Faludy György Régtől sejtettem ezt

Régtől sejtettem ezt és folyton féltem,
hogy más is rájön: nyakunkon a kés;
mert ha igaz és nincs Isten az égben,
úgy erkölcs sincs, sem igazságtevés,

se jó, se rossz, se út, se cél, se rendszer,
csak káosz, ahol minden egyre megy
és mentől többet tud, lát, ért az ember,

az élet annál értelmetlenebb: -
rémálom két irgalmatlan setétség
között. Még jó, hogy a vers meg a szépség
tébolya kerget. Másnak csak a pénzvágy

s a kéj jutott. Olyiknak ennyi se.
Kihúzták a festő alól a létrát:
kapaszkodjék, mester, a pemzlibe.

Tandori Dezső 197622/c

                         Hódolat Weöres Sándornak

 

Ha elgondolkodol, 

már az is valami ;

ami sok, pazarol, 

gyakorolja, ami, 

s épp így, ami kevés 

marad, elszórható: 

az értelmezhetés 

csak művi mérv-adó. 

Ha nem gondolkodol, 

az se mindig kevés ; 

név vagy, és valahol 

a véső épp bevés, 

zajodat hallani, 

aztán csak látható: 

itt nyugszik az-aki, 

egykori véradó.

Ami így egykorol, 

neve-értelme: mi? 

Úgy hozzáváltozol, 

nem is fog látszani, 

mi volt a jelenés, 

mi örökkévaló: 

kiválás, eltünés 

egymásba-hervadó. 

Seholon semmikor ;  

napóraketyegés ; 

hirtelen száll a por ; 

levegő legelész ;

semmi nem egyszeri 

sem nincs  a z  a  f o l y ó ; 

most kéne kezdeni, 

erről lett volna szó. 

forrás : Élet és Irodalom, 1977. február  26.  5. o.

 

Petri György LEHRSTÜCK

 

Sokasodnak a
másként-gondolkodók és másként-beszélők.
Lényegesen kisebb mértékben
a másként-gondolkodók és másként-is-beszélők.

Másként mondva:
a beszédolló veszedelmesen tágra nyílik.
Persze (mindezidáig),
manikűrollóról beszélhetünk csupán.

Ugyanis
a nemigen-tudni-miként-gondolkodók
(merthogy a beszédtől elszoktatottak)
tömege
nagyjából változatlan.
Mindezidáig.

Arany János A TÖLGYEK ALATT

 

Margitsziget

 

A tölgyek alatt

Szeretek pihenni,

Hova el nem hat

Város zaja semmi.

Zöld lomb közein

"Áttörve" az égbolt

S a rét mezein

Vegyül árny- és fényfolt.

 

A tölgyek alatt

Oly otthonos itten!

Évem leapadt :

Íme, gyermek lettem,

Mint mikor a tölgy

Sudarát megmásztam,

Hol seregély költ -

S vígan madarásztam.

 

A tölgyek alatt

Több egykorú társsal

Madárfiakat

Kifeszíténk nyárssal;

Jó tűz lobog ott,

Zizeg a kis bogrács -

S ha bealkonyodott,

Haza már egy ugrás.

 

A tölgyek alatt

Örömest valék én,

Bár a madarat

Hagytam utóbb békén;

Gyermeki önző

Korom' ifjú ábránd

Veszi ösztönző

Szárnyára, s tovább ránt...

 

De tölgyek alatt,

Valamerre jártam,

Szülőhonomat,

- Csakis ott - találtam;

S hol tengve, tunyán

Hajt, s nem virul a tölgy:

Volt bár Kanaán,

Nem lett honom a föld. -

 

A tölgyek alatt

Még most is el-ülök;

Bűv-kép csalogat,

Ábrándba merülök;

Hajó-kerekek

Zubogását hallom...

"Hajrá, gyerekek:

A vízi malom!"

 

A tölgyek alatt

IÍm, meglep az alkony,

Hűsebb fuvalat

Zörög át a parkon;

Felhők szeme rebben:

Haza sietek,

Jobb ott, melegebben,

Ki vén, ki beteg...

 

A tölgyek alatt

Vágynám lenyugodni,

Ha csontjaimat

Meg kelletik adni;

De, akárhol vár

A pihenő hely rám:

Egyszerűen bár,

Tölgy lenne a fejfám!

 

(1877 aug. 5)

 

Füst Milán"HA CSONTJAIMAT MEG KELLETIK ADNI"(ARANY)

 

Farkas Aladárnak

 

A sötétség felé szalad vonatom.
Befut az aggság, kórság, a foghíjasság öveibe.
S majd a nemlét boldog őslakói közt megáll.

Nem baj, nem sírok. - Fuss hát vonatom
S oly gyorsasággal száguldj, hogy zúgjon az ember-erdő körülöttem,
Se lássak, se halljak. Csupa vadság legyen a szívem, mint a vadászé,
Ki ölni megy el s nem fél, - nem tekinti fenn a Teremtőt,
Nem lesi arcát, borús-e s hogy mint ítél, mikor kirepül majd ama golyó?...
De így szól: ez a rend! - Meg kell hoznom az áldozatot, meg kell halnom,
Ki voltam éhes, mint a kígyók,
Lusta, mint a krokodilus
S pusztító kedvű, mint az apokalipszis sárga lovasa.
S a mohóság vad foltjai mozdultak meg a szememben.
Hát ennen balsorsodat siratod?
Tekintsd az ég madarát, ki segít annak, ha sikolt?
Vedd a fát, mikor nyögve törik el a viharban,
Tekintsd a borjat, amely még szopna s a hídra viszik
És minden egyebet, ami szomorún megy nem áhított célja felé...
S a vijjogó keselyűkről írd majd meg végül is himnuszodat e világon s arról,
Hogy szebbnek ítéltetett a tört szem itt, mint a ragyogó.

 

Petri György SÁR

Mindig és minden valami helyett volt.
Sohasem fogom tudni, mi helyett.
Nem evilág, nem pokol, nem a mennybolt,
nem erkölcs, csak szeszély; nem elv – csak ötletek.

Ötlet? Szeszély? Ugyan. Átázott, kőnehéz
rongylabdaként buffogtam, amikor
botlottak inkább, mintsem rúgtanak belém.
Terepem – állagom: sár; esőre várva por.

Egy vagyok már tereppel és szereppel,
az különböztet meg, hogy leírom:
nekem jöhet már „reggel – este – reggel

et cetera, und so weiter, i tak daljse, and so on”.
Én különbözök. Ahogy más izzad. Ahogy a Hold felkel.
Da capo al segno. Ad libitum.