Örkény István In memoriam Dr. K. H. G.

- Hölderlin ist ihnen unbekannt? - kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
- Ki volt az? - kérdezte a német őr.
- Aki a Hyperion-t írta - magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. - A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?
- Kik ezek? - kérdezte az őr.
- Költők - mondta dr. K. H. G. - Schiller nevét sem ismeri?
- De ismerem - mondta a német őr.
- És Rilkét?
- Őt is - mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.

Örkény István : Válogatott egyperces novellák

Kassák Lajos Zöld kompozíció

forrás

TAO TE KING - 29

29

Aki erőszakkal birodalmat foglal,
kudarcot vall: ez a tapasztalat.
Az ég-alatti, mint csodálatos urna:
sérteni nem szabad,
aki érinti, sem érinti,
aki megfogja, elveszíti.
Ezért mindennek rendje-sorja:
halad egyik, követi másik,
virul egyik, hervad másik,
erősül egyik, gyengül másik,
keletkezik egyik, elenyész másik.
Ezért a bölcs
kerüli a túláradót,
kerüli a hivalkodót,
kerüli a kápráztatót.

Weöres Sándor fordítása
*

29

azt képzeled tán hogy megkaparinthatod
a mindenséget és átváltoztathatod?
Nem hiszem hogy ez sikerülni fog

a mindenség szent edény és
jobb volna vele semmihez se fogni
alig értik már tönkreteszik
akik megragadják elveszítik

hol előrerontva hol hátul kullogva
hol prüszkölve hol sóhajtva
hol erősen hol kiaszódva
hol pusztítva hol pusztulva

így hát a szentek kerülik a szélsőségeket
a mértéktelenséget
és az önhittséget is.

Karátson Gábor fordítása
*
29.

Ki hatalomra tör az Ég alatt
mind elbukik: minden becsvágy hiú.
Szentelt edény az uralom,
ország-világ uralma:
megrontja, ki utánakap,
elveszíti, ki megtartaná.
Az ember sorsa tarka sors:
vezet az egyik,
követi a másik,
liheg az egyik,
piheg a másik,
erős az egyik,
gyenge a másik,
helytáll az egyik,
elbukik a másik.
A bölcsnek nem kell ez a tarkaság,
cselekvés láza, célok kergetése...

Hatvany Bertalan fordítása
*
29

Ha valaki a birodalmat erőszakkal akarja kormányozni,
ez, mint a tapasztalat mutatja, nem sikerül.
A birodalom szellemi eredetű alakulat,
és nem lehet erőszakkal vezetni.
Aki erőszakot alkalmaz a kormányzásban,
megrontja a birodalmat.
Aki a hatalmat zsarnoki módon érvényesíti,
az elveszti azt.
A világon minden változó és múlandó,
az emberek váltakozva,
hol elől, hol hátul haladnak,
majd erőszakosak, majd gyengék,
majd indulatosak, majd higgadtak,
majd győzők, majd legyőzöttek.
A bölcs azonban sohasem becsvágyó,
mindig kerüli a nagyzolást,
kerüli mindenben a túlzást.

Ágner Lajos fordítása

Krasznahorkai László A torinói ló /Forgatókönyv

a FORGATÓKÖNYV pdf-ben olvasható >>itt<<

forrás

Krasznahorkai László: A Bibliának is rossz a marketingje Dömötör Ági interjúja

2011.  április 25.  az  [origo] Kötve-fűzve blogból
 
Ha azt gondolta valaki, hogy Krasznahorkai László, Tarr Béla állandó alkotótársa egy búskomor, pesszimista remete, aki állandóan világégésről fantáziál, ráadásul hosszú mondatokban, az most ezt elfelejtheti. Egy derűs ember beszélt nekünk a kínai bevásárlóközpontokról, divatos rockkoncertekről és a bulvármédia filozófiájáról. Kitárgyaltuk, hogy rossz a marketingje, hogy David Byrne-nel a konyhában zenélgettek, és hogy az irodalom helyett nemsokára gondolkodunk. Közben elfogyasztottunk némi szusit is. Nemrég került a mozikba Krasznahorkai László egy korábbi szövegére alapozó, A torinói ló című film, ennek ürügyén ültünk le beszélgetni, de az író szerint ő már Tarr Béláról mindent elmondott.

- Sokakban alakult ki olyan kép az ön könyveiről, hogy nehezen olvashatók, érthetetlenek, pedig ez inkább mítosz. Nem gondolja, hogy rossz a marketingje?

- Tudja, az a baj, hogy rossz a marketingje mindennek, ami kicsit is komoly. Kafkának is rossz a marketingje, a Bibliának is rossz a marketingje. Az Ótestamentum nehéz szöveg, azzal ugyanúgy gondja lehet annak az olvasónak, aki az enyémet nehéznek találja. Van egy olyan konzumkultúránk, amelynek célja a tudatvesztés beállítása a nélkül, hogy a tudat tudna róla. E páratlan művelet fenntartása sok pénzbe kerül, és erre egy őrületes globális nagyüzem alakult ki. Ez a tudatvesztéses állapot egy hazug állandóságot jelent egy vibráló világban, ami a viszonyok legalább feltételes bizonyosságának a képzetét ápolja. Másképp látom tehát a bulvár szerepét. Nem kezelném puszta alpáriként, hogy a pokolba ezzel. A bulvárnak súlyos oka van, és ez az ok egyszerre tragikus és kényes.

- A pletykamagazinok is az ősi sztoriéhségünket és pletykaéhségünket elégítik ki, mint régen a kis falvakban az öreg nénik a padon. 

- A falusi öreg néni olyan magas színvonalon volt pletykafészek, hogy a modern, indusztrializált pletykafészek funkcióját betöltő bulvár emeletekkel múlja alul. Egy öreg néni a faluban az általa belátható emberi térben keveri a szart. Ugyanez tízmillió emberrel nem ugyanaz. Nem feltétlen abból indul ki a bulvár, hogy mást nem értenek és igényelnek az emberek. Nagyon bonyolult a közönségességnek a szerkezete. Ha nem művész volnék, hanem társadalomkutató, egész biztosan ajánlanám magamnak, hogy ezzel foglalkozzam.

- Önhöz eljut a popkultúrának valamilyen formája?

- Fogadjunk, hogy mondok tíz olyan új rockzenekart 2011-ből, amelyeknek ön még a nevét se hallotta!

- Ezek szerint jár lemezboltokba, koncertekre?

- New Yorkban Allen Ginsberg lakásához, ahol laktam, nagyon közel volt David Byrne-nek, az egykori Talking Heads vezetőjének a lemezstúdiója, s Byrne gyakori vendég volt Allennél. A konyhában gyakran együtt zenélgettünk, s így egy olyan világba kerültem Byrne-Philip Glass-Patti Smith-Ginsberg sokszögű geometriájával, ahol művészek egymásnak adták a CD-ket. Ez a mai napig így megy. Vic Chestnuttról például soha életemben nem hallottam a halála előtt, pedig ő szerintem az egész rockkultúrának az egyik legjobbja - egy ottani barátom küldte el a teljes életművet. De koncertekre egyre ritkábban járok. Legutoljára egy zseniális műsort láttam Berlinben, úgy hívják az előadót, hogy Joan As Police Woman. Egészen őrületes volt, csak beteg az egyik lábam, és nem tudok négy-öt órát állni koncerteken.

- És a tévé vagy a film érdekli?

- Filmet nem bírok nézni, de van tévém, amelyen viszont legfeljebb beszélgetőműsorokba kapcsolódom be. Magyar tévét keveset, inkább angol, amerikai, német, francia, spanyol adókat.

- Most éppen milyen arányban osztja meg életét New York, Berlin és Pilisszentlászló között?

- New York, az 2012-ben lesz megint. Amúgy Berlinben lakom, de most nagyon sokat vagyok Pilisszentlászlón, és minél többet szeretnék ott lenni. Nagyon szeretem azt a helyet.

- Sok műve szól a világ vagy a civilizáció pusztulásáról allegorikusan. Ön szerint melyik korban érezhettek hasonlót az emberek, mint most, hogy slussz, passz, kudarcot vallott egy civilizációs irány?

- Sok olyan korszak volt, mint a miénk, amikor az emberek nemcsak azt gondolták, hogy egy korszak, hanem hogy maga a világ ért véget. Az első nagy virágkorok végéről, az inkáról, az egyiptomiról, a mínosziról, a kínai Zhouról még keveset tudunk. A római világkultúra végéről azonban már sokkal többet, mert évszázadokon át tartott a végjátszma, s jól dokumentált. És nyilvánvaló, hogy az ókori Róma polgárában, amikor Rómának végleg befellegzett, nemcsak a saját világa, hanem "a" világ omlott össze. Minden, ami addig gömb volt, maga a teljesség, hirtelen egy háromszög alakját vette fel. A keresztények számára viszont ez lett a kiindulópont. Hogy aztán maga a keresztény kor és eszméje nekilásson a maga súlyos kudarcainak és kríziseinek. Az egész európai és nem európai történelem kudarcok és krízisek története. Vagyis a történet természetes állapota a krízis.

- Ezek szerint nem látja különösképpen apokaliptikusnak a mostani kort. De akkor miért ír gyakran a pusztulásról a könyveiben? 

- Érintett vagyok az apokalipszisben, mert az életem mindenképp azzal fog végződni, ahogy mindannyiunké. Érdekes, hogy változik az életben a halálhoz való viszony. Fiatalon foglalkozik a legtöbbet az ember a halál kérdésével, mert ekkor még olyan bátorsággal teheti ezt, ami később, amikor már közeledik a saját halála felé, már nem lesz meg benne. Átveszi a helyét a félelem.

Fiatalkoromban a születés szentségét nem érzékeltem. Hajlottam arra, hogy a születést a bukás kiindulópontjának tekintsem, s így szomorúan bámuljak ki napokig egy ablakon, abba a szürke fénybe, ami megadatott. Minden nagyon hatott rám, ami részvétet kelthetett. A valóságnak és a művészetnek elsősorban azokra a műveire voltam érzékeny, amelyek a szomorúságról szóltak, az elviselhetetlenről, a tragikusról. És nem is nagyon tudtam mit kezdeni mindazzal, ami pozitív, ami az örömmel kapcsolatos. Nagyon zavart a vidám.

- Ez mikor változott meg?

- Nincsenek ilyen megnevezhető pillanatok, nem azért, mert nem léteznek, hanem mert sosem tudjuk, melyik az a pillanat, amelyik valakit átfordít.

- Önnek az első művétől kezdve a legszembetűnőbb védjegye a hosszú mondat. Nekem mégis úgy tűnt, hogy ezek a hosszú mondatok az újabb, távol-keleti témájú könyveihez jobban passzolnak, mert ez a lassú tempó a keleti kultúrák időélményét sugározza. Ráérős, mint a mandalát készítő szerzetesek. Ez a másfajta időélmény tényleg hatással volt önre a keleti kultúrákban?

- Az ő időszemléletüknek nem a hosszú mondat vagy a rövid mondat, hanem a csend felel meg. Az általam használt mondatszerkezet inkább egy belső folyamat eredménye. A szövegeimet nem laptopon vagy írógépen írom, hanem fejben, nagyobb egységekként, és mikor teljesen kész van egy-egy ilyen egység, akkor írom le őket. Ezért a mondataimnak az élőbeszédhez van mély közük, nem a Távol-Kelethez. Általában egyedül töltöm a napjaimat, és így nagyon ritkán beszélek, viszont ha beszélek, akkor iszonyú sokat és folyamatosan, soha nem teszem le a pontot, mint ahogy ezzel nagyon sokan vannak így. Megfigyelheti, hogy az emberek nagyobb része úgy beszél, ahogy én írok. Az élőbeszéd nem kedveli a rövid mondatokat, a szaggatottságot. Az én fülemnek a rövid mondat a mesterkélt, a művi, a hosszú mondat az élőbeszéd és főleg a gondolkodás ábrázolásának számomra egyedül természetes módja.

- A rendszerváltás idején ment először Kínába, és született meg ennek hatására Az urgai fogoly. Sok kritikus fordulatként értelmezi ezt az időszakot az életművében. A művészi megújuláson túl mennyire volt meghatározó emberileg az a hatás, amely érte? Például buddhista lett? 

- Nem lettem. De beleszerettem, mert bele lehet szeretni a buddhizmusba. Ez egy botrányosan józan, őrült és nemes világnézet. Beleszerettem, de bármilyen nehezen képzelhető is el, nem változtatott meg. Vegyük Japánt. Ott különösen sok európaival és amerikaival találkoztam, akik azzal a szent céllal érkeztek oda, hogy megváltozzon az életük. Még csak a Narita expresszen voltak a repülőtérről befelé, tehát még csak a reptéri vonaton Tokió felé, de átszellemült tekintetük elárulta, hogy szerintük már megérkeztek egy új énbe. És hát nem, szomorú, de nem, nem érkeztek meg ők sehová, az ember nem tud megszabadulni attól, aki ő. Így nem.

- Azt hittem, ez ennél jóval nagyobb változás volt az ön életében, hiszen a Távol-Kelet például teljesen új irányt szabott a témáinak. 

- Az urgai fogoly a Távol-Keleten játszódik, de egy alföldi fiú a főhőse. A Rombolás és bánat-nak pedig egy magyar író, aki nagyon szereti a klasszikus kínai kultúrát. Az Északról hegy, délről tó című regény főhőse egy japán kert és egy kísértet, aki ezt a kertet keresi - a császárkori kultúra kísértete a modern Kiotóban. Szenvedéllyel fordultam a távol-keleti kultúrák felé, ezekkel sokat foglalkoztam, amit lehetett, el is olvastam az általam megközelíthető nyelveken vagy fordításban, éltem ott, kiismerem már magam arrafelé - de maradtam itt. Innen hiába próbál az ember oda átkerülni...

- A felesége sinológus, ugye?

- Igen, ő is segít abban, hogy ezt megértsem, és elfogadjam.

- Egy interjúban mesélte, hogy amikor először volt Kínában, megdöbbentette, hogy még mindig ugyanaz az ókori birodalom, ami régen volt. Pár évvel később, egy újabb kínai útja után viszont már azt nyilatkozta, ezt már nem tapasztalta. Kíváncsi vagyok, ön szerint mi változott Kínában pár év alatt, ami évezredek alatt nem változott?

- Az én nézőpontom változott meg, lassan erodálódtam abban a tíz évben, ami a két Kína-kép között eltelt. Amikor először jártam ott, elkábultam attól a lehetőségtől, hogy egy olyan országban járok 1990-ben, ami folytonos a maga több ezer éves múltjával. Ez egy európai számára döbbenetes élmény, számomra különösen az, mert én Közép-Európából jövök, ahol a történelemnek csak a szabdaltságát értjük. Ott meg egy szakadatlan történelmi folyamatnak egy adott évében vagyok, és nem arról van szó, ahogy képzeljük, hogy Mao Ce-tung lezárta, és újrakezdte a kínai történelmet. Kínának sok Mao Ce-tungja volt.

Természetesen Kínán belül is van változás. A kínai történelemnek egy nagyon fontos fordulata zajlik éppen most. A politikai rendszer a maga mindig ingatag módján még szilárd, de gazdasági értelemben hallatlan fejlődésnek indult ez az eredendően rettenetesen szegény birodalom. Visszatér az a praktikus szellem, amely mindig jellemezte Kínát, ahol a tulajdon, a vagyon, a pénz különleges szerepet játszik. A kínaiak boldogan birtokolnak. A magyar bevásárlóközpontok enervált hangulatával összevetve üdítő, amikor az ember egy kínai bevásárlóközpontban jár, ami ugyanúgy csillog-villog kívül, csak az a különbség, hogy a kínaiak boldogok, mikor vásárolnak. Hihetetlen. Mint a gyerekek, amikor kapnak egy csomó pénzt.

- Furcsa paradoxon, hogy a kommunista Kína az első számú gazdasági nagyhatalom, még Amerika el van adósodva neki. Másfelől viszont Kínát mégis bekebelezte a kapitalizmus. A 20. század második fele arról szólt, hogy ez az a két ideológia harcolt egymással. Ön szerint melyik győzött?

- A kommunista ideológia annyiban maradt meg - nevezzük inkább államszocialista korporációnak -, hogy jelenlegi biztos szerkezetét pont az a szabadság legitimálja, amelyet ő tett lehetővé, hiszen rájött, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy fennmaradjon. És nem győzött senki. Még nem. A harc még ki sem éleződött. Előtte állunk.

- Szokta interneten nézegetni, mit írnak az olvasók a műveiről? Vannak internetes olvasóközösségek, ahol beszélgetnek a könyveiről, máshol interjúk alatt kommentelnek. 

- Nagyon kevés ilyet ismerek, ha magyarokra gondol. A múltkor az egyiken azt javasolta egy blogger, hogy akasszanak fel. Bekapcsoltam a szkafanderemet, ráadtam a gyújtást, és elhúztam kicsit a Holdra.

- Hát én ezzel nem találkoztam, sőt inkább azon lepődtem meg, hogy milyen sokan lelkesednek a kommentekben a könyveiért. És azt láttam, nem is elszállt filoszok rajonganak önért, hanem teljesen átlagos fiatalok.

- Ez megnyugtató, de tulajdonképpen nem lep meg nagyon. Talán mert ők a legbefolyásolhatatlanabbak, talán mert szeretik, ha szabadnak tekintik őket, de még ennél is jobban szeretik, ha azt látják, hogy valaki bárkinek és bárminek nekimegy, ha róluk van szó, mert az ő esetükben még nem dőlt el semmi.

- Milyen viszonyban van a magyar írótársaival? Szoktak e-mailezni? Megírja mondjuk Spiró Györgynek, hogy jó volt a legutóbbi könyved, Gyuri? Azért kérdezem, mert egy interjúból úgy tűnt, hogy kívülállónak érzi magát az irodalmi életben. 

- Nemcsak annak érzem magam, az is vagyok. Ez nem azt jelenti, hogy ha találkozom az én szememben csodálatra méltó kollégáimmal, ne örülnék nekik, hiszen sorstársak vagyunk. Olyasmivel foglalkoznak - tudniillik irodalommal -, amit ideig-óráig ki lehet csúsztatni a polcokra, de egyre nehezebben. Az artikuláció eme válfajának tényleg vége. Ez eléggé nyilvánvaló folyamat, csak különböző sebességgel zajlik a világ különböző pontjain. Ez a formája az irodalomnak, attól tartok, nem tartható fönt.

- Úgy érti, nem csak az irodalom tekintélyének van vége, hanem az egész műfajnak?

- El fog tűnni az úgynevezett magasan artikulált könyv. Én nem bízom az olyan parciális reményekben, hogy majd lesznek szigetek, akiknek fontos marad az irodalom, és mindig fenn fog maradni. Szívesen mondanék ilyen patetikus dolgokat, csak nem hiszem, hogy így van.

- És mit fognak csinálni azok, akik most olvasnak?

- Valószínűleg nem olvasni fognak. Lehet, hogy az emberiség visszatér ahhoz, hogy saját maga gondolkozzon? Gondolkodás alatt azt értem, hogy valaki originálisan gondolkodik, sorvezető nélkül. Hogyha én gondolkodó emberek műveit olvasom, akkor az gondolkodásra inspirál engem, de ugyanakkor kategóriákat teremt számomra, nem enged szabadon. Hérakleitosz csobogó vize és ő köztük most ott van egy könyv. Lehet, hogy az jön, hogy a csobogó víz és köztük már nem lesz semmi.

- Azért gondolja, hogy le fogunk szokni az olvasásról, mert lustulunk. De a gondolkodáshoz több energiaráfordítás kell, mint az olvasáshoz. 

- Nem számítja bele azt, hogy az emberiség történetében katasztrófák vannak, és az embereket gondolkodásra a katasztrófák kényszerítik. De van még egy ajánlatom: visszatér egy poszt-poszt-posztmodern szakralitás. A kimondott szó szakrális ereje visszatér, az írott szó ennek lejegyzésére szolgál. Nem valami archaikus világra gondolok, hogy majd a Stonehenge-nél fogunk ődöngeni, hanem hogy teljesen megváltozott viszonyok között egy teljesen megváltozott világképet tekintünk természetesnek. Sok verziót el tudok képzelni, csak azt nem, hogy ez így megy tovább.

- Sebald, Susan Sontag méltatta műveit, Allen Ginsbergnek a barátja volt. Melyik elismerés volt a legfontosabb eddig életében?

- A kamaszkoriak. Ez az az időszak, amikor az ember mások véleményének leginkább ki van szolgáltatva. Az egyik elismerést gimnáziumi osztályfőnökömtől, Banner Józseftől kaptam, aki folyamatos biztatásával és elismerésével támogatott. Magyarórán engem mindig kitett, mint egy kitűzőt, hogy így kell ezt csinálni. Rettenetesen büszke voltam, mert rettegve tiszteltük őt, és ilyen embertől az elismerés kimondhatatlanul sokat jelentett. Illetve amikor az első írásom megjelent, bekerült egy olyan irodalmi relációba, amit addig nem ismertem. Nekem az irodalom Weöres Sándort, Pilinszkyt, Hajnóczyt jelentette, és el nem tudtam képzelni, hogy én oda valaha bekerülhetek, különösen nem egyenrangúként - egyébként ezt most sem hiszem. Amikor először mutattak be Mészöly Miklósnak, és Mészöly Miklós elmondta, milyen óriási hatással volt rá egy novellám, el nem tudja képzelni, milyen nagy dolgot jelentett ez számomra. Lehet, hogy ha ez nem történik meg, másfelé megy nálam minden.

- Ha valaki, tegyük fel, semmit sem olvasott öntől, de most belenézett ebbe az interjúba, és azt gondolja, mennyire érdekes ez a pasas, megnézem, mit ír, melyik könyvét ajánlaná neki? Mi lehet a bejárat az ön életművébe?

- Az Ótestamentum. A Jelenések könyve. Válasszanak véletlenszerűen a könyveim közül.

- A legutolsó könyvében, az Állatvanbent-ben a szövegeket képek kísérik. Hogyan született az a könyv?

- Volt egy kiinduló kép, a könyv legelején látható. 2004-ben egyszer jött hozzám Max Neumann vacsorára, és hozott egy képet. Ez a kép engem nagyon megijesztett, nem is tudtam semmit sem mondani, attól fogva nem is beszéltünk róla. Aztán egy idő után felhívott, és belecsapott a lecsóba: László, ha nem tetszik a kép, dobd ki. Mondtam neki, nem arról van szó, hogy nem tetszik a kép, hanem olyasmit látok rajta, amitől nem tudok szabadulni, mert félek tőle. Egy szörny ebben a különös, elrontott, puritán geometriai térbe zárva. Így kezdődött.

Később megkerestek azzal, hogy írjak a műfordításról. De mi a csudát tudnék én arról írni? Addig kardoskodtak, míg eszembe jutott, mi lenne, ha egy képet fordítanék le egy másik nyelvre. Azt mondták, nagyszerű. És akkor leültem, beugrott egy szöveg, ami itt áll a könyv elején. Ezt megmutattam Maxnak, kérdeztem, mi volna, ha erre a szövegre egy másik verziót festene, amire én újabb szöveget írok, és így tovább. Később felmerült bennünk, hogy nem jelentetjük meg, olyan mértékben lesújtott minket Maxszal, amit megtapasztaltunk. A szöveg lényege a bűn ősi volta: a rosszat belülről ábrázolja. Éreztük, hogy mindkettőnknek sikerült valamit ebből a rosszból megmutatni.

- Mikor nevetett és mikor sírt utoljára?

- Leszámítva azt, hogy van egy lányom, akit lényegében ötéves kora óta nem láthatok, s emiatt csak sírok odabent, sírok - sírni rendesen és utoljára akkor sírtam, amikor a Sátántangó-t forgattuk Tarr Bélával, a kocsmajelenetet. Az egyik szereplő énekelt egy dalt hullarészegen tangóharmonika-kísérettel. Az a dal, és ahogy ezt énekelte, olyan megrendítő volt, hogy ahogy ültem, egyszer csak azt éreztem, dőlnek a könnyeim. De furcsamód azt is éreztem, hogy miközben dőlnek ezek a könnyek, a jobb lábam teljesen elzsibbadt. Aztán vége lett, feleszméltem, hol vagyok, hogy egymás mellett ülünk Bélával, és nézzük a monitort. S akkor vettem észre, hogy Tarr, akinek szintén elhomályosult a tekintete, iszonyatos erővel szorítja a jobb lábamat még mindig, és szorította végig. Hogy sikerüljön ezt a csodálatos állapotot rögzíteni. Hogy ne történjen semmi közben. Hogy meglegyen. És meglett. Ez volt az utolsó, amikor sírtam. Hogy mikor nevettem utoljára? Mikor magát megláttam, az örömtől. Hogy kérdez. Hogy érdekli. Hogy már megint lesz kinek beszélni. Elmondani ezt.


Az interjút Dömötör Ági készítette.

Ariel Ramirez - Misa Criolla - 1. Kyrie

Radnóti Miklós SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT Ágnes Vanilla előadásában

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kísértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szívében megterem
az érett és tűnődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ újraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –
talán most senki sincs.

Jakatics-Szabó Veronika Régi bérházi történet

Jakatics-Szabó Veronika kiállítása a Molnár Ani Galériában
2011. június 17-ig tekinthető meg.
A Galéria honlapja

G. István László À LA RECHERCHE

Kerestem hány éven át, hogy
rálelek, mert lépcső és a lejtmenet
álmomban annyiszor volt élőbb,
mint az ébrenlét vattázott álmai,
de nem találtam semmi sarkot,
pedig vonatút, vidéki kúria, japános
fűszerek, majdnem összeállt, hogy ki
is vagyok. Ott felnőttként
tudtam jelezni, hogyha egy tér hozzám
tartozik, ott zászló volt kezemben
földbeszúrni, nőt a nap felé
emelni, erő magasba íveltetni éveket,
és mellemben belülről feszült,
hogy téged, Mnémoszüné nem
szolgáltalak, volt hely magamban
venni levegőt, az elárvulásnak
más ütemére ingott bennem
az idő, máshogy lett nappal, máshogy
éjszaka, nem ködözte össze
minden percemet, hogy szóvá
kell lenned, ha vagy még, emlékezet.

Szentgyörgyi Miklós Csendélet

forrás

Krasznahorkai László Hogy visszanyerjük

Meghallgatható >> itt << az író előadásában

[Az Időkerék]

A rettenetes hajsza, hogy megértsük, ki teremtette a földet, hogy megfogalmazzuk, a véletlen miféle álma hozta létre, lassan véget ér. Metaforáink kimerültek, képzeletünk megromlott, csak értelmünk működik még eredeti rendeltetése szerint, de mi már nem értünk egyet ezzel a működéssel, már nem akarjuk átengedni magunkat az indulatnak, mely megadta és megtartotta ennek az értelemnek a lendületét. Nincs többé hely otthon lenni, és nem mondhatja senki, hogy na, ez itt az enyém, nincs elindulás és hazatérés még gondolatban sem, csupán egy kegyetlen mód csodálatos, jeges ragyogás, melyben jól látni: rajtunk kívül széles e világon senki nincsen, és rajtunk kívül széles e világon nincs, és nem is volt semmisem. Nincs, de ha mégis volna, azt előlünk valami örökre eltakarja, bármerre mozdulunk, ez velünk mozdul, mint a Hold egy rohanó gyermekkel az éjszakában – a Hold, hogy ezt a valamit eltakarja, s a Hold, hogy ezt a valamit ez a gyermek soha ne érhesse el. Egyszóval hiába minden, a világból, amiben élünk, kilátni sem, s a világra, amiben élünk, rálátni sem vagyunk képesek, ezért hagyjuk már, legyen elég ennyi, ez eldőlt, ne kísérletezzünk: a világ teljes egészében emberi, az utak zártak, már soha, de tényleg soha nem tudhatjuk meg, hogy… farkasnak lenni például, milyen lehet.

Mindez már persze nem is ejt kétségbe senkit, és nem csupán azért nem, mert megszoktuk, hogy a vesztésnek fájdalmasan gazdag szépsége van, nem, hanem mert onnan, ahová jutottunk, gondolhatnánk akár arra is, hogy ha úgy volna, és emlékeink eredeti értelmét elveszítettük, akkor mért is ne nyerhetnénk őket vissza, mi akadályozhat még meg minket itt, ezen a ponton, kimerült metaforáink és megromlott képzeletünk között? Vissza hát emlékeink ősi értelmének szépséges forrásvidékére, oda, ahová eljutni talán tényleg csak ilyen veszteség árán lehet, vissza a pontra, ahol már álltunk egyszer, mit sem sejtve még arról, hol is vagyunk! A kép, amit az ész a világról állít, most már úgysem vész oda, szabadon visszaléphetünk tehát saját tempónk ijesztő sebességéből, vissza, kifelé, oldalt egy rendkívül bonyolult sodródás után egy egyszerűbb értelemhez, oda, ahol végre világossá válik, miből lett nekünk ez a sok isten, pokol és égi szerkezet. Látni fogjuk azt, amit bár most először, ám már régen láthattunk volna, és nem lesz mögöttünk senki nagyobb erő, mert ha volna is akkor valaki mögöttünk, mi ezt a valakit ugyanúgy örökre eltakarjuk, mint a Hold abban az éjszakában azt a rohanó gyermeket. Nem lesz hát segítségünkre semmiféle rejtett nagyság, nem lesz kinek hódolni többé, ott állunk majd saját világunk abszolút középpontjában, hogy újabb évezredeken át most meg már a dolgok visszafordíthatatlanságának halálos konstrukcióját próbáljuk megfejteni. De közben… közben már visszanyertük ama bizonyos ősi emlékek jótékony világosságát, az emlékeket arról, hogy a szó legkegyetlenebb értelmében: minden a miénk, az emlékekét, hogy mi teremtettük meg, ami van, s hogy mi magunk helyeztük el a dolgainkat az időben.

Meghallgatható >> itt << az író előadásában

Robert Mapplethorpe Lisa Lyon

Rjókan Taigu verse

Honnan ered életem?
És hova tart?
Viharvert lakom ablakánál csendben
meditálva kérdem szívem
De akárhogy faggatom
Nem mondja meg, miből lett
Megtudom-e valaha, mivé lesz
Még a jelenvaló pillanat is
kifürkészhetetlen
Minden változik, minden üres
És az ürességben csak röpke
időt tölt énem
Hogyan állíthatja bárki: van valami vagy nincs
Legjobb, ha beérem gondolatmorzsákkal
Menjen minden a maga útján
És legyek természetes és nyugodt

Oravecz Imre fordítása

Gráfel Judit Honnan jöttünk, merre megyünk? (plakátterv, 2004)

forrás

Martinovics Tibor beszélgetése Krasznahorkai Lászlóval zenéről, a kinyilatkoztatásról és a tökéletes mondatról

A SZOBÁBAN MINDEN VÁLTOZATLAN

Úgy üljünk le, hogy senki más ne hallja a beszélgetést, mert amint van hallgatóság, az ember másképp beszél – mondta, és ennek megfelelően kerestünk a Fordítóházban egy alkalmas szobát, amelynek azonban az állandóan apró résnyire kinyíló ajtaját - hogy teljes legyen a nyugalom - később egy szerszámos ládával torlaszolta el. Krasznahorkai László korunk meghatározó írója, számos nyelvre lefordított, kultikus szerző, aki Az utolsó farkas című legújabb könyvének fordítói szemináriuma alkalmából járt Balatonfüreden.

(M.T.) - Évekkel ezelőtt láttam egy filmet Önről, ami alapvető élményemmé vált. Ült egy nagy fekete zongora előtt, és azt taglalta, hogy egy betegség következtében nem tudta a bal kezét használni, így aztán csak jobb kezével volt képes zongorázni, de ennek ellenére muszáj volt újra és újra eljátszania azt a bizonyos dallamot. A zene, a zongorajátéka tökéletes folytatása volt a krasznahorkai mondatoknak. Megdöbbentő volt a hatás.

(K.L.) - Az említett zene Mészöly Miklósnak készült. Amikor már nagyon beteg volt, és nem tudott olvasni, viszont a rádiót szerette, úgy döntöttem, nem felolvasom, hanem elmesélem neki akkor írt friss könyvemet, a Háború és háborút, hogy a szeretetemet kifejezzem iránta a bajban. Ötórányi anyagot vettünk fel, amit le is játszott a rádió, ehhez zongoráztam fel azt a dallamot. Amúgy a zene központi szerepet játszik az életemben. Sok évig tanultam klasszikus zenét, majd egyebek mellett klasszikus jazzel foglalkoztam. Itt Thelonious Monk volt a legnagyobb hatással rám, akit pontosan lejátszani képtelenség, emiatt a játéka egyfajta szabadságot adott nekem. Ez volt az egyik irány. A másik a beat. A zenekaromban egy nagyszerű dobos blues improvizációi tanítottak meg engem ebben a műfajban zongorázni, nagyon sokat köszönhetek neki. A professzionális zenészkedés nem tartott sokáig, de privát zenélés nélkül azóta sem tudom elképzelni a napjaimat. Mivel a zongorámat nem tudom magammal cipelni folyton, az évtizedek során mozgékonyabb hangszerekkel vettem körbe magam. Alapvetően azon múlik a dolog, hogy vagyok valahol, hallok egy számomra ellenállhatatlan új zenét, és akkor nincs mit tenni, vennem kell egy ehhez szükséges hangszert. Hol a krétai lírával, hol a kínai er-huval, hol a japán sho-val jártam így. Felsorolhatatlan az egész, soha nincs vége, újabb hangszereken tanulok – de magamnak játszom, ahogy magam veszem a levegőt is.

- Tovább mennék, a megszólalásának védjegyévé vált hosszú mondatoknak az irodalomban ritkán tapasztalt, rendkívül erős viszonyuk van a zenével.

- Nagyon elementáris kapcsolódási pontok vannak. A zenének és a nyelvnek mélyen közös, szakrális intenzitása van, tulajdonképp azt nehéz megértenem, ha nincs meg egy nyelvhasználatban ez a közösség. Személyes munkamódszerem sajátossága is erősíti ezt, mivel fejben építem meg az írásaimat, tehát belül zajlik minden, éppen ott, ahol a zene is zajlik bennem. Ráadásul emiatt a nyelv, amin megszólalok, nagyon közel van a beszédhez, ahogy úgy általában is van: az emberek kétharmada egyetlen mondatban beszél, ha megfigyeli, vessző vessző hátán, különösen, ha valamit szuggesztíven, meggyőzően akar elmondani az ember - márpedig én ezt szeretném. A mondatokra osztásban van valami mesterséges, bármily meglepően hangzik is ez így. Ha úgynevezett hagyományos mondatok végén kiteszem a pontot, akkor azt sugallom, mintha a gondolatra nézve is meg volna ez a kötelezettség, az egységekből építkezés. És nem. Gondoljon a zenére. Az ütemhatár mesterséges, amolyan segítő elem: a zene nem szakad meg az ütemhatáron. Összefoglalva tehát a nyelv, amelyen megszólalok, ugyanabból a belső térből csap ki a papírra, ahonnan a zene is, sőt a beszéd is származik. Így az én mondataim közel vannak a lélegzetvételhez is, ahogy aztán a lélegzet meg közel van a zenéhez, s ez mind együtt még az ájuláshoz is.

- Legújabb könyve, Az utolsó farkas egyetlen 69 oldalas mondatból áll, ráadásul a történet nem lezárt, arra ösztönzi az olvasót, hogy újra és újra továbbgondolja azt. Miért tette ki a pontot?

- Amikor befejeződik egy gondolat, egy sors, akkor viszont ki kell kitenni a pontot. Ez a dolgok rendje. Az utolsó farkas főhőse története végén csapdába kerül. Beindul egy körkörösség az életében, állandóan visszatér ugyanoda, megpróbálja értelmezni, mi történt vele, de nem megy, mert érzelmekre volna szüksége ehhez, érzelmei viszont nincsenek. Története felmondja a szolgálatot, a sorsa véget ér. Ez a pont helye. A pont istenítélet.

- Nincs arra esély, hogy ez a komoly ember, ez az évek óta írásképtelen, egy berlini kocsmában ücsörgő német filozófus előkaparja az érzelmeit?

- Nincs. Ez egy komoly ember, aki eljutott a gondolkodásban arra a pontra, ahol a gondolkodás felszámolja az érzelmeket. Az utolsó farkas lelövésének története nem kimozdítja őt addigi sötét és kilátástalan életéből, hanem megzavarja ott. Nincs esélye arra sem, hogy mások érzelmei az ő egykori emlékeit felidézzék. Amire viszont van esély, az az olvasó esélye, hogy ő az olvasott történettől megrendül – annyira, hogy még a főhősnek ezt a érzelemtől elhagyatottságát is részvéttel tudja figyelni.

- A könyv számomra minden korábbi írásánál határozottabban teszi fel a kérdést: mi van a halál után?

- Talán mert maga még nagyon fiatal, s a halált nagy messzeségben tudja. Aki eljut a halál közelébe, annak már csak a félelemhez van köze, az már nem tud azzal foglalkozni, utána mi lesz. Nem mondhatjuk, hogy semmi nem lesz utána, és ezt ez a könyv sem mondja, erről ez a könyv legfeljebb csak annyiban beszél, hogy hallgat róla. Viszont az egész történet a halál felől van írva. Abból a pontból, amelyben megjelenik a visszavonhatatlan. Súlyt magától értetődően az ad a hős sorsának, hogy már e visszavonhatatlanság megjelent története horizontján, hogy közel van hozzá, akár felveszi gondolatai közé, akár nem. Ez a hős, Az utolsó farkas hőse felvette, és pontosan tudja, hogy személyes halálának napja, órája, perce, pillanata megvan már. Sőt, azt is tudja, hogy meg is volt mindig. Az, hogy mi lesz utána, az már nem az ő története.

- Hosszas utazásokat tett Kínában, Japánban, mélyen tanulmányozta a távol-keleti kultúrát, ez sem adott Önnek ehhez támpontot?

- De, hogyne, nekem adott, ha nem is támpontot, de javaslatot – csak nem tudom elfogadni. Ennek a távol-keleti javaslatnak az elfogadásához ugyanis a hitnek egy fajtájára van szükség, és ez nincs meg bennem. De a javaslat nagy hatással volt rám, ezt nem tagadom. És minden kultúrának, amit megismertem, volt javaslata, mert minden kultúra dolgozik a kérdésen, vakol, szigetel, kicseréli az épület egyes elemeit. Ott messze, a Távol-Keleten amúgy a legmeghökkentőbb javaslata a Buddhának van. A nagy monoteista világvallásokhoz köthető gondolatmenetek mindig igyekeznek valami megnyugtatót mondani a halálról, fenntartanak bennünk egy reményt. A Buddha ezzel szemben nem is a halálról beszél, hanem a félelemről a haláltól. Arra szólít föl, hogy lássuk be: mindenben tévedésben vagyunk, így ebben is. Az ő javaslata a kételkedés után a felismerés, hogy nincs kérdés, nincs válasz. Alaposan megzavarja az embert, nem? Mi a kérdéseknek és a válaszoknak a végső voltához vagyunk szokva. És akkor jön valaki, aki azt mondja, nem csak hogy nem végsők ezek, de nincsenek is, tévedések, félreértések csupán.

- Inoue Kazoyuki japán művész, akit mesterének tart, azt mondta: abba kell hagynia az írást. Mit lehet kezdeni ezzel a kinyilatkoztatással?

- Ő egy szent ember, aki azonban nem az „életemnek a mestere”, hanem az életem azon szakaszának, amelyet Kyotóban töltöttem. Valóban ezt az ítéletet kaptam tőle, azt mondta: olyan erős függésben vagyok a nyelvtől, a szavaktól, hogy az írás elhagyása nélkül nem szabadulhatok meg a saját őrlő, szellemi gondjaimtól. Segíteni akart, megszüntetni a függésemet. Azt válaszoltam neki, hogy nem. Hogy nem hagyom abba az írást. Vagyis nem értettem meg. Ő a hitben él, én a hitben kételkedem. Neki a hit bizonyosság, nálam a hit a gyanú tárgya.

- Tarr Béla, aki évtizedek óta alkotótársa és több regényét is megfilmesítette, nemrég jelentette be, felhagy a filmkészítéssel.

- Nekem nincs alkotótársam, én egyedül dolgozom, Tarr Bélának viszont valóban én voltam az egyik – az is lehet, hogy a legfontosabb - alkotótársa. És tényleg jogos itt a múlt idő. Tarr Béla, a magyar filmművészet kiemelkedő alakja nem gondolja úgy, hogy tehetségünk pont annyi ideig tart, mint az életünk. Sokat beszéltem neki erről, és nagyon érteni látszott, miről beszélek. Nincs szánalmasabb, mint valaki, aki túléli a tehetségét, és tovább dolgozik, mintha mi sem történt volna. Tarr Béla úgy gondolja, megcsinálta, amit meg tudott csinálni. A film közelében marad persze, mi mást tehetne, ez volt az élete. Azt hiszem, nagyon helyes döntés volt. Minden alkotóművésznek, nekem is, állandóan be kell legyen kapcsolva az a berendezés, ami ugyanennek a döntésnek a meghozatalára riaszt, ha kell. Kevesen képesek aztán követni ennek a berendezésnek az utasítását. Én fogom, ha eljön az idő – közel állunk egymáshoz, Tarr és én.

- Többször írt már arról, hogy az egyetlen, tökéletes mondatot keresi, amihez, hajlamos vagyok úgy gondolni, hogy éppen a delejes hatású, spirális erejű hosszú mondatai vezethetnek el. De létezik-e a tökéletes mondat?

- Létezik. De még senki nem érte el. Sőt, számomra nem is úgy áll, hogy maga a mondat lenne a tökéletes, hanem hogy a tökéletes egy mondatba van belerejtve. A kérdés, hogy melyik ez a mondat. Törekszem tehát. De nem azért törekszem, hogy megtaláljam, hogy legyen ilyen mondat, és nem is azért, hogy azt én írjam le, hanem mert egyfajta törtségben, folyamatos akadálypályán élek, a szabdaltság, a töredezettség, a félreértések, a tévelygések között, és ezt nem lehet másképp, mint a remény árnyéka alatt, ahol a remény azt jelenti: a tökéletes, az van. Iszonyú erővel sugárzik a messzeségből, talán a megszállottja vagyok, talán közeledem hozzá, talán semmi mást nem tehetek.

- Az utolsó farkasban azt írja, a nyelv, az írás a gondolatok szennyese, ami nem vezet sehová.

- Ó, de ez nem az én ítéletem, hanem a főhősé Az utolsó farkasból, akinek épp azért ez és nem más a sorsa, mert ilyeneket gondol.

- „Mindaz, aminek az ábrázolására törekszem egyre inkább elfut, mint a hab.” Ezt viszont már Ön mondta. Azzal a gondolattal sem tud azonosulni, hogy a nyelv által - hiába minden gondosság és figyelem - az eredeti közlendő mégiscsak mindenképp torzul?

- Nem a nyelv által torzul, hanem általam, aki még nem használja helyesen a nyelvet, csak törekszik rá. Az idézett mondattal még mindig ez a helyzet, ma is így érzem: megragadom, és a semmit ragadom meg. De az a távoli sugárzó valóság, a tökéletesé, amelynek létében biztos vagyok, az inspirál arra, hogy újra és újra nekiálljak. A könyveim kudarcok, de ugyanakkor azt remélem, az olvasóimnak ezek a kudarcokból nem a veszteség jön ki, hanem megragadja őket, hogy van valaki, aki nem adja fel. Egy metafizikai módszerről van szó, aminek nekifutok újra és újra, ahol nem kérdések és nem válaszok vannak. A dolgok lényege, ha lehet egyáltalán így fogalmazni, biztosan nem a kérdés és a válasz formáiban megragadható.

- Írásai véleményem szerint irodalmon túli megnyilatkozások. Nem regényt és elbeszélést ír, hanem kinyilatkoztat, egyfajta prófétikus hangot üt meg, szövegei egy építményt alkotnak, amelynek elemeit, mint egy Thomas Bernhard-i hős, már-már rögeszmésen rakosgatja helyükre. Mégis a kritika mintha erről nem akarna tudomást venni, és az alkotásait pusztán irodalmi szempontok alapján ítéli meg.

- Mélyen egyetértek. A működésem eltér az általam különben csodált írókétól, az én célom nem az, hogy könyvet írjak. Nem a könyvírás vágyából indul, és nem egy könyv megírásában ér véget. A nyelvet használom, de nem író vagyok, szociális értelemben, mással foglalkozom. Van egy irodalom előtti tartomány, és van egy irodalom utáni, ezekben zajlik az életem, ott zajlanak a drámáim, amelyek aztán egy véletlen folytán nem a zenében, nem a magfizikában, nem is egy jól legyalult deszkában, hanem egy mondatban igyekeznek manifesztálódni. Működésemben nagy szerepe van a szakrálisnak. Az én szememben nincs hétköznapi és nincs normális, nincs lényegtelen és jelentéktelen, ezek az elválasztások, elosztások, rangsorolások az én szememben félreértések miatt alakulnak ki. Egységként tudok az ember által felfogható létre nézni, és arról igyekszem beszélni írásaimban, hogy őszintén nem értem ezt az egységet. Látom, hogy egy mérhetetlen, látom, hogy iszonytatóan bonyolult, igyekszem megragadni, nem sikerül. És azt gondolom, az olvasóim értik, mire gondolok. Ők azok, akiknek nem szórakoztató művészekre van szükségük, hanem egy megnyilatkozásra, egyfajta képviseletre, hogy képviselje valaki az ügyüket a létezésben. Az én életemben is vannak ilyen személyek, akiknek a megnyilatkozásai mindig, örökre fontosak maradnak nekem. Rábíztam magam Pilinszky Jánosra, József Attilára vagy akár Berzsenyi Dánielre, rábíztam magam Dantéra, Kafkára és még hosszan sorolhatnám a neveket.

- Pár éve azt írta, hogy egy rövid időre kiment a szobájából, onnan, ahol évtizedek óta ül a félhomályban, a fiókjában pedig ott lapul egy töltött revolver. Kiment sétálni egy kis időre, teljesen elvakította a fény, de közben egy pillanatra sem feledte a szobát a revolverrel. Milyen most a szoba?

- Minden a helyén. Nincs semmi változás. Minden változatlan, megvan a félhomály, a fény, odakint, mert az kívülről szűrődik be, ha egyáltalán beszűrődik. Se nem derűsebbek, se nem reményvesztettebbek a dolgok. A helyemen vagyok. Persze, a revolvert néha zsíroznom kell, hisz egyszer majd el kell sütni.

forrás

Bálint Endre Hommage à Korniss Dezső

forrás

TAO TE KING - 9

9

megragad
ni és
teletöl
teni
sosem ér
annyit mint
idejében megállni
az éles penge é
lét
köszörülve vigyázni
sokáig
nem lehet
azt sem csinálni
arannyal jádéval teli
csarnok
akárhogy is
hamar elvész az is
gazdagság tisztesség
ágaskodó kevélység
magától a
veszede
lemre visz
munkán érdemen túl
és Én az visszafordul
ballag az Égi Uton

Karátson Gábor fordítása

*
9

Aki tölt színültig:
jobb, ha előbb abbahagyja.
Aki túl-élesre fen:
élét hamar kicsorbítja.
Arannyal, ékkővel teli kamra:
megőrizni senkise bírja.
Kincs, gőg, rang egyszerre:
mekkora szerencsétlenség!
Alkotni, adni, majd visszavonulni:
ez az égi bölcsesség.

Weöres Sándor fordítása

*
9

Ami untig elég,
de tart még,
jobb annak,
ha vége.
Ami éles,
de fenik még,
nem lesz annak
éle.

Arany, gyöngy
kivillan,
nem vár sokat,
míg lába kel.
Gazdag élet,
kikent élet
a gőg tűzét
szítja,
már utoléri
az ítélet.

Akinek dolga
beteljesül,
és visszavonul,
az tud égi
törvényekről.

Dao Ngoc Thang fordítása

Vajda Lajos Utca, (1925)

Csengery Kristóf TISZTÁN LÁTTAM MINDENT

Szép reggel volt, péntekhez képest
csekély forgalommal. Fél nyolckor
a szokásos útvonalon tértem haza
a bölcsődéből, ahol jó hangulatban
hagytalak. A Nagyajtai útról, mint
máskor, rákanyarodtam a Herman
Ottó útra. Lassan haladtam, ilyenkor
soha nem sietek, kiélvezem a volán
mellett a nyugalom perceit. Tisztán
láttam mindent, ezért is tűnt fel az
egyik társasház előtt parkoló Skoda
vezetőülésén Franz Kafka. Békésen
nézett maga elé, elálló fülek, rövid
haj. Egy Octaviában ült, várt valakit.

Jakatics-Szabó Veronika Templomlépcső

forrás

Cselényi Béla AZ ÚT ÁTÜLTETŐI

Két magyar baktat.
Ketten fordítják a Taót:
a Hűséges
és az Avatott.
A Hűséges gyökértelen,
az Avatott meg
zokniban botorkál
cserepek és patkószegek közt…
… ám mindkettőjük szánakozik,
hogyha halászt lát
rizset csipegetni
faragott fahala mellől.
E halásznak pedig egy útja van:
az Út,
és egy hala:
a fa-.
Budapest, 2011. IV. 9.

*
Gergely Tamás születésnapi beszélgetése Cselényi Bélával a Káfé Főnix honlapon

JEL "Uj művészek szabad egyesülése" 1. évf. 1. szám

Budapest, 1925. május, Révai. 20 p.
Több szám nem jelent meg!

forrás

G. István László írása Weöres Sándor A BENSŐ VÉGTELEN c. verséről

A 2011. Áprilisi HOLMI-ban végre megjelent G. István László írása (423-432. pp.) Weöres Sándor A BENSŐ VÉGTELEN c. versének 10 szövegváltozatáról.



Várkonyi Nándornak

Égen madárhiány eped,
a nincs-világot sokszorozza.
Kitárul arcod utcahossza
a népes elmén átvezet

átszel minden játszóteret
végül jelekből kibogozva
röpíti láb alatt a puszta
s a végtelenség rámered

vagy ő nyilall határtalanba
mi kéz nélkül zsong mint a lant
s a kéznek elveszett a lantja -

nincs puszta itt, nincs fönt s alant,
hajlék se zár védett világot
de az sincs többé aki fázott.

*

G. István László honlapja

Székfoglaló a Radnóti Színházban

a kép nagyítható!

Kányádi Sándor A vers az, amit mondani kell

Ezt válaszolta egyik találkozón egy falusi kisiskolás, amikor a tanítója sugallta kérdést, melynek veleje az lett volna, hogy mi a vers, ijedtemben - mint a háborús történetek katonája a még föl nem robbant gránátot -, ijedtemben visszadobtam:

- Hát te mondd meg, szerinted: mi a vers?

- A vers az - kapaszkodott tekintetembe bátorításért -, amit mondani kell.

Derültség tarajlott végig a termen. Csak mi ketten álltunk megilletődve.

Ő egy kicsit a bumerángtól szabadulás könnyebbségével, s hálásan is ugyanakkor, amiért nem nevettem ki. Én meg annak a súlya alatt, hogy ez a kisfiú kimondta, amit én régóta sejdítek, hiszek s el-elmondok, ha nem is ilyen egyszerűen.

A vers az, amit mondani kell.

Mintha valami távoli, az idők kezdetétől hirtelen ideért fuvallat legyintett volna meg.

Mintha Homérosz riadt volna föl bóbiskolásából, s nyitotta volna rám fénnyel teli világtalan szemét.

Mintha a Gutenberg óta könyvbe száműzött versek, poémák egyszerre mind hazaszabadultak, pódiumra, képernyőre álltak volna, hangszalagon masírozva vagy hanglemezek körmeneteiben énekeltek volna.

Mintha Petőfi Sándor ült volna be közénk.

A vers az, amit mondani kell.

ef Zámbó István József Attila

forrás

versmob

http://vimeo.com/22231588

Dobai Péter EMLÉKÜL: TARTOZÓ, MEGADHATATLAN ÉLET

Hajód még egyre fut, siklik, súlyos
hullámsort hasít, hiszed, hazafelé
törekszik, ó, hogy térnél végre vissza
sok hiába messzeségből...ha idők, ha évek...
ha csak napok lennének még hozzá: vissza
távol ifjúságba, kedvbe, nevetésbe, szerelembe - - -
Soha.
Hajód sem hazafelé tart, csak világtalan sodorja
iránytalan áram idegen vizeken... Nem a régi rév
felé visz, nem a sólya, nem a kezdő kikötő iránt
rohan, ahonnan legelső kifutása: ünneplő élet
volt, tékozló nyitány!
- - - Megérkezésed már nem hoz boldog viszontlátást,
késő, vesztes kikötésed az elhagyott móló mellett:
máris a búcsúd - - -
kapituláció:
ultimátumra!

Ferenczy Valér Küzdelem a széllel

forrás

Békés Pál gondolata

Csupán két lehetőségtől kell félnetek:
1. A dolgok talán sosem térnek vissza a rendes kerékvágásba.
2. Talán már visszatértek.

Maurer Dóra Dunánál / József Attila emlékezetére (1965)

forrás

Krasznahorkai László Az utolsó hajó

Vörösmarty Mihály emlékére


Még sötét volt, amikor elindultunk, s noha tudtuk, semmi értelme már az effajta ostoba bizakodásnak, hiszen mindegy, nappal van-e vagy éjszaka, mégis úgy gondoltuk, megvirrad ma is, feljön a nap, szétterül a fény, egyszóval kivilágosodik, és látni fogjuk egymást, a másik gyűrött ábrázatát, táskás, vérbogos szemeit vagy hátul a tarkón meggyűrődött bőrt, látni fogjuk a mögöttünk fodrozódó vizet, amint hamarosan kisimul utánunk, és látni a magára hagyott rakparti épületeket is, a közöttük bekúszó sértetlen, üres utcákat, majd a városon túl az enyhén kiemelkedő partoldalt, végig, omlásra készen. Sötétben indultunk el, s bár csak ritkán fordult elő, hogy valaki megszólította a másikat (már aki találkozhatott valakivel a Duna-parti kikötőig, már aki egyáltalán elmehetett valaki mellett, vagy mellette mehettek el!), egymás épp hogy derengő, árnyékszerű körvonalaira mégis szükségünk volt, mert csupán ebből tudtuk meghatározni pillanatnyi helyzetünket s a helyes irányt, hiszen az itt is, ott is szédítő sebességgel rohanó EVA-alakulatok terepjáróinak fénye inkább megzavart, mint segített bennünket a tájékozódásban -- a megszokásra pedig most, hogy minden kockázatos, igazán nem hagyatkozhattunk. A hetek óta tartó gyötrelmes várakozás után a ma hajnaltájt megafonokon és kézzel írott plakátokon kihirdetett pontos indulási idő keltette izgalomban, az utóbbi időben kétségbeejtően akadozó, idétlen pirkadati ceremónia kezdetét meg sem várva indultunk el a főváros különböző - közeli s távoli - pontjairól, mégis mindenki ugyanonnan, a föld alól, mint a patkány, mely elképesztő túlélési képességei miatt már-már amolyan szent állattá, s így figyelmünk kizárólagos tárgyává vált az elmúlt hónapokban: pincékből és odúkból, hajdan vermekként szolgáló üregekből, derítőaknákból és ideiglenes óvóhelyekről, vagy akinek ez sem tűnt megnyugtató megoldásnak, az a metró és a helyiérdekű vasutak alagútjaiból, gőzfürdők és földalatti szerelőcsarnokok mélyéről, vagy a legbiztonságosabbnak mondott szennyvízcsatorna-rendszer labirintusából jött elő, s vágott neki a hosszabb-rövidebb útnak a már jó ideje előkészített csomagokkal vagy nélkülük. Ám túlzás volna azt állítani, hogy "erre aztán benépesültek az utcák", mert - mint később kiderült - alig hatvanan maradtunk mindössze a városban, úgyhogy az EVA-nak messzemenően igaza lett, amikor úgy ítélte, hogy egy közepes nagyságú dunai hajó pontosan megfelel a célnak, s megdöbbenést is - persze csak az indulás pillanatáig - csupán ez keltett néhányunkban, hiszen azzal mindenki tisztában volt, hogy a szárazföldi és a légi utak használhatatlansága után az egyetlen megoldás: a víz. A kikötőig a legnagyobb gondot a málha okozta, a málha értelme, vagy értelmetlensége, mely többnyire kisebb-nagyobb bőröndökből, utazótáskákból szatyrokból és papírdobozokból állt; a helyzet szelleméből következett ugyanis, hogy csomagjainkban a kezdeti önkéntelen józanság hatására összegyűjtött hasznos tárgyakat fokozatosan egyre személyesebb holmik kezdték felváltani, míg végül aztán már egyetlen praktikus felszerelés sem maradt bennük, a meleg alsók helyére törött kakukkos óra, a liszt és a főzőcsokoládé helyére gyufacímke-gyűjtemény került, s az indulás előtti napokban már úgy tűnt, a spirituszforralónál fontosabb egy filléres faszipka, a fog- és fejfájáscsillapító gyógyszereknél néhány tengeri kagyló. Annak tudatát, hogy mindkét megoldás tökéletesen értelmetlen, különböző módon viseltük el: néhányan a teljes málhával vonszolták magukat végig a városon, s holtfáradtan, zihálva, érzéketlen tagokkal jutottak el a hajóig, mások üres kézzel érkeztek meg, míg aztán akadtak olyanok is, akiknél csak az összezárt marok jelezte, hogy valamit mégsem tudtak útközben elhajítani. Egyenként értük el az "Ideiglenes dokkot", s miután biztosak voltunk abban, hogy alig hatvanadmagunkkal csupán az előőrs szerepét játsszuk, a legnagyobb megütközést maga a hajó keltette, a sötétben némán veszteglő hajó, s ezt még az a gyorsan múló megkönnyebbülés sem tudta elnyomni, amikor a rakpart eme pontjára kifutó utcákból kilépve megállapíthattuk, nincs tévedés, valami tényleg van a vízen. A "közepes nagyságú dunai hajó" ugyanis egyértelműen egy céltalanul lebegő, komor roncsra emlékeztetett bennünket, melyet talán valaha egy idegenforgalmi hivatal alkalmasnak vélt arra, hogy iskolai kirándulócsoportok számára lassú ringásával pótolni tud egy valódi hajókirándulást, ám azóta nyilván sok idő telt el, mert ez a számunkra rendeltetett vízi jármű olyan mélyre süllyedt már, hogy úgy látszott, három-négy ember épp elég lesz ahhoz, hogy mindörökre elsüllyedjen, hiszen egy-egy nagyobb hullám máris átcsapott a fedélzetén. Balsejtelmünket csak növelte, hogy semmi mozgást nem láttunk rajta, egyetlen matróz vagy EVA-tiszt nem mutatkozott sehol, sötét volt a vezetőfülke, mint ahogyan kihalt maga a rakpart is, hiába forgattuk a fejünket mindkét irányba. És - míg egyre türelmetlenebbül várakoztunk, hogy valaki megjelenjen végre a hajóhídon, vagy föltűnjön valahára egy EVA-terepjáró, s megkezdődjék az igazoltatás - a hajóval kapcsolatos aggodalmunk nemhogy csökkent volna, de inkább növekedett, mert közelebbről véve szemügyre, folyton újabb és újabb hiányosságokat fedeztünk föl az oldalán és a fedélzetén: az orr alatt néhány tenyérnyire egy kör alakú lyuk tátongott, mintha ágyúgolyó ütötte volna, a tat jónéhány deszkája hiányzott, a vezetőfülke oldalain nem volt üveg és így tovább, egészen addig, hogy maguk a hajókötelek is szinte teljesen szétmállottak már, s az egyik bak, mintha alulról támadt volna rá egy alattomos föld alatti állat, félig kifordult a rakparti betonból. Zúgolódva ácsorogtunk a metszően éles szélben, s belátván, hogy a további szemrevétel a kezdeti megütközést egy bizonytalan kimenetelű s így igen kockázatos harag felé sodorhatja el, nyomorúságos hajónkat - tettek helyett - egyre gúnyosabb szavakkal kezdtük ostorozni, mely annak némi védettséget biztosított, bennünket pedig a felszabadulás bizonyos örömteli, de veszélytelen érzetével lepett meg. Oly régóta nélkülöztünk már hasonlót, hogy még azok is meg-megszólaltak időnként, hogy hozzáfűzzenek valamit az addig elhangzottakhoz, akik a legszótlanabbaknak látszottak az elején, így aztán a "rohadt bárká"-t követő "horpadt lélekvesztő", majd az ezt is felülmúló "pocsék, rozoga tákolmány" elhangzása keltette valamelyes derültség hatására már-már némi gyöngédséggel szemléltük az odalent nyikorgó-himbálódzó vízi alkotmányt, az összetartozás olyasféle érzésével, mely az embert például a zsebében hordott apró kacatokkal szokta egybekötni. S mire a "dokkunkhoz" vezető két párhuzamos utcából szinte ugyanabban a pillanatban kirobbanó EVA-terepjárók csikorogva lefékeztek még mindig kissé szétszóródott csoportunk mellett, addigra már valamennyien biztosak voltunk benne, hogy "ez a mi hajónk nem fog cserbenhagyni minket"... Az EVA-sok váratlan, csapásszerű megérkezése nem okozott különösebb izgalmat, inkább amolyan dühös elégedettséget váltott ki csupán, s még a kötelező kétsoros oszlophoz is csak az osztagot irányító alhadnagy tajtékzó üvöltésére mozdultunk meg. Néhány évvel ezelőtt - persze - egy-egy fehér egyenruha vagy egy dzsip puszta megjelenése bőven elég volt, hogy torokban dobogó szívvel, a félelemtől verejtékezve lapuljunk meg a falnál, de miután az alakulatok nagy részével maga a vezérkar is távozott már, s csak ez a nevével ellentétben korántsem olyan különleges alakulat maradt itt, hogy lebonyolítsa a még hátramaradók elszállítását, felbomlott a rend, beteljesedett a zűrzavar, a hajdan rettegett egyenruhákba suhancok öltöztek, s már tolmácsot sem hordtak magukkal, mert a fosztogatáshoz nem kellett beszéd, így aztán nem csoda, ha a régi könyörtelenségből már csak ez a rikácsolás maradt, a hajdani jellegzetes megmozdulások célszerű külsőségeiből ez az üres, célja vesztett, kétségbeesett és nevetséges "csapásszerűség". Annak ellenére azonban, hogy korábbi tapasztalatainkból tudtuk, az egykor olajozottan működő gépezet ma már csak halvány mása a réginek, azt gondoltuk, most mégis erőt vesznek magukon, s gyorsan lebonyolítják a hátralévő formaságokat, amikre amúgy sem volt már semmi szükség. Ehelyett azonban hosszú ideig nem történt semmi. Az egyik terepjáróról négy vagy öt civilt kísértek le a hajóra, akik bizonytalan léptekkel, lehorgasztott fővel, s anélkül mentek el mellettünk, hogy akárcsak egyszer is felpillantottak volna ránk; majd hosszasan átvizsgálták csomagjainkat, s mivel egyetlenegyben sem találtak maguknak kedvükre valót, néhány bőröndöt és szatyrot haragosan belehajítottak a vízbe. Később több ízben meg-megálltak egyikünk-másikunk háta mögött, de még a sustorgókra sem bírtak lecsapni, nemhogy valami súlyosabb vétségen érhettek volna minket. Tehetetlenségük már csak amiatt is elszomorító volt számunkra, mert látnunk kellett, hogy képtelenek megérteni: korábbi makacs ellenállásunk az idők során sorsszerű együttműködési készségbe csapott át, mely kétségtelenül bénítóan hat egy olyan szervezetre, amelynek működéséhez fontosabb a folyamatos ellenszegülés ténye, mint a győzelem. Amikor aztán a helyzet kezdett kínossá válni a számukra, nem tehettek mást, mint hogy haladéktalanul elkezdjék az igazoltatást; fel kellett sorakoznunk újból, ezúttal egysoros vonalban, szemben a hajóhíddal, s ekkor már az sem zavarta őket, hogy oszlopunk néhány perc alatt felbomlik, s valami fáradt, álmatag csürhe benyomását kelti inkább, mint egy fegyelmezett csoportét. A személyazonosságok megállapítása is csupán nekik okozott némi megpróbáltatást, mert a mi számunkra tökéletesen mindegy volt már, melyik igazolványunkat fogadják el, hiszen sem az azonosságunknak, sem a személyünknek nem volt különösebb jelentősége. Igazolványaink nem takargattak semmit, mert magunk sem tudtuk valójában eldönteni, melyik a valódi, és melyik a hamis; úgy gondoltuk, akármelyik név, bármelyik adat vonatkozhat ránk is, s mert aligha bírtuk volna megjósolni, "minek volna lenni jó", úgy határoztunk, ha már ennyi összegyűlt, megtartjuk valamennyit. A hajó, melyre külön-külön eresztettek fel bennünket, még mindig nem adta jelét, hogy hamarosan indulhatunk: bár a vezetőfülkében égett már a villany, elkedvetlenedve figyeltük a két bizonytalan mozgású civilt, mert úgy nézett ki, teljesen tanácstalanul forgolódnak odabent, s mintha próba-szerencse alapon húzogatnák-nyomogatnák csupán a karokat és gombokat, abban bízva, hogy véletlenül, egy kis szerencsével majd csak eltalálják valahogy a megfelelő kapcsolót; ami pedig a másik két vagy három civilt illeti, olyan régen eltűntek már a hajófenékben, ahová kétségkívül a motorok nyilvánvaló hibáinak kijavítására küldték őket, hogy "szinte" mérget lehetett venni rá, a lusta fickók első dolga volt valami megfelelő helyet keresni, ahol békésen végigalhatják az egész utat (így is lett). Ebben a kilátástalan helyzetben aztán valódi meglepetésként hatott, amikor vagy egy félóra múltán egyszer csak finom remegést éreztünk a talpunk alatt, majd minden kétséget kizáróan meghallottuk a motorok erőlködő horkantásait; a két civil derűsen bólogatott egymásra a vezetőfülkében, s míg őket néztük, ránk is átragadt valami megkönnyebbülésféle, hiszen annak még a gondolatától is irtóztunk, hogy most, amikor már nincs más választásunk, mint elmenni innen, esetleg mégis maradni kell. S különösmód, hogy végül nem lehetett már komoly akadálya utunknak, hiszen most már biztos volt, hogy hajónk legalábbis működni fog, hirtelen elveszítettük türelmünket, egyszeriben borzasztó fontosnak éreztük, hogy egy percet sem várva tovább azonnal induljunk, s ezek a percek annál kibírhatatlanabbaknak látszottak, mert meg voltunk győződve arról, hogy a többség csak ezután érkezik, és emiatt még órák állnak előttünk. S a látszat még erősítette is tévedésünket: az EVA-sok ugyanis egykedvűen, kényelmesen, némán ácsorogtak a rakparton a terepjárók körül, egyikük-másikuk cigarettára is gyújtott, joggal hihettük, azért, mert ok is felkészültek a pár órás várakozásra, holott csupán biztonsági intézkedésről volt szó. Ennek lehetősége föl sem vetődött bennünk; idegesen, feszülten meredtünk a "dokkhoz" vezető két utca torkolatára, s gyűlölettel gondoltunk azokra, akik talán még csak most tápászkodnak föl vackaikról, hogy ki tudja, mikor, végül felbukkanjanak a rakparton. Úgy álltunk ott, mintha alagutak sötét nyílásait figyelnénk, ahonnan mégiscsak elő kell végre kerülnie valakinek. Mert ahogy telt az idő, már beértük volna akár egyetlen emberrel is, s így gyűlöletünk hamarosan aggodalommá, egy esetleg tökéletesen üres és elhagyatott főváros gondolata pedig elviselhetetlenné vált; egyesek odapréselték magukat a hajókorláthoz, szemünk már káprázott az erőfeszítéstől, de hiába volt minden, senki sehonnan nem érkezett. Amikor azután az EVA-alhadnagy gúnyosan intett a két civilnek (a többieket mintha elnyelte volna a hajófenék), s azok eloldották a hajót, és felhúzták a horgonyt, ott álltunk valamennyien a fedélzeten, szemünket az utcatorkolatra szegezve, és föl sem fogtuk, hogy elindultunk, mert időre volt szükségünk, hogy a képtelenség helyébe, amely azt sugallta, lesznek, akik végleg itt maradnak, egy másikat állítsunk, a puszta város üres tébolyát. Néhányunk már akkor fellélegzett kissé, amikor végre elveszítettük szem elol a terepjárókat s az egykedvű osztagot, és igyekeztek ennek jelét is adni, a többség azonban csak akkor szedte össze magát, amikor hirtelen - "szinte egyszerre'" - észrevettük, hogy kivilágosodott. Lassan elhelyezkedtünk a taton és a vezetőfülke körül, igyekeztünk a legkényelmesebb helyzetbe kerülni, majd néhányan, kevés sikerrel, megpróbáltunk szóba elegyedni a két civillel, hogy legalább valami homályos képünk legyen arról, mire számítsunk az elkövetkezendőkben, megállunk-e még a határig, vagy majd csak utána, és hogy felmérjük, van-e egyáltalán remény valamiféle előnyt kicsikarni a nyilvánvalóan továbbra is az EVA fennhatósága alatt álló, de tényleges jelenléte nélkül haladó hajónkon. Nem okozott meglepetést, hogy kísérletünk kudarcba fulladt, s ami azt illeti, nem is tudtuk, nem jobb-e így, hogy nem értünk semmit. Akinek volt mit, az evett egy pár falatot, néhányan aludtak is egy keveset, majd valamennyien a lassan elúszó tájat figyeltük, az elhagyott megfigyelőpontok szabálytalan csigavonalát, a távolban emelkedő elhárítóbázisok lepkeformáit, a szárazságtól megrepedezett néhai leszállópályák lágy hullámzását, a szénné égett fenyőerdők emlékeit a szaporodó dombokon, hallgattuk a szél süvítését, a motorok egyhangú zakatolását, a Duna csobogását a horpadt hajótest körül, s a ránk telepedő békés szótlanságot csak néhány kimerült társunk gyorsan múló balsejtelme zavarta időnként. Hajónk hasonló békességgel haladt fölfelé, s mert sorsuk azonos, csak irányuk volt ellentétes, gyöngéd figyelmünk azokra a tárgyakra is átúszott, melyeket útközben láttunk: a parton fennakadt ócska, rozsdás lavórokra, a folyami köveken veszteglő kibelezett hűtőszekrényekre és olajkályhákra, a mellettük elúszó félbetört fák maradványaira, autógumikra és székekre, bádoghordókra és műanyag gyermekjátékokra, őz-, kutya- és lótetemekre, így aztán bármi tűnt is fel a közelünkben, egyre mélyebb érdeklődéssel figyeltük őket, persze csupán addig, míg rá nem döbbentünk, hogy kíváncsiságunkat, vonzalmunkat, sőt, nem egy esetben részvétünket kizárólag irányuk keltette fel. Hamarosan mindnyájunkat levert az álom, aki tehette, betakarózott valamivel, aki nem, az igyekezett szélvédett sarkot keresni magának a fedélzeten és zsebre dugott kézzel összekuporodni, ahogy csak bír, csupán a két civil maradt ébren a kivilágított vezetőfülkében, s elégedetten, szótlanul figyelték az előttünk elterülő sima víztükröt, amint az orr belehasít. A fáradtságtól még mindig kábultan hevertünk, midőn leszállt egy újabb éjszaka, s csak tompa morgás fogadta, amikor egyikőnk hirtelen felkapta a fejét, feltápászkodott, hátrament a hajó végébe, majd a koromsötétbe borult, most már mindörökre eltűnő tájra mutatva keserű megkönnyebbüléssel így kiáltott fel: "Emberek. Az volt ott Magyarország."

Farkas István Utolsó önarcképe

forrás

Géher István "...ha megszakad..."

későn eszmélt, aki most lángra kap:
a napvilágát ingerlő homály
simítja végig, s ettől megszakad,
kilobban, hogy majd csöndben lépjen át
az éjszakába...mégis : vén korát
felszikráztatja, bár lehull a nap
mögötte már, legalább jajt kiált.
/dúlhat-fúlhat - de minek a szavak?/


akárhogy fáj, ez lett az életed
most: verset írni, sötétben, ahogy
a szív dobog. /hetenként egy szonett?/
írod. túléled. mutogathatod.
mi után kapkodsz? mit akarsz a verssel?
akármit: ne akard. írd meg. felejtsd el.

Bálint Endre A földöntúli gyász színe megnevezhetetlen

forrás

Juhász Ferenc ESTI KÖNYÖRGÉS

Néhány évet adj még nekem
Természet: néma, mohó Istenem,
titok, enigma, köd-hús sejtelem,
láng-hit, láz, teremtés-türelem.

Mielőtt létem abbahagy
mágnes-csókommal ráragad
hűségem, s nézzek prizma-süveg
rózsákkal, mint a kékzománc legyek.

Mert élni, élni, élni jó!
Hömpölyögni, mint a folyó,
zöld lázzal nőni, mint a fű,
a teremtés-tekintetű.

Zokogni, mint a szomjúság,
nyögni, mint a télfújta fák
agancs-ablakain a fény-dolog:
a celofán-szél zúz, átzuhog.

Adj még néhány évet nekem
szívembe-rejtett Istenem:
lehessen újra énekem,
dal, éposz, mámor, értelem.

Néhány egyszerű költemény,
világ-varázsból küldemény,
mindennapi föltámadás,
az életre csodálkozás.

Amit kérek, az nem kevés:
világ-súly gyász, bűn, szenvedés,
idő-rohadt történelem,
mindig láz, sose félelem.

Tűz, jég, dac, csillag-ütközés,
fekete vágy, vér-erjedés,
halálig tartó szerelem,
a test lángja: nemi győzelem.

Mert élni, tenni azt ami
nem a semmi, de a valami!
Házra rátenni a tetőt.
Aztán várni a temetőt.

Aztán majd úgyis földbe szállok,
befogadnak az óceánok,
mint öreg hajót a dörgő víz-árok,
rakétával kilőtt tengeralattjárót.

Tengeralattjáróm deszka-koporsó.
Jajtalan süllyedésem az utolsó.
S fölöttem a Mindenség virágzik.
Földgolyó-síromon szöcske cikázik.
*
a PIM honlapján meghallgatható a vers a költő előadásában

Molnár Edit Pilinszky János, 1980

forrás

Molnár Edit Kondor Béla, 1957

forrás
Molnár Edit visszaemlékezése Kondor Bélára

Mezei András VERSEIM

A versek jajkiáltások. A versek örömkiáltások. A versek fölidézik a gonoszt, hogy el ne jöjjön. A versek a sorközeikbe rejtik a megváltást és a megváltót, azért, hogy eljöjjön.
A versek a belső félelmek kivetítései azért, hogy ne szenvedjünk. A versek megszabadító organizmusok. Élőlények. Kioltják a halálos mérget. Gyomrunkba nyúlva markolják ki a vér-salakot. Forradástalanul, hegesedés nélkül operálnak. A versek életben tartanak. Lélekben tartanak. Kapaszkodóim, hogy a mélységbe le ne szédüljek. Nehezékeim, hogy ezen a földön élhessek. A versek mindenek előtt énrajtam segítenek, ha kioldódva ejtőernyőznek.
Mit mondhatok mindezeken túl tartalmakat?
A versek végül is imádkozások. Mindig azok, amiket még el nem imádkoztam kora hajnalban, abban az "én időmben", amikor a versem azonos velem. Az vagyok, aki vagyok. Én uralkodom magam felett, nem a világ uralkodik felettem, mint aztán a felemelkedő nappal az éjszakán át, az egysávnyi, új, hajnali tisztaságig, mikor is egész nap én vagyok mindaz, amitől a vers segítségével hajnalban megszabadulok. Most mitől is? Mitől is? Mindig ugyanattól, ha más-más történetben, formában is: a magam gonoszságától, a környezetem gonoszságától. A bűneimtől és az ellenem vétkezők bűneitől. Hitem sablonjaitól, attól, hogy azt higgyem ma is, hogy a tíz igazat kell keresnem az erkölcsileg, politikailag veszélyes mélybe zuhanó környezetemben, hogy Szodomát feltételezzek, holott fel kell ismernem, hogy az emberek jobbára igazak ma is Magyarországon, hanem azt a tíz gazember néppusztítót vedd ki közülük Istenem!

(forrás: RTV újság, 1995 k. )

Muzsnay Ákos Ikon

forrás