Gy. A. - [...]Máshogy közelít a halálhoz a költő, mint az orvos? Valamelyest két dolognak kéne lennie, vagy ez egy?
B. Zs. — Amikor a halálról beszélek vagy írok, azt nem az orvosi tapasztalataim alapján teszem. Kezdetben, mint minden fiatal orvosnak, nekem is nehéz volt szembesülni a halállal, és azzal, hogy vannak, akiken nem lehet segíteni, csak végigkísérni lehet a betegségüket. Iszonyúan megviselt a halálfélelmük. Ez a saját szándékaimnak és a munkámnak a frusztrációja is volt. Költőként mindig foglalkoztatott a létezés és az elmúlás kérdése, de ezek az írások, amelyek mostanában a halálról szólnak, ezek leginkább a szenvedő én szempontjából beszélnek a halálról. Sokat voltam beteg, és 2000-ben félig-meddig meg is haltam...
— Ön arról beszélt, hogy azért kellett majdnem meghalnia, hogy megtanulja, mi a halál.
— Akkor már megjelent Nádas Péter Saját halál című könyve, amely után írtam egy rövid reflexiót azzal, hogy nem minden halál olyan szép, ahogy ő leírta, alagútélmény, fényesség stb. Nekem borzasztó volt; rettenetes élményben volt részem, amikor megpróbáltak reanimálni. Utána hosszú ideig küszködtem a halálfélelemmel. Úgy éreztem később, hogy ott még nem érkezett el az ideje a végnek, s ha majd elérkezik valóban — gondoltam —, akkor talán az már nem lesz annyira rettenetes. De elképzelhető, hogy csak magam csapom be. Amikor egy pillanatra magamhoz tértem, úgy éreztem, mintha borzasztó mélyről haladnék fölfelé, de amit lent hagyok, az a sűrű feketeség. Nem tudom máshogy megfogalmazni, mint hogy a lélek nélküli anyag. Rémisztő és szörnyű képzet volt.
— Lélek nélküli anyag marad? Ennyire élesen elválik egymástól az anyag és a lélek?
— Ez olyan élmény, olyan valami, amely a mi gondolkozásrendszerünk számára pillanatnyilag felfoghatatlan. A semmi maga. Azt hiszem, a semmi marad utánunk.
— Csak szelídíteni próbáljuk ezeket a viszonyokat?
— Hát, igen.
— Akkor miért van az, hogy olyan sok helyütt lehet olvasni a halál közeli élményekről, s azok mind gyönyörforrásként nevezik meg azt?
— Nem tudom. Ám ha azt mondják, akkor úgy van. Azt belénk sulykolták az egyetemen, hogy a betegnek mindig igaza van. Nyilvánvaló, hogy így érzik. Én ellenben másként érzem. Nem lehet egyértelműen eldönteni.
— Ez nem a mi fennhatóságunk alá tartozik.
— Könnyen lehet, hogy most olyan áramlat az uralkodó, amelyben inkább azok írják meg az élményeiket, akik jól érezték magukat.
— Hogy mi kerül be a nagy körforgásba, azaz milyen téma válik közbeszéd tárgyává, az nagyon izgalmas kérdés. Mi válik aktuálissá és milyen téma — bár egy másik szempontrendszer szerint nagyon is aktuális — marad mégis évekig, esetleg évtizedekig a süllyesztőben, hogy aztán később járja be az útját. Ez a művészetben, a tudományban is így van. Vannak dolgok, amelyek később futják meg köreiket, amiatt, hogy nem ismerték fel a jelentőségüket, vagy mesterségesen visszatartották mint "világinformációt".
Úgy vélem, hogy a halál orvosként átláthatóbb rendszeren belül marad, amelyben bizonyos dolgok bizonyos következményekkel járnak. Költőként azonban ez a rendszer feloldódik térben és időben, s nem létezik.
— Ha orvos gondol a halálra, akkor egy bizonyos határig el tud jutni, leképezheti magának, hogy pontosan mi történik. Ha azt mondom, hogy leállt a szívműködés, az egyféle kifejezése a dolognak. Vagy azt mondom, hogy a lélek elszállt a testből, ez jelentheti ugyanazt, de egészen más nyelven kifejezve. Nem összevethetők egymással. Az, amit egy orvos a halál beálltával elmond, az igaz, valóságos dolog. Amit az ember arról gondol, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk, és milyen létezésformába megyünk át, az egy másféle igazság. A bizonyíthatatlan igazság kerülgetése. Nem mondom, hogy az egyik többet mond, mint a másik. Azt azonban erőteljesen mondom, hogy összemérhetetlen nyelveken beszél. Lefordíthatatlan egyik a másikra.
— Azt írta Balassa Péter esztétának Az emlékeink sorsa című írásában, hogy "... valójában az emlékeinkért élünk."
— Igen, ezt a halála után írtam.
— Ez azt jelenti, hogy nincs jelen idő?
— Nem, ez azt jelenti, hogy az, akik most vagyunk, olyan alapokon lettünk a mai létformánk részesévé, amelyben minden összegyűlik abból, amit eddig éltünk — akár tudatosan, akár tudattalanul. Aztán továbbgondoltam, hogy hová lesz, mi marad meg belőle, milyen töredékrészt őrzünk emlékként, és milyen óriási részt elfeledett emlékként...[...]
a teljes beszélgetés itt
