Az irodalom: az irodalom: az irodalom – mint ahogy Gertrude Stein megfigyelése szerint "a rózsa: az rózsa: az rózsa". Így körbe-körbe, újra meg újra, a végtelenségig. Ha így igaz – ha ez a körkörösen végtelenítő és megújító azonosság valóban jellemző az irodalomra –, ebből legalább két dolog következik. Mindkettő figyelemre méltó. Az egyik: hogy az irodalomról beszélni és gondolkodni is irodalom, annak lehetőségeivel és kötelezettségeivel.
A másik: hogy ha az irodalom elkötelezett képviselői alkotó módon gondolkodnak és beszélnek bármi tárgyról, használatukban annak is irodalommá kell válnia.
Kérdés, hogy mi teszi irodalommá a nem irodalmat. Hogy mi teszi az irodalmat? Nem kérdés: a tehetség. De mit tesz a tehetség? Az iskolában ma úgy tanulják: motívummá teszi az elébe kerülő életanyagot; összefüggésbe hozza a dolgokat, az irodalmon kívül és belül. Az irodalmi gondolkodásmód eredendően társító, hasonlító. Így teremt gondolatból formát, formából gondolatot; ösztönösen is író, az irodalomnak azonban tudnia illik, hogy irodalom. Azaz irodalomként, irodalmilag kell önmagára és a világra figyelnie. S ezen nemcsak az önkifejező megfogalmazottságot értem; bár azt is. Nem is csak az önreflexív tudatosságot; bár az is hozzátartozik. Hanem elsősorban az önismeret igényét. Az önismeret ugyanis egy mélységhatáron és komplexitási fokon túl nem nélkülözheti a kifejezést, a megjelenítő kreatív nyelvi formát – s itt kezdődik az irodalom.
És ott végződik, ahol az irodalmi érdeklődés (azaz gondolkodás- és kifejezésmód) kimegy a szokásból. Ennek jeleit látom napjainkban; más nemzeteknél is, nálunk is. Az összefüggések nyilvánvalók: a mai embert a körülmények rászoktatták arra, hogy ne kívánja magát és a világot mélységben és komplexitásban megismerni; a mai irodalom, ilyen körülmények között, leszokott arról, hogy irodalomként foglalkozzon magával és a világgal. Így van. Irodalmunkat, valljuk be, nem nagyon érdekli az irodalom. Nemigen működik mint műhely; vagyis nem tudja műhelyproblémáit közérdekűvé, illetve a közérdeklődés témáit a műhely problémáivá tenni.
Van, aki hasznosnak véli, ha az irodalom képviselői túlteszik magukat az irodalmon. Én károsnak tartom, mert félek, hogy ez nem-irodalommá teheti az irodalmat. Véleményem elméletileg vitatható. Nem is elméletet kívánok közrebocsátani; csak tapasztalatot.
Mert mit tapasztalok? Látom, hallom például a pályakezdő írók, költők sorsát és panaszát. Hogy művük nem talál érdeklődésre és visszhangra. Talán mert nem elég érdekes. Meglehet; az elutasítás is lehet motiváló hatású. A kezdők talán elfogadnák az elutasító kritikát is, ha kellő hatással, irodalmilag megfogalmazná valaki; egy gyakorlott szerkesztő, egy értő kritikus, azaz képviseletükben az irodalom gyakorlata. Ha tudható lenne, hogy mi az irodalmilag társítható és hasonlítható; hogy mi az érdekes.
Ki tudja ezt? Még könnyebb kitudni, hogy mi nem. Ezt észlelhetjük, mint a figyelem statisztikailag kimutatható hiányát. A verselés technikájára például senki sem figyel. A stílusra sem. A szöveget ritkán elemzik. A kifejezés minőségéről nemigen olvashatunk kritikát vagy vitát, s ha olykor vitát olvasunk, akármiről, annak szövegminősége nemegyszer kritikán aluli. A forma tehát nem érdekes.
Vannak ilyen átmeneti korok az irodalomtörténetben: amikor a formaérzéketlenség a forma. Így lázadnak esztéta-elődeik ellen a mindenkori aktivisták. Ilyenkor azonban felfokozott érdeklődés tárgya a tartalom, az eszme, a misszió; s ez, mint egyfajta aktivizált érzékenység, már irodalmat teremthet. Nos, érdekli-e irodalmunkat, hogy mit mondanak az írók? Mondjuk, megint csak: a fiatalok.
Vagy hagyjuk a fiatalokat? Talán nem is érdemel figyelmet, amit mondani próbálnak: mit tudják még ők? Nem tudom. Azt hiszem, veszedelmes politika nem meghallgatni a nálunk fiatalabbakat, mert akkor (értelemszerűen) a nálunk öregebbeket sem érdemes meghallgatnunk; hiszen: mit tudják már azok? S így (logikusan) minket sem hallgat meg, aki nálunk öregebb vagy fiatalabb. Mert mit tudunk mi?
Csakugyan: mit? Mi talán, magunk között, meghallgatásra érdemesítjük egymást? Érdekli vajon a középkorúak mai magyar irodalmát, hogy például Tandori Dezső mit akar évek óta a verebeivel mondani? Semmit? Ahhoz túl sokat és jól beszél. Annyit csupán, hogy szeretnünk kell a világ kiszolgáltatott, ártatlan kis lényeit? Aligha csak. Ehhez a jámbor közhelyhez túl mohó, túl konkrét ez a tettlegesen következetes állatmotívum: emberéletet fogyaszt, könyveket fal fel. Az irodalom dolga lenne, hogy utánajárjon ennek a bestiális motívumnak; hogy kiderítse, mi folyik ebben a műhelyben, milyen vér a művekben. Az áruló nyomokból végül is ki kellene derülnie a tényállásnak: hogy miféle kegyetlen tudást tartalmaz Tandori életműve. Az irodalom, nem egészen indokolatlanul, tart és vonakodik az efféle tartalmi nyomozástól. A közelmúlt emlékei kevéssé bátorítók. De a még közelebbi múlt példái még riasztóbbak. Ha az irodalom elhallgatja azt, amiről beszélni tartozik, előbb-utóbb elhallgat mint irodalom. Kénytelen másról beszélni, nem irodalmilag. Minél zajosabban, annál inkább bizonyítva, hogy elvesztette a hangját.
Bizonyság (vagy csak szemléltető példa) képpen a magam csendesebb tevékenységi területét is említhetném: a világirodalmi közművelődést. A műfordítás ugyanis jó próbája annak, hogy az irodalmi érzékenység hangot tud-e adni az irodalmi élménynek, s hogy ez a hang a nemzet irodalmi életében visszhangra talál-e. A hangpróbák nem sok jót mutatnak. Fordításirodalmunkban, mint a világvevő rádiókészülékben, túl sokan beszélnek, és túl kevesen hallgatnak rájuk. Az idegen hang gépiesen mondja a magáét, nem hasonul a befogadó közeghez, nem kerül vele párbeszédes összefüggésbe; az esetek túlnyomó többségében. Mondjam a legjobb esetet? Shakespeare. Szól, játsszák, visszhangot kelt. De nem az élő irodalomban.
A mai magyar irodalomból hiányzik a mai magyar Shakespeare.
A hatvanévesnél fiatalabb műfordítók kísérletező kedvét, mely szentségtörő (rontó-javító) kíváncsisággal akár a Hamlet-et is célba vehetné, érdektelenség és előítélet fojtja hallgatásba. Pedig irodalomtörténetünkben alig volt olyan jelentős korszak, mely ne tett volna rá legalább kísérletet, hogy megszólaltassa a maga új értelmezésű , "saját" Shakespeare-jét. Az elmúlt évtizedekben költőnemzedékek nőttek fel, de ezek legföljebb ha olvasói lesznek a jó harmincéves "Shakespeare-összes"-nek, amely csaknem változatlan utánnyomásban fog nemsokára ismét megjelenni. Lehet, hogy ez a régi szöveg még mindig a legjobb megoldás, ami a magyar irodalmiságtól jelenleg kitelik; de régen rossz, ha ebbe próba nélkül beletörődik az irodalom. Ez történt. Irodalmunk ismét elmulasztott egy lehetőséget, hogy a filológiai szakértelem, a kritikai ítélőerő és az alkotó tehetség összefogásával mérvadó iskolát, új "kánont" teremtsen; akár csak Shakespeare-ből.
Na, de kit érdekel Shakespeare? Engem érdekel.
Ha tőlem kérdezik, hogy kell-e irodalom, Babits Mihály szavaival azt felelem rá: "Kell, nekem ugyanis kell." Hogy mi kellene? Nem a belterjes irodalmárkodás, hanem a bensőséges irodalomismeret és irodalmi érdeklődés. Ezt hiányolom. Ismétlem: azt szeretném, ha az irodalom nem tenné túl magát az irodalmon, hanem az irodalom-túlit is irodalommá – motívummá – tudná tenni. Jelképesen: ha nemcsak kifelé, a tagolatlan "dörgésre" fülelne, hanem figyelne befelé is, önnön jelentésgazdag rezonanciáira. Lehetetlent kívánok? Csak annyit, amennyit felfog és megért minden valamirevaló Shakespeare-olvasó, például a Hamlet-ből. Hamlet zárszava: "A többi, néma csend"; Fortinbrasé: "menj, lőjenek sort!" – s a két motívum között az irodalmilag artikulált közeg formálódó gondolatoktól visszhangzik. Jelezve, hogy Shakespeare meglehetősen értette a dörgést. Ha már mindenáron azt akarjuk tudni, hogy mi a dörgés, meg kellene hallgatnunk, hogy mit mond az irodalom. Mondjuk Shakespeare.
Hinnünk kellene, hogy Shakespeare, mint általában az irodalom, rólunk és nekünk szól, itt és most. Hogy az életről (az életünkről!) van szó, amikor azt állítjuk – felelősségünk és lehetetlenségünk teljes tudatában –, hogy az irodalom: az irodalom: az irodalom.
(Elhangzott a Dunán, az Örley István Baráti Kör "vitahajóján", 1986. június 14-én)
forrás: DUNA Egy antológia, Duna kör, 1988. 128 -130. pp.
A másik: hogy ha az irodalom elkötelezett képviselői alkotó módon gondolkodnak és beszélnek bármi tárgyról, használatukban annak is irodalommá kell válnia.
Kérdés, hogy mi teszi irodalommá a nem irodalmat. Hogy mi teszi az irodalmat? Nem kérdés: a tehetség. De mit tesz a tehetség? Az iskolában ma úgy tanulják: motívummá teszi az elébe kerülő életanyagot; összefüggésbe hozza a dolgokat, az irodalmon kívül és belül. Az irodalmi gondolkodásmód eredendően társító, hasonlító. Így teremt gondolatból formát, formából gondolatot; ösztönösen is író, az irodalomnak azonban tudnia illik, hogy irodalom. Azaz irodalomként, irodalmilag kell önmagára és a világra figyelnie. S ezen nemcsak az önkifejező megfogalmazottságot értem; bár azt is. Nem is csak az önreflexív tudatosságot; bár az is hozzátartozik. Hanem elsősorban az önismeret igényét. Az önismeret ugyanis egy mélységhatáron és komplexitási fokon túl nem nélkülözheti a kifejezést, a megjelenítő kreatív nyelvi formát – s itt kezdődik az irodalom.
És ott végződik, ahol az irodalmi érdeklődés (azaz gondolkodás- és kifejezésmód) kimegy a szokásból. Ennek jeleit látom napjainkban; más nemzeteknél is, nálunk is. Az összefüggések nyilvánvalók: a mai embert a körülmények rászoktatták arra, hogy ne kívánja magát és a világot mélységben és komplexitásban megismerni; a mai irodalom, ilyen körülmények között, leszokott arról, hogy irodalomként foglalkozzon magával és a világgal. Így van. Irodalmunkat, valljuk be, nem nagyon érdekli az irodalom. Nemigen működik mint műhely; vagyis nem tudja műhelyproblémáit közérdekűvé, illetve a közérdeklődés témáit a műhely problémáivá tenni.
Van, aki hasznosnak véli, ha az irodalom képviselői túlteszik magukat az irodalmon. Én károsnak tartom, mert félek, hogy ez nem-irodalommá teheti az irodalmat. Véleményem elméletileg vitatható. Nem is elméletet kívánok közrebocsátani; csak tapasztalatot.
Mert mit tapasztalok? Látom, hallom például a pályakezdő írók, költők sorsát és panaszát. Hogy művük nem talál érdeklődésre és visszhangra. Talán mert nem elég érdekes. Meglehet; az elutasítás is lehet motiváló hatású. A kezdők talán elfogadnák az elutasító kritikát is, ha kellő hatással, irodalmilag megfogalmazná valaki; egy gyakorlott szerkesztő, egy értő kritikus, azaz képviseletükben az irodalom gyakorlata. Ha tudható lenne, hogy mi az irodalmilag társítható és hasonlítható; hogy mi az érdekes.
Ki tudja ezt? Még könnyebb kitudni, hogy mi nem. Ezt észlelhetjük, mint a figyelem statisztikailag kimutatható hiányát. A verselés technikájára például senki sem figyel. A stílusra sem. A szöveget ritkán elemzik. A kifejezés minőségéről nemigen olvashatunk kritikát vagy vitát, s ha olykor vitát olvasunk, akármiről, annak szövegminősége nemegyszer kritikán aluli. A forma tehát nem érdekes.
Vannak ilyen átmeneti korok az irodalomtörténetben: amikor a formaérzéketlenség a forma. Így lázadnak esztéta-elődeik ellen a mindenkori aktivisták. Ilyenkor azonban felfokozott érdeklődés tárgya a tartalom, az eszme, a misszió; s ez, mint egyfajta aktivizált érzékenység, már irodalmat teremthet. Nos, érdekli-e irodalmunkat, hogy mit mondanak az írók? Mondjuk, megint csak: a fiatalok.
Vagy hagyjuk a fiatalokat? Talán nem is érdemel figyelmet, amit mondani próbálnak: mit tudják még ők? Nem tudom. Azt hiszem, veszedelmes politika nem meghallgatni a nálunk fiatalabbakat, mert akkor (értelemszerűen) a nálunk öregebbeket sem érdemes meghallgatnunk; hiszen: mit tudják már azok? S így (logikusan) minket sem hallgat meg, aki nálunk öregebb vagy fiatalabb. Mert mit tudunk mi?
Csakugyan: mit? Mi talán, magunk között, meghallgatásra érdemesítjük egymást? Érdekli vajon a középkorúak mai magyar irodalmát, hogy például Tandori Dezső mit akar évek óta a verebeivel mondani? Semmit? Ahhoz túl sokat és jól beszél. Annyit csupán, hogy szeretnünk kell a világ kiszolgáltatott, ártatlan kis lényeit? Aligha csak. Ehhez a jámbor közhelyhez túl mohó, túl konkrét ez a tettlegesen következetes állatmotívum: emberéletet fogyaszt, könyveket fal fel. Az irodalom dolga lenne, hogy utánajárjon ennek a bestiális motívumnak; hogy kiderítse, mi folyik ebben a műhelyben, milyen vér a művekben. Az áruló nyomokból végül is ki kellene derülnie a tényállásnak: hogy miféle kegyetlen tudást tartalmaz Tandori életműve. Az irodalom, nem egészen indokolatlanul, tart és vonakodik az efféle tartalmi nyomozástól. A közelmúlt emlékei kevéssé bátorítók. De a még közelebbi múlt példái még riasztóbbak. Ha az irodalom elhallgatja azt, amiről beszélni tartozik, előbb-utóbb elhallgat mint irodalom. Kénytelen másról beszélni, nem irodalmilag. Minél zajosabban, annál inkább bizonyítva, hogy elvesztette a hangját.
Bizonyság (vagy csak szemléltető példa) képpen a magam csendesebb tevékenységi területét is említhetném: a világirodalmi közművelődést. A műfordítás ugyanis jó próbája annak, hogy az irodalmi érzékenység hangot tud-e adni az irodalmi élménynek, s hogy ez a hang a nemzet irodalmi életében visszhangra talál-e. A hangpróbák nem sok jót mutatnak. Fordításirodalmunkban, mint a világvevő rádiókészülékben, túl sokan beszélnek, és túl kevesen hallgatnak rájuk. Az idegen hang gépiesen mondja a magáét, nem hasonul a befogadó közeghez, nem kerül vele párbeszédes összefüggésbe; az esetek túlnyomó többségében. Mondjam a legjobb esetet? Shakespeare. Szól, játsszák, visszhangot kelt. De nem az élő irodalomban.
A mai magyar irodalomból hiányzik a mai magyar Shakespeare.
A hatvanévesnél fiatalabb műfordítók kísérletező kedvét, mely szentségtörő (rontó-javító) kíváncsisággal akár a Hamlet-et is célba vehetné, érdektelenség és előítélet fojtja hallgatásba. Pedig irodalomtörténetünkben alig volt olyan jelentős korszak, mely ne tett volna rá legalább kísérletet, hogy megszólaltassa a maga új értelmezésű , "saját" Shakespeare-jét. Az elmúlt évtizedekben költőnemzedékek nőttek fel, de ezek legföljebb ha olvasói lesznek a jó harmincéves "Shakespeare-összes"-nek, amely csaknem változatlan utánnyomásban fog nemsokára ismét megjelenni. Lehet, hogy ez a régi szöveg még mindig a legjobb megoldás, ami a magyar irodalmiságtól jelenleg kitelik; de régen rossz, ha ebbe próba nélkül beletörődik az irodalom. Ez történt. Irodalmunk ismét elmulasztott egy lehetőséget, hogy a filológiai szakértelem, a kritikai ítélőerő és az alkotó tehetség összefogásával mérvadó iskolát, új "kánont" teremtsen; akár csak Shakespeare-ből.
Na, de kit érdekel Shakespeare? Engem érdekel.
Ha tőlem kérdezik, hogy kell-e irodalom, Babits Mihály szavaival azt felelem rá: "Kell, nekem ugyanis kell." Hogy mi kellene? Nem a belterjes irodalmárkodás, hanem a bensőséges irodalomismeret és irodalmi érdeklődés. Ezt hiányolom. Ismétlem: azt szeretném, ha az irodalom nem tenné túl magát az irodalmon, hanem az irodalom-túlit is irodalommá – motívummá – tudná tenni. Jelképesen: ha nemcsak kifelé, a tagolatlan "dörgésre" fülelne, hanem figyelne befelé is, önnön jelentésgazdag rezonanciáira. Lehetetlent kívánok? Csak annyit, amennyit felfog és megért minden valamirevaló Shakespeare-olvasó, például a Hamlet-ből. Hamlet zárszava: "A többi, néma csend"; Fortinbrasé: "menj, lőjenek sort!" – s a két motívum között az irodalmilag artikulált közeg formálódó gondolatoktól visszhangzik. Jelezve, hogy Shakespeare meglehetősen értette a dörgést. Ha már mindenáron azt akarjuk tudni, hogy mi a dörgés, meg kellene hallgatnunk, hogy mit mond az irodalom. Mondjuk Shakespeare.
Hinnünk kellene, hogy Shakespeare, mint általában az irodalom, rólunk és nekünk szól, itt és most. Hogy az életről (az életünkről!) van szó, amikor azt állítjuk – felelősségünk és lehetetlenségünk teljes tudatában –, hogy az irodalom: az irodalom: az irodalom.
(Elhangzott a Dunán, az Örley István Baráti Kör "vitahajóján", 1986. június 14-én)
forrás: DUNA Egy antológia, Duna kör, 1988. 128 -130. pp.