Weöres Sándor A FORMÁK KELETKEZÉSE

Nedves falról álmodom, 
ahonnan nincs tovább, 
de ott lappang a világteremtés,
a kezdeti éjszaka,
mindig változó
alakjaival.

Visszük üres ruháinkat
a toronytetőre.




forrás: Alföld, 1984. 7.  (3.o.)

Cselényi Béla

 

Képeket nem teszek a falra

Még kamaszkoromban elhatároztam, hogy ha majd külön szobám lesz, képeket nem teszek a falra. Ezt a fogadalmamat máig betartottam: a tágasság látszatát keltő(,) üres falfelületek közt élek és nem hiányzik semmi számomra a falról. Gyermekként szépen festettem és elgondoltam, hogy saját képeimmel díszítem fel majd a szobámat, de tárgyilagosan kellett leszögeznem, hogy mások festményei sokkal jobbak. Azért akasszam-e ki a profi képeket a szobámban, hogy lássam, hogy sose tudnék úgy festeni, mint X vagy Y művész? Nem, nem akarok szembesülni ezzel. Aztán az örökség... A legtöbb ember szüleitől örökli a festményeket -- Istenem, hány absztrakt képet örököltünk nagyszüleinktől?!... (!) --, így az anyaországi emigrációban élő sorstársaim lakása teli van az erdélyi táj, sőt, az erdélyi sorskérdés, az erdélyi toporgás mementóival. Konyhámban nincs korondi bokály, ágyneműimet nem takarja Feketetón beszerezhető cserge; irhabundám se volt sose; ifjúkori nagy szerelmem is irhabundában volt, amikor húszévesen bemutatkoztam neki, és onnantól kezdve az irhabundás kabát szememben női holmivá vált, (nem fogok tehát télen sem nőnek öltözni). De vissza a képekhez! A képeknek, -- ha jók -- a múzeumban a helyük; egy lakásban elsikkadnak. Pláne az enyémben; fél kezemen megszámolom, ahányan nálam évente megfordulnak, beleértve a fogyasztásmérők leolvasóit vagy a küszöböt át nem lépő postást. Aki tehát az én falamra szánja a festményét, eltemeti azt. Ugyanakkor a szobában veszteglő képek lassan, de biztosan elvesztik művészi értéküket. Például gyermekkoromban egy ebédlőnkben pompázó festmény számomra Rorschach-tesztté szublimálódott, anélkül, hogy ismertem volna e lélektani segédeszközt --; a tájkép fáit óriási zöld fejekként értelmeztem, egy fatörzset ücsörgő öregasszonynak láttam, egy árnyékot pedig bottal futó figuraként személyesítettem meg, tehát semmi, de semmi sem maradt a művész szándékából, a műtárgy céljából. Végezetül mindig kísértett egy gondolat: a lakásban szegre akasztott kép voltaképpen ablak egy másik világra. Vágjon ablakot magának, aki ki akar tekinteni. Kitehetek teszem azt egy hargitai tájképet a falra, de nem a fenyő- és gyantaszagú havasi levegő fog a szobámba áradni, hanem a kisebbségi sorskérdés, az enyéim fogyó létszáma, tehát a perspektivikus gyász. És még mindig hiányérzetem van, hogy nem soroltam fel összes érveimet a tágasságot sugalló(,) üres falfelületek mellett.

Budapest, 2017. I. 10.

 

Weöres Sándor KÖSZÖNTÖM AZ OLVASÓT

Beh furcsa, hogy mikor a versem olvasod,
te vagy és én már nem vagyok.
De azt hiszem, nem cserélnék veled,
éld szépen végig az életedet,
s majd ott leszel, ahova én jutottam,
kicsúszik léptünk alól a Mostan.
Neked, az élőnek, holtomban,
kívánok, ha kívánod,
sok évet, boldogságot.



forrás: Új írás, 1981. december  (87. p)

Csengery Kristóf MAGÁT ŐRLŐ MALOM

 

Nem volna szabad szeretni. Soha, senkit. 

A szeretet ólomsúlyú teher, mely a földre

húzza hordozóját. Másképp kell: derűsen, 

súlytalanul lebegve tények és évek felett. 

Az emberek tárgyak: vedd kézbe, forgasd, 

szagold meg és ejtsd el őket. De ne szeress. 

A szeretet nem öröm, ellenkezőleg: hasító 

fájdalom, hajótörés, gályarabság. Belekóstol 

a szerencsétlen, többé nem lehet meg nélküle, 

és belehal, szeretetbe, hiányba, mindegy. A 

többség sorsa könnyű: ők csak a szót ízlelik 

olykor, idegenkedve furcsa zamatától. De aki 

szeretett már, nem menekül: ő a magát őrlő 

malom, folyton forog, nem lelve nyugalmat.

Bak Imre - 1 mondat

 Úgy kell megfesteni minden egyes művet, mintha ezen múlna az életünk.