1996. május 1.
A Nagy fűcsomóról a 33 esztendős Albrecht Dürer 1503-ban készített jeles munkájáról (41 x 31,5 cm, akvarell és fedőfesték, Bécs, Albertina, Grafikai gyűjtemény), Kuno Mittelstädt egyebek között a következőket írja a Welt der Kunst sorozati kötetében (Albrecht Dürer, Berlin-Warszawa, 1977, Kunst und Gesellschaft-Arkady, 13. tábla kommentárja): "Akárcsak az állat-, úgy a növényvilág is nagy ívben jelent meg Dürer munkásságában. Ezt a törekvését sok művészi tanulmánya igazolja: virágok és füvek, fák és gyomok a maguk természetes környezetében a művész rendszerező szemléletével mutatkoznak meg, mintegy kimetszve a természetből. S ez a munka ilyen alapvető megállapításokra indítja Dürert: 'A művészet valóban a természetből meríti ki a magáét. S a mű azé lesz, aki azt magáévá teszi.'
Ez a fűcsomó, mely a természet visszaadásán túl - a körülmények esetlegességét és a maradandóan értékeset is megörökítve - Dürer belső gyötrelmét, vagyis nemcsak a természetábrázolás, de az utánzás kínjának komoly belső igazságát is tükrözi. Dürer itt "a fűszálban mutatja meg az emberit. Az ő szemével őt magát látjuk, és a füvekben őt ismerjük fel". (Musper) Elég egy pillantást vetünk ennek az évnek a nagy munkáira, a táblaképekre vagy a nagy grafikai sorozatokra (például Mária kardvirágok közt vagy a Mária élete című című fametszetsorozat), kitűnik, hogy a természetérzés milyen gazdagsága járja azokat át..."
Az "Ajtósi" fűcsomói, uramisten! Meg a fiatal festő nézés- és ábrázolásmódja: nem sokkal azt követően, hogy Altdorfer nem vallási jelenetek háttereként elkezdte a természetet önmagáért lefesteni, lerajzolni! Úgy nézi Albrecht Dürer ezt a fűcsomót, mint valami dzsungelt (gondoljunk a vámos Rousseau híres képére), valami meghatározatlan, alsó perspektívából, mert így hatalmasaknak, szinte óriásoknak tűnnek ezek a fűszálak.
Matt, lavírozott, semleges ég van mögöttük.
S a muzeológusok ugyan Nagy fűcsomónak keresztelték el, s így leltározzák, hivatkozzák ezt az ábrát, már első pillantásra kitetszik, hogy az a természeti való, amit itt lefest, ennél sokkalta bonyolultabb. A felmagzó, dárdaként magasodó füvek mellett, a több esetben aláhajló, tengelyesen forduló levelek között más növények is jelen vannak: balra három kis levelű gyomfajta, középen három szál pitypang - virágzatuk összezárult, hamarosan ki fognak pattanni azok az apró, szárnyas magok, melyeket gyermekként fújigáltunk... A jobb oldali fűszálak között húsos levelek között nőtt ki az a vastag, csíraszerű vegetáció, amely szinte gombaszerűnek látszik.
Lápos-szerű, tőzegbarna a talaj, amiből mindez kinőtt.
És megint: a festő perspektívája! Ahogy ezeknek az éveknek más természetábrázoló "tanulmányain" a nyulat, a kökörcsint, a gólyát meglátta, úgy vetíti elénk ezt is, mintha - legalábbis képzeletében - leguggolt volna a fűcsomó elé, s úgy vette volna fel a képet.
Ámulom ezt a fél évezrede friss, vizes-zöld lapot, rajta a fakadást és az elmúlást. És azt gondolom, hogy ez nemcsak egy szűkebb értelemben vett "esztétikai tárgy", hanem a későbbi botanizálók, a természetfestők, -rajzolók munkájának "őse" is. A 17-20. században sokan vesznek majd ecsetet a kezükbe, hogy mintegy lélekkel és pontosan fessék meg a világnak ezeket az apró csodáit.
Még egyszer - mert ez fontosnak látszik - a híres táblaképekkel ellentétben itt "ég" nincs, sejtelmes, zöldessárgás derengés csak a háttér. Se nap, se felhők. És semmiféle "glória".
forrás