1996. május 1.
Tandori Dezső Dürer nagy fűcsomója,1977 költeménye A feltételes megálló című kötetében (Magvető, 1983) olvasható, mégpedig a hét részbe, körkörös szerkezetre komponált könyv utolsó előtti ciklusában. Környezetében hasonló jellegű, nyerseséget és nemegyszer dokumentumnak ható szövegek montázsait és valamilyen nagyon áttetsző, filozofikus aurát mutató költeményeket lelünk. Ebben a ciklusban - a rész alcíme szerint - 1978-1980-ban készült versek szerepelnek, ezért fontos itt a verscímben a jelzés, hogy "ez 1977-es darab". Dürerről csak a címben van szó, füvekről viszont - s ez megérteti, hogy a költő ama Dürer-akvarellt mélyen átélte - annál több. És mintha ebben a szövegtestben is amolyan bozótszerűek lennének az egybekapcsolódó, montázsszerűen összeépített részletek. Nézzük először a vers elejét:
zsalurései közül kilógó száraz füveket,
és egy könyvben arról olvasunk, hogy
ezek a verébfészkek kellemes helyek.)
Kevesen tudják, hogy színpompás trópusi
szövőmadarak, az építőművész madarak
professzionistáinak hazai rokonai, írja
a könyv, - a verebek. Amikor egy piszkos,
torzonborz verébfészket megpillantunk... bár
általában keveset láthatunk állagából,
legföljebb egy-egy... kilógó szalmaszál
árulkodik róla, fel sem tételezzük, hogy
a házi veréb (Passer domesticus) fészke
belülről mennyire kellemes hely. Csak a
külsejével nem törődik sokat. Szalmából,
fűből és más anyagokból tetemes mennyiséget
hord össze, felhalmozza, majd belefúrja
magát. Remek fészket alakít ki belőle,
majd elsősorban tollakkal vastagon kibéleli.
Némelyik fészekben évekig lakik, s ha
megszüntetjük a régit, azon nyomban újat
épít ugyanarra a helyre.
A montázsnak ez a két első eleme: az egyik a zárójeles felvezetés, a másik ez a versbe tördelt ismeretterjesztő szövegidézet (talán Schmidt Egon egyik népszerűsítő könyvéből való). Miféle vers ez? - kérdezhetjük csodálkozva. Valami bujkál azért már itt is, mert a benne szereplő tartalmak nemcsak effektíve tartoznak össze, hanem távoli metonímiákat is sejthetünk a "templomtornyok zsalurései", az "építőművész madarak", s egyáltalán az egész kesze-kusza verébfészek forma meg a versszöveg önreflektív alakzata között. Az utolsó sort csak feléig idéztük, mert ott a kurziválás hirtelen megszakad, s itt veszi kezdetét a mű törzsrésze: Itt nálunk most egy elég szép nagy, csaknem fészek alakú fűcsomó keresi helyét, hol az íróasztalom lábánál van, hol egy verébfaház tetején, hol bent ebben a vadnyugati állomást vagy távoli tanyát idéző ácsolatban, és egy madár próbál megbarátkozni vele. Nagyon régen elszakadtak egymástól: csaknem egy éve (ha ugyan találkoztak valaha is). Azóta mindketten átvészeltek egy telet. Talán a fűcsomó meg is újult: feltételezhető ilyesmi a havazások, fagyok, olvadások után. De a gyökér csomója azonos maradhatott, most egy része itt van. A madár akkoriban még csak átszökdelhetett a fűszálakon, most hatalmas nyolcasokat ír le a szobában, majd leszáll, a csomó mellé. Hamarosan belekóstol. Apró, rezgő kalászú fű magvait eszi. Nem gázol át a fűcsomón, nem ül bele, nem lép rá, ahogy a kezemre vagy az írógépre vagy egy földgömbre, egy fényképezőgépre; egy szótárra. Ezekre rálép, rászökken, rárepül, de az ágaktól fél. A fűcsomótól nem fél, le is hasal mögötte, leeszi azokat az apró magokat. Közben ezt írom. Abbahagyja a falatozást a tanyaházban, ha kimegyek. Már ha kienged. Kimegyek, olykor el kell hagynom a házat. Az 1970-es évek vége, a ?80-asok eleje a "Tandori-műhely" igen fontos időszaka: ekkor találja első verebét, Szpérót, s a madárnevelés, a kis szárnyas lénnyel való együttlét érzelmileg is telt, gazdag élményeket teremt számára. Ennek sok vers, sok próza őrzi a nyomát. Valami csodálatos intimitás, a természetes lény létezésének megfigyelése és az ember-madár kapcsolat sok-sok eleme van ezekben jelen (igaz, nemcsak a jó, hanem az aggodalmak, a halálélmények és -félelmek legalább annyira). A Dürer-vers tényanyaga is ide tartozik. Figyelemre érdemes organikussággal alakul - van alakítva - a verstest folyamatossága: ennek a poétikának az az elve, hogy nem csiszolja le a felületeket, az anyag - a nyelv, a költői eszmefejtés - természetes "hibáit", azokat a belső referenciákat, a titkosabb természetű metonímiákat, a "költői képeket" nem szorítja, torlasztja, tömöríti össze (mint ezt a klasszikus költészet tette), hanem hagyja kifutni az anyagot. Így lesz belőle - ha szabad ezt mondani - verscsomó, Tandori verscsomója. Ez is egy verslehetőség. Ám most már végignézhetünk az eddig idézetteken. A templomtornyokból kilógó fűszálak - a fűszálak, mint a verébfélék fészkének anyagai - az "Itt nálunk egy elég szép nagy fészek alakú fűcsomó" mozzanatsor, illetőleg az, hogy ez a harmadik rész a költő töprengő figyelmével szinte minuciózusan rögzíti a madár és a fűcsomó kapcsolatát a fű és a madár (veréb) motívumok között egészen eleven kapcsolatot fejlesztett már ki. Ezzel párhuzamosan egy másik metonimikus széria is alakul: a templomtorony - építőművész madarak után itt a "verébfaház", a "vadnyugati állomás", "egy távoli tanya ...ácsolata" valamilyen "archaikus építkezés" képzeteinek sorát fejleszti ki. S hogy nem csupán a fűcsomónak, hanem az Ajtósi Dürernek, mint történelmi alaknak és névnek is köze lehet a vers címében szereplő képhez, azt feltételezhetjük. És e sajátos Tandori-életképnek a hátterében tényleg ott lebeghet a Dürer-akvarell tárgyköre, arra azok az apró magok (lásd a képet) is figyelmeztetnek, melyek az elemzett festői lapon és a költeményben egyaránt megjelennek. A költő maga csak a "hangjával" van a képben, ha kell, többes számot használ eleinte (észrevesszük, "Itt nálunk...") - ott "lép előtérbe", amikor a leírásba behozza a versírás szinkronképét is: "Közben ezt írom." S ettől a ponttól a montírozó-versfestő - feladva az "objektív" nézőpontot - mintegy a kép elé mozdul, szinte eltakarja azt. Ekkor már igazi "alanyi költő". Ám lássuk a vers végét: Átvágok a füvön, itt szemközt, jelentősnek érzem a csomókat, ezeken élnek, ezek között mondom magamban; és tizenegy évesen egy csomótól féltem másfél éven át; ha az van, ez nincs: jó lenne ilyen végkövetkeztetéssel élni. Könnyebb lenne; de jobban megnehezíteném a dolgom. Így csak nézem figyelemmel a terepet, az ő fűcsomóikat, és a benti csomóra gondolok: elszárad, nem lesz belőle verebek fészke. Sietek, haza. Kintről indultunk - a templomtornyok tövéből, és kintre is érkezünk végül, a füves terepre. Ám közben itt valami nagyon bemozdult. Tandori első kötetében van egy ilyen kép: "szív, te fűcsomónyi markolás..." Az olvasó itt a vers végén - amikor ez a szinte idilli, dolgozószobai kép lezárul, amelyben a madár az ő csomójától "nem fél" - jön rá, hogy ez a költemény a fűről és a csomóról szól, a szorongásról, azaz "az élet"-ről meg "a halál"-ról: ezeken élnek..., ha a gyermekkori rákcsomó-félelem beteljesedik ("ha az van"), akkor "ez nincs". S az elmúlás bánatát sejteti a majd odahaza elszáradó fűcsomó (lásd Babits Esti kérdésének utolsó kérdéseit, az elszáradó füvekkel). Marad, míg élünk, a ház, az otthon fészke ("Sietek, haza"), mely most olyanná lesz számomra e versben, mint egy "távoli tanyaház". Roppant feszes ez a lazának tetsző félhosszú vers, nemigen lehetne belőle bármit elvenni - s rá a kötést vagy a keretet ez az utolsó kilenc sor teszi. Köröttünk is mennyi fűcsomó!
Nézzük, van belőle egy csomó.
Nézzük, van belőle egy csomó.