Győrffy Ákos REGGELI GYAKORLAT
Danyi Zoltánnak
Hideg volt, később enyhült. Váltakoztak
a légáramlatok. Jött fel a nap, haladtam
felfelé. Hallgatag élőlények erős illata.
Úgy néztem, mintha sosem láttam
volna még. Mint ahogy tényleg soha nem
láttam még. Először vagyok itt, nem lesz
még egyszer.
Át a patakzúgáson, óriási levelek
mozogtak a fényben. Felmerült és elmerült
egy arc, felmerültek, elmerültek arcok.
Jött fel a nap a tudatban.
Egy ilyen óriás levél alá feküdni
a patakzúgásban. A levélerezetbe suttogni.
A halványzöld erekben induljon el.
Elsuttogni a kezdettől eddig a pillanatig
az egészet, felmondani, és semmit sem
hagyni bent. Induljon el a zöld vérben
fölfelé, vigye el.
Találkozni a régen elveszettel. Itt lakik
közel. Minden szavam, a szavaim a zöld
vérben sokfelé. Sem fent, sem lent.
Az ismert irányokba nem mozdulhatok.
Nem kérdez, nem válaszol címmel jelenik meg Krasznahorkai László interjúkötete
Valamelyest kontúrt kellene adni annak a fogalomnak, az általam írt könyvek esetében, hogy melankólia. Ez a melankólia közel áll hozzá, de nem azonos azzal, ami átjárta a romantikát, vagy amit a hétköznapokban melankólia alatt értünk. Inkább egyfajta megfékezettség ez, hogy az ember ne őrüljön meg, és erre ez a fajta befékezett állapot az egyetlen lehetséges gyógyír. A romantika melankóliája sem nélkülözte ezt a fajta megfékezett tébolyt, amikor is kívülről, a nem-melankolikusok felől nézve is fogyaszthatóvá, elviselhetővé, s így veszélytelenné kellett tenni azt, hogy a valóság kibírhatatlan, szűk s az ember pedig nem normális… így volt Büchnernél és Lenznél, de Kleistnél is, így van lényegében minden úttörő melankolikusnál. Sem elviselni, sem kitörni belőle nem lehet. Így hát ne úgy képzeljék – és nyilván nem is képzelik úgy –, hogy ezek az úttörő melankolikusok azok kis édes lények voltak, akik a nagyontávolba meredve egy tóparton hevernek tüdőbajuk egyetlen társaiként, csak a naplementét hajlandók elfogadni, és szeretik, ha úgy festik meg őket, hogy egyedül vannak egy őszi kertben puha plédekbe burkolózva… Inkább arról van szó, hogy egy azonnali megőrülés keltette kellemetlen közönség-reakciókat elkerülendő egyszerűen megfékezik magukban a folyamatot, és ezzel ideig-óráig elfogadhatóvá, bizonyos fokig érthetővé teszik a kívülállók számára. De amint mondtam, ez csak hasonló, de nem teljesen azonos azzal a melankólia-fogalommal, amelyet az én könyveimben fel lehet fedezni. Mert itt ez a különleges hozzáállás a világhoz, a melankolikus nézet nem csupán a megőrülésben való megfékezettséget jelent, hanem egyfajta beletörődést is. A boldog belenyugvással, megnyugvással pedig a következő a helyzet. Van az írásaimban megszületett hősöknek egy csoportja, ahol a melankolikus belső állapot nem kérdéses ugyan, de az sem, hogy ez az érzés és nézet a megfékezett őrületet téves reakciónak tartja a világőrületben, egyszerűen azért, mert felfedez valamit, aminek a valóságosságát korábban kétségbevonta, a transzcendencia jelenlétét ugyanis. Biztosan emlékszel egy jelenetre, Az urgai fogolyban szerepel. Arra a találkozásra gondolok, ahol a hős szembetalálja magát az ötszáz lohannal, és felfogja, hogy nem az ötszáz lohanról készült szobrokkal találkozott, hanem magukkal a lohanokkal. S hogy ne legyen kétsége afelől, hogy ráadásul ez a transzendencia nem a reálistól elkülönülten, mintegy afölött létezik, rátalál még egy olyan tudásra, amely nagyon megforgatja önmaga körül, s amely a boldogság érzésével ajándékozza meg. Arról van szó, hogy amikor belép Mongólia felől Kínába, s eléri Pekinget, akkor ott kezdi nagyon furcsán érezni magát, érzi ugyanis, hogy nem a hely egzotikuma ragadta meg, hanem valami egészen más. Nem tud rájönni egy darabig, mi az, ami a szeme elé tárult, bolyong erre-arra ebben a kínai világban. Megzavarja, de egyúttal ez a zavar jó felé is vezeti, hogy tudniilik a szeme előtt elterülő világnak mennyire nem a maoista vagy posztmaoista vonása az, amelyik lényeges a számára, nem, érzékeli, hogy a valóságos Kína, az nem azonos e pillanatnyival, és bolyong tovább, és keresi a megoldást, és a megoldás ott van előtte, míg végül ráébred, hogy az a Kína, amit ő lát, az tényleg nem egyszerűen a jelenlegi, hanem egy folytonos történelmi tér, s hogy ő most ugyanabban a birodalomban van, amelynek időbeni távlatában visszafelé egy ponton ott áll Qin Shi Huangdi és Konfucius, amit ő aztán úgy fordít le magának, hogy uramisten, én az utolsó működő ókori birodalomban vagyok. Hasonló velem is történt, amikor 1990-ben először elvetődtem Kínába, és éppen az ún. őszi ázsiai olimpiai játékok idején, amikor Kína először próbálta világméretekben bizonyítani, hogy náluk megváltozott a helyzet, és ezért jószerével eltűntek a korábbi kommunista szimbólumok. Zászlót alig lehetett látni, inkább virágkölteményeket építettek, óriási virágkölteményeket, ferdén a telkek és az utcák széleire, egyedül Mao elvtárs képe maradt fenn a Tienanmen téren, és én is, akárcsak a hősöm, kezdtem bolyongani ebben a térben, és egyszer csak villámszerűen beugrott, hogy mi is ez a különlegessége ennek a világnak, hirtelen én is rájöttem, hogy nem 1990-ben vagyok, hanem ennek a nem országnyi, hanem kontinensnyi világnak bármelyik időszakaszában, hogy tudnillik egy olyan folytonosan létező birodalomnak a látogatójaként kóválygok itt, amelyik birodalom isten tudja, mikor kezdődött. Elég vicces amúgy, hogy az eltelt évek-évtizedek során folyamatosan nőtt a kínai történelemnek ez az időbeli tartománya. 1990-ben a kínai kultúra – mármint a kínai propaganda szerint – ötezer éves volt, aztán ’96-ban már hétezer éves, aztán ’99-ben vagy 2000-ben már tizenegyezer éves, és most már nem tudom, hol tartanak pontosan. Az archeológiát a kommunista párt engedte szabadjára, eszméletlen ásás kezdődött el, mindenki ásott, az is, aki értett hozzá és az is, aki nem, hihetetlen kincsek vannak magántulajdonban, amit művészek, értelmiségiek, vagy éppen afféle piaci kereskedők találtak, de ma már nem kerül be az ócskapiacok világába semmi, mert mindent inkább hamisítanak, az kevesebb fáradtságba kerül, s nagyobb hasznot hoz, hisz bármennyi egyedi kulturkincs létrehozható e sajátos módszerrel, s így akárhányszor eladható. Nagyon sok nyugati turista érkezik, és nagyon vicces, amikor lát az ember egy-egy ilyen amerikai, francia, ausztrál, vagy egyenesen magyar arcot, ahogy átszellemülten, egy feszült boldogságban szinte menekülve távozik egy-egy ócskapiacról, újságpapírba csomagolva valamit hihetetlen örömmel szorít az oldalához, s látszik rajta, hogy azért menekül, nehogy visszahívják, mert ő azt hiszi, vett egy Ming-kori faszobrot. S hát elég vicces, hogy persze nem azt vette. Ezek a piacok mára már egyenesen virágoznak, mert ömlenek azok a látogatók, akiknek biztos tudásuk van arról, ezen vagy azon a régiségpiacon hogyan ismerik fel, ami valódi. Csak hát itt már nincs semmi valódi, minden hamis, a hamisnak is elkezdődött már a hamisítása, egy óriási csalás ez a múlttal. De jelzi, hogy más is van így, mint én akkor: hogy más is belelát az időnek ebbe a folytonosságába, és akar valami bizonyítékot erről, és ez elképesztő, és boldogsággal tölti el az embert. Legalábbis engem boldogsággal töltött el. Azzal magyarázom, hogy én egy olyan világból jöttem, hogy én egy olyan világban szocializálódtam, ahol egyszerűen nincs példa a folytonos történelmi időre, és itt meg hirtelen az ember belesodródott egy világba, amely megszakítatlanul tart, vagyis határozottan van múltja. A boldog érzéseknek tehát több forrása is adódott, de aztán e forrásokhoz visszatérve e tapasztalatok újraellenőrzése is megtörtént. S az ilyesminek mindig szomorú következményei vannak. Az ember elveszti az utat, amely még egyszer visszavezetné ehhez a boldogsághoz, elveszti, viszont mindezt nem összeroppanásban, hanem egy melankóliában éli meg. Azaz most a kérdésedre válaszolva végre, a korábban taglalt boldog tapasztalásból a transzcendencia meglétéről idővel egy sajátos melankólia lesz, mely lényegében szinte üres, és azt tartalmazza, annak emlékét, hogy „voltam boldog”. (A beszélgetőtárs Szirák Péter)
Részlet Krasznahorkai László készülő könyvéből.
Franz Kafka Történet A PER c. regény 9. fejezetéből
"A Törvény kapujában őr áll. Ehhez az őrhöz eljő messze földről egy férfi, s bebocsátást kér a Törvény hajlékába. De a kapuőr azt mondja, hogy most nem engedheti be. A férfi gondolkozik, s aztán megkérdezi, hogy hát akkor később beléphet-e majd. - Meglehet - mondja az őr -, de most nem. - Mivel a Törvény kapuja nyitva áll, mint mindig, a férfi lehajol, hogy belessen a kapun. Amikor az őr ezt észreveszi, nevet, és azt mondja: - Ha annyira csábít, kíséreld meg, eredj be a tilalmam ellenére. De jegyezd meg: én hatalmas vagyok. S nem vagyok más, csak a legkisebb kapuőr. Ám teremről teremre őrök állnak, egyik hatalmasabb a másiknál. Én magam sem bírom elviselni már a harmadik őr látványát sem. - Ilyen nehézségekre nem számított a messziről jött férfi, hisz a Törvénynek, gondolja, mindig és mindenki számára elérhetőnek kell lennie, de amikor most jobban megnézi a szőrmebundás kapuőrt, nagy sasorrát, hosszú, gyér, fekete tatár szakállát, mégis úgy dönt, hogy inkább vár, amíg engedélyt nem kap a belépésre. Az őr leülteti egy zsámolyra, oldalt a kapu mellé. Ott ül napokig, évekig. Sok mindent megpróbál, hogy bebocsássák, s kifárasztja az őrt könyörgésével. A kapuőr gyakran kisebb kihallgatásokon vallatja, szülőföldjéről és sok egyébről kérdezgeti, ám ezek részvétlen kérdések, mint a nagyurak kérdései, és a végén újra és újra azt mondja neki, hogy még nem engedheti be. A férfi, aki útjára sok mindennel fölszerelte magát, arra költi mindenét, a legértékesebb holmiját is, hogy megvesztegesse a kapuőrt. Az ugyan mindent elfogad, de közben azt mondja: - Csak azért fogadom el, hogy azt ne hidd: valamit elmulasztottál. - A sok-sok év során a férfi szinte szakadatlanul figyeli az őrt. Megfeledkezik a többi őrről, s úgy érzi, csak ez az első őr akadályozza meg belépését a Törvény hajlékába. Az első években hangosan átkozza a szerencsétlen véletlent, később, ahogy öregszik, már csak magában dünnyög. Gyerekessé válik, s mivel éveken át tanulmányozta a kapuőrt, s már szőrmegallérja bolháit is ismeri, még a bolháknak is könyörög, hogy segítsenek rajta, bírják jobb belátásra az őrt. Végül meggyengül a szeme világa, s nem tudja, valóban sötétedik-e körülötte, vagy csak a szeme káprázik. Ám most egyszerre fényt lát a sötétben, kiolthatatlan fény árad a Törvény kapujából. Most már nem sokáig él. Halála előtt kérdéssé sűrűsödnek agyában az itt töltött egész idő tapasztalatai; ezt a kérdést eddig még sosem tette föl a kapuőrnek. Int neki, mert merevedő teste már fölegyenesedni sem tud. Az őrnek mélyen le kell hajolnia hozzá, mert a nagyságkülönbség nagyon megváltozott a férfi kárára. - Mit akarsz még most is megtudni? - kérdezi a kapuőr. - Telhetetlen vagy. - Mindenki a Törvényre törekszik - mondja a férfi -, mi az oka, hogy e sok-sok év alatt senki sem kért rajtam kívül bebocsátást? - Az őr látja, hogy a férfi már a végét járja, s hogy elhaló hallását még elérje a szó, üvöltve mondja: - Itt nem mehetett be senki más, mert ezt a bejáratot csak neked szánták. Most megyek és becsukom."
forrás
Győrffy Ákos ÚT BAKONYBÉLBE
A kérdések bővizű forrása, elviselhetetlenül
sok kérdés, bár talán meg lehetne békélni
ezzel, végülis, minden kérdés, és
maradhatnánk ennyiben, a hegyoldal
meredeken emelkedik, jön lefelé a köd,
megszaggatja a csupasz bükkerdő, még
tíz kilométer innen nagyjából, éjfél körül
lehet, addig nem lesz több lakott hely,
túl a holtponton, negyven kilométer a
keményre fagyott hóban, ahogy lassan
elhagyja a testet a fájdalom, először
fájdalomnak kell lennie, hogy aztán
valami valódi történhessen,
a Húsvét-szigetek kőarcai, egy olyan
arccá áll össze a köd, két fa közé
kifeszülve, mintha háromdimenziós
lenyomat lenne egy vékony leplen,
ahogy a torinóin is, a homlok, a szemek,
nem engem néz, de a tekintete rám
vonatkozik, mint az egyiptomi
szarkofágoké, szarvasokat verek fel,
az arcon keresztül jönnek felém, még
nem látnak meg, testükkel tépik szét az
arcot, két szarvas ugrik át egy arcon,
és mindvégig tudom, hogy a legvalóságosabb
dolgok egyike ez, amit valaha átéltem,
hogy onnan való, abból a tartományból,
amelyhez valójában én is tartozom,
hangozzék bármilyen misztikus szószként,
milyen szerencsétlenül lépkednek a vadak
az aszfalton, máskor is megfigyeltem,
botladoznak most is a halványan derengő
záróvonalon, aztán át a befagyott patakon,
sokáig hallom még zörögni őket, böjt után
érezni ilyesmit, a test hiányát úgy, hogy közben
tökéletesen tudatában vagyok a testem
létezésének, rágyújtok, leülök a híd
betonkorlátjára, olyan sötét van, mint a kos
szarvában, volt egy tusrajz egy lány szobájának
falán, annak volt ez a címe, nehogy letérj, mondta
a buszsofőr egy órája a végállomáson, nehogy,
mer biztos, hogy akkor az életbe ki nem jössz
az erdőből, kezdem érteni, hogy valójában mit
jelent ez a mondat.
Orbán Ottó ARS POLITICA
Költő vagyok, mi érdekelne,
ha nem a költészet maga?
A névtelen megénekelve,
a szó húsa, teste, íze, szaga.
Az élet anyaga. Ha biztos
nem is, otthon ebben lehetsz.
A többi politika, piszkos,
lehangoló, kisstílű hecc.
Az igazi és a valódi
mosléknak döntött kotyvalék.
Rabló eszmék lólába lóg ki
a zsákból, mellyel e fényes kor lelép,
mert viszi magával eladni a szajrét –
s reményével majd mást hiteget,
hogy „az ifjúság megéri azt még…” –
utópiáit, a vakhiteket.
Csakhogy lehet úgy is, hogy nincs „Újra kezdjük!”,
van úgy, hogy nincs mit kezdeni,
a csillagok nem állnak együtt,
s nincs esélyünk, csak veszteni.
Most száz év csönd jön és sötétség?
Papírcsákó és máglyatűz?
És munkaeszközünk, a kétség
megőrül és ördögöt űz…?
A poklok a mennynek mattot adtak.
Az idő tapogat, mint a vak.
De nyelvünk hegyén megmaradtak
a mondatat alkotó szavak.
Én mondom, ez egy változó kor,
az ember hol nagy, hol parány.
Csillannánk meg csak, mint az óbor
egy új reneszánsz asztalán!
(1994)
Arszenyij Tarkovszkij IDÉNYZÁRÁS
Hajóink már a téli dokkban állnak,
A tintakék víz egyre kocsonyásabb,
Sötétlenek az ólomszín egek,
Most végre megkezdődhet gyógyulása
A földnek, mely mitőlünk volt beteg -
A hó fölött a csillagok világa
Úgy tündököl, oly csend van és hideg,
Alig hallik már messziről a néma
Jég-börtönben sivalkodó sziréna.
Baka István fordítása
Győrffy Ákos TENGERÖBÖL
(Szilágyi Lenke-motívum)
Gy. L.-nek, érkezésére
Csomózd ki a sótól ragacsos kötelet,
A ragyogó kristályszemcsék karod
Finom pihéire szitálnak, nézd, itt így
Mozog, így süllyed és emelkedik
Minden, ami él, a testek mögött távoli
Fény remeg, mint a fároszok az éjjeli
Égbolt peremén, sziklafalba
Vájt moszatos lépcsőkön jönnek
Ők, akiket eloldoztak odaát, hogy
Mint a gazdátlan bárkák, végre
A helyes irányba fordulhassanak,
Mert te nem, az áramlat tudja csak,
Honnan hová, oldozd el magad,
Végy egy mély lélegzetet, emeld
Fel a fejed, a víztükör tekintet,
Annak a tekintete, aki a tér
Titokzatos hangszerét húrozta fel,
Igen, az ott az árnyékod a csónak
Padlóján, oldozd el magad,
Ha erősen figyelsz, hallhatod,
Ahogy pendülnek a húrok,
Ha odakint jársz majd,
A szirtfokon túl, már csak erre
Az egy hangra figyelj.
ENIGMA folyóirat 10-82. számok tartalma
pdf-ben a 10-75. számok tartalma >> itt
a Meridián kiadó honlapján 10-65. bővebben >>> itt
Enigma számok
75. - Derkovits-olvasókönyv II. | |||
| 76. - Mozdulatművészet | |||
| 77. - Axis Mundi | |||
| 78. - Giacometti | |||
| 79. - Rembrandt 2 | |||
| 80. - Vészkorszak | |||
| 81. - Mednyánszky-olvasókönyv 2. | |||
| 82. - Mednyánszky-olvasókönyv 3. |
Rilke 3. levele Franz Xaver Kappusnak 1903. április 23. /részlet
A műalkotások határtalanul magányosak és talán a kritika férkőzhet hozzájuk legkevésbé. Csak a szeretet foghatja fel, tarthatja meg őket és lehet igazságos irántuk. - Adjon mindig sajátmagának és érzésének igazat minden ilyen fejtegetéssel, ismertetéssel vagy bevezetéssel szemben; ha mégsem lenne igaza, benső életének természetes növekedése lassan és idővel más megismerésekre fogja vezérelni. Hagyja meg ítéleteinek saját csendes, zavartalan fejlődésüket, amelynek, mint minden előrehaladásnak, mélyről, belülről kell jönnie és semmivel sem kényszeríthető, vagy siettethető. Mindent ki kell hordoznunk, mielőtt megszüljük. Hagynunk kell minden benyomást, egy érzés minden csíráját egészen önmagában, a homályban, a kimondhatatlanban, az öntudatlanban, a saját értelmünk számára elérhetetlenben beteljesedni, s mély alázattal és türelemmel kell várnunk egy új világosság életrehozásának óráját: egyedül ez nevezhető művészi életnek, a dolgok megértésében és az alkotásban.
Itt nincsen időméricskélés, itt nem számít egy év, és tíz év semmi. Művésznek lenni annyit jelent: nem méregetni és nem számlálni; érni, mint a fa, amely nem sürgeti nedveit s tavaszi viharokban vigaszosan áll, nem félve attól, hogy a nyár ezután nem is jöhet el. Bizonyosan eljön. De csak a türelmesekhez, akik úgy élnek, mintha az örökkévalóság lenne előttük, oly gondtalan csendben és messzire nézve. Naponta újra tanulom, tanulom fájdalmak között, melyeknek hálás vagyok: minden a türelem!
Szabó Ede fordítása
forrás: R. M. Rilke LEVELEK EGY FIATAL KÖLTŐHÖZ, Egyetemi Nyomda, Budapest, 1947.
*
Ugyanez a levélrészlet Báthori Csaba fordításában is olvasható egy korábbi bejegyzésben
a teljes levél
a teljes levél
Oravecz Imre SZILIOMOMO ÉS PAVATI PÁRBESZÉDE
(Gensa Zen-mester nyomán szabadon)
Sziliomomo egyszer megkérdezte Pavatit:
Hogyan jutok el Taiovához?
Látod ott azt a rezgő nyárfát? – kérdezte Pavati.
Igen, látom – felelte Sziliomomo.
Így jutsz el – mondta Pavati.
*
Oravecz Imre A HOPIK KÖNYVE Bp. 1983. Magvető Kiadó
Oravecz Imre PIPHÖ
Piphö,
Sziliomomo második unokatestvére,
nős,
három gyerek apja,
jó nyomolvasó,
és a földműveléshez is van érzéke,
de felfuvalkodott,
indulatos
és hiú,
azonkívül
csalja a feleségét,
veri a gyerekeit,
trágár szavakat használ,
tiszteletlen a szüleivel szemben,
és a szertartásokon csak ímmel-ámmal vesz részt,
Piphö rossz úton jár,
és megbünteti majd a Teremtő,
eddig csak azért nem büntette meg,
mert Nöönával volt elfoglalva,
aki még Piphönél is nehezebb eset.
*
Oravecz Imre A HOPIK KÖNYVE Bp. 1983. Magvető Kiadó
Térey János MAGYAR KÖZÖNY
Kemény István Búcsúlevelére
Fölpaprikázva, s megvezetve, népem,
Nyakadban ízlésed szerinti úrral,
Ha olvasol, hát félreolvasol,
És fényes nappal vészharangozol;
Tárulkozó elfojtásodat értem.
Ki legnagyobb vagy önmagasztalásban
S öngyűlöletben, önkorlátozásban,
Gőggel tudsz elfordulni, sérteni,
Sértődni, mint egy félretolt zseni!...
Két féltekéd nehéz szívvel bejártam.
Kőbe vésett alkotmány a jutalmad!
Fék: nem bilincs. Otthonos lett a káosz,
A tisztázás helyett a lágy maszat.
Pörös szájak befogva? Nagydarab
Megmondóemberek pálcát ragadnak.
Az életre trombitált múzeumból
Üzennek tekintetes vármegyéid!
És műveletlen főispánjaid
Gondozzák a föld szekérvárait;
S egymást elvéteni késztet az undor.
Legyintve szerteszét és számolatlan,
Él a kedély. Lakájkultúra tombol,
Kilincselők a nábob ajtaján...
Pirul a boldogságos tartomány
Az alázúduló vörösiszapban.
*
Kemény István BÚCSÚLEVÉL c. verse a 2011. februári HOLMI-ban
*
mindkét vers, mint az Év Verse a litera.hu-n, 2012. január 6.
Hangvilla
U alakúra hajlított szögletes fém, rendszerint acélrudacska, nyéllel. Úgy van elkészítve, hogy megpendítésekor az ún. kamara á-hangot (440 Hz frekvencia) szólaltatja meg. Hangzása gyenge, mert rendszerint nincs rezonáló teste, de ha a nyelét pl. asztallapra helyezzük, hangja fölerősödik. A hang megadásában az énekkarok, zenészek számára nélkülözhetetlen. A hangvillát a XVIII. sz. elején találták fel Angliában. (forrás)
Krasznahorkai László - beszélgetésrészlet
A Távol-Kelet egy olyan civilizáció, amely erősen hozzásegíti az embert ahhoz, hogy elveszítse mindazt, amit addig a magáénak tudott. És hogy mindezt úgy veszítse el, hogy észre se vegye. Azt azonban nem tudom, ez az úgynevezett Távol-Kelet megváltoztatta-e a gondolkodásomat, ahogy mondja. Én még mindig azt hiszem, hogy a régi kérdéseimet gyűrögetem a papíron, amire egykor felírtam őket, miközben lehet, hogy egészen mások a kérdések, másfelé járunk. Egy számomra sorsdöntő beszélgetést folytattam erről néhány évvel ezelőtt Japánban. Tudnia kell, hogy míg Kyotóban éltem, az esték nagy részét a Kanze-iskola egyik oldalágához tartozó nó-mester családjánál töltöttem, ahová -különös körülmények között- befogadtak. A mestert Inoue Kazuyukinak hívják, s az én életemben ő az, aki minden kétséget kizáróan nem a földi világhoz tartozik. Ő csak japánul tudott, én meg japánul nem, így beszélgetéseinknél egy angolul értő és szintén a családhoz tartozó barátom tolmácsolása segített. Ez a barát közvetítette Inoue mester szavait akkor is, amikor részt vettem a családdal egy Kyushu-szigetén tett felejthetetlen zarándokúton, s a hajón, visszafelé jövet Kyotóba, éjjel tizenkettő és úgy három között a mester magához hivatott. Nem beszélgetésre invitált, hanem el akart mondani nekem valamit, amire az időt is, a hajó s az óceán nyugalmát is megfelelőnek ítélte. Halkan beszélt, megállás nélkül, vagy három órán át. Kijelentette, hogy teljesen tisztában van azzal, mit csinálok én ezen a földön, hogy érti, és tudja, hogy miért érzem reménytelennek a köröket, amiket írok. Azt mondta, az én sorsom az, hogy megértsem végre, a szavakkal nem jutok sehová, hiába igyekszem a legnagyobb gondossággal eljárni. Ahhoz, mondta, amire én törekszem, a gondosság és az elégedetlenség nem elég. Szavai közben, úgy az első óra után valahogy, iszonyú álmosság tört rám, miközben a tudatában voltam, milyen rémületesen fontosak nekem ezek a szavak. Hogy legyőzzem ezt a kényelmetlen és teljességgel érthetetlen, rettentő álmosságot, meg akartam akasztani a monológját, s be akartam neki számolni róla, hogy igen, igen, tökéletesen így van, egyre inkább érzem a mondatok nehézkességét, és egyre inkább elégtelennek kell ítélnem, hogy mindent, de mindent a szavakra terhelek. El akartam mesélni neki, hogy mindaz, aminek az ábrázolására törekszem, az egyre inkább elfut, mint a hab, s hogy túlontúl durvák a módszereim. De ő nem hagyott nekem lehetőséget arra, hogy átvegyem a szót. Mert akkor csak egy árnyalattal, de megemelte a hangját, hogy jelezze, fel sem merülhet, hogy közbeszóljak, s részletesen, az addigiaknál is egyszerűbb szavakkal arról kezdett el beszélni, hogy ő azért van, hogy megértsem, az utam egyszerűen nem is lehet más, mint a szavak nélküli létezés. Még nyersebben is megfogalmazta, amikor így szólt: "László-szan, abba kell hagynia az írást." Azonnal elmúlt az a rettenetes álmosság. A mesteremet nagyon szeretem, de attól fogva, hogy elkerültem Kyotóból, megpróbáltam újra és újra valami megoldást találni arra, ami az ő ítéletének egy nem szó szerinti értelmezését lehetővé teszi. Vagyis: keresem a kiutat az ítéletből. Miközben érzem a megmásíthatatlanságát is ennek az ítéletnek. Talán van egy cseppnyi esélyem: ha majd egyszer mindössze egyetlen szóra korlátozhatok mindent.
*Beszélgetőtárs: Nagy Gabriella
megjelent 2003-ban, a Széphalom Könyvműhely KRASZNAHORKAI BESZÉLGETÉSEK kötetében, Szelek, kövek, növények, kozmikus tér címmel. (112-119. pp.)
Részlet Popper Péter 2007-es kiállításmegnyitójából
A keserűség vagy a rosszkedv, amivel kezdtem ezt a beszédet, onnét fakad, hogy meggyőződésem: anélkül, hogy észrevennénk, egy apokalipszis felé tartunk. De nem vesszük észre, nem is reagálunk rá megfelelően, csak éljük az életünket. Tényleg! Mennyi romlás, mennyi gonoszság, mennyi gyanakvás, mennyi katasztrófa, mennyi betegség, satöbbi, satöbbi… És mi elfogadjuk hétköznapoknak! Hogy lehet-e ez ellen valamit tenni, ez egy nagyon nagy kérdés. Mert – ugye! – Keleten mindig azt tartják, hogy a belső rend a feltétele a külső rendnek, s ha egy emberben belül rendetlenség van, az kívül hatványozottan és fokozottan fog megjelenni.
forrás: Popper Péter Gerlóczy Sári kiállítását megnyitó beszédéből (Manna Galéria, 2007)
Nemes Nagy Ágnes
ENYHE TÉL
Amikor nincs hó, amikor állandó eső mossa a járdát – nem is állandó, csak újra-meg-újra eleredő, az alacsony szürke égbolt bizonytalan permete, amikor a hócsizmák vizes aszfalton siklanak, mintha síből vizisíre váltottak volna át, amikor vastag, filcesedő avar fedi a parkok földjét, esőszünetekben halványan gőzölögve, amikor az avar alól fel-felbukkan a fű is, zöld-szürke, szürke-zöld foltokban szinte épen, hiszen olyan a fű, mint a fű, csak a színe, ugye, a színe,
amikor a nagy, téli varjak mintegy véletlenül ülnek a városi fák ágán,
amikor a szántóföldek feketék, mint friss szántás után, vagy szürke-feketék esőtől fátyolozva,
amikor a középhegységek barnák, szürke-barnák, egy-egy sötét fenyőfolt szemölcse rajtuk,
amikor a kontinensek táblái eltolódnak, kicsit idébb-odább, időjárások ösvényeiről letérnek, elkanyarodnak, erre-arra, egy más éghajlat benéz az ablakon (meglátogat), amikor óceánok, légrétegek tajtékai, vizes csepp-legyezői messze csapódnak el, szét, (Nem kell ezt dramatizálni, dehogy, ritka nagy szerencse, hálát adni, örülni kell, hogy enyhe télben élünk) (hogy telünk enyhe) sőt mindennap figyelni, tudatosítani, hogy telünk enyhe. Meddig enyhe még?
amikor a napihírekben egyre nagyobb a hófúvás, de itt még valamely szürke elnapolása a következőknek,
amikor az évszak, ki tudja miért és meddig hátatfordít nekünk, háta mögött pedig félénken lélegző lapulással bújik a vadnyúlszínű átmenet
vagy ellenkezőleg: felénk fordul, ki tudja miért és meddig, valamely filces avarhajú kegyelem, szürke tenyerét körénkfonva, szürke-fehér mécses köré, amelyben pislákolva ég az elnyújtott, tartósított november
krizantémszag az utcán, esőtől csapzott benzingőz, krizantém-szag, vegyük meg a soron következő sírkoszorút (hányadikat ebben az évben?), a virágüzlet fénye vakító, kirobban földigérő kirakat üvegén át, bent rózsavörösek, ibolyalilák, cirádás kis szalmavirág-csokorkák, virágcukrászda, édesen együtt minden Évszak édességes kínálata
leszáll az este, hűvösen száradó tócsák, induló szél – de nincs hideg, nincs, az őszikabát elegendő.
Milyen szerencse. Enyhe tél.
Örülhetünk, hogy enyhe télben élünk, őszünk reménytelen volt, nyarunk a pincebörtönök dohszagában, tavaszunk háború, halál, robbanásos végítélet, katasztrófa – nem kell ezt dramatizálni, á, minek, talán említeni is fölösleges
– – –
És bent a lámpavilág, meleg, ágy-asztal, feketekávé, nem kell elsötétíteni az ablakot.
Csupa öröm az ilyen enyhe tél
***
Ferencz Győző tanulmánya a HOLMI 2011 februári számában
Gergely Ágnes CANALETTO VARSÓBAN
Ami készen van, az a démonoké.
Csak az védett, ami befejezetlen.
A megnevezés lőréseiben
egy tökéletlen téglát hagyni kell
a megidézett végzet ellen,
fiaztatni a tornyokat,
tetőre tető, árkád alá simuljon árkád,
megrendezni az ég alatt
a padlásablakok orgiáját,
vásárt égetni a piactérre,
folyóparton tehén rikoltson,
elnyújtott hangja kétszáz évig
kürtjel legyen ezen a parton,
polgárok lába gyökerezzen
ebbe a földbe, döngő
nagy oszlopok nyugalma átkozódjon
a megidézett végzet ellen,
egy város koloratúrája
zengjen a kőben, mint a katlan –
nincs szélfúvás a képeimben.
S a város fennáll. Rombolatlan.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)