, az órák után bent maradt és külön foglalkozott velem. Állítólag több hasonló növendéke akadt az évek során.
Említette, hogy a tanítás élete legboldogabb periódusához tartozott. Miért hagyta abba?
Mikor Székely Gábortól elvették az Új Színházat, mélységesen csalódtam mindenben. És bár nem a szakma vette el, miután megtörtént, egyetlen fővárosi igazgató sem szólt, hogy na, gyere öreg, szerződj ide hozzánk! Ekkor hagytam fel a tanítással is.
A csalódottság miatt?
Igen. Hasamra ütök: hat-nyolc Kossuth-díjas színész került utcára, de a szakma ezen nem hördült fel. Mi meg futottunk, amerre láttunk. Így történt, hogy ötvenhét évesen felcsaptam vidéki vándorszínésznek. Úgy éreztem magam, mint akit kifosztottak. Székely Új Színháza számomra az elvesztett éden.
Székely Gábor távozása után maradhatott volna?
Tudtam, hogy menni kell, hogy e nélkül az ember nélkül nem megy. Én a társulatalapítót követtem az Új Színházba. Nem volt miért maradnom. Ez nem bűn.
Kizárólag Székely és az Új Színház miatt mondott búcsút tizenkét év után, 1994-ben a Katonának?
Közrejátszott az is, hogy a mai napig nem tudjuk pontosan, hogy Székely Gábor igazából miért ment el a Katonából. Csak sejtések vannak, de valószínűleg soha nem fogjuk megtudni. A másik ok, hogy idővel minden társulat elfárad. Az ötvenes években abban a Nemzetiben kezdtem a pályámat, melyet később felrobbantottak. Itt a legapróbb szerepeket is olyan színészóriások játszották, mint Makláry Zoltán, vagy Bihari József. A Katonában sem volt ez másképp. Egyik este kis szerep, másik este nagy. Egyenrangú képességekkel bíró színészek, igazságos elosztórendszer. Egy idő után azonban mindenütt kiépül a hierarchia. Nincs mese, ez megelőzhetetlen. De tizenkét éven át úgy álltak a csillagok, ahogy sokáig nem fognak. A katonás igényt és szemléletet továbbvittem az Új Színházba.
Nem volt meglepő kikerülni a burokból másfél évtized után?
Dehogynem. Előbb hosszú évek alatt részünkké vált az igényesség, majd elkezdtünk máshol dolgozni, és sok helyütt azt kérdezgettük magunktól: itt ennyi elég? Máig ez a tapasztalatom. Rengeteget szenvedtem azóta, hogy eljöttem a Katonából. Engem ez a tizenkét év "megbélyegzett", és ezzel a bélyeggel megyek át a másvilágra, nem engedek belőle jottányit sem.
Mégis, mi hiányzik különösen, azon túl, hogy általában véve magasabb volt a mérce?
Csak egy példa. A rendezők törődtek az előadások bemutató utáni sorsával. Folyamatosan nézték azokat, és megbeszéléseket tartottak. Ez óriási dolog volt. Most nincs semmi. Én néha végzek egy kis aknamunkát azokkal a kollégáimmal, akiknek ez szintén fontos lenne.
Olyasmit is hallani, hogy a Nemzetiben rendezőknek sokszor éppen a régi katonás mag kezelhetetlensége okoz iszonyatos problémát. Merthogy van bennük valamiféle eltartás, mintha úgy éreznék, már megcsinálták, túl vannak a csodán, a csúcson, a tutin, és olyan úgysem lesz többé, amilyen a Katonában volt, azt senki nem tudja, amit Zsámbéki vagy Ascher. Ezért sértettnek érzik magukat és egyszersmind feladják.
Nem, erről szó sincsen, hogy mi már megcsináltuk. Hiszen a Katona se arról szólt, hogy mi már megcsináltunk egy, kettő, öt vagy tíz jó előadást, és mi többet úgysem tudunk. Az egy életforma volt, igény és gondolkodásmód. Mióta eljöttem, ez bennem csak fokozódott, nemhogy elmúlt volna. Nem kell rögtön arisztokratizmust feltételezni. Egyesek nagyon szeretnek feltételezni, miközben ők a legarisztokratábbak. Talán nem elég az, amit ők adnak. Talán meg kellene tanulni instrukciókat adni. Nem félórákat dumálni, hanem egy mondatban összefoglalni, amit látni akar. Zsámbéki, miután megnézte a Lulut, amiben az orvost játszottam, ennyit mondott: "Laci, minden rendben, de ez a férfi már nagyon sok vért látott." És kész. Helyrerakta az egészet. Ezt az egy mondatot bizony tudni kell. Ezt Nádasdy Kálmán, Ruszt József és az őket követők is tudták. Szóval, nekem nincs ilyen irányú konfliktusom magammal. Olyan van, hogy három hete ott ülök a színpadon és még egy szót sem szóltak hozzám. Egyszer megkérdezte egy kollégám, figyelj, te miért voltál itt ma? Nem tudom. Mert szerződésem van, és be kellett jönnöm. Más: az sem volt rossz katonás alapelv, hogy a szerepet nem azért kaptad meg, mert tehetségtelen vagy és a próbán kell bizonyítani az alkalmasságodat. Sokan nem mernek rosszak lenni a próbán. Ez borzasztóan idegesítő.
Ennyire lesújtóak a tapasztalatai?
Legtöbbször. És itt még csak nem is arról van szó, hogy ki mennyire tehetséges, vagy hogy milyen színvonalú munkát végez. Ha meg is csinálunk valamit jól, elképesztő színpadi fegyelmezetlenséget tapasztalok. Ez egy morális vétek, színházellenes, a fegyelemre generációkat nem tanítottak meg. A másik: ezennel megkérdőjelezem a Nemzeti Színház akusztikáját érintő elvakult nézeteket. Van is egy kis táborom már ezzel kapcsolatban. Talán beszélni is meg kellene tanulni.
Vagyis sokat dobna az amúgy optimálisnak nem mondható akusztikán, ha a színészek legalább nagyobbrészt tudnának rendesen beszélni?
Hát igen. Tudja, az a tapasztalat, hogy vannak olyanok, akiket mindig lehet érteni. Tisztában vagyok vele, hogy aki frissen kikerül a főiskoláról, még nem tud sokat a szakmáról. Nem is kell, de az alapokat, a technikát meg kell tanulni. Aztán erre majd ráépül az érzelmi töltet. Mi így tanultak. Most meg átveszik úgy a diplomát, hogy nem tudnak beszélni, sírni, vagy nevetni a színpadon. Kérem szépen, ezt meg lehet tanulni. Én például sokáig hadartam. Mikor megtanultam egy szerepet, bizonyítani akartam magamnak, hogy jól tudom, ezért pörgettem. Ma viszont azt látom a színpadon, hogy nagyon unja, nagyon unja, befejezné már, de hogy mit, abból egy szót sem értek. A másik: a színpadi biztonság. Szövegtudás és koncentráció nélkül nem megy. A kétszázadik előadáson azért már nem azon kéne gondolkodni, hogy melyik szó következik, és épp így: a kétszázadik előadáson is lehet bakizni a szövegben, ha nem koncentrál, ha belül megbillen.
Mi a helyzet a személyiséggel?
Az a legfontosabb. Erről Verebes Pista édesapjának, Verebes Károlynak volt egy nagyon jó mondása. Elnézést, kicsit triviális: Számomra háromféle színész létezik: a "díszletszínész", a "kellékszínész", és a "na baszd meg-színész". A "díszletszínész" bejön az ajtón, és azt hisszük, hogy ő az ajtó. A "kellékszínész" leül az asztalhoz, és azt hisszük, ő a váza az asztalon. Az utolsó meg bejön, és csak annyit mondasz magadban: Na, baszd meg! Irtó fontos a személyiség. Akármilyen szerepet játszik egy színész, ha belép a színpadra, oda kell hogy figyeljek. Anélkül, hogy megszólalna. Rajz János Csiky Gergely Buborékok című darabjában inast játszott a Nemzetiben. Ez volt az első szerepe, Szegedről szerződött fel az ötvenes években. Bal oldalról belépett a színpadra, kezében egy hosszú lámpagyújtóval, meggyújtott két vagy három csillárt, és kiment. Nyíltszíni tapsot kapott. Nem szólt egy szót sem, nem bohóckodott, nem kacsintott ki a közönségre. Mégis, az egésznek olyan különös hatása volt. Ilyenkor zizegnek a színlapok. Ezt nem lehet megtanulni, de ki lehet bányászni.
Az egész pályáját végigkísérte valamilyen formában a Nemzeti Színház.
Hogy mit jelent nekem? Olyan mérvű elkötelezettséget soha nem éreztem a Nemzeti iránt, mint Kálmán Gyuri, aki azt mondta, a Nemzeti Színház ott van, ahol én, vagy Imre, akit hiába hívták Zsámbékiék, nem volt hajlandó megválni a színháztól. Ők tényleg magukba szívták a Nemzeti-eszmét. Őszintén, én soha nem foglalkoztam vele. Nem érintett meg, pedig a régi, lerombolt Nemzetiben szólaltam meg először színpadon, az Antonius és Kleopátrában, Major Tamás rendezésében. Antonius egyik katonáját alakítottam. Az Új Színházban történtek után a szabadúszást választottam, a vándorlást, a vidéki életet, a lábon hordozott betegségeket. Csoda, hogy nem haltam bele. A megújult Nemzeti az utcáról szedett fel. Most viszont elmondhatom, negyvenhat éve kaptam meg a diplomámat, de soha nem találkoztam még ilyen komoly színvonalú háttérországgal. És erről is kell beszélni. Én szeretek nyugodtan felkészülni az előadásra, a hosszú próbák között lepihenni, emberhez méltó körülmények között étkezni. Lehet mondani mindenfélét az épületre, megmondom őszintén, én nem értek annyira hozzá, de az bizonyos, hogy a hátsó világot, az öltözőket, a tárakat, a körülményeket profi módon kitalálták. És ez igenis fontos. A színháznak nemcsak a főbejáratát kell nézni, hanem a hátsót is, mert ott jönnek be a színészek.
Mennyiben befolyásolta rossz közérzetét testvére, Sinkovits Imre meghatározó jelenléte a régi Nemzetiben?
Semmi köze nem volt a rossz közérzetemhez. Imrével való kapcsolatom problémái abban gyökereztek, hogy a színházi szakma jó része nem azt kereste, hogy mi a különbség köztünk, hanem az azonosságokat, az összehasonlíthatóságot kutatta megszállottan. Ez patthelyzet. Nagyon sajnálom, hogy érdemben sosem játszottunk együtt. Voltunk persze többször egy színpadon - például a Mózesben -, de sohasem igazi partnerekként. Pedig Illyés Gyula kimondottan nekünk írt egy drámát, a Testvéreket. A bátyám halála után két évvel szereztem tudomást erről egy családi dokumentumból, a sógornőm mutatta meg. Egy Németh Lászlónak írt levél igazolja. A Testvérek ősbemutatója egyébként Pécsett volt, ott Holl Pista és Győri Emil játszották. Majd a Nemzetiben Imre mellett Kálmán Gyurira osztotta Marton a kisebbik fiút.
Sinkovits Imre meghatóan mesélte el, hogy miután Jenő nevű öccse meghalt a Rókus kórház műtőasztalán, hosszú idő telt el, már lemondott arról, hogy testvére születik. És akkor jött ön, akinek rettentően örült. Nehéz elhinni, hogy a színház megmérgezhette a kapcsolatukat.
Nem is mérgezte meg. Állandóan kijátszottak minket egymás ellen. Annyi azonban igaz, hogy a tizenkét és fél év korkülönbség sok volt. Előfordult, hogy nem értett engem bizonyos időszakokban. Élete utolsó tíz évében mindenesetre megállapodtunk, politikáról és szakmáról nem beszélünk.
Milyenek voltak fiatalon?
Sokáig zavarban volt velem kapcsolatban, mert zavarta, hogy nem vagyok kiismerhető. Sokszor tapasztalati úton szeretem megismerni a dolgokat, nem fogadom el, hogy tanítsanak. Háromévesen mondtam otthon először, hogy lemegyek sétálni, és mikor azt mondták, jönnek, lekísérnek, elrántottam a kezem. "Nem! Egyedül." Az erkélyről néztek a szüleim, én meg mentem, hátratett kezemben a sétapálcámmal, és minden pincébe benéztem. A séta az egész életemet végigkísérte. Egyszer apám egyik barátjának vendéglőjében elhagytam a sétapálcámat, és másnapra eltűnt. Vámos Miklóstól kaptam évtizedekkel később Lehetetlen című műsorában egy Stilettit. A Stiletti olasz eredetű sétabot, tulajdonképpen egy hosszú tőr, benne a pálcában. Állítólag Petőfinek is volt ilyen.
Soha nem érezte magányosnak a sétákat?
Egy pillanatra sem. Ez lett életem nagy részének mottója: "Nem. Egyedül."
Jó mottó egy színésznek. Kornis Mihály az ezredforduló után jósolta önnek, hogy még most jön a java, az utolsó nagy menetelés, a világirodalom híres öregember-szerepeit játssza majd. Mit gondol?
Azt írta Mityu, most pihenek, de valószínűleg vége felé tartok a pihenésnek. Nem tudom. Periodikusan kerültem olyan helyzetekbe a pályám során, amikor nem tudtak velem mit kezdeni. Most megint itt vagyok egy új Nemzeti Színházban, és csak arra merek gondolni, amit új igazgatóm mondott nekem: "Kíváncsi vagyok a véleményedre".
KŐVÁRI ORSOLYA
Mándy Ottlikról
Ne fecséreljük el a tehetségünket, hozzuk ki magunkból a maximumot. Írjuk át hatszor, tízszer azt az átkozott novellát. Vagy hajítsuk el, ha nem sikerült, dobjuk a szemétbe.
Próbáljunk becsületesek lenni legalább írásainkban. Mintha Ottlik ezt akarná közölni velem.
Ottlik a kőszegi katonaiskoláról
Ott tanultam meg a lázadást, a zsarnokság gyűlöletét, az élet ocsmányságát és csodálatosságát, az emberek meg a magam természetének vad gonoszságát és szelíd jóságát. Az elnyomás ellenállásra nevelt, a parancsszó különvéleményre, magányra. Észre kellett vennünk, hogy a képzelet szabad, hogy csak a gondolataink és az érzéseink függetlenek; így érlelődött bennünk az egyéniség, végső menedékünk.
forrás: Magvető kiadó, PRÓZA kötet, Ceruzajegyzetek 113. p., Bp., 1980.
Dobai Péter CASTRUM DOLORIS
A fájdalom erődje
„Csak maga a mulandóság,
Az az örökkévaló.”
(Vajda János)
Szeretni nem sikerült. Szeretve lenni sem.
Magányos csolnakod élén állsz, vizek végén.
Deltádat élettel többé már el nem éred,
hiába, hogy te tengert akartál, nem port,
nem futóhomok-horizontot, immár ezzel kell beérned.
Szíved májusát eltékozoltad, most alkonysugár haldokol,
melytől szemed egyszer könnyezik, másszor visszalángol.
Tél van. Tél vagy te is. Az évek házai sorban elsodorva.
Régi helyen állsz, önként, fegyverben, időtlen,
mint várrom kapujában a leváltó jelszót váró őrszem.
Senki nem vált le, Vajda János! Írj verset Ginához:
ha teszed is, hiába! Ki vagy? Karneváli vámtiszt,
’ki egyetlen arcot keres egyre, leányi álarcok mókáját balgán
félreértve… Ráeszmélsz végre, hogy tragédiád: csak ok a nevetésre.
Se part, se áramlat, se torkolat, se délsziget… Csak örvény ölel.
Bánatod ereje is elhagyott. Folyóba zuhant híd vagy, szétrombolt erőd,
’mit nem véd már őrsége, ’mit nem támad többé ellensége.
Első szerelmed őrült csataképe lassan csillapul, már maga a béke.
Lendítő, lüktető vérhullámok, ’melyeken valaha jövőd riadt,
most múltak tolulnak éltető emlékek helyére, szíved kihagy,
s forog, forog veled idegen nyíltvizeken az utolsó csolnak.
Kosztolányi Dezső – 1 mondat
A könyvben nem az az érték, ami le van írva, hanem amit kiolvasunk belőle.
Nemes Nagy Ágnes
ALÁZAT
Fáraszt, hogy mégis hiába ömölt
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.
Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.
De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.
S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.
*
A vers a költő első kötetében – Kettős világban, 1946 – jelent meg, további köteteibe nem vette fel. Lengyel Balázs az Összegyűjtött versekben visszahelyezte első kötet versei közé, a Napló című ciklusba.
fejemre a perc lágy, szirupos árja,
a koponyám: kerek, fanyar gyümölcs,
magányom mégis csonthéjába zárja.
Kemény vagyok és omló por vagyok,
nem olvadok és nem köt semmi sem,
ketten vagyunk, mikor magam vagyok,
a lelkem szikla, testem végtelen.
De mindez fáraszt. Indulnék tovább,
Egyiptomba, fürödni, vagy gyereknek,
– csak már az emlék és valami vágy
fogyó türelmem alján felderengtek.
S mig ülök, hűs hajnali ágyamon,
s mint szemem alját kék lepi a házat,
belenyugodni lassan, bágyadón,
majd megtanít a virradó alázat.
*
A vers a költő első kötetében – Kettős világban, 1946 – jelent meg, további köteteibe nem vette fel. Lengyel Balázs az Összegyűjtött versekben visszahelyezte első kötet versei közé, a Napló című ciklusba.
Születésnap - 80. Részlet Konrád György Önkiadás c. írásából
Az írók, bármilyen különcök is, nevetségesen hasonlítanak egymásra abban, hogy az ő szemükben csak az irodalom van igazán, és hogy nekik a többi író a legérdekesebb. Szellemi érdekünk semmiféle instanciát nem elismerni önmagunk fölött; sem államot, sem pártot, sem egyházat, sem közvéleményt, sem kereskedelmet, sem akadémiát. Az egyetlen valódi kérdés: milyen a szöveg?
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)