Kis test nagy lelke, mely világba árad
s a zengő csillagok közé dagad:
finom mérőszere a nagy világnak,
világgá válva méred önmagad.
1938. október
forrás
Jékely Zoltán
WEÖRES SÁNDORNAK
Kis test nagy lelke, mely világba árad
s a zengő csillagok közé dagad:
finom mérőszere a nagy világnak,
világgá válva méred önmagad.
1938. október
forrás
Hubay Miklós 1995-ös naplójából Zsibbadás
Tartós használatban a közéleti emberek lassanként mind átlátszókká lesznek. Csakugyan felesleges átvilágítani őket. Minek? Ahogy az anatómiai plexibábukon: belátunk a zsigereikbe. Vizsgálóbírák, pörök és meghurcoltatások nélkül is átderengenek imédzsükön múltjuk homályos foltjai. És a legújabb áttételek.
De kit érdekelnek már ezek a foltok? Engem se. Mi mindenen kell átmennie egy feltörekvő embernek ahhoz, hogy bejusson a népszerűségi versenyek élbolyába? Illúziók nélkül vártam a rendszerváltást. Még Olaszországban veszítettem el illúzióimat.
Húsz éve elmúlt, hogy Firenzébe vándoroltam. Másnap megfájdult a fogam. Épp nemzeti ünnep volt. A finn lektornő egy magyar fogorvos címét adta meg, aki honfitársainak nemzeti ünnepen is húz. Amíg a zsibbadás beállt, a fogorvos Andreottiról fecsegett. Lelkes híve volt. Elmondta, hogy az örökös miniszterelnök mindent tudó kartotékjában hány tízezer emberről őriz adatot, és hogy ezek nem lettek az ellenségei, hanem egytől egyig jóbarátai az ellenállhatatlanul megnyerő államférfinak. Neki is volt valamilyen ügye a diplomájával kapcsolatban, Andreotti elintézte. Akkor hallottam először a legendát, hogy Andreotti lett volna a maffia vezére… A fogorvos ezt is csillogó szemmel mondta, én elzsibbadtan hallgattam. Az anesztézis kiterjedt Andreottira. A fájdalomcsillapító úgy hatott, hogy meg se éreztem, amikor darabokban szedte ki a bölcsességfogamat, és amennyire az arcidegeim engedték, félszájjal nevettem én is a fogorvosom bon motján, hogy Machiavelli, ne féltsd ősi nemzeted…
Most karácsony előtt Olaszországban voltam. Újságot már ott se olvasok. De a taxiban a rádió helyszíni közvetítést adott az Andreotti-tárgyalásról. Egy megtért maffiavezér számolt be állítólagos kapcsolatairól a volt miniszterelnökkel. – Érdekli? – kérdezte a taxis. – Nem. – mondtam. Erre zenét keresett. Őt se érdekelte. A zsibbadás általános.
1995
forrás
Zelk Zoltán CSÖNGEI NÉPDAL
SZÉKEN abra asztalom
értem asztra azt malom
karom járva sivárom
marom sánta sirályom.
Aszfalthalom csen pagony
angyaltalom sem ha von
pácolt pernye közös duc
ácsolt cserje között fucc!
ITT SZALAD a semmi árnya,
másik semmivel lesz násza.
Mi lesz, hogyha nem lelik
egymást holnap reggelig?
Semmi baj, semmi baj:
megesküsznek majd tavaly!
LÁTOD SANYI, látod itt a
absztrazelkzoltdadahinta:
lyukas zsákban élelem,
kihullott az értelem.
Aki éhes megtalálja,
üres zsákot megzabálja
s egy fűszálnak vetve hátát
aludhatja vígabb álmát –
papírajtón vaslakat:
Írtam három perc alatt.
Hubay Miklós naplójából, 1996Az irigység laboratóriumai
(A Hírünk a világban ciklusból)
Hiába lelkünk, lángolásunk,
Szerelmünk, jóságunk, eszünk,
Erőt mi rajta nem veszünk:
Halál-tó marad Magyarország.
Ady
Csendes és mély megvetés csendül ki a genfi újság mai számából a kelet-európai újgazdagokról írván. Idézem: „Az ex-keleti blokk országaiban, minden jel szerint, rémes dolgok történnek: a most meggazdagodottaknak halvány fogalmuk sincs arról, hogy szükséges volt ki nem tenni magukat a közirigységnek, hanem épp ellenkezőleg, mintha azon törnék a fejüket, hogy ezt hogy szítsák fel még jobban. Persze, jellemvonása lehet az ilyesmi az újgazdagék mentalitásának, de most azoknál, odaát, ez végletességbe csapott át, fütyülve a kockázatra, s talán lehetne gyógyírt is találni rá, ha épp nem a többi ember megvetése volna a parádézók mozgatója. Túljutva az ál-egyenlősdin és az elárult értékeken egyetlen hiszekegyük ennyi: meggazdagodni akarok! Hirtelen és szégyentelen gazdagsága az egyeseknek, a többség számára pedig – hatékony orvosszer híján – az elmocsarasodás (marasme), az erkölcsi védettség hiánya, s mindezek eredményeképpen ezek a reform útjára tért országok az irigység laboratóriumai lettek.” (Françoise Blaser cikkéből, Journal de Genève, 1996. július 14.)
Az aktualitásként felvetett téma, ugyanebben az újságszámban megjelenik történetfilozófiai szinten egy nemrég elhunyt német szociológus könyvének méltatásában. Helmut Schoeck alapgondolata az volt, hogy csak azok a társadalmak képesek a fejlődésre, amelyekben pórázon tartják az irigységet. A végtelen irigység (amelyért mindig az irigyelt személy maga felelős, őt kell bűnösnek tekinteni), a mindenki irigysége mindenki ellen: félelembe és mozdulatlanságba fojtja az emberi közösséget: ott senki nem kezdeményez semmit…
Satöbbi, satöbbi.
Mintha csak Ady „haláltavát” cifrázná.
forrás: 1996
Mészöly Miklós MAGYAR
A táj alkalmas,
a múlt is
Ez a túlérett!
ez a ringó!
ez a búzatáblás!
ez a végtelen!
ez a televény!
ez a rothadás!
De erről senkinek egy szót se!
Az álarcok érintetlenek
Érintetlen az ünnep
Ahogy a bitófáról holnap is lelóg,
és az ördögszekérfű évszakos vonulása
És a mi hajnalig tartó
nappali vonulásunk,
ide meg oda,
onnét meg ide
Hová is lehetnénk máshová?
a múlt is
Ez a túlérett!
ez a ringó!
ez a búzatáblás!
ez a végtelen!
ez a televény!
ez a rothadás!
De erről senkinek egy szót se!
Az álarcok érintetlenek
Érintetlen az ünnep
Ahogy a bitófáról holnap is lelóg,
és az ördögszekérfű évszakos vonulása
És a mi hajnalig tartó
nappali vonulásunk,
ide meg oda,
onnét meg ide
Hová is lehetnénk máshová?
 |
| Szépirodalmi Kiadó, 1981. (20. p.) |
Hubay Miklós naplójából (1996)
A világ reménysége
56-ban Budapesten a Földművelési Minisztérium tetejéről…
68-ban Párizsban és Prágában…
89-ben Pekingben a Mennyei Béke Terén…
Mindig ugyanazok.
Mindig ugyanazokat.
A világ lelkiismerete
(Az előzőhöz)
56-ban világszerte tüntettek Budapest miatt.
68-ban világszerte tüntettek Párizs miatt, Prága miatt.
89-ben Peking miatt.
Mára mintha kihunyt volna a világ lelkiismerete.
Az erősebb, ha mi csínyt tesz,
Összeül és helyben hagyja.
Az utcán a forgalom ugyanolyan, mint máskor.
András Sándor NAGY IMRE
Utolsó kívánsága az akasztás előtt
hogy fenntarthassa a szemüvegét.
Amikor összerándult a teste
és előrezökkent a halálba
a fémkeretes könnyű üveg
betonra hullott és megrepedt.
Ha látni akarsz, vedd föl,
tedd föl és tekints
a repedt világba.
forrás
Hubay Miklós A cseles Ulysses vitézei
Mennyit idézik, idézzük (unalomig? nem elégszer?), hogy „a múltat be kell vallani”.
Gyóntunk, mint a parancsolat. (Hideg napok stb.)
És a jelent?
Azt miért nem akaródzik bevallani?
A világtörténelemnek a trójai faló óta a mai legnagyobb svindlijét?
1997. február 3.
forrás
Hubay Miklós naplójából A Latin-negyedben
A Panthéon mögött, a Latin-negyedben néztem ki még tegnap egy kis vendéglőt. A délutáni órákban, amikor arra jártam, csendes diákbisztrónak látszott. Csukva volt, az ajtaja mellett kifüggesztett étlap mindenféle jó dolgokat ígért. Most este kiderült, hogy sikkes vacsorázóhely, ahol egymás mellé szorított kis asztalok mellett a konyhafőnök ajánlatait fogyasztják a péntek este kiruccanó párok. Tévedtem, de már nem lehetett visszacsinálni. Ide hívtam ma vacsorára D. P.-t, akit Pesten a családi körben úgy ismertem meg, hogy felnőtt-társaságban jólneveltségből meg nem szólaló kisfiú, majd váratlanul nagyfiú, s most itt ül velem szemben, nemzetközi konferenciákra hivatalos elméleti fizikusként, aki posztgraduális ösztöndíjjal van Párizsban, a kitűnőek iskolájában, a szomszédos École Normale-on. Huszonnégy éves. Próbálom elképzelni, ennyi idős lehettem, amikor Genfbe mentem. Nem is tudtam, hogy ilyen fiatal voltam. Valószínűleg ő se tudja magáról. Én akkor már Nemzeti Színház-beli premierek után. Ezt nem győztem emlegetni. Akkoriban is, mostanában is… D. P. pedig – úgy tudom – egy-két fontos publikáció után van, mérvadó nemzetközi folyóiratokban. Erről nem beszél. Ez nagy különbség. Apjától hallottam, hogy az, amivel foglalkozik, csak tíz év óta ismert (vagy pedzett?) jelenség a világegyetemben. Tud-e olyasmit elmondani a programjából, ami számomra is felfogható? Persze, tudomásul véve, hogy én még legföljebb a ptolemaioszi világképnél tartok… Így faggatom a kissé zajos vendéglőben. Magyarul beszélünk, legalább a szomszédaink nem értik.
– „Szavakkal nehezen megközelíthető…” – de azért belemegy a fejtegetésbe, az arcomról olvassa le, hogy követem-e. Annyit megérteni vélek, hogy az igen-vagy-nemre alapozott komputervilágban számot kell vetni egy harmadik eséllyel: ez valami egyszerre igen is – nem is.
Nem merem bevallani, hogy közben azon tűnődöm, vajon nem erre a srófra járt-e, vénségükre, Szophoklész és Euripidész esze, amikor legutolsó tragédiáikban túlléptek a drámai konfliktusok vagy-vagy-jain (például azon a tipikus Antigoné-dilemmán, hogy temessen vagy ne temessen), és eljutottak olyan finálékhoz, amelyekben nyomtalanul eltűnik az egymást kizáró két esély. Az öreg Szophoklésznél például Odysseus és Philoktétész idült antagonizmusa érvénytelen lesz a serdülő Neoptolemosz felléptével és egy soha eddig nem látott paradox akciójával. (Megszerzi a csodafegyvert az ellenséges Philoktétésztől – ahogy azt Odysseus vezér neki megparancsolta –, s kötelességét így teljesítvén, visszaadja a fegyvert Philoktétésznek.) Neoptolemosz „kiszámíthatatlan” viselkedése új erkölcsi világrendet hoz. Talán az is figyelemre méltó, hogy a kétesélyű, polarizált helyzetben a harmadik megoldást általában egy fiatal hozza. Aki tud nem sémákban is gondolkozni – s pláne: érezni!
Talán el is mondhattam volna a drámatörténeti utalást, talán nem botránkoztattam volna meg fiatal fizikus barátomat a vulgáris párhuzammal, hisz lehet, hogy elménk ugyanazon képességeit veszi igénybe az ő klasszikus fizikán egyre messzebb-túli logikája, mint amiket megmozgat a drámaíró erőfeszítése, amikor új kiutat keres a végzet csapdájába ejtett hősének és az emberiségnek. Feltűnt, hogy amikor az elmismásolt ízű articsóka fölött szemléltető példát idézett egyik kitűnő professzorától egy szavakkal szintén nehezen megközelíthető vizsgálati módszerre, novellisztikus részletekben bővelkedő történetet mondott el (írhatta volna Krúdy is, vagy Hunyady Sándor). Egy vidéki hölgy milyen kritérium szerint ellenőrzi nevelt lánya erkölcseit…
Idült mániám szerint én Madách-idézetekkel szolgáltam a felvetődő témákhoz, de ez inkább csak játék volt (mint a Vargha Balázsé, aki azt állította, hogy nem mondhatnak a fiai olyat, amire ő ne tudna Arany Jánosból egy verset idézni), de aztán úgy tetszett, hogy a fiatal fizikusok sem vetik meg a játékos gondolkodást. – „Nézzük a világot a nyúl után futó farkas szemével.” – „Nézzük a világot egy végtelen rövid pillanatig élő emberi lény szemével, miféle civilizációt tud így teremteni?” – persze, hogy erre az utóbbi példára könnyű volt idéznem Tragédiánkból azt, hogy „Minden mi él, az egyenlő soká él…” S amikor az óvodában kezdődő kísérleti matematikaoktatásról szó esett, persze idézhettem a megfelelő passzust a Falanszter-színből. Hogy a dajkák ott már a magasb egyenletekről beszélnek…
A francia lovagi dicsőséggel megtetézett fagylalt fogyasztása közben (glace panachée) próbáltam valamit megtudni arról, hogy csakugyan eltekinthetünk-e, bizonyos esetekben, az ok és okozatiság érvényétől.
– „Egy jelenséget előidézve, ugyanazon pillanatban, igen nagy távolságban tőle, mielőtt a fény is odaérne, ugyanazon jelenség bekövetkezhet…”
Ez a kozmikus válasz engem megint visszahozott a földre. Vacsoravendégem apja nemrég folyóiratban közölte egy Jung-szövegnek a fordítását, amelyet nagyon régen csinálhatott. A szövegben szó volt azokról az okkult koincidenciákról, amelyeket nem – vagy csak nehezen – lehet az okozatiság elvével magyarázni.
– Ismered-e apádnak ezt a fordítását?
– Nem.
Mindketten elgondolkozhattunk a kimutatható okok nélkül is egybehangzó jelenségekről. És nem is csak azokról, amelyekről az elméleti fizikusok beszélnek. Hanem egy ilyen „családi ügyről” is. (A fordításokkal soha nem foglalkozó D. M. miért is fordított le réges-rég – amikor a fiai még talán meg se voltak – egy olyan szöveget, amelyben Jung azt intuicionálja, amit a fia nekem most egészen más összefüggésben fejteget.)
Hic Numen adest – mondanák most szent borzongással az antik bölcsek.
Könnyű kimért bort ittunk a vacsorához. Côte du Rhône-t, ketten épp csak egy fél litert, tehát nem a bor vert a földhöz. A vacsora végén mégis olyan fáradt voltam, hogy alig tudtam lábra állni a szűk asztalok között. Talán az idegennyelvű zsivaj, amelyben megpróbáltam magyarul fogalmazni. Ezeknél a zsúfolt piciny francia vendéglőknél csak a pesti eszpresszók viszolyogtatnak jobban, az a konyak- és kávégőz – és a gyógyíthatatlan tragédiák gőzei – az asztalok fölött, amikor a nők kiöntik egymásnak szívüket.
Szavakkal csakugyan nehezen megközelíthető dolgokat próbáltunk itt most ésszel felérni. Talán ez is.
Vagy inkább az, hogy egy nálamnál ötven évvel (pontosan: ötvenkét évvel) fiatalabb ember gondolkozását igyekeztem követni?
Rettenetes távolságok vannak ebben a világegyetemben.
forrás
– „Szavakkal nehezen megközelíthető…” – de azért belemegy a fejtegetésbe, az arcomról olvassa le, hogy követem-e. Annyit megérteni vélek, hogy az igen-vagy-nemre alapozott komputervilágban számot kell vetni egy harmadik eséllyel: ez valami egyszerre igen is – nem is.
Nem merem bevallani, hogy közben azon tűnődöm, vajon nem erre a srófra járt-e, vénségükre, Szophoklész és Euripidész esze, amikor legutolsó tragédiáikban túlléptek a drámai konfliktusok vagy-vagy-jain (például azon a tipikus Antigoné-dilemmán, hogy temessen vagy ne temessen), és eljutottak olyan finálékhoz, amelyekben nyomtalanul eltűnik az egymást kizáró két esély. Az öreg Szophoklésznél például Odysseus és Philoktétész idült antagonizmusa érvénytelen lesz a serdülő Neoptolemosz felléptével és egy soha eddig nem látott paradox akciójával. (Megszerzi a csodafegyvert az ellenséges Philoktétésztől – ahogy azt Odysseus vezér neki megparancsolta –, s kötelességét így teljesítvén, visszaadja a fegyvert Philoktétésznek.) Neoptolemosz „kiszámíthatatlan” viselkedése új erkölcsi világrendet hoz. Talán az is figyelemre méltó, hogy a kétesélyű, polarizált helyzetben a harmadik megoldást általában egy fiatal hozza. Aki tud nem sémákban is gondolkozni – s pláne: érezni!
Talán el is mondhattam volna a drámatörténeti utalást, talán nem botránkoztattam volna meg fiatal fizikus barátomat a vulgáris párhuzammal, hisz lehet, hogy elménk ugyanazon képességeit veszi igénybe az ő klasszikus fizikán egyre messzebb-túli logikája, mint amiket megmozgat a drámaíró erőfeszítése, amikor új kiutat keres a végzet csapdájába ejtett hősének és az emberiségnek. Feltűnt, hogy amikor az elmismásolt ízű articsóka fölött szemléltető példát idézett egyik kitűnő professzorától egy szavakkal szintén nehezen megközelíthető vizsgálati módszerre, novellisztikus részletekben bővelkedő történetet mondott el (írhatta volna Krúdy is, vagy Hunyady Sándor). Egy vidéki hölgy milyen kritérium szerint ellenőrzi nevelt lánya erkölcseit…
Idült mániám szerint én Madách-idézetekkel szolgáltam a felvetődő témákhoz, de ez inkább csak játék volt (mint a Vargha Balázsé, aki azt állította, hogy nem mondhatnak a fiai olyat, amire ő ne tudna Arany Jánosból egy verset idézni), de aztán úgy tetszett, hogy a fiatal fizikusok sem vetik meg a játékos gondolkodást. – „Nézzük a világot a nyúl után futó farkas szemével.” – „Nézzük a világot egy végtelen rövid pillanatig élő emberi lény szemével, miféle civilizációt tud így teremteni?” – persze, hogy erre az utóbbi példára könnyű volt idéznem Tragédiánkból azt, hogy „Minden mi él, az egyenlő soká él…” S amikor az óvodában kezdődő kísérleti matematikaoktatásról szó esett, persze idézhettem a megfelelő passzust a Falanszter-színből. Hogy a dajkák ott már a magasb egyenletekről beszélnek…
A francia lovagi dicsőséggel megtetézett fagylalt fogyasztása közben (glace panachée) próbáltam valamit megtudni arról, hogy csakugyan eltekinthetünk-e, bizonyos esetekben, az ok és okozatiság érvényétől.
– „Egy jelenséget előidézve, ugyanazon pillanatban, igen nagy távolságban tőle, mielőtt a fény is odaérne, ugyanazon jelenség bekövetkezhet…”
Ez a kozmikus válasz engem megint visszahozott a földre. Vacsoravendégem apja nemrég folyóiratban közölte egy Jung-szövegnek a fordítását, amelyet nagyon régen csinálhatott. A szövegben szó volt azokról az okkult koincidenciákról, amelyeket nem – vagy csak nehezen – lehet az okozatiság elvével magyarázni.
– Ismered-e apádnak ezt a fordítását?
– Nem.
Mindketten elgondolkozhattunk a kimutatható okok nélkül is egybehangzó jelenségekről. És nem is csak azokról, amelyekről az elméleti fizikusok beszélnek. Hanem egy ilyen „családi ügyről” is. (A fordításokkal soha nem foglalkozó D. M. miért is fordított le réges-rég – amikor a fiai még talán meg se voltak – egy olyan szöveget, amelyben Jung azt intuicionálja, amit a fia nekem most egészen más összefüggésben fejteget.)
Hic Numen adest – mondanák most szent borzongással az antik bölcsek.
Könnyű kimért bort ittunk a vacsorához. Côte du Rhône-t, ketten épp csak egy fél litert, tehát nem a bor vert a földhöz. A vacsora végén mégis olyan fáradt voltam, hogy alig tudtam lábra állni a szűk asztalok között. Talán az idegennyelvű zsivaj, amelyben megpróbáltam magyarul fogalmazni. Ezeknél a zsúfolt piciny francia vendéglőknél csak a pesti eszpresszók viszolyogtatnak jobban, az a konyak- és kávégőz – és a gyógyíthatatlan tragédiák gőzei – az asztalok fölött, amikor a nők kiöntik egymásnak szívüket.
Szavakkal csakugyan nehezen megközelíthető dolgokat próbáltunk itt most ésszel felérni. Talán ez is.
Vagy inkább az, hogy egy nálamnál ötven évvel (pontosan: ötvenkét évvel) fiatalabb ember gondolkozását igyekeztem követni?
Rettenetes távolságok vannak ebben a világegyetemben.
forrás
Orbán Ottó KARIG SÁRA VERSEIRŐL
Hiába is tagadnánk, gondban vagyunk. Hitelesen hangzó és komolyan veendő szöveggel óhajtanánk előállni egy olyan alkalomból, mely nem éppen szavaink gondos megválogatására és véleményünk aggályos mérlegelésére ösztönöz. Egy nyolcvanadik évén túljáró szerző első és egyetlen verseskötetéhez írott elő- vagy utószó amilyen észrevétlenül, olyan természetesen, mondhatnánk kötelezően válik egy ponton szóvirág kötözéssé és léggömb eregetéssé. Hogy ez meg az lett volna, ha lett volna, ha a sanyarú körülmények ugyebár, meg hogy kedvezőbb körülmények között persze... Esszéírói becsületszavunkra, meg kívánjuk törni a szemforgató hamiskodás e magasztos hagyományát.
Már csak a jó ízlés okán is. Karig Sárához nem illik még az oly kegyes célzatú hazugság sem. Ő egyike a közöttünk élő igazaknak, becsüljük kínlódva megőrzött emberségét azzal is, hogy ügyében igazat szólunk. Ezt annál is inkább illő tennünk, mert az ő esetében nem a semmit kell nagy ravaszul léggömbbé fölfújnunk, lévén valódi mondandónk is róla.
Van századunk magyar költészetének egy különös vonulata, a kizárt bezártaké, de mondhatnánk akár fordítva is, úgy is érvényes volna, mert épp a be- és kizártság együttes érzetének roncsoló hatását próbálják meg e költemények szerzői – legalább versben – túlélni. Körülményeik változatosak, egyik a másikához mérve mintha csak egy világkörüli kéjutazáson venne részt, teszem azt az emigráns Márai a Recsken gúzsba kötött Faludyhoz képest, mégis a fuldoklóknak ugyanazzal a görcsös mozdulatával szorítják magukhoz egyetlen megmaradt e világi vagyontárgyukat, az anyanyelvüket. Nem egyszerűen börtönköltészetről van tehát itt szó. A börtönbe zárt Zelket is kerülgette a halál, de az a kérdés, hogy az anyanyelve az övé-e még, vagy a szabadsága után ettől is megfosztják – megfoszthatják –, föl sem merült benne. Korunkra mélyen jellemző, hogy az a börtön, melyben a költő akár egy darab vécépapírra és egy ceruzacsonkkal, de írhat verset, még mindig nem a pokol legmélyebb bugyra. A pokol fenekén az állati sorba süllyesztett börtönlény vagy a számkivetett és sajátmagát egyre inkább légi semminek érző vándora a nyelvét őrizve embersége utolsó szilánkjait őrzi, önnön méltóságát teremtve újjá azzal, hogy bebizonyítja magának: még mindig képes az ellenszegülésre, még mindig képes például magyarul verset írni. Vagy a fejében őrizni a saját fejében írt verssorait. Vagy a sarkvidék gyilkos fagyával dacolva szájában melengetni anyanyelvének dermedő szókészletét.
A fehér föld. A fehér ég. A fehér hold a fehér égen. A mindent ellepő fehér halál. Magyar versben ennek a halálos fehérségnek, a GULÁG sápadt tébolyának Karig Sára a hírhozója.
Nem akarok egy meg nem írt életművet adományozni a szerzőnek. A föntebb említett írók-költők életművük egy részével a hátuk mögött, a saját kimunkált stílusuk birtokában jutottak közel a megfulladáshoz, Karig Sárának ilyen irodalmi úti csomagja nem volt. Korai verseiből inkább a költészet iránti vonzalma olvasható ki, semmint a teremtő géniusz jelenléte. Máskülönben a költészet, mely iránt vonzódik, maga is változóban. Átmeneti állapotát híven tükrözi Sőtér István egyik, ha nem a legjobb műve, Négy nemzedék, élő magyar költők című antológiája. Csakhogy nem Karig Sárának, a fiatal, agilis irodalom-kedvelő hölgynek szolgálva okulására. Az antológia 1948-ban lát napvilágot, Karig Sára ekkor már közel egy éve él Vorkután.
Él? Micsoda élet ez! Verseket gyújt magában a fagyhalál ellen. Naivan lecsapva egy-egy tiszta rímre, amitől egy hivatásos költő – megsejtve a kor immanens diszharmóniáját – bölcsen óvakodna. Dehát ezek a versek nem a művészeti elvek bölcsészkari csataterén születnek, hanem egy hiperrealista munkatábor minden szürrealizmust megszégyenítő körülményei között. Egy emberi lény, valaha fiatal nő, most csak a táborlétszám kortalan, semlegesítő tétele, általuk próbál meg emlékezni magára és életben maradni.
A vorkutai versek közül néhány – antológiadarab. Odakívánkozik a korszakot hazugul égig dicsérő álművekkel szemben az igazat mondó igaziak közé – tanúságul és példának:
Hirdetve a megalázottak és megszomorítottak, keserű vigaszát, hogy egyszer – ha számunkra későn is, de a dolgok kérlelhetetlen vastörvénye szerint bizonyosan – minden gyalázatosságra fény derül.
Karig Sára A RÉSZVÉT NEM KELL
A részvét nem kell
semmit sem számít a jóból
ami szép volt
messze és hideg
akár a hold.
Csak mondd a verset
s a kör bezárul
magányból, kínból
és minden elárvul
s mindenki elárul.
forrás
Hubay Miklós naplójából Ne kérdezzétek, hogy hová lettem
Máskor is volt már úgy, hogy nem tudtam mást tenni, vettem a kabátom, és akkor se kérdeztétek, hogy hová megyek – mert egyáltalán, hová mehettem éjszaka vagy hajnal felé, hiábavaló viták után, amikor a csendben dobolni kezdett fülünkben az élet értelmetlensége. Hová mehettem volna? És nem szóltatok utánam, még akkor sem, amikor már a kapu zárjával zörögtem, hogy: na! ne bolondozz, gyere vissza!… Pedig hallottátok ti is, hogy forgatom a zárban ide-oda a kulcsot. Csendben voltatok. Csendben maradtatok. Muszáj volt hát elmennem.
Most meg miért vagytok úgy oda? Hiszen ez is csak olyasmi…
Ne kérdezzétek, hogy hová mentem.
forrás
Friedrich Nietzsche – 1 mondat
A világ gonoszságára Istennek egyetlen mentsége van –, hogy nem létezik.
Karig Sára SZÁRNYAK
Váratlan, sikoltó kín szorít
rá, hogy a testemmel törődjek:
tarkómra húzza abroncsait,
de a szívemhez szárnyak verődnek.
Száz éve kísért már ostobán
ez a túlvilági előleg,
nehéz föld, mély tenger a szobám,
de a szívemhez szárnyak verődnek.
Mert egy messze sugárzó létben
madár voltam, embernél erősebb,
gép nélkül, a kék égben éltem.
S nevetek, ha rám támad a kín,
mert tudom, madár leszek megint,
és a szívemhez szárnyak verődnek.
*
Orbán Ottó írása Karig Sára verseiről
rá, hogy a testemmel törődjek:
tarkómra húzza abroncsait,
de a szívemhez szárnyak verődnek.
Száz éve kísért már ostobán
ez a túlvilági előleg,
nehéz föld, mély tenger a szobám,
de a szívemhez szárnyak verődnek.
Mert egy messze sugárzó létben
madár voltam, embernél erősebb,
gép nélkül, a kék égben éltem.
S nevetek, ha rám támad a kín,
mert tudom, madár leszek megint,
és a szívemhez szárnyak verődnek.
*
Orbán Ottó írása Karig Sára verseiről
1 mondat N. Sz. Leszkov Piljajevhez intézett leveléből
Megfontolt cselekedeteiből nem lehet megítélni, milyen egy ember, csak a megfontolatlan cselekedetei árulják el.
forrás (5. p.)
forrás (5. p.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)