Dzsalál ad-Dín Rúmí sírfelirata
Jöjj ide, jöjj hát,
bárhol is vagy éppen!
Vándor, ájtatos
szerelmese a búcsúzásnak.
Nem kaphat szerepet,
a mi karavánunkban
nincs helye a kétségbeesésnek.
Jöjj hát, jöjj akkor is,
ha esküdet
ezerszer megszegted már,
jöjj ide ismét.
Dzsalál ad-Dín Rúmí a Wikipédián
Marghescu Mária A négy fogadalom
Azok, akik rendszeresen gyakorolnak zen-meditációt, a szerzetesek a kolostorokban, a számtalan laikus csoport az egész világon, különböző nyelveken, naponta legalább egyszer elmondják a négy fogadalmat:
Az élőlények száma végtelen,
fogadom, hogy mind megszabadítom.
A félrevezető gondolatok és érzelmek világa kimeríthetetlen,
fogadom, hogy mind elkerülöm.
Az igaz tanok sora megszámlálhatatlan,
fogadom, hogy mind megtanulom.
A felébredés útja felülmúlhatatlan,
fogadom, hogy szüntelenül járom.
Ha jobban odafigyelünk ezekre a sorokra, fel kell, hogy tűnjön, hogy olyan dolgokat fogadunk meg, amelyek teljesítése teljesen lehetetlen.
Ez a négy mondat a zen szellemének összesűrítése, egy teljes életprogram. Nézzük csak meg közelebbről, először is összességében. Hogyan tudnék véges életemben, véges energiámmal ilyen szuperlatívumokat, maximumokat teljesíteni? Nyilván sehogy. Akkor miért fogadom, hogy megteszem? Azért, mert így kötelezem el magam arra, hogy az utat, ha ráléptem, járjam is. Előttem van a cél, tudom, hogy elérhetetlen, de mégis járom. Egyik lépés a másik után, következetesen. Maga az út a cél, az, hogy szüntelenül járjam.
Dogen zenzsi, a 13. században a következő sorokat írta a szoto-szekta főtemploma az Eihei-ji bejárata fölé:
„Ide csak azok léphetnek be, akiket az élet és a halál problémája érdekel. Akiket ez a kérdés nem érint, azoknak semmi okuk ezen a kapun átmenni.”Tulajdonképpen a negyedik fogadalom magába foglalja, feltételezi az első hármat is. Mert hogyan járom az utat? Úgy, hogy megszabadítom az élőlényeket, valamennyit, magamat is. – Hogyan szabadítom meg? Mit jelent szabadnak lenni? Mikor vagyok jó a másikhoz, mikor szeretem? Fontos kérdések, el kellene gondolkodni róluk, foglalkozni kellene velük. A téma külön elmélkedés sorozat tárgya kellene, hogy legyen.
A feladaton való munkát gátolják a félrevezető gondolatok és érzelmek, - fogadom, hogy mind elkerülöm. Mik ezek a félrevezető gondolatok és érzelmek? Kimeríthetetlenül sok van; kezdve a valóban súlyos drámai gondolatokkal, mint az önbizalom hiánya, elhitetetni magammal, hogy valamire nem vagyok képes, hogy senki sem szeret, feltételezni másról, hogy rosszat akar nekem, egészen az apró, hétköznapi gondokig. - Hogyan kerülhetem el őket?
A zazen alatt megpróbálom a tudatomat kiüresíteni, nem gondolni semmire, vagy valami nagyon semleges, banális feladatot adok elmémnek, pl. azt, hogy számolom vagy egyszerűen csak figyelem a lélegzetemet. A nap folyamán gyakorlom a jelenlétet, - itt és most. - Arra koncentrálok, amit éppen teszek. Ha eszek, akkor eszek, ha olvasok, akkor olvasok, ha a buszmegállóhoz megyek, akkor a járásra figyelek; a lépéseimre, tudatosan érzékelem talpam alatt a talajt, a hideget, ami csípi az orromat. Nem menekülök a gondolatok elől, csak egyszerűen nem törődök velük. Nem arra figyelek, ami volt, se nem arra, ami lesz vagy lehetne, hanem érzékelem azt, ami van. Tudatosan élem a pillanatot.
Az igaz tanok sora megszámlálhatatlan, fogadom, hogy mind megtanulom. Ismét egy lehetetlenség, hogyan tanulhatok meg megszámlálhatatlan tanítást? Mit értsek ezen a kijelentésen? A jó pap holtig tanul, mondja a magyar közmondás. Nincs záró vizsga, nincs diplomázás, nincs bizonyítvány arról, hogy készen vagyok. Nyitottnak és alázatosnak kell lennem. Tudom, hogy nem tudok mindent. De nem egyszerűen kritikátlanul szívok magamba minél több ismeretet. Az igaz tanokat akarom megtanulni. Az, amit holnap hallani fogok, megváltoztathatja azt, amit ma hiszek. A másik tudhat valamit, amit én még nem tudok. Az igazságnak több oldala van, nehéz, szinte lehetetlen a teljességet látni. „Vedd fel és nézd meg! Ha jó, tartsd meg, ha rossz, dobd el.” Ha bezárkózom a véleményembe, ha tévedhetetlennek tartom magam, nem ismerhetem meg, nem érthetem meg a másikat, magam előtt pedig elvágom a fejlődés, a szellemi gazdagodás útját. De a másik véglet sem megoldás. Ha ide-oda szaladgálok, örökké újabb utat keresek, egyiken sem fogok messzire jutni.
Összetömörítve: a végtelen számú élőlények (magamat is beleértve) megszabadítására szüntelenül törekszem, ennek érdekében kerülöm a negatív gondolatokat és érzelmeket, de nyitott vagyok és kritikus, meg akarom ismerni az igaz tanokat.
A felébredés útja bejárhatatlan, fogadom, hogy szüntelenül járom.
Fogadom: elhatároztam, akarom. Szüntelenül, mindig; nemcsak, ha kedvemre van, ha van rá időm, hanem igenis találok rá időt, beiktatom az életembe. Nemcsak a zazent, a meditációt, hanem úgy végzem a munkámat, úgy pihenek, úgy szórakozom, hogy szem előtt tartom az összes élőlény megváltását. Nem vagyok a csúcson, nem ragyog fejem körül glória. Az út bejárhatatlan, de mégis szüntelenül járom. Miért? Az összes élőlény megváltásáért.
A zenkolostorok nem wellnessklubbok. A laikus közösségek sem.
Pontosság, önfegyelem, külső-belső rend, tisztaság. Fegyelem nélkül nincs spirituális út, fegyelem nélkül nincs szabadság. Ez ellentmondásnak tűnik. Pedig csak a rám kényszerített fegyelem gátolhatja a szabadságomat. Az önként, belátásból, meggyőződésből vállalt fegyelem kiszabadít kényelemszeretetem, lustaságom, önzésem börtönéből. Ugyanakkor az öröm, a jó közérzet nem tilos. Mindennek meg van az ideje. Az egyik legnagyobb keresztény misztikus, Avilai Szent Teréz ezt igen tömören így fogalmazza meg: ha böjt, akkor böjt, ha sült hús, akkor sült hús.
A cél ugyan nem önmagunk megváltása, önmagunk boldogítása, de egy egészséges közösségben, szanszkritul szangában, ahol mindenki elsősorban jóindulattal, segíteni akarással, toleranciával és nem elvárással fordul a másik felé, ott, ahol mindenki szüntelenül azon fáradozik, hogy szeretetet adjon, ott mindenki kapni is fog szeretetet. Csak egy ilyen csoportban generálódhat annyi pozitív energia, ami önmagában is mint közösség, de tagjain, mint egyéneken keresztül is módosíthatja a társadalmat mozgató energia minőségét.
Manapság elterjedt vélemény, hogy mindenki elsősorban önmagáért felelős
Igaz, hogy a világot nem tudom megváltoztatni, csak önmagamat. De azt is tudjuk, hogy minden mindennel összefügg és minden kölcsönhatásban van. Sein ist mitsein, a lét együttlét, pontosabban egymással lét. Egy közösség szellemiségét minden tag viselkedése formálja. Minden cselekedetünknek, gondolatunknak következménye van.
Az üres tükörben a kolostor elöljárója megszidja Jan szant, mert robogóját figyelmetlenül vezette, kiegészítve az eseményt egy fiktív történettel:
„- A koanok tanulmányozása - mondta - annak megértéséhez vezet, hogy a világon minden összefügg. Minden lényt láthatatlan szálak kapcsolnak egymáshoz. És mindenki, aki felismerte ezt az igazságot, figyelni fog, tudatosan tesz mindent, amit tesz. De te nem vagy ilyen.Ha megfontoljuk ezeket a gondolatokat, akkor talán bárhol és bármikor nagyobb felelősséggel, empátiával, toleranciával, fogunk a környezetünk felé fordulni.
- Nem? - kérdeztem udvariasan.
- Nem – mondta az elöljáró. És elégedetlenül nézett rám. - A múltkor láttalak, amint befordultál egy utcasarkon, és nem tetted ki a kezedet. Figyelmetlenségeddel arra kényszerítettél egy teherautósofőrt, aki véletlenül mögötted haladt, hogy a járdára hajtson, erre föl egy gyerekkocsit toló hölgy nekiütközött egy nagy kereskedelmi társaság igazgatójának. Ez amúgy is rossz hangulatban volt, és elbocsátotta az egyik alkalmazottját, akit egyébként talán megtartott volna. Ez az ember pedig aznap este leitta magát, és megölt egy fiatalembert, akiből zenmester lehetett volna.”
A világ olyan, amilyenné formáljuk. A „világ” individuumok összessége. Elsősorban magamat tudom formálni. A csendben, fegyelmezetten, rendszeresen történő ülés által valami történik velem, bennem, benned, bennünk. Légy türelmes és kitartó, és bízzál az eredményben, még akkor is, ha lassan mutatkozik meg. Ajándékozzuk meg egymást jelenlétünkkel.
„Hol ketten vagy hárman az én nevemben összejöttök, ott köztetek vagyok.” *
Bálint Endre Gross Arnold
Inkább képzeltem el az angyali türelemmel meghorgolt álomvilágot valami zugligeti pavilonba, ahová véletlenül vetődnék el képzeletbeli szerelmemmel, egy képzeletbeli légyottra, ahol az ablakok párkányán cinkék és más víg madarak csivitelnek vissza azokra a madarakra, melyek Gross Arnold barátom némely tüneményes lapján hirdetik az ember és a természet mitologikus szerelmét egymás iránt - ha létezik egyáltalán még ilyen szerelem?
Gondolom, Arnold festő is gyakorta kérdezhette önmagától ugyanezt, és mert nem volt egészen bizonyos az igenlő válaszban, s hogy ne érje gyengéd lelkét semmi sérelem, hát elálmodott magának és nekünk is egy olyan világot, ahol minden megtörténhet, és mindennek az ellenkezője is, a szépségben hívő emberrel. Bátran vallhatom hát -úgysem vonhatnak ezért felelősségre-, hogy azok a bájos madarak, akiket olyan gyakran rajzolgat Gross Arnold, tulajdonképpen az Ő egyenes ági leszármazottai; esetleg egyik-másik Ő maga, aki olykor odarepül a zöld gyepen üldögélő pucér hölgy mellé, madárnyelven vallani szerelmet, vagy az álomtölgy lombja körül reppen ki, és a nagy kalapú piktor festőállványa felett körözvén, leejti kis pöttyét, mint égi pointilista, aki részt vesz az alkotás derűs folyamatában, némi iróniával, ami tulajdonképpen Gross Arnoldnak is sajátos vonása.
Azt hiszem, itt találjuk meg a karcokhoz azt a magyarázatot, ami nélkül nehezen értenők meg Gross Arnold világát. Ha nem vennénk észre a Gross életörömében fészkelő, ironizáló kakukkmadarat, akkor egyszerű meseillusztrációknak nézhetnénk lapjait...
Gross Arnold szereti a természetet, hiszen gyakorta elidőz dús lombú fák alatt és sűrű szövésű flóra előtt, melyeket alapos munkával és tiszta lelkiismerettel ismétel meg rézlapjain, de mint aki nehéz munkát végez, és elbóbiskol kissé a természet erős ózonjától, álomban keres igazi pihenőt és szórakozást, így csinál Gross is, aki megritkítja a természet sűrűjét, hogy lebegő és röppenő akrobata- és zsonglőrmutatványaihoz elég tere legyen, és legjobb barátainak is helyet biztosítson: kutyáinak, macskáinak, kecskéinek és a sok pucér menyasszonynak, akik nélkül nagyon sivár lenne az élet, unalmas az álomház második és harmadik emeleti utcai szobája.
Nagyon megtanít valamire minket ez a varázsló-grafikus; hogy van értelme az álmoknak, ahol egy kutya-macska keverék nyugodtan ülhet egy régimódi ingaóra tetején, és nem kell félnie a hagyománycsősz bácsi haragjától, aki tulajdonképpen szöges végű botjával megbökdösné mindazokat, akiket Gross Arnold álmodott kékeszöld és szépiáslila gyepére, de Arnold festő szeretete megmenti önmaguk és a mi számunkra e kedves és örömittas lényeket.
forrás
Gondolom, Arnold festő is gyakorta kérdezhette önmagától ugyanezt, és mert nem volt egészen bizonyos az igenlő válaszban, s hogy ne érje gyengéd lelkét semmi sérelem, hát elálmodott magának és nekünk is egy olyan világot, ahol minden megtörténhet, és mindennek az ellenkezője is, a szépségben hívő emberrel. Bátran vallhatom hát -úgysem vonhatnak ezért felelősségre-, hogy azok a bájos madarak, akiket olyan gyakran rajzolgat Gross Arnold, tulajdonképpen az Ő egyenes ági leszármazottai; esetleg egyik-másik Ő maga, aki olykor odarepül a zöld gyepen üldögélő pucér hölgy mellé, madárnyelven vallani szerelmet, vagy az álomtölgy lombja körül reppen ki, és a nagy kalapú piktor festőállványa felett körözvén, leejti kis pöttyét, mint égi pointilista, aki részt vesz az alkotás derűs folyamatában, némi iróniával, ami tulajdonképpen Gross Arnoldnak is sajátos vonása.
Azt hiszem, itt találjuk meg a karcokhoz azt a magyarázatot, ami nélkül nehezen értenők meg Gross Arnold világát. Ha nem vennénk észre a Gross életörömében fészkelő, ironizáló kakukkmadarat, akkor egyszerű meseillusztrációknak nézhetnénk lapjait...
Gross Arnold szereti a természetet, hiszen gyakorta elidőz dús lombú fák alatt és sűrű szövésű flóra előtt, melyeket alapos munkával és tiszta lelkiismerettel ismétel meg rézlapjain, de mint aki nehéz munkát végez, és elbóbiskol kissé a természet erős ózonjától, álomban keres igazi pihenőt és szórakozást, így csinál Gross is, aki megritkítja a természet sűrűjét, hogy lebegő és röppenő akrobata- és zsonglőrmutatványaihoz elég tere legyen, és legjobb barátainak is helyet biztosítson: kutyáinak, macskáinak, kecskéinek és a sok pucér menyasszonynak, akik nélkül nagyon sivár lenne az élet, unalmas az álomház második és harmadik emeleti utcai szobája.
Nagyon megtanít valamire minket ez a varázsló-grafikus; hogy van értelme az álmoknak, ahol egy kutya-macska keverék nyugodtan ülhet egy régimódi ingaóra tetején, és nem kell félnie a hagyománycsősz bácsi haragjától, aki tulajdonképpen szöges végű botjával megbökdösné mindazokat, akiket Gross Arnold álmodott kékeszöld és szépiáslila gyepére, de Arnold festő szeretete megmenti önmaguk és a mi számunkra e kedves és örömittas lényeket.
forrás
Gergely Ágnes TÜKÖRPILLANAT
Hogy tűnnek el a szarvasok,
ha a szerelem messze már?
Hogy lobog át az éjszakán
észrevétlen a félhomály?
Hogyhogy az őr nem imbolyog?
Maga is ellobogva él.
Csak a mélypontot kémleli,
ánemóne táncát a szél.
A hídon léptek konganak,
és kizuhog a vak sötét.
Eltűnnek majd a szarvasok,
de agancsuk közt ott az ég.
Megjelent: Bárka 2007/1
Popper Péter - 1 mondat
Vagy úgy kell élni, mintha halhatatlan lenne az ember, vagy úgy, hogy bármikor kész a halálra.
Kántor Péter HI - FI
Van egy régi bakelit lemezem,
ha néha fölteszem, havazik,
nagy fehér pelyhektől vizes az arcom,
és csak megyek, és valaki jön utánam,
meztelen lábán a papucs halkan csattog a hóban,
akár egy alvajáró szívverése.
Hajnali négy óra, vagy fél öt,
varjak a lélekkísérők,
és én: mint aki háborúba megy, és tudja,
ide már nem jön vissza soha, soha többé.
Arszenyij Tarkovszkij SZAVAK, SZAVAK, SZAVAK, TÖBBÉ NEM KELLETEK
Szavak, szavak, szavak, többé nem kelletek,
Nem tartom sokra már az értelem hideg
Szavát, ha éjszaka úgy verdesi tetőmet
A száraz lomb, akár rongyos ruhájú özvegy.
És úgy tetszik, csupán én hallom rosszul őt, mert
Panasza halk s a szél neszében elveszett.
Nővérem ő talán. Nővérem nem lehet.
S hiába győzködöm a bomlott agyú, görnyedt
Fákat, hogy harmatos ingujjam, süket
Az én szavamra mind, s csak nyögni hallom őket.
Baka István fordítása
Füst Milán Őszi sötétség Nyilas-hava
Ősz van, korán sötétül és künn esik.
Vénül az idő s könnyei szakállára peregnek.
Magános a lélek! S ködös éjjeken át didereg,
S csak ködös hajnalidőbe' derül, mikor rohanó,
Tengerzöld felhők úsznak az égen. Holtan
Fekszik a lélek ilyenkor s boldog. Jószívű szellem,
Idegen szellem közeleg s tengerzöld
Szöllőfürtöt tart bús arca elé.
Zöld, hideg almákat hoz s ő is eszik.
Holtan fekszik a lélek s könnyei dideregve peregnek.
Ó mily boldogság is esős időkbe' aludni!
Zúghat a szél mos távol temetőknek
Nedves sírjai közt és távoli erdők
Bővizű, hűs csurgója bugyogva patakzik.
S ballag a kormos dombon a vándor s bús lelkében az őszi
Bánat kútja bugyoghat halkan s szüntelenül.
S búvik a gõzölgő szakadék tar bokrai közt
Sok zöldszemű vadmacska s néhány vörös ordas...
S hol gyors felhőt aranyoz szűz, hajnali fény,
Karcsú, égi leány zöld fátylat vont szép, lángoló arca elé:
Lenge e hölgy és átlátszó, mint üvegkehely sárga bora
S mint szöllőfürt, oly áttetsző szép, édes melle-gyümölcse!...
...Jaj nekem! Hogy Perzsiába megyek, avagy másüvé, messzi vidékre,
S reggel elhagyom ezt a gonosz várost, ahol annyit szenvedék:
Ilyet álmodtam e ködös, őszi éjszakán... De jaj halaványan,
Sírván jön elém lelkemnek alázata újból...
S mint gyenge kóró, amelyre leszállt az éjszaka baglya,
Gyenge a bánatos lélek és újból, újból lehanyatlik...
Vas István : Füst Milán olvasásakor
Déry Tibor VERS
Fáradságosat, nagyot és boldogtalant
alkotott az ember. S szemlét tartani
színtelen birtokain, melyek ferdén eldűlnek
szenvedélye szelében, s megszólaltatni őket
ujjai alatt mint betűit a vak,
olykor felkel s szavakat
mond melyeket nem ért s melyek mint a habok
egymás vállán ülnek és alaktalanul
lefelé csorognak. Azonban hallgatnak
a megszólítottak.
S e csönd egyre nyomasztóbb,
s oly tömörré lett már, ahogy múlik fölötte az idő,
hogy a körbenülő természet megütközik és fényt vált,
s ti ott fenn, szelíden ődöngő csillagok!
ti ragyogó és hatalmas lények, ti teljesek!
ti is megrendültök és fénykoszorútok
csörögve széthull mint az őszi lomb.
A szavak pedig, a szavak, a rosszul táncolók,
tovább mossák a partot s nőttön-nő a zavar
és a képmutatás.
Hogy pedig el ne merüljünk
a gazban amely az elhallgatott válasz
fölött sárgán kinő és gorombán
dörögve már befutja a teret
s hogy kibékítsük - szerényen mint az alacsonyak
a feszengő mindenséget melynek dallama
romlandóbb a virágnál: ideje lesz
csöndesebbnek lenni s meghajolva
felvenni képét ama gyermeknek
ki hatalmas anyjához este hazatér
s elsimul benne mint avarban a levél.
Imre Flóra DAL A DALRÓL
visszajön a költészet visszajön
csak a valóság nem jön vissza többé
könnyű szavak lebegnek odafönn
a dallam szárnyán örökkön-örökké
hiszen akármit magába vehet
megszólalnak a tavasszal kivágott
gyümölcsfák fertőtlenítőszerek
kilátástalan hólapátolások
a vers mindent tud és semmit se tud
megpendül és felzeng a tér mögötte
nem vezet sehová sem az az út
hiába rímel úgy hogy mindörökre
kiröhögnek a kíméletlen évek
elcsattan a couplet és el az élet
Kertész Imre Valaki más (részlet)
Megfigyelték-e már, hogy ebben a században minden igazabbá, igazabb önmagává vált? A katona hivatásos gyilkossá, a politika bűnözéssé, a tőke hullaégető kemencékkel fölszerelt emberpusztító nagyüzemmé, a törvény a szennyes játék játékszabályává, a világszabadság a népek börtönévé, az antiszemitizmus Auschwitzcá, a nemzeti érzés népirtássá. Korunk az igazság kora, ez kétségtelen. És merő megszokásból mégis hazudoznak, ám mindenki átlát a szitán; ha azt kiáltják: szeretet – mindenki tudja, hogy eljött a gyilkosság órája, ha azt: törvény – a lopásé, a rablásé.
Sator Quartet Creatio - Teremtés / CD
A himnusz-sorozat első darabját (Deus Creator omnium) Milánó egykori tekintélyes püspöke, Szent Ambrus írta a IV. század végén. Legkésőbb a VIII. századra összeállt és az egyház liturgikus/imádságos életének szerves részévé vált az a ciklus, amelynek darabjai formailag és szellemiségükben is az ambrusi mintát követik, és a Teremtés könyvének első fejezetét, a hatnapos teremtéstörténetet az egyes ember életére vonatkoztatva dolgozzák fel. A teremtés napjainak keresztény értelmezéséhez szorosan kapcsolódik az újjáteremtés első napja (Primo dierum omnium), amely mint „nyolcadik nap” sokrétű jelentéssel és gazdag szimbolikával rendelkezik. A himnuszok idővel a zsolozsma vesperás imádságának részeivé lettek, és számos dallamváltozatuk ismert. Heidl György zenéje nem követi a himnuszok középkori gregorián dallamait, a szerző, aki egyben a korai kereszténység történetének és irodalmának nemzetközileg elismert kutatója, saját zenei elgondolása mentén komponálta meg a művet. Lovasi András így nyilatkozott a Sator zenéjéről: „Heidl György ihletett muzsikája, az archaikus latin zsoltárszövegek, klasszikus- és kortárs jazz zenészek együttes játéka, Bognár Szilvia sallangmentes, szép terű éneke: a Sator egy eddig nagyon hiányzó színfolt a magyar palettán: mai szakrális zene.”
*
1. Kyrie eleyson
2. Creatio
3. Deus Creator omnium
4. Lucis Creator optime
5. Immense caeli Conditor
6. Telluris ingens Conditor
7. Caeli Deus Sanctissime
8. Magnae Deus Potentiae
9. Plasmator hominis Deus
10. Primo dierum omnium
11. Occulte dimittere
12. Szeikilosz dala
13. Victimae paschali laudes
forráshttp://bookline.hu/main.action?tab=zene
Vas István Etruszk szarkofág
Melyik az elegánsabb, nem tudom: az asszony keskeny, hosszú és
hegyes divatcipője, vagy a férfi keskeny, hosszúújjú lába,
ívelő talpa? gömbölyű süvegkalap alól gyűrűző, keskeny,
rendezett női hajfonatok, vagy ugyanolyan fonatok a férfi
hosszúkás, keskeny, hegyesszakállú arca fölött, le a
meztelen háta közepéig? Azt sem tudom, mit tart a nő félig
nyitott keze, vagy csak tétován emeli, mintha búcsúra
intene? Kinek? minek? Mitől búcsúzik ez a keskeny, hosszú
kéz? mi az, aminek ez a szép nő kissé báván utána néz? És
persze azt sem tudom, kik ezek.
Csak azt tudom, ahogy az asszony könyökén hever s a férje
meztelen mellére dől, s az átkarolja, szerelem süt a vörös
kőből, a szép, a választott élettel egy: úgy éltek, vagy úgy
éltek volna, ahogy én akartam élni veled. Ilyenek voltak-e,
amikor meghaltak, ilyen fiatalok? Vagy ez volt az a
pillanatuk, amelyről azt hitték, örök? Mit tudjuk mi, hogy
az alakba öltözött jelbeszédük mit jelent? Vagy én tán a
látszatommal egy vagyok? De így akarták láttatni magukat,
mikor már elporladtak odalent, a vörös kő alatt.
Ez nem keresztény szarkofág, akart vagy elért nyugalom, nem
latin fegyelem a római hamvakon: ez a minden végzeten és
alvilágokon át szépülő szerelem. Sokféle tétellel lehet a
halált megoldani, és én kipróbáltam néhány képletet, de
jólesik öregkoromban ez a mostani, mely nem kérdi, honnan
jöttünk és hová leszünk: nincs, ami többet érne, mint az
életünk és amit belőle csinálni tudunk és merünk, létünknek
ez a nagy értelme és kalandja és minden egyéb szédült és
szédítő halandzsa, mert hol az a híres etruszk révület, mely
a halállal nászba fog? Nem, csak egymást szeretik és
gyönyörű életüket ezek a házasok.
És a nagy etruszk talány, amiről annyit beszéltek? Azok a
híres halálközösülések? Hol vannak? Sehol se látom,
bármerre nézek a sírok, vázák és ábrák, az égetett föld
alakzatai közt, csak az életet, és benne az alvilági
szörnyeket is persze, mert nagy dolog a halál. De nagyobb
dolog kifogni a halálon és nincs szebb képlete, mint a
nevetés.
Mint ahogy nevet a Veii Apollo is, aki szembenéz -- de kivel?
ezt nem tudtam, hogy velem, aki nézi -- ez nem látszott a
másolatokból, ezt nem írta meg semelyik professzor -- és
nevet a villogó, sötét szemével és a repedezett színeivel,
és farkasnézéssel nevet a világba, de ez nem a rejtelmek
halálhívása, de ez nem a rosszpárájú valami, amit megromlott
maradékokból össze tudtak kotyvasztani ifjúkoromban a
halálmítoszok szélhámosai és balekjai, akik tehetetlenül
megunták a hálátlan és lassú munkát, s főképp a nedvét
veszített, saját elfáradt eszüket, az értelemtől
megcsömörlők, az egyre gyanúsabb malomban őrlők, a halál
gőzeibe omló, szegény, becsapott nemzedék. De azt a
borzongató mesét itt sehol se találom: villog a Veii Apollo,
a sötét arcával is fénythozó, az életre merész, lehasadt
lába is előre lép -- nevetve túllép a halálon, ahogyan velem
szembenéz.
Ha vele szembenézek. Igen, csak látni, látni! Még mindig
nézni! Még egyre kíváncsi vagyok rád, régi és új és újabb
élet, egész világ! Csak az tud, aki lát. És ne hagyj el,
kíváncsiság! És még tovább!
Még egyre nézzek, még egyre lássak! És bízni benned! És nem
hinni semmilyen áltatásnak, csak a szememnek! Mert úgy
kellett most ez az etruszk szarkofág és az, amit jelent! A
remény, hogy azt, ami ellenünk valahonnan megindul és győzni
rendeltetett, mégiscsak kivárjuk állva. S hogy nem vesztem
el, amiben hittem. És az nevet, aki utoljára nevet. S hogy
védjük az életet, amíg lehet s talán egy kicsit azon is túl.
S ha másunk nem és másutt nem, ha már nem leszünk, hát
valahol odalent még a kiszáradt koponyánk is nevet. És
fütyülünk, fütyülünk a halálra.
forrás
Tom Waits - November
No shadow
No stars
No moon
No cars
November
It only believes
In a pile of dead leaves
And a moon
That's the color of bone
No prayers for November
To linger longer
Stick your spoon in the wall
We'll slaughter them all
November has tied me
To an old dead tree
Get word to April
To rescue me
November's cold chain
Made of wet boots and rain
And shiny black ravens
On chimney smoke lanes
November seems odd
You're my firing squad
November
With my hair slicked back
With carrion shellac
With the blood from a pheasant
And the bone from a hare
Tied to the branches
Of a roebuck stag
Left to wave in the timber
Like a buck shot flag
Go away you rainsnout
Go away blow your brains out
November
forrás
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)