Krusovszky Dénes

AZ ÚT VÉGE

 

                             Szüts Miklósnak


Lehet, hogy csak részleteiben 
mond valamit nekem 
ez a hajnali táj, 
akár a dadogás, 
egy-egy betűjét értem, 
de nem áll össze jelentéssé 
a kopár mező. 

Hol van már, 
amikor a kenyérbolt 
előtt sorban állók 
éhes didergését 
még mint egy kottát, 
végig tudtam volna énekelni? 

Most rád nézek, és nem vagy ott. 

Aki ezt a képet meglátta, 
azt hitte , egy pillanat 
lesz csak, amíg félreáll, 
hogy a lehúzott kocsiablakon keresztül 
rögzítse a hajnalt. 
De annak a borongásnak 
azóta nem bír vége szakadni, 
és éppen ezért folytatása sem lehet. 
 
Volt idő, amikor az emberek 
folyton olyan szavakat használtak, 
hogy  eszcájg meg papundekli, 
hirig meg écesz,
mégis megértették egymást, 
kicsivel később viszont 
már a  szótárak sem segítettek.

Mindez vagy a történelem műve, 
vagy a miénk. 

Mégsem olyan egyszerű 
meggyőzni magamat, 
hogy a szélvédőn végigfutó 
cseppeknek semmi köze sincs 
az emberi könnyhöz, 
hiszen gördülésük annyira hasonlít, 
talán még az ízük is, 
ha megkóstolnám egyszer. 
A gyenge sóoldat kellemes bizsergése 
a nyelvem hegyén, 
és az összes gyanús tanulság, 
ami ebből az egészből levonható. 

Mi így tartozunk össze, 
ezzel a nehézkedéssel, 
ezzel a kínos figyelemmel mindig, 
ahogy egymást kérdezgetjük, 
ugye velünk tartasz, 
ugye még te sem gondoltad meg magad, 
és mivel már magunkban sem hiszünk, 
nem bízhatunk meg senki másban. 

A tökéletes csönd azonban, 
ezt olvastam valahol, 
az ember számára elviselhetetlen, 
így hát muszáj időnként 
valamit mondanunk. 

De lehet, hogy félreértem ezt is, 
mint amikor az autópálya mellett 
megláttam azt a felemelt tenyérként 
magasodó sötét táblát, 
és azt hittem, azért áll ott, 
hogy jelezze, véget ért az út, 
csakhogy a látóhatár enyészpontján túl 
minden ugyanúgy folytatódott tovább.


 Élet és Irodalom, 2015.  december 18. (32. p.)
 
 
------------------
 
Szüts Miklós weboldal