Szüts Miklósnak
Lehet, hogy csak részleteiben
mond valamit nekem
ez a hajnali táj,
akár a dadogás,
egy-egy betűjét értem,
de nem áll össze jelentéssé
a kopár mező.
Hol van már,
amikor a kenyérbolt
előtt sorban állók
éhes didergését
még mint egy kottát,
végig tudtam volna énekelni?
Most rád nézek, és nem vagy ott.
Aki ezt a képet meglátta,
azt hitte , egy pillanat
lesz csak, amíg félreáll,
hogy a lehúzott kocsiablakon keresztül
rögzítse a hajnalt.
De annak a borongásnak
azóta nem bír vége szakadni,
és éppen ezért folytatása sem lehet.
Volt idő, amikor az emberek
folyton olyan szavakat használtak,
hogy eszcájg meg papundekli,
hirig meg écesz,
mégis megértették egymást,
kicsivel később viszont
már a szótárak sem segítettek.
Mindez vagy a történelem műve,
vagy a miénk.
Mégsem olyan egyszerű
meggyőzni magamat,
hogy a szélvédőn végigfutó
cseppeknek semmi köze sincs
az emberi könnyhöz,
hiszen gördülésük annyira hasonlít,
talán még az ízük is,
ha megkóstolnám egyszer.
A gyenge sóoldat kellemes bizsergése
a nyelvem hegyén,
és az összes gyanús tanulság,
ami ebből az egészből levonható.
Mi így tartozunk össze,
ezzel a nehézkedéssel,
ezzel a kínos figyelemmel mindig,
ahogy egymást kérdezgetjük,
ugye velünk tartasz,
ugye még te sem gondoltad meg magad,
és mivel már magunkban sem hiszünk,
nem bízhatunk meg senki másban.
A tökéletes csönd azonban,
ezt olvastam valahol,
az ember számára elviselhetetlen,
így hát muszáj időnként
valamit mondanunk.
De lehet, hogy félreértem ezt is,
mint amikor az autópálya mellett
megláttam azt a felemelt tenyérként
magasodó sötét táblát,
és azt hittem, azért áll ott,
hogy jelezze, véget ért az út,
csakhogy a látóhatár enyészpontján túl
minden ugyanúgy folytatódott tovább.
Élet és Irodalom, 2015. december 18. (32. p.)
------------------