Soha nem érkeztem meg abba az új életbe,
Ahonnan megtagadhattam volna a régit.
Éppen ez volt a probléma: a szakadék felett töltött évek holmi lebegés
Képessége nélkül, a lehúzó
Súly, meg a túlpartra törekvő eszelős
Igyekezete. (Most vendégszöveget
Kéne idéznem Szent Ágostontól, az „ő nem én – én ő vagyok”
Tárgyköréből, hogy műveltnek és hitelesnek hassak,
S mellesleg megemlítenem: Hippo püspökeként
Ugyanúgy gyötörték erotikus álmok, mint azelőtt,
Aminthogy Teréz anya elhivatása sem a megpróbáltatások
Végét hozta el, hanem a kezdeteit, és pont egy életen át.)
Tanulság? Nem vagyok elég, hogy levonjam,
Noha abba talán kapaszkodhatnék, mennyire más az időtlenből
Bámulni az időbe taszítottat; csak ez a kapkodás ne lenne, amivel
Majd ez tűnik járhatóbb útnak, majd meg amaz, tetszést és a normák hiányát
Kikerülve! Mi az, amit csakis én, más senki? Némi malíciával,
Az illemtudó epigonság; máskor azt hiszem, a szolgálat,
Mint egy utcalányt, ez éltet, s hogy valakiben én is tartottam a lelket.
A szépről nem bírok lemondani, sajnálom; teljesen korszerűtlen,
Ami mozgat, és csak nekem lényeges. A rút, az embertelen
Mind itt vannak, noha nem beszélünk róluk;
De ettől még nem tartom egyenrangúnak a romlást,
Nem hódolok be neki, nem szentesítem, nem fogadom el.
Inkább a nevetség. A némaság.
forrás
