(Egyszerre észrevesszük a templomtornyok
zsalurései közül kilógó száraz füveket,
és egy könyvben arról is olvasunk, hogy
ezek a verébfészkek kellemes helyek.)
Kevesen tudják, hogy a színpompás trópusi
szövőmadarak, az építőművész madarak
professzionistáinak hazai rokonai, írja
a könyv, a – verebek! Amikor egy piszkos,
torzonborz verébfészket megpillantunk… bár
általában keveset láthatunk állagából,
legföljebb egy-egy… kilógó szalmaszál
árulkodik róla, fel sem tételezzük, hogy
a házi veréb (Passer domesticus) fészke
belülről mennyire kellemes hely. Csak a
külsejével nem törődik sokat. Szalmából,
fűből és más anyagokból tetemes mennyiséget
hord össze, felhalmozza, majd belefúrja
magát. Remek fészket alakít ki belőle,
majd elsősorban tollakkal vastagon kibéleli.
Némelyik fészekben évekig lakik, s ha
megszüntetjük a régit, azon nyomban újat
épít ugyanarra a helyre. Itt nálunk most
egy elég szép nagy, csaknem fészek alakú
fűcsomó keresi helyét, hol az íróasztalom
lábánál van, hol egy verébfaház tetején,
hol bent ebben a vadnyugati állomást vagy
távoli tanyát idéző ácsolatban, és egy
madár próbál megbarátkozni vele. Nagyon régen
elszakadtak egymástól: csaknem egy éve (ha ugyan
találkoztak valaha is). Azóta mindketten
átvészeltek egy telet. Talán a fűcsomó
meg is újult: feltételezhető ilyesmi
a havazások, fagyok, olvadás után. De a gyökér
csomója azonos maradhatott, most egy része
itt van. A madár akkoriban még csak
átszökdelhetett a fűszálakon, most
hatalmas nyolcasokat ír le a szobában, majd
leszáll, a csomó mellé. Hamarosan belekóstol.
Apró, rezgő kalászú fű magvait eszi. Nem
gázol át a fűcsomón, nem ül bele, nem lép rá,
ahogy a kezemre vagy az írógépre vagy
egy földgömbre, egy fényképezőgépre; egy
szótárra. Ezekre rálép, rászökken, rárepül,
de az ágaktól fél. A fűcsomótól nem fél,
le is hasal mögötte, leeszi azokat az apró
magokat. Közben ezt írom. Ha abbahagynám,
ha megpróbálnék helyet változtatni, a veréb is
helyet változtatna. Abbahagyja a falatozást
a tanyaházban, ha kimegyek. Már ha kienged.
Kimegyek, olykor el kell hagynom azért a házat.
Átvágok a füvön, itt szemközt, jelentősnek
érzem a csomókat, ezeken élnek, ezek között,
mondom magamban; és tizennégy évesen egy csomótól
féltem másfél éven át; ha az van, ez nincs: jó
lenne ilyen végkövetkeztetéssel élni. Könnyebb
lenne; de jobban megnehezíteném a dolgom. Így csak
nézem figyelemmel a terepet, az ő fűcsomóikat,
és a benti csomóra gondolok: elszárad, nem
lesz belőle verebek fészke. Sietek, haza.
forrás: A FELTÉTELES MEGÁLLÓ c. kötet