Bartók Béla könyve a Kis Tanulmányok sorozatban, 1946
Előjegyezhető az antikva. hu-n, vagy
olvasható pdf-ben az OSZK oldalán:
http://mek.oszk.hu/14800/14874/14874.pdf
Borbély Szilárd a költészetről
Költészetre való képességünk az emberi természet legnyugtalanítóbb titkai közé tartozott mindig, és ma se szűnt meg az lenni. Bár a líra egy ideje érezhetően válságba jutott. Ez pedig az emberi lényeg válságáról beszél nekünk. Hogy mi a költészet? Valódi mibenlétéről nem tudunk semmit. A költészet csak magáról beszél, minden másról hallgat. Tehát rólunk szól, legsajátabb dolgainkról. Ezért nem érthetjük meg másképp, csak önmaga és önmagunk korlátain belül.
A költészetről való gondolkodásunkat át kell alakítanunk. A líra meghalt, a vers testté lett.
A test pedig orpheuszi természettel bír. Vagy a folyton megújuló Hold, amely épp visszatéréseivel tagolja a létező dolgok ritmusát. Talán a Hold is orpheuszi. Mindenesetre jelenlétét nem magyarázza fontossága. Miként a legendák szentjeinek teste: miután megszabadult a lélektől: hatványozottabban volt képes csodát tenni. A csoda pedig az igazi véletlenben jelenik meg.
Mindig arra vártunk, hogy valami megtörténjen velünk. A költészet nem szűnt meg a csoda felé terelni képzeletünket. Egyszer talán eljutunk a megoldásig. A titok középpontjában megszólal a nyelv. Ha elveszíti konvencióit, megértjük, amit mondani akar.
Borbély Szilárd első verseskötetének, az 1988-ban megjelent ADATOK-nak hátoldalán található szöveg. (KLTE, Debrecen, Határ füzetek - 2.)
Lábass Endre Orpheusz
2016. március 26-ig még megnézhető a Műcsarnokban a FRISSEN kiállítás:
BARAKONYI Zsombor, HALÁSZ András, JOVIÁN György, LÁBASS Endre, NYÁRI István, OROSZ István, PIKA, RABÓCZKY Judit / Georgios TZORTZOGLOU, ÜTŐ Gusztáv
Lábass Endre Üzenet
1999. november 1.
Tíz esztendővel ezelőtt készítettem néhány tekercs fekete-fehér fényképet egy fiatalemberről, egy koszos, romos pesti ház udvarán. Látszólag értelmetlen, esős fényképezkedésünk magyarázata elég egyszerű mese.
Addigi életem majdnem felét remeteként éltem le apám mellett. Amíg csak el nem hagytam, féltem tőle, és mivel nem engedett az emberek közé, féltem a kintiektől is, mert idegenek voltak. Nem szokhattam meg őket, ők pedig, mint a kutyák, megérezték mindezt, és kiközösítettek. Tizenhat év nagyon hosszú idő - gyerekre nézve mindig gondoljunk erre, és ne a saját hosszabb időnkre -, tizenhat év egy örökkévalóság. Tizenhat év boldogság elrepül, de tizenhat év félelem egy gyilkosság ellentétele, ennyit ülnek a gyilkosok.
Érthető, hogy amikor ennyi idő múltán végre elmenekültem, már másnap reggel rögtön világgá mentem, és az elkövetkező évtizedek alatt végig rengeteget gyalogoltam össze-vissza, így szoktattam magam fokozatosan az emberekhez. Lassacskán meg is tanultam társalogni ezzel-azzal. Ezért tűnhetett úgy, hogy laza, könnyen kapcsolatot építő ember vagyok. Sok ezer szürke házfényképet készítettem, de a lényeg e csavargás maradt, a fényképezőgép útitársam volt, tolmácsom, ürügyem, segítségével beszélni mertem az emberekkel, feloldozott a félelmeim alól, bemehettem az ismeretlenek házaiba, velem jött, a nyakamban lógott, a zsebemben lapult, mint egy amulett. Ilyen évtizedek alakítottak ki. Amit ebből az alapanyagból és ebben a helyzetben lehetett, azt valóban megtette e hosszú séta. Ültem a lépcsőkön, és össze-vissza kóboroltam boldogan, a szabadságomtól még évek múlva is részegen. Ekkorra már néhányan befogadtak, a házak lakói lettek igazi rokonaim. Volt, akivel sokkal ritkábban láthattuk egymást. A levél elején említett költő például a déli határ túloldalán élt. Még elég jól emlékeztem gyerekkoromra - ő is azért állhatott hozzám közel, bár néha úgy tűnt, mintha kissé túl komolyra venné a figurát. Már régebben is elironizálgatott saját, titokban gyerekesen komolyan vett költőhivatásán, felpattant az asztalok tetejére, elüvöltött egy-egy verset, közben szomorkásan kinézve a képből, ám amikor nemsokára valóban komolyan megbetegedett, egyre többször láttam egyre kétségbeesettebben játszani. Egy alkalommal alumíniumfólia szárnyakat csatolt fel, régi konyhai falvédőkről leszállt óceánrepülő lett, a határokon átrepülő, szemcsis légi hős. Aztán távoli barátom - befogadóm - valahogy, valamelyik íróasztalon, tényleg átrepülhette a határt, és ebbe a városba költözött. Néha, megszokásból, meg hogy örüljenek, még asztalra ugrált, de már inkább feküdt. Akkoriban megszépült, ezt is kis rosszallással néztem, tudtam, hogy tudja. Na, mondtam magamban, most olyan szép halálos lettél, klassz, mi, szép fájdalmas. Finom elefántcsontfehér. Nem tartoztam senkinek semmilyen társaságába, az övébe sem, a barátai nem lettek a barátaim, de ő makacsul kitartott mellettem, nem tudni, miért - igazi közös titkunk az, amit egyikünk sem tud, csak közösen érezzük.
Egyre kevesebbet járkált, én meg nem akartam az ágy szélén gubbasztani, okosakat, vigasztalóakat mondani, vagy bizalmasan, intelligensen durvákat, úgyhogy alig láttuk egymást, de azért állandóan az eszemben járt. Főleg mert akkoriban kezdett haldokolni apám is, akit már évek óta nem láttam, az utcája közelébe is féltem menni, egész kerületét kerültem. Megtudtam, hogy a kórházban azt mondta, nincs hozzátartozója, senkit ne értesítsenek. Ez a nincs csupán engem jelentett, a budai remeténél más halak tényleg fel sem merülhettek. Elmentem hozzá, eléggé össze kellett szednem magam, de a bántással már csak haloványan próbálkozott, kibírtam. Megenyhült. Egy pár hónapos hosszabbítás erejéig nekem is lett szelíd apám. A kórházból kiengedték, nem volt értelme bent tartani. Akkortól fogva évekig nem is tudtam másra gondolni, csak róla írtam, ezer oldalról körbegondolva minden régi és új mondatunkat, tettünket. Ez idő alatt lett a költő is igazán nagybeteg, így kettőjük fura keverékké állt össze bennem.
Ráadásul, éppen ekkortájt, az emberek, akiket a csavargások során már éppen kezdtem volna kissé megismerni, egyszerre hazudozásba és gyűlölködésbe kezdtek. Titokban számomra is fontosak voltak azok a dolgok, amikről most vitatkoztak, csak ízléstelennek vagy túl harsánynak éreztem hamis hangsúlyaikat, hiszen nemrég kerültem ki a világba, és nem szokhattam meg az egymást keresztül-kasul régóta kiismerő szalontársaságot, akik nem nagyon ítélkezhetnek, ha azt akarják, hogy róluk is hallgassanak. Nekik ez a közös titkuk. Aki a családjában él, és a hivatalában, annak is sok fájdalmat kell tapasztalnia maga körül, de ha bemerészkedünk az emberek sűrűjébe, akkor egész fájdalomerdőben járunk. Barátaim, az öreg fodrászok, hangszerkészítők, cipészek, akikkel délutánonként sakkoztam, elmondták az életüket, valameddig eljutottak a mesében, aztán egy szép napon eltávoztak. Egyetlen apám helyett, aki soha semmit sem mondott magáról, az isten az ő véghetetlenül bölcs humorával adott számtalant, aki minden kérdésemre válaszolt. Mindegyikőjük a saját történetét mesélte, mind más és más volt, együtt a legbölcsebb apát is túlszárnyalták, ezért nem lettem túl elfogult, és lehet, hogy meglepő, de tehetetlen sem, nem hiszem, hogy egységes nézőpont hiányában cselekvésképtelenné váltam volna. Egy darabig büszke lehettem öreg ismerőseim barátságára, aztán, viszonylag hamar, már csak a gyászkeretes meghívójukra, hiszen éveket adtak cserébe minden tanulságos meséjükért, és így már nem voltak fiatalok. Apám halt meg először - ő nem tudom miért adta oda az éveit, nem mondta el azt sem -, furcsa, felszabadult, kiürült érzés volt, akkor nem gondoltam arra, hogy amiként egykor lett helyette sok apám, majd lesz az ő már erőtlen bántása helyett sok erős, nagyon is élő, idegen bántás. A lányok szerencsére különösebb hajcihő nélkül nagyon jók voltak hozzám. Romantikusabb lények, mint a férfiak, és nem lételemük a nyáj. Nem sokkal ezután a költő is meghalt. Pár nap késéssel írtam hozzá egy rossz kis verset, hírnöknek kértem fel. Sokáig úgy is képzeltem el őket, amint átadja az üzenetet apámnak és vár. Szótlanul, a szokásos makacsságával kivárja a választ. Az elhangzik. És ő majd megjegyzi nekem.
Mindkettőjükkel egészen keringőszerű fordulatokat tett a sorsunk. A költő befogadott, és én őt, a befogadómat a városomba fogadtam - ezt mondta az utolsó hetek egyikén, fogadjam be a házaim közé őt is, a többi emberek közé. El akart jönni a házakba, hát elsétáltunk. Elég intenzíven érzem annak a délutánnak egy-egy részletét, például azt, hogy amikor az Andrássy útról beléptünk a pompeji romhoz hasonlatos, nagy, kongó bérházba, és becsapódott mögöttünk a kétembernyi magas kapu, milyen csönd lett egyszerre, mennyire messze tűnt a kinti zaj. Ott álltunk e csendben, a permetező esőben, és egy pillanatig arra gondoltam, éppen e benti, örök csendbe akart belépni velem együtt.
Apám meg félelmetes volt, és fölényes, aztán egyszerre segítségemre szorult. Akkortól vesztett a sakkban is, pedig ő tanított, és hihetetlennek tűnt, hogy ebben a játékban legyőzhetem. Hisz mindig meggondolatlan voltam, és hirtelen, sosem volt hosszú távú stratégiám, és nem is akartam annyira győzni, hogy ekkora szellemi erőt fektettem volna a harc tanulásába. Neki volt oka és ideje a haragot megtanulni, és az ellenfél hibájának a kivárásához is volt elég ereje. Egész sakkstratégiáját éppen a várakozásra, az állóháborúra alapozta. Egy vadász szenvedélyes türelme élt benne. Középjátékos volt, és kíméletlenül pontos végjátékos.
Apám elmúlásának örök pillanatában él tehát Jancsi is, a jövendő Magyarországára váró, örökké álló időben, egy mozdulatlan filmkockán. De most már tényleg jó lenne végre felszabadultan a lányokról írni, és ezeket a dolgokat kicsit bezárni. Legalább csak tizenhat évre, ha ez nem szerénytelen vágy.
Herpay Zoltán címlapterve Gömöri György 3. verseskötetéhez
" Az igazi költő Rilkével azt akarja, hogy a vers olvasása után az emberek (akár egy árnyalattal) másképp éljenek mint addig éltek. Ilyen értelemben a költő erőszakos lény – sohasem törődik bele abba, ami éppen van, ha nem is jövőbelátó, de tevékenységével jövőreirányuló.
Gömöri György HATALOM ÉS BECSÜLET
becstelen-e a hatalom
vagy csak a becs hatalmas
amelyben a hatalom önmagát tartja
a becsület hatalmában nem hisz
becsvágya elhatalmasodik
lebecsüli a becsületeseket
felhatalmazza a hatalmaskodókat
nem válik becsületére ha-
talmi gerjedelme a hatalommal meg-
becsteleníti a becsülteket
hatalmat hág a becsaltakba
becsülik hát a hatalmasokat
s hatalma hétszer hatalmas a buzgó becstelenség
forrás: Gömöri György ÁTVÁLTOZÁSOK, (35. p.)
Szepsi Csombor Kör, 1969, London
Borbély Szilárd PASSIÓ
P. J.
a díszleteket lebontják
összecsavarják a zászlókat
rakják a székeket egymásba
dobogótlan a világ
a díszleteket lebontják
a zászlókat összecsavarják
egymásba rakják a székeket
dobogótlan a világ
a díszleteket lebontják
a zászlókat összecsavarják
a székeket egymásba rakják
dobogótlan a világ
*
forrás : ADATOK
Borbély Szilárd első verseskötetének kötetzáró verse (KLTE, 1988, Debrecen, Határ füzetek - 2.)
Petőfi Sándor A GYÁVA FAJ, A TÖRPE LELKEK...
A gyáva faj, a törpe lelkek,
Kik nem szégyenlik magokat
Sápadni, ha kezemben a lant
Egy-egy merészebb hangot ad,
Ha a közelgető viharnak
Megérint hírmondó szele,
S dalom, mint elkapott madár, a
Földről magasba száll vele.
A vész csak készülőben van még,
És nem szakít le egyebet,
Mint ajkamról egy-egy hangos szót,
A fákról egy-egy levelet;
Hah, majd ha minden erejével
Fog dúlni és üvölteni,
S szivem mélyét forgatja föl s a
Fát gyökerestül tépi ki!
Mit mondotok, mit tesztek akkor,
Ha a világnak sarkai
Földindulástul, mennydörgéstül
Tőből meg fognak ingani,
Ha összevesz, mint négy vadállat,
És pusztít mind a négy elem,
S én vérbe mártott lantomat majd
Véres kezekkel pengetem!
Pest, 1848. május
Kik nem szégyenlik magokat
Sápadni, ha kezemben a lant
Egy-egy merészebb hangot ad,
Ha a közelgető viharnak
Megérint hírmondó szele,
S dalom, mint elkapott madár, a
Földről magasba száll vele.
A vész csak készülőben van még,
És nem szakít le egyebet,
Mint ajkamról egy-egy hangos szót,
A fákról egy-egy levelet;
Hah, majd ha minden erejével
Fog dúlni és üvölteni,
S szivem mélyét forgatja föl s a
Fát gyökerestül tépi ki!
Mit mondotok, mit tesztek akkor,
Ha a világnak sarkai
Földindulástul, mennydörgéstül
Tőből meg fognak ingani,
Ha összevesz, mint négy vadállat,
És pusztít mind a négy elem,
S én vérbe mártott lantomat majd
Véres kezekkel pengetem!
Pest, 1848. május
Vas István – 1 mondat (ars poetica)
Amit más is meg tud írni, pláne jobban – azt nem érdemes megírni.
forrás:
Vas István Az ismeretlen isten – tanulmányok
Szépirodalmi Könyvkiadó, 1974., 1199. p.forrás:
Vas István Az ismeretlen isten – tanulmányok
Weöres Sándor – 1 mondat
Istent tagadva olyan volnék, mint egy favágó, aki a fejszét tagadja, de használja.
Kenéz Ferenc A SZÉGYENVERS
A szégyenverset meg kell írni,
meg kell írni a szégyenverset,
azt a verset, mit nem írtunk meg
s így az a vers csak szégyenkezhet,
mert arról szólna, mit megértünk,
csak megértünk, de meg nem éltünk,
meg nem éltünk, mert elfordultunk,
elfordultunk, amikor láttuk,
amikor láttuk, azt, amit látunk,
úgy tettünk, mintha kiabálnánk,
mikor a lámpást földhöz vágták,
mintha dühünktől beborulna,
az igazság meg kiderülne,
azt gondoltuk, a dühből kilátszik,
ami a szavakból hiányzik,
tudjátok jól, miről beszélek,
ugye, drága jó fivérek, vitézek,
jó vitézek a felkent rendben,
kik közé magam is felkenettem,
és teltek így évek, korszakok,
kőkorszakok, jégkorszakok,
melyeknek mélyén ott morajlik,
ott morajlik még ma is minden,
minden, mit láttunk, s meg se láttuk,
mert elfordultunk valahányan,
elfordultunk, hogy látva lássunk
valami mást, mint amit látunk,
elfordultunk, hogy meg ne értsük,
elfordultunk, hogy meg ne éljük
amit látunk s mindenki lát:
Isten szenvedő egy fiát,
elfordultunk, így meg nem éltük,
meg nem éltük, csak megértük,
jó vitézek, a felkent rendben,
kik közé magam is felkenettem,
(a rend, amely levitézlett,
csak levitézlett, nem kivérzett,)
elfordultunk, hogy látva lássunk
valami mást, mint amit látunk,
elfordultunk, s így meg nem éltük,
meg nem éltük, csak megértük,
így az a vers csak szégyenkezhet,
az a vers, amit nem írtunk meg,
meg kell írni, a szégyenverset,
másképp minden, vers vagy nem vers,
mindörökké csak szégyenkezhet.
Felmentést semmilyen földi helytartó
nem igényelhet, és nem ígérhet,
nem prédikálhat, nem misézhet,
a szégyenverset meg kell írni,
meg kell írni a szégyenverset,
senki nem írja meg helyettünk,
helyettem s helyetted,
mindenki arra van ítélve,
hogy összes egykori
de, csakhogy, ámbár, mégis
szavának hitellevelét kikérje,
hogy elszámoltassunk tételesen,
vagylagosan és véglegesen.
Meg kell írni a szégyenverset.
A szégyenverset meg kell írni.
András Sándor Az ASAK beadványa az ENSZ-hez
Én, András Sándor Autonóm Köztársaság
kérem, hogy vegyenek fel a hatalmak körébe,
mert megcsalt mind, ki eddig képviselt,
s én magamat akarom képviselni végre.
Faképnél hagytam minden hatalmi tömböt,
mely harsogta, hogy életem érte boldogan adom,
és most jelentkezem. Én, tömegbázis és ember.
Vagyis, a nagyok közt is legnagyobb hatalom.
A föld üres sakktábla, s nélkülem nincsen játék,
mert én vagyok mind a két támadó csapat:
e kuncogó világban önmagam ellensége,
aki elvetemülten a torkomon ragad.
Nekem nincs repülőm, se bombám, se rakétám,
se atomhajtott flottám, se távfegyverem, –
csak hagyományos vágyakat tárol köztársaságom,
s tudom, ki nincs velem, nincs azért ellenem.
S én, András Sándor Autonóm Köztársaság
ígérem, nem csúfítom majd harcokkal a napot,
mert én nem akarok se veszteni, se győzni:
én egész egyszerűen csak élni akarok.
kérem, hogy vegyenek fel a hatalmak körébe,
mert megcsalt mind, ki eddig képviselt,
s én magamat akarom képviselni végre.
Faképnél hagytam minden hatalmi tömböt,
mely harsogta, hogy életem érte boldogan adom,
és most jelentkezem. Én, tömegbázis és ember.
Vagyis, a nagyok közt is legnagyobb hatalom.
A föld üres sakktábla, s nélkülem nincsen játék,
mert én vagyok mind a két támadó csapat:
e kuncogó világban önmagam ellensége,
aki elvetemülten a torkomon ragad.
Nekem nincs repülőm, se bombám, se rakétám,
se atomhajtott flottám, se távfegyverem, –
csak hagyományos vágyakat tárol köztársaságom,
s tudom, ki nincs velem, nincs azért ellenem.
S én, András Sándor Autonóm Köztársaság
ígérem, nem csúfítom majd harcokkal a napot,
mert én nem akarok se veszteni, se győzni:
én egész egyszerűen csak élni akarok.
1958
Popper Péter Politikai-lélektani kiskáté kezdő politikusok és rendes emberek részére
1. A politikusnak minden pártban vannak ellenfelei. Ellenségei csak a saját pártjában.
2. A honi politika hagyományos útja: átalakulni fejlődés nélkül. A múltat nem befejezni, hanem abbahagyni.
3. A politikában soha nem a legtehetségesebb győz, hanem a könyörtelenebb.
4. Zsarnok úgy születik, hogy a felszabadult rabszolga hatalomra kerül. Aki egyszer rabszolga volt, mindörökre az marad. Félni fog a szabad emberektől és elpusztítja őket.
5. A sikeres politikusnak csak két érzésre van szüksége: hogy unatkozzon a politikán kívüli életben és féktelenül vágyjon a hatalomra.
6. A politikus szemében lényeges dolog csak a politikában történhet.
7. A politikus viselkedésének egyetlen szabályozó elve, hogy az adott pillanatban mi hasznos és mi káros neki. Freud nyomán ez az ún. "politikai örömelv" amit soha nem vált fel semmiféle társadalmi "realitás elv".
8. Küldetés, nemzetsors, humanizmus, felelősség, erkölcs, nép, – e sokat hangoztatott szavak a politikában azt a szerepet töltik be, mint a zománcozott rózsa a bilin.
9. A politikus barátsága olyan, mint a követváltás a diplomáciában. Kellemes atmoszférába bújtatott hírszerzés az esetleges jövendőbeli ellenfél gyengéiről.
10. Az erkölcs és a szociális érzékenység pusztító hatású, ha nem csak jelszó, hanem valóban beszabadul a politikába. Ekkor keletkeznek a dilettáns döntések.
11. Értékes ember csak akkor maradhat talpon a politikában, ha sürgősen kifejleszti azokat a kötelező bűnöket, amelyek nélkül a politikai közélet soha nem fogadná be.
12. A zseniális politikus nem mutatkozik és nem pofázik túl sokat a nyilvánosság előtt. A túl sok magamutogatás, a túl sok beszéd előbb-utóbb leleplezi. Mindenkin van leleplezni való és mindenki követ el hibákat. Az egyistenhit azért győzte le a bálványimádást, mert az Úr láthatatlan és megközelíthetetlen volt.
13. Döntéskor a politikus soha nem veszi figyelembe azt, ami térben vagy időben messze van.
14. Minél sikeresebb a kormányzás, a politikus annál inkább irtózik a kockázatok vállalásától. Minél inkább a csőd felé tántorog, annál hajlamosabb nagy, mégnagyobb, sőt irreális rizikókat vállalni, csakhogy hatalmát néhány történelmi másodperccel meghosszabbítsa.
15. Változás egy forradalom árán - ez a politikai középszerűség kommersz útja. Forradalmat csinálni változás nélkül, ez a politikai tehetség teljesítménye.
16. A politika évezredek óta egy jottányit sem változott, nem tud sem fejlődni, sem romlani. Macchiavelli, Nagy Frigyes és Gracián ma is aktuális. Ezért a jó politikus történelmi precedensek után igazodik. Semmi szüksége nincs a haladásra, s a haladásnak sem a politikusra.
17. A politizálásnak kétféle személyes haszna van: ismertté válni, alkotás nélkül és kiválasztottként élni, kiválasztottság nélkül.
18. Kétféle politikus nézhet sikeres pályafutás elé: a racionális szörnyeteg, mert őt nem lehet legyőzni. A tisztán érzelem- és indulatvezérelt mániás, mert ő soha nem veszi tudomásul, hogy legyőzték.
19. A politikus úgy van a nyilvánossággal, mint félénk ember a harapós kutyával. Utálja, de koncot dob neki, hogy ne bántsa.
20. A politikust üldöző legfélelmetesebb mumus a nevetségessé válás. És mert paranoiás, titokban egy kicsit mindig nevetségesnek érzi magát.
A hazáért és mindnyájunk boldogságáért, a barbár ellenséggel küzdve anno 1917-ben vakbélgyulladásban hősi halált halt dr. Utrius Pál honvédbaka, (vagy itt) humanista rögeszméit felhasználva, közreadja Popper Péter.
forrás
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)