Valamije van mindenkinek. Brancsa, bandája, haveri köre, üzletfele, bulizó bandája, osztály-, csoport-, sport-, klub-, bűn- vagy munkatársa, vagy valami mása.
De a társaság nem adatik meg mindenkinek.
Ahhoz sajnos szerencse kell.
Falun vagy kisvárosban például, ahol minden adott, ahol nemigen választják egymást a népek, ahol az emberek többsége ott végzi, ahol elkezdte volt, ahol az egy kiscsoportba járók egymást temetik el a dombon, ott nehezebben alakul társaság.
A társaság, mert szellemi fundamentumai is vannak, ma már – ha egyáltalán vannak még társaságok – inkább értelmiségi képződmény.
Nem volt mindig így: amikor még falun voltak színjátszó- avagy olvasókörök, amikor még a városban volt munkásmozgalom, amikor még léteztek kétkezi értelmiségiek is, akkor társaság is többféle tenyészett.
Természetesen vannak ma is művelt, olvasó munkások és gazdálkodók, akik nemcsak gondolkodnak, de eszmélnek, jó néhányat ismerek, szeretek személyesen magam is.
Csak éppen nincsen társaságuk. Magányosan könyveznek az üresedő, ordasodó világban.
A társaság, az igazi társaság örök életre szóló, szent dolog.
Bár lényegét tekintve szabad emberi döntéseken, választásokon alapul, de kezdetét véletlenekből veszi. Közös lakóhely, iskola, munkahely indulópontjai minden társaságnak.
De az igazi társaságot ezenkívül még számos dolog abroncsolja össze, teszi igazándiból társasággá.
Minden társaságnak van atyamestere, belső hierarchiája, értékrendszere, legendáriuma, vannak a társaságnak kultikus helyei, közös nagy élményei, rituáléi, van gyakran külön, belterjes nyelve is a társaságnak, és persze saját – emlékezetben, szóban, s később gyakran írásban is gondosan őrzött – históriája.
Istenként tisztelt tanítómester, esetleg ősanya, vagy más efféle guru nélkül nincsen társaság. Ez már fakad abból is, hogy a legtöbb társaság származása visszavezethető valamiféle iskolai közösségre: osztály-, csoport-, évfolyam-, szemináriumi társak alapozzák a legtöbb társaságot. A Mester sorsa évezredek óta egy: csodáltattatik, kritizáltatik, megtagadtatik. Legvégül pedig kultusza lesz – igaz, ahhoz meg kell halnia. De az első, a kezdeti és az érett szakaszban, a társaság fénykorszakában a Mester tanítása, kalapja, szavajárása a mérvadó mindenekfelett.
A társaság általában kisebb alegységekből áll össze. Egy-egy ilyen körnek aztán szintén megvan a maga guruja, belső rendszere, históriája. Egy társaságban származás szerint különülnek el például az egy iskolából, osztályból, munkatáborból, városkából, utcából valók, a bridzselők, focisták, lovisok, és így tovább. Ám egy-egy kör tagjai kapcsolatba kerülnek a többi kör tagjaival is, idővel összefolynak, összekeverednek a körök, és a végén kinek-kinek az eredetével már csak kizárólag az alapító beltagok vannak tisztában, ami persze csak tovább növeli tekintélyüket.
A társaságnak szigorú belső hierarchiája van. Vannak benne fő-, törzs-, mellék- és periferikus tagok. A főtagok, vagy főtag, vagy vezér gyakran átveszi a kihalt vagy kirúgott ősatya szerepét is. A periferikus tag kicsit szomorú, mert periferikus, de azért annak mégiscsak örül, hogy van társasága neki. Vannak periferikus tagok, akik egymást nem is ismerik, egymást sose látták. Hetvenéves korukban találkoznak először a Centrálban, mikor véletlenül egy időben látogattak haza, egyik San Franciscóból, másik Bernből. Attól fogva kétnaponta iméleznek egymással.
Egy társaságnak mindig vannak kultikus helyei. Színház, műterem, kocsma, lakás. Kaposvár, Wagner, Liszt Ferenc tér, Baja, Líra, Köpködő, Panzió, Arany Ökör s a végtelenségig tovább. Kultikus hely gyakorta a Gurunak, vagy valamely fontos tagnak, családnak lakása.
A társaságban kialakulnak sajátos rituálék is. Van, ahol mindenki magázza a másikat, van, ahol mindenki tejjel issza a teát.
Egy társaságban általában illik valamit tudni, illik olvasni Platónt, beszélni spanyolul, trillázni ballal negyedik-ötödik ujjal, kopogni aszklépiadészi szakot.
A társaságnak saját, kőtáblánál is keményebb anyagba, a múltba vésett értékrendje van. Az egyik társaságban nem illik tanulni, csak tudni muszáj. A másikban minden nőt illik meghódítani.
Ezzel kapcsolatban külön kell a lányokról beszélni.
Őnélkülük persze nincsen társaság. (Mint ahogyan nincsen semmise.)
Kétféle a társasági nő. Az egyik egyé, a másik mindenkié.
Az első csoportba tartozó fiatalon meglelte párját, aki persze szintén a társasághoz tartozik. Az ilyen pár a társaság tagjainak szemében szétválaszthatatlan, irigyelt és öröknek gondolt egységként tételeződik. A párnő a társaság férfi tagjai számára általában érinthetetlenné válik, szinte el is veszti női mivoltát, legtöbbször viszont remekül funkcionál, mint pótanya.
A másik típusba tartozó nő a társaságot magáévá – hogy úgy mondjuk – tagonként teszi. Ez történhet szépen, sorban, tagról tagra, és történhet másként is. Ez utóbbi esetben beszélünk szinkronnőről.
Az értékrendről szólva: volt társaság, amelynek az ősök ellen való lázadás volt a fundamentuma, amelyben a szülők rettentően lettek megtagadva, amelyben az önerő volt a legfőbb érték és csak az, és volt társaság, mely kezdettől ápolt hagyományt, amelyiknél az apákhoz való hűség volt szent dolog, amelyben magától értetődött elfogadása kocsinak, lakásnak, apanázsnak és hivatalnak is.
E tájon persze évszázadokon át a politika is általszőtte a társaságokat. Az idősebbeknek erről nem is kell beszélni, a fiatalok pedig már úgysem érthetik meg ezt sem. Hogy itt vagy-vagy világ volt egy évszázadon át.
Az igazi társaság tagjait gyakran köti össze közös, katartikus élmény, az már történelmi szerencsén is múlik, hogy micsoda: színház-, lap-, pártalapítás-, tábor – ilyen és olyan –, ostrom, háború, forradalom, életmentés, árulás.
Nemzedékek társaságainak volt közös élménye 1944 és 1956.
Az első legtöbbször összekovácsolt, a második nem föltétlenül.
A társaságnak megvan a maga fejlődéstörténete, tipikus periódusokkal és stációkkal, a kezdeti embrionális állapottól kezdve az összekovácsolódáson, majd az egymásra találás euforikus időszakán, a lassú fáradáson, kuszálódáson, zűrzavarosodáson, a gyakran drámai jelenetekben, gyönyörű botrányokban kulminálni tudó teljes, totális káoszon át egészen a szakítások, búcsúzások, válások, elköltözések, elutazások, emigrálások korszakáig, és persze a meghalásokig.
A társaság természetes velejárója a belterj.
Ezért nincs veszélyesebb, mint amikor egy társaság hatalomra kerül, mint amikor egy társaság kerül kormányra, példának okáért.
Tragikus dolog az, és komikus is, persze.
Az igazi társaság igaz sorsa a vég. A napi kapcsolatok lazulása, a szétszórattatás. Az igazi társaság véget ér, amikor ki-ki elindul kifelé, amikor mindenki elkezdi a dolgát csinálni. Ebben pedig már akadály a belterj. Nőnek a távolságok, ritkulnak a találkozások, úgy tűnik, hogy a társaságnál vannak fontosabb dolgok is.
És csak pár évtized teltével derül ki, hogy nincsenek.
forrás: Népszabadság, 1998. (június? július? Hétvége c. melléklet)
