Akit útközben egy váratlan zápor elkap, elkezd rohanni, hogy ne ázzon el. Ha viszont természetesnek vesszük, hogy esőben vizesek leszünk, akkor kedélyünk megnyugszik, még akkor is, ha bőrig ázunk.
Ez a lecke mindenre vonatkozik.
forrás: Hagakure
A "zápor tanítása"
Akit útközben egy váratlan zápor elkap, elkezd rohanni, hogy ne ázzon el. Ha viszont természetesnek vesszük, hogy esőben vizesek leszünk, akkor kedélyünk megnyugszik, még akkor is, ha bőrig ázunk.
Ez a lecke mindenre vonatkozik.
forrás: Hagakure
Géher István "...volt vagy lesz..."
hol öröm nincs, minek van ott a vers
hitetlenül? csak áltatod magad,
ha azt hiszed, hogy ahol csalni mersz,
ott igazad van - ami rád ragad,
azt le nem mossa rólad semmi szó...
beszélni álomban, bemocskolódni
tétlenül, elrontani, ami jó
volt vagy lehet : ez lenne a valódi
szabadság /szabadítsd meg magadat!/
a léleknek - hogy vesztegetheti
magát, és megtarthatja fű alatt,
amit a föld felett nehéz neki
tisztán tartani : a fölösleget?
hideg az írás...hol a szívmeleg?
Tandori Dezső LEGVALÓBBVERS
Szabó Lőrinc emlékére
Félek, nincs úgy egészen, hogy
fordítva álmodom.
Az éjjel egy társaságot
szórakoztattam, oly módon,
ahogy nappali társalgásban
szoktam lelkem állapotát
jellemezni, hogy hiába,
ilyen meg olyan a világ,
és nincs másképp, én, mint Aranka,
mikor azt mondták neki, a Frici
a te csélcsapongásod erre-arra
tapintatosan eltűri,
azt felelte, Karinthy Frigyesné:
ha Kosztolányiné igazat mond:
tűrje, én neki nem tűröm! S én
ezt a világon és magamon
másolom, a példát, vagy ahogy a malac
eltéved az erdőn, verem tátong,
beleesik, a nyuszi szalad,
kiáltozva, a malac várjon,
hoz segítséget. "Én nem várok!"
Így a malac a veremben,
no, hát e két példa rávilágít,
mily kép alakult bennem,
mily "daccal" nézem a bármit.
Mert lehet az ez meg az ez meg az,
lehet az meg ez, nekem nem vigasz,
hogy valahogy megvagyok,
és csak egyetértést akarnék,
nem kioktatást, s ha "vallék"
írtam, az nem olyan dolog,
hogy véleményt kérek, korrekciót,
nekem ilyenkor csak az mond jót,
ki nem mond semmit:
én bíztam benne! azért beszéltem!
de az életem magam, nélküle élem,
nem, ismerek közelebbit
se, legközelebbit, aki kivétel,
ki-ki más hullámhosszon lépdel,
intézkedik, érvényesül,
szerelmes, barátkozik, arat,
hagyjuk hát a bölcs szavakat,
a legvalóbb Kívül sosem lel belül
elfogadásra, toleranciára,
azt mondom: "Mégis idegen vagy!"
ez az érzés beállt, el nem hagy,
még ha a teljes magány is az ára.
De ez úgyis megvan, ha nem vonom le
a következtetést: elidegenülve
nézek, s ha ember-arc, a sokaságra,
Rád is, hiába volnál belőle kiválva.
Ottlik Géza Csillagszórók az éjszakák (részlet)
Mintha elfújták volna minden nyugtalanságomat, félőrült idegességemet. Az akarat és a félelem kettős rabságát oldották le rólam ezek a tétova fénypontocskák az égen. Amit akar az ember és amitől fél, az a változás. A csillagok végtelen állandóságukkal arra figyelmeztetnek, hogy lényegében úgysem változik semmi. A lényegtelen dolgok miatt pedig minek idegeskedni?
Aztán meg : amitől igazán rettegünk, ami ellen az irtózat görcsével tiltakozik a lélek, sőt a test is fájdalmas idegességével, az az, hogy talán mi magunkban változik, romlik el valami - valami képesség vagy boldogság, vagy tisztaság, ami gyerekkorunkban a miénk volt -, talán az a tisztaság, boldogság vagy képesség, ahogyan látni tudtuk a világot; s hogy ez nem veszett el, s hogy ma is önmagunk vagyunk, ezt mondják a csillagok, ha fölnézünk rájuk rossz éjszakákon, s úgy tudjuk őket látni éppen, mint valaha.
Visszanéznek hű-közönyös fénnyel s azt mondják : "Az vagy, aki voltál, ne idegeskedj."
TAO TE KING - 33
33
Aki mást ismer, okos,
aki magát ismeri, bölcs.
Aki mást legyőz, hatalmas,
aki önmagát legyőzi, erős.
Aki célját eléri, szívós,
aki megelégszik, gazdag.
Aki helyén marad, állhatatos,
aki a halálban sem pusztul el, él.
33
Okos, aki érti az embereket;
aki önmagát érti: ihletett.
Hatalmas, aki másokat legyőz;
aki önmagát legyőzi: erős.
Aki törekszik: nincs híján akaratnak;
aki megelégszik: gazdag.
Aki nem veszti természetét: hosszúéletű;
aki nem veszti emlékezetét: örökéletű.
Weöres Sándor fordítása
* * *
33
Másokat ismer a tudós,
a bölcs ember csak önmagát.
Másokat győz le az erős,
a bölcs ember csak önmagát.
Tán gazdagít a kapzsiság,
de gazdagabb, ki vágytalan.
Ki mindig helytáll, fennmarad:
a bölcs halála nem halál.
Hatvany Bertalan fordítása
* * *
33
Az elmét
az emberismeret
élessé teszi,
az önismeret világossá.
Az erőt
a győztes mutogatja,
az önön győzött magába
szilárdítja.
Annak bő a bőség,
ki tudja azt, mi az elegendő.
Annak van becsvágya,
ki folyton
magát űzi utakra.
Aki magát nem veszíti el,
az állhatatos.
Halála sem megy veszendőbe,
hosszabbítja az életét.
Dao Ngoc Thang fordítása
* * *
33
Aki másokat ismer, okos.
Aki magát ismeri, bölcs.
Aki másokat legyőz, erős.
Aki önmagát legyőzi, hős.
Aki megelégedett, az gazdag.
Aki bátran tör előre, az eléri célját.
Aki helyét nem hagyja el, az maradandó.
Aki a halállal nem enyészik el, annak örök élete lesz.
Ágner Lajos fordítása
TAO TE KING - 31
31
A legszebb hadsereg is a csapás eszköze,
mindenféle gyűlöletes,
az út-on járó nem él vele.
A nemesnek békében balról a helye,
háborúban jobbról a helye.
A had a csapásnak eszköze,
nem a nemesnek eszköze;
ha rákényszerül, csak akkor él vele,
a béke az ő ereje.
Győz és nem kevélykedik.
Aki győztesként előre-nyomul,
az ember-irtásnak örül;
aki az ember-irtásnak örül,
gyűlöletet fakaszt az ég alatt.
A bőség balról tér be,
a jajszó jobbról tér be.
Balról a szárnyvezér,
jobbról a fővezér:
temetéssel fölér.
Az ember-irtás
siralom, gyötrelem,
gyász-szertartás a harci győzelem.
Weöres Sándor fordítása
A nyersfordítást Tőkei Ferenc készítette:
XXXI
A remek fegyverek: a szerencsétlenség eszközei. A létezők (wu) mind gyűlölik ezeket, az tehát, aki a tao-t birtokolja, nem él velük. A nemes ember (kiün-cî) békeidőben a baloldalt tiszteli, háborúban azonban a jobboldalt tartja nagyra. A fegyverek: a szerencsétlenség eszközei; nem lehetnek a nemes ember (kiün-cî) eszközei. Csak akkor élhet velük, ha nem tehet mást, mert a nyugalom megőrzését tartja a legfontosabbnak. Ha kivívta a győzelmet, nem tartja azt szépnek, mert aki győzelmét szépnek tartja, az örvendezik az emberek legyilkolása felett. Aki pedig örvendezik az emberek legyilkolása felett, az becsvágyát az égalattiban soha el nem érheti. Szerencsés eseménykor a baloldalt becsülik, szerencsétlen eseménykor a jobboldalt. A szárnyak vezérei baloldalon állnak, a fővezér pedig a jobboldalon: elmondható, hogy (a háborút) temetési szertartásnak kell felfognunk.[28] A legyilkolt emberek sokaságát bizony gyászolni és keservesen siratni kell; a háborús győzelem bizony temetési szertartás.
Karátson Gábor Ulrik úr keleti utazása (részlet, 401-402. p.)
Még a jó dolgok is annyira körülményesek, nehézkesek, összetettek, leesnek, elkallódnak, eldugulnak, darabokra törnek. Tényleg az átmenet ideje nem volt több, mint annak az ajtócsapódásnak a pillanata, hangja. Itt voltak teljes buta komolyságukban megint ezek a jámbor dolgok, amelyek oly kínos-keservesen megváltásra szorulnának mindig, és mindig teljesen hiába, bajos megváltani, ami ennyire reális, itt voltak most meg már megint ezen az oldalon. Bár megvolt persze ott is az a számtalan sok, tárgy, holmi, jószág, vagy mondjam inkább sehol se voltak?, hogy: csak éppen meg nem nevezhetőn, csak elvontan megvolt azért a maga teltsége mindennek teljesen, a dolgok ott voltak, csak jóval szürkébbek voltak, színtelenebbek s egyúttal fényesebbek, azt hiszem, mondtam, ezt a dolgot mindenki ismeri, csak nem nagyon szoktak persze törődni vele.
forrás
forrás
Kányádi Sándor VIGASZ
Feleségemnek
ne bántson hogy állás
nélkül maradtál minden
valamirevaló elbukott
szabadságharc azóta is
világosnál teszi le a
fegyvert ott tetted le
te is majd csak össze-
hozunk annyit amennyi
egy kétgyermekes szerény
tanító házaspár jövedelme
azok vagyunk hadd
nyüszítsenek bach
jól táplált ebei lessék
őrizzék a koncot rúdra
kerül úgyis a bőrük
1981
Móricz Zsigmond
Ez a video juttatta eszembe Móricz novelláját.
HÉT KRAJCÁR
Jól rendelték azt az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni.
Nemcsak sírás-rívás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni.
Jól ismerem ezt a világot. A Soósoknak az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz.
És az is igaz, hogy soha már én a jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében.
Hogy is kacagnék, mikor nincsen már piros arcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csorgott a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta...
És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban... a többi nehezebben került elő.
Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincses bánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám.
El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat, kutat benne, tűt, gyűszűt, ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva:
- Elbújtak.
- Micsodák?
- A pénzecskék - szólt felkacagva az anyám.
Kihúzta a fiókot:
- Gyere csak kis fiam, azér is keressük meg a gonoszakat. Huncut, huncut krajcárkák.
Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek, úgy is borította le egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember.
Nem lehetett azon nem kacagni.
- Itt vannak, benne vannak - nevetgélt s nem sietett felemelni -, ha csak egy is van, itt kell neki lenni.
Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonképp nem is nagyon hittük, hogy van benne valami.
Összenéztünk és nevettünk a gyerekes tréfán.
Hozzányúltam a fenekével felfordult fiókhoz.
- Pszt! - ijesztett rám az anyám - csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Az nagyon sebesen szalad, csak úgy gurul. De még hogy gurul...
Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár.
Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot.
- Jaj! - kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy kaptam vissza az ujjom, mintha a sparherthez ért volna.
- Vigyázz te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, míg itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mer látod mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóba; itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják; mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mer a pénz nagyon kényes, csinnyán kell vele bánni. Tisztességgel. Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok... Te nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csigabigahéjából.
Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csigabiga csalogató nagyon furcsa volt. Én rá is kezdtem a verset:
Pénz bácsi gyere ki,
Ég a házad ideki...
Azzal felfordítottam a házat.
Volt alatta százféle szemét, csak pénz, az nem volt.
Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába.
- Milyen kár - mondta -, hogy asztalunk nincsen. Ha arra borítottuk volna ki, nagyobb lett vóna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.
Én összekapargáltam a sok lomot s beleraktam a fiókba. Az anyám azalatt gondolkozott. Úgy eltörte az eszét, nem tett-é valahova valaha valami pénzt, de nem tudott róla.
De nekem fúrta valami az ódalamat.
- Édes anyám, én tudok egy helyet, a hon van krajcár.
- Hol fiam, keressük meg, míg el nem olvad, mint a hó.
- Az üveges almáriumba, a fiókba vót.
- Ó boldogtalan gyermek, be jó, hogy elébb nem mondtad, most asse lenne.
Felállottunk s mentünk az üveges almáriumhoz, aminek nem volt üvegje már régen, de a fiókjába ott volt a krajcár, ahol én tudtam. Három nap óta készültem kicsenni onnan, de sose mertem. Pedig cukrot vettem vóna rajta, ha azt is mertem vóna.
- No van már négy krajcár. Sose búsulj már fiacskám, megvan a nagyobbik fele. Már csak három kell. Osztán ha ezt a négyet megkerestük egy óra alatt, azt a hármat is megleljük uzsonnáig. Még akkor is moshatok egy rendet estig. Gyere csak szaporán, hátha a többi fiókba is lesz egy-egy.
Hiszen ha minden fiókba lett vóna. Akkor sok lett vóna. Mert az öreg almáriom fiatalabb korában olyan helyen szolgált, ahol sok duggatni való lehetett. De nálunk nem sok terhe volt az árvának, nem hiába volt olyan göthös, szúette, foghíjas.
Az anyám minden új fióknak tartott egy kis prédikációt.
- Ez gazdag fiók - vót. Ennek sose vót semmije. E meg mindig hitelbül élt. No te rossz, nyavalyás kódus, hát neked sincs egy krajcárod. Ó ennek nem is lesz, mert ez a mi szegénységünket őrzi. No neked ne is legyen, ha most az egyszer kérek tőled, most se adsz. Ennek van a legtöbb, ni! - kiáltotta kacagva, mikor kirántotta a legalsó fiókot, amelynek egy csepp feneke se volt.
A nyakamba is akasztotta, aztán leültünk nevettünkben a földre.
- Megáll csak - szólt hirtelen -, mindjárt lesz nekünk pénzünk. Az apád ruhájába lelek.
A falba szegek voltak verve, azon lógtak a ruhák. S csudák csudája, a hogy a legelső zsebbe belenyúlt az anyám, rögtön a kezébe akadt egy krajcár.
A szemének alig akart hinni.
- Megvan - kiáltotta, - itt van! Mennyi is van már? Meg se győzzük olvasni. Egy - kettő, - három, - négy, - öt!... Öt! Már csak kettő kell. Mi az, két krajcár, semmi. A hon öt van, ott akad még kettő.
Nagy buzgósággal kutatta végig az összes zsebeket, de sajnos, hiába. Nem lelt egyet sem. A legjobb tréfa sem csalt ki sehonnan még két krajcárt.
Már nagy vörös rózsák égtek az anyám arcán az izgatottságtól, s a munkától. Nem volt szabad dolgoznia, mert mindjárt beteg lett tőle. Persze ez kivételes munka, a pénzkereséstől nem lehet eltiltani senkit.
Eljött az ozsonnaidő is, el is múlt. Mindjárt este lesz. Az apámnak holnapra ing kell és nem lehet mosni. A puszta kútvíz nem viszi ki belőle azt az olajos szennyet.
És akkor a homlokára csap az anyám:
- Ó, ó, én, én szamár! Hát a magam zsebét nem néztem meg. De bizony, ha már eszembe jut, megnézem.
És megnézte. És tessék, ott is lelt egy krajcárt. A hatodikat.
Lázasak lettünk. Most már csak egy kell még.
- Mutasd csak a te zsebedet is. Hátha abba is van.
Az én zsebem! Nojsz azokat megmutathattam. Azokban nem volt semmi.
Bealkonyodott és mi ott voltunk a hiányos hat krajcárunkkal, mintha egy se lett volna. A zsidónál nem volt hitel, a szomszédok épp olyan szegények, mint mi, s csak nem kérünk egy krajcárt!
Nem volt más mit tenni, mint tiszta szívből kinevetni a nyomorúságunkat.
És akkor beállított hozzánk egy koldus. Éneklő hangon nagy siralmas könyörgést mondott.
Az anyám majd belebódult, úgy ránevezett.
- Hagyja el, jó ember - mondta -, ma egész délután itt heverek, mert nincs egy krajcárom, a félfont szappanhoz, hibázik az árából.
A koldus, jámbor arcú öreg ember, rábámult.
- Egy krajcár? - kérdezte.
- Hát.
- Adok én.
- No még a kéne, kódustól alamizsnát.
- Hadd el lyányom, nekem nem hibádzik. Nekem mán csak egy hibádzik, a kapa főd. Avval minden jó lesz.
Kezembe adta a krajcárt s nagy hálálkodással eldöcögött.
- Na hálá légyen - szólt az anyám -, szaladj hát...
Ekkor egy pillanatra megállt, aztán nagyot, nagyot kacagott.
- Jókor van együtt a pénz, hiszen ma már nem moshatok. Setét van, oszt lámpaolajom sincs.
Fuldoklás jött rá a kacajtól. Keserves, öldöklő fuldoklás és ahogy odaállottam alá, hogy támogassam, amint két tenyerébe hajtott arccal hajlongott, valami meleg ömlött a kezemre.
Vér volt, az ő drága, szent vére. Az anyámé, aki úgy tudott kacagni, ahogy a szegény emberek között is csak kevés tud.
Nyugat, 1908. 20.sz.
Csengery Kristóf
AZ ESŐ HATVANNYOLC FAJTÁJÁRÓL
Van dallamos eső,
s van, melyben mintha sok
ezer apró verő
táncolna a dobok
membránján. Ostoba,
kamaszos csepegés
s érett zápor. Van a
bársonyfüggöny - s a kés.
Van külföldi eső és
olcsóbb, itthoni fajta;
van párás nézelődés
és zúgó, sűrű hajsza;
van eső, mely mesél,
s van, mely paragrafust
magol. Ez ösztökél,
hogy fürgén körbefusd
a parkot - az elaltat.
Van szomorú s vidám;
van éjszakai alkat,
s van, mely csak délután
esélyes. Van, amelyben
fellélegzel, s akad,
amely megül a mellen,
nyomaszt és fojtogat.
Van Byron-zuhogás
és Tóth Árpád-i permet;
van, melyben a tudás
kérdez - s van, mely felelhet
a nemtudás nevében.
Van karcsú, van kövér;
van pokoli, van éden-
kerti (hol összeér
e kettő, ott viharra
számíthatsz). Van, mely ápol,
s van, mely a bőrt kimarja.
Van, mely elűz a háztól,
s van, melyben hazagondol
az utazó. Van édes,
van sós; van fájdalomtól
feldúlt s idilli; éhes
és jóllakott. Van ismert
eső, s van ismeretlen.
Van kormánypárti és (mert
mi is eshetne szebben):
ellenzéki eső.
Civil s katonai;
van persze, férfi, nő.
S titkosszolgálati
eső is van (de erről
egy szót se). Tétovázik
hosszan az egyik - eldől
a sorsod, míg a másik
esik. Van, mely növeszt,
s van, melyben összetöpped
a test. Csak mindig ezt!
- súgják a cseppek. Többet
soha! - szaggatja meg
habos ingét a felhő.
Van eső, mely meleg,
s van dermesztő. Van első,
s van utolsó eső. Van,
mely tisztít s mely beszennyez;
naplót körmöl a józan,
fohászkodik a szenthez
a révült. Van eső, mely
temetési menetnek
dúdol. Mint éltető tej,
nővére ott ered meg,
ahol az újszülöttet
mosdatják. Van mogorva
eső, s van, mely előtted
hajbókol. Más locsolja
a szeles hegytető
szikláit, más a katlan
ösvényét. S van eső,
amely leírhatatlan.
Petra Hůlová - 1 mondat + 1 mondat
Az állandó újrakezdés hiábavaló. Éppoly hiábavaló, mint húzni, halasztani valamit, aminek már vége.
Krasznahorkai László A dolgok így rohannak el
Sötét és aljas utcák, mindig csak bérházak és utcák, terek és kereszteződések, homlokzatok s olykor tekintet és vonások nélkül egy-egy homályos alak árnya, és minden, de minden elrajzolva egy eszelős sebességben, mert itt minden épület, minden sarok, járda, kereszteződés és minden baljós homályba záródott alak iszonyatos mozgásban áll, a mozgásnak csupán egyetlen irányát lebbentve fel, hogy ugyanis minden épület és sarok és járda és kereszteződés folyton elillan, elsuhan, elrohan, elhúz, az idő itt nem előre halad, hanem hátra e könyörtelen mozgás kontinuumában, már csak azt látni, hogy egy rendkívüli sebesség fogságába zárva minden ezernyi egymást sodró, tülekedő pillanatban hátramarad, itt volt, felvillant, megjelent, de már el is tűnik a káprázó szem elől, hogy megint felvillanjon és megjelenjen lényegében ugyanaz és ugyanakkor, egy bérházsor itt, egy bérházsor ott, két utca, ahogy éles szögben egymásba rohan, de már bele is vész az eszelős rohanásba: elhagyunk mindent ebben a sötét és aljas városban, elhagyunk mindent, de soha nem kerülünk ki az egészből, mert újra és újra újabb és újabb, de mintha ugyanazok az utcák és terek, járdák és kereszteződések bukkannának fel, s tűnnének el a pillanatban, így rohannak el a dolgok, anélkül, hogy e rohanásban lenne valami elöl, mert ennek a rohanásnak csak áldozata van, az összes utca és tér és járda és aszfalt csak áldozata egy teljesen elvadult sebességnek, mondhatnánk, hogy mindez az emlékezet, a kétségbeesett emlékezet sebessége, de nem, ez itt egy valódi város, valódi bérházakkal, utcákkal és terekkel és aszfalttal és járdákkal, valódi épületek valódi homlokzatokkal, s az aszfalton is ezek az árnyékszerű, megfoghatatlan foltokban létező alakok … ahogy rémülten elszáguldanak egymás mellett, el az épületek előtt, ahogy csikorgó fékek zajában átvágnak a túloldalra, bekanyarodnak a sarkon, aztán felgyorsítanak, s eltűnnek a következő ház mögött, de csak hogy máris ideérjen egy másik, és így tovább, itt nincsen előre, noha különleges módon minden úgy tesz, mintha csak az, ez az előre, létezne egyedül, miközben valójában csupán az van, amit elhagyunk e szédítő, vad rohanásban, de az is csak volt, mert ahogy felvillan, már hátra is marad, már pusztán csak szűnő léte van – de hát miféle város ez, amelyből ennyire nincsen kiút, miféle rendszere utcáknak és alakoknak, miféle időben miféle tér, amelynek csak mögöttese van, de elöl nincs az égadta világon semmi, csak valami irtóztató hiány szívó vákuuma, mely ezt az egészet előre hajtja, előre, mely viszont nem létezik, miféle térben miféle idő, a sebességnek miféle agresszív támadása, mert olyan itt, mintha megtámadták volna ezeket a bérházakat és ezeket az aszfaltokon fel-feltűnő alakokat, hogy elveszítsék őket azonnal a pillanatban – csupa-csupa létezőből voltaképp a nemlétezést állítva elő, miközben az egyetlen valóban létező az iszonyatos sebesség állandója, s az embernek még csak fel sem kell néznie, hogy tudja, itt szinte mindig és jellegzetes módon beszakad az ég, hogy ez a város, ez a behatárolhatatlan, meghatározhatatlan hely egyenesen úgy jött létre, ha egyáltalán nem tényleg a képzelet puszta műve, hogy beszakadt egyszer az ég, mert az ég, mely e város fölött látható, az jellegzetes mód ék alakban szakad az egymásba futó bérházak fölé, s így akár azt is hihetnénk, hogy hát ez itt egy emlék megfogalmazása, s már kezdenénk enyhíteni a látványt, hogy de hisz hát ez csupán valami rozzant költői vízió egy városról, mely annyi mindent jelent – csakhogy ebben a szent pillanatban lassan a tudatára kell ébredjünk, hogy hát nem, ez a város, ezek a bérházak és ezek az utcák, ezek a terek és ezek a kereszteződések nem víziók, ez egy valódi város, rémísztően valódi és pont ilyen, sötét és aljas utcák, mindig csak bérházak és terek és járdák és kereszteződések, baljós alakok egy baljós forgalomban, s akkor hirtelen kezd fel-feltűnni, hogy ebben a nagy, ebben a rémísztő valóságosban épp ez az őrült mód céltalan forgalom az úr, hogy ebben a szörnyű, rejtélyes sebességben forog itt ez a megfejthetetlen, nyomasztóan nehéz tér, forog, örvénylik, zúg és magával sodor, arra figyelmeztetve, hogy saját tekintetünkkel mi magunk is belesodródtunk már az egészbe, de akkor már érzékeljük a szavak felületének a mélyén, már látjuk a képek mély felületén … már nemcsak egy város, hanem a sebesség összes városának tengelyében … a bérházak s az előlük menekülő alakok közt e valóság, e sötét és aljas város utolsó alkotmányozó elemét, az autókat, a buszokat, a metrókat, a villamosokat, a teherautókat, a kamionokat, a motorokat és a magasvasutakat, az egymás mellett és felett és alatt száguldó, ide-oda cikázó, elszabadult, veszélyes járművek őrületét, még azonosítunk egy-két emberszerű foltot ugyan egy-egy kép vagy szó kormányzó tartalmában, de már tudjuk, már mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy eljutottunk az egyetlen lehetséges kérdésig, és akár bele is borzonghatnánk, hogy ugyanis vajon van-e valaki, vajon lehet-e valaki, hogy tehát vajon kicsoda is ül – odabent – a volánnál.
Kányádi Sándor SZÓVÁLTÁS és Kiss Ilona művészkönyve
Hátamra vettelek
amikor nem volt lábad
s te háládatlan
szárnyakat növesztettél
hátadra vettél
amikor nem volt lábam
s én mintsem hálálkodnom kelljen
szárnyakat növesztettem
1977
*
forrás
Kányádi Sándor KÍVÁNSÁG
Egy másik asszonnyal, aki nincs
(és minden asszonyban ott van),
aki nem te vagy, aki nincs,
aki egy mosolyodban,
mozdulatodban, benned is
olykor villanni látszik:
akit nem én, egy másik
férfi ismerhet benned, és
aki másoknak szenvedés; -
azzal a másik asszonnyal,
azzal is ismertess meg, -
akkor elhiszem: úgy szeretsz,
ahogy még nem szerettek.
1962
Géher István "...nekik talán..."
játszunk a nyílt színen, az életünket
mutatjuk be, hogy láthassák, milyen
világ van itt, ahová be-bejönnek
reggeltől estig, ha nincs semmi sem,
ami ne volna megtekinthető
a köröskörül ránk szegzett szemeknek:
kézen fogva a férfi és a nő
körbeforog előttük / nem tehetnek
egy rossz lépést / a lámpa fénykörében
mindörökre - vagy amíg lehet
belső sötétet a külső sötéten
átvilágítani: hogy életet
láthassanak még, még egy ideig
maguk előtt... jó így? talán nekik...
Szent Ágoston - 1 mondat
Minden nap három dolgot kell végiggondolnunk: kik vagyunk, mit tudunk és mit akarunk.
Kányádi Sándor WEÖRES SÁNDOR
állandóan fügét mutat az olvasónak, játszik vele, mint
macska az egérrel; tékozló római polgár, keleti kényúr,
fölényes arisztokrata, pap és bohóc egyszemélyben,
áhítatosan imádkozik s rád hunyorít, mikor az ámenig érne;
cserepekre ír hieroglifeket, izzadhatsz, míg a tábla összeáll s
megfejted értelmüket; kéregre, levélre, alálibegő madártollakra írja,
rajzolja jeleit, gyűjtsd össze, ha kíváncsi vagy, ha érdekel, s az
a csodálatos, hogy addig bűvöl-bájol, míg kíváncsivá tesz, és szinte a
kuncogását is hallhatod, amikor a varázslatból, egy
közmondás vagy egy tréfa csattanójától józanodva, csak egy
közönséges cserepet, levelet, tollat tartasz tenyereden:
nincsenek haszontalan dolgok, emeli föl ujját, de azt is úgy,
mintha egy játékos egér farkincája volna, azé az egéré,
amelyik elrágja a meséket; máskor tulajdon gyermekkorod
egy-egy rég kihunyt emlékét villantja eléd, az anyaméh-sötét
ősködre, az emberiség embriókorára emlékező tekercseidet
játssza le ördöngős magnóján; orvosnak - sámán:
ráolvasással gyógyít; bírónak - kádi: magadnak kell ítélkezned,
csak megmutatja az igazság madarát, fogd meg, ha meg
tudod, ha hoppon maradtál, az a te bajod; hiába futsz utána
méltatlankodva, csak tevéje vagy öszvére farkabojtját
láthatod, mire beérnéd, bukfencet vet, madárrá változik, mire
megfognád, már ott ül egy csillagon, kalapjában a madár tollával,
ősi dalokat dúdolgat, s nem érted, miért, nagyon szomorúnak látszik.
1967
Kányádi Sándor RONDÓ
mint aki üres kötelet
tart a kezében tétován
nézek egyszerre odalett
ellovant éveim után
álldogálok és fülelek
mintha-mintha még hallanám
nem csengettyű szól levelek
szél babrál késett balladán
madarai rég nincsenek
és nem is lesznek már talán
tartja az üres fészkeket
ágai közt a vén platán
mint aki üres kötelet
tart a kezében tétován
1985
Géher István "...hullámzik, változik..."
önmagadért remegve: boldog élet
látszatát adnád vagy vennéd, ha volna
ilyen tükörkép, folyóvízbe nézned
mintha lehetne, ha nem belefojtva
látnád az arcokat - szemük helyett
a hangjuk bugyborékol, hallhatod,
folyik a szó... és amit nem lehet
a szóba önteni, a tegnapot
/te is azok közül való vagy!/ terheli
rád egy kézre tett kéz - egy mozdulat
az időben hullámzik, ha elengedi
változó partját, ahol nem szabad
kikötnie... ha tested elmerült
a mások tükrében: átszellemülsz?
Gergely Ágnes VIHARKABÁT
Állnak a parton egyre.
Mondják, a yacht is lélek.
Egy tömbben áll a népség.
Nem megyek oda, félek.
Huszonkét éve eltűnt.
Ott lenn azóta várják.
A sarki szél kidobta
bíbor viharkabátját.
Tömör, akár a páncél.
A mélyén vert a szíve.
Bordája megfeszült, mint
a katedrális íve.
Ha térdeltünk, csak együtt.
Ha zuhantunk, csak csontra.
Madonna mia, mondta.
My Prince, mondtam zokogva.
Gyűlölöm ezt a testet.
Mosni, etetni, untig.
Kirurgus kése éri,
megérdemli, mert múlik.
Tudom, és ők is tudják.
A hit nem múlik mégse.
Hol van a herceg yachtja?
Hol van a szívverése?
Prédikátor könyve - 1 mondat (3. 15.)
A mi most történik, régen megvan, és a mi következik,immár megvolt, és az Isten visszahozza, a mi elmúlt.
forrás
Kányádi Sándor TÖRTÉNELEMÓRA
a történelmet próbáltam
magyarázni a köveknek
hallgattak
próbáltam a fáknak
bólogattak
próbáltam a kertnek
szelíden rámmosolygott
a történelem
négy
évszakból áll mondta
tavaszból nyárból
őszből és
télből
most éppen tél jön
1985
KAJÁN flashmob 2011. március 3-án
"Ha az agg Jókait a szülinapján egy hordszéken végighurcolhatták a Sugár - ma Andrássy - úton a több tízezres, vivátozó és kalaplengető tömegben, miközben szűzlányok (?) szórták a virágszirmot rá és elé (élvezte is cefetül), akkor a 90 éves Kaján Tibor is megér 10 percnyi tapsot; már csak azért is, mert sokkal jobb karikaturista, mint Jókai...
Úgyhogy március 3-án 17 órakor találkozzunk minél többen a lakása, az Örs vezér tér 13. előtt és tapsoljunk... Ez a legkevesebb, amit tehetünk..."
Bővebb információ:
kArton galéria és múzeum
tel: 472-0000 fax: 472-0001
info@karton.hu
*
Kaján Tibor az Artportal.hu oldalán
Napi Kaján a Facebook-on!
Interjúkötetek:
Moldova György - Kaján Tibor: Történelemóra (Urbis, 2002);
Martin József - Kaján Tibor: Karikatúra a betűtengerben (Mundus, 2005)
Franz Xaver von Baader - 1 mondat
Az ajándékozó nem azonos az ajándékkal, és mégis az ajándékozó az ajándékban, ha szeret, önmagát adja, a befogadó pedig az ajándékban, ha szeret, az ajándékozót fogadja.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)