Megöregedtem.
Már régóta nem ismerem ki magamat abban a labirintusban, mely a fiatal
nemzedék számára tágas és egyenes, akár egy légifolyosó. Mindenütt
falakba ütközöm, de ha megállok, az is csak afféle ácsorgás egy
kereszten, kényszerű megérkezés. A szegek és a szálkák cáfolják, hogy
valóban itt kell lennem; a kényszer nagyobb, mint az ödémás tagok
csendje és mozdulatlansága.
Mégis beszélek. Használom az agónia szavait, egyféle szituációs tudás
nyomorú megvilágosodásában. Hogy megértsem az ómegát, azt a pontot, ahol
tűhegyre szúrva joggal szenvedek, némi világosságért arra a bölcsőre
gondolok, ahol tagjaim még épek voltak, életem arányos, sírásom
ártatlan, szívverésem egyenletes. Azóta mindent leromboltam. Elkövettem a
bűnt magam és mások ellen, megtörve azt a kristálytengert, amin Isten
báránya fog átkelni valamikor. De én most halódom. Nincs más orvosságom,
mint a kezdet. Anyám a zongoránál; apám a kertben. Én, aki mindent
elhibáztam, látom hóhérom zárt arcát, s szeretném neki elmondani, hogy
1926 karácsonyán esett a hó, puhán, merőlegesen, s makulátlan kezemmel
úgy emeltem számig egy képeskönyvet, ahogy csak az állatok áldoznának,
ha egyszer fölengedne a természet ridegsége, és Isten csakugyan odaadná
magát a medvék éhségének és a patkányok metszőfogának is. Enni kell,
aludni és szeretni ahhoz, hogy a hajnalok szépek lehessenek,
elfoglalhassák méltó helyüket. Még bizonytalanul jártam, amikor
szembetalálkoztam a virágokkal, a faágak és a szirmok hatalmas
tanácstalanságával, röptével és jelentőségével. Ha irgalmas lesz
halálom, a hóhér pallosa alatt ezek a virágok és ezek a faágak fogják
leírni azt a bátorítást és üzenetet valahol a fűben, valahol a
levegőben, amire az emberi beszéd már kevés. És ez az üzenet
nyaktilópontos lesz, és irgalmas, és lágy, mint egy madárcsapat
kitörése a pillanat és az alkony fészkéből, igen, mint a teremtés
mélyrepülése, talán egy kifosztott szántóföld, talán egy folyó, talán
egy kéményerdő felett. Először és utoljára.
*
Élet és Irodalom, 1973. április 14.
