Kálnoky László Műfordítás-paródiája
Shakespeare: XIX. Henrik
Harmadik felvonás
Tizenötödik szín
Henrik király, lord Downtar, Anyakirályné,
tombárok, pálhahordozók
DOWNTAR
Felség, a franc föld künyső parlatán
elült a hadvasak zadorlata.
Bék ül hevély-csornáló Mars helyén;
s a nép, a tél-túl potnát, csart, sugát,
pohontyot vesztő nyögsanyarta nép
tallót subál, polyhót vet parlagon,
s ha pönty aszalva, surboly ha beért,
újpénz fejében vesterát lakik,
zengő pakád szavára jár hokornyást,
s dibározik Bonárdus innepén.
A franc király, ki – tudjuk – fő gyimót,
s hétért kitesz, még morcolánkodik,
Richárdot fölcihellve ellened,
enhorjodat, míg téged elsümérel,
pihál; de csak kurtán s fonátosan.
Mert hosszú nótát a cölöpmadár
– hajósok tartják – ritka nap pityog.
HENRIK
Csitándiságomat csotválja még
e purhonya, ez a pöhös nyagóc!
S Richárd, a nyekre? Hát ő? Mondsza csak!
DOWNTAR
Cáp cselkesiddel sunnyog és butog
a Vérgonyasztón…
ANYAKIRÁLYNÉ
A Vérgonyasztón? Ó, süh! Pém! Piha!
Szotykon vatyorgó páhás veckelem!
Süly rá, ki vity-váty cselkesek közin
enhorja ellen ily pórén pocáz!
Csorhózzék szik töpörré jonha, vetyke,
folyánk cihó duzzon rút harpocsán!
Ó, habkaságos, pátyos-szép nyoszolma,
hol monhóm szörnyt csüvöllött, süly reád!
Süly rátok, hónál hóbb, duzos gemellők,
miknek nedén a ded földemhedett!
Mert nincs ponyább, nincs csetvesebb, riháltabb,
még torzs pöhöndiek között se, mint
e csép, ki szétmandangolá a hont!
elhónyál
forrás
Kálnoky László MINTSEM BÖLCSELMETEK ÁLMODNI KÉPES
Időzzünk még egy kicsit a meglepő dolgok övezetében,
és essék szó ezúttal a tárgyak
kiszámíthatatlan viselkedéséről, titokzatos
tulajdonságairól. Volt két egyforma, nikkelezett vasból készült,
igen erős cipőhúzónk, megvoltak már gyermekkoromban is,
olyan masszívak és szilárdak, hogy talán egy cirkuszi
erőművész se tudta volna meghajlítani őket,
s mégis egy reggelen, amikor jobb sarkammal
a szokásos mérsékelt nyomást alkalmaztam cipőhúzás közben,
éreztem, amint meglágyulva görbülni kezd ez az oly kemény tárgy,
s valóban, csúnyán meggörbült állapotban maradt,
noha még jobban meghajlítani minden erőm megfeszítésével se bírtam,
hiába is próbálgattam. Szépséghibája miatt
mégis nemsokára kidobtuk ezt a cipőhúzót,
a párja ma is megvan görbületlenül,
csupán nikkel-bevonatát pettyezték be apró szeplőkkel az évtizedek.
„Úgy látszik, van az anyagnak valami gyönge pontja,
csak éppen nagyon nehéz telibe találni.”
Így gondolkoztam akkor felületesen, később sem jártam utána.
Ma sem tudom, hogyan vélekednének erről
a fizikusok. De voltak egyéb titokzatos tárgyaink is,
például az az alpakka evőkanál, amelynek öt társa
együtt tűnt el megmagyarázhatatlan módon
apám temetése napján, akinek kedvencei voltak
ezek a kanalak, mondván, hogy könnyebbek a többinél,
kellemesebb velük enni. Nem tudom, miért hagyott
apám számunkra emlékül egyetlen kanalat, föltéve, hogy a többi ötöt
ő vitte magával a másvilágra, amiben erősen
kételkedem. Mégis meglehet, hogy néha a halottak is
feledékenyek. Ez a kanál használaton kívül helyeztetett,
de mégsem dobtuk el, sőt magunkkal hoztuk végül Budapestre is,
és még évekig pihent a fiókban,
egyéb evőeszközök társaságában. Volt azonkívül egy üvegpoharunk is,
már szintén egyedi darab, s noha társai
nem egyszerre tűntek el, hanem egymás után
törtek el a használatban, s jóllehet anyám nem vonta ki végképp
a forgalomból, bárki más ihatott belőle,
egyedül ő nem, és ha némelykor magam terítettem meg az asztalt,
s megfeledkezve a pohár tabu-jellegéről,
anyám terítékéhez állítottam, nem szólt semmit,
csak fölkelt, és kicserélte. Kérdésemre, miért teszi,
nem adott magyarázatot. Így hát nem firtattam tovább a dolgot,
de egyszer, évekkel később, ezt a poharat
vittem magammal a szabadsághegyi szanatóriumba.
Amikor tíz hónap múlva elbocsátottak onnan,
táskám kicsinek bizonyult minden holmim befogadására,
ezért a rossz emlékű ivóalkalmatosságot
néhány más aprósággal együtt
otthagytam. Mindez nem lenne említésre méltó,
hogyha nem ez lett volna utolsó szanatóriumi tartózkodásom.
A pohárral együtt ott maradt a több mint negyven éven át
kínzó betegség is. Kigyógyultam a Csokonai Vitéz Mihályt,
Reviczky Gyulát, Tóth Árpádot s még annyi más költőt sírba vivő
kórból. (Persze, a következményes bajok,
a tüdőtágulás, a jobbszív-elégtelenség,
a nehézlégzés, azóta is gyötörnek.)
Jó volna tudni, miféle poharat
kellene még elhagyni valahol, hogy elmúljék tőlem
ez a keserű pohár.
Parancs János A JÁTSZMA
a játékszabályokat nem ismerjük
illetve csak úgy körülbelül
félig átabotában ahogy a
társasági pletykákat félre-
értve és azon frissiben
tovább adva hogy mások is tudják
miről van szó: vérünkre megy
a játék jobb ha vigyázunk
nehogy átverjenek minket
a gátlástalan ügyeskedők
akiknek semmi se drága
ők aztán ismerik a szabályokat
vagyis hát menetközben
ők változtatják és teremtik
hogy számukra kedvezőek
termékenyek legyenek
a játékban mindenkinek
részt kell vennie aki él
s ameddig él reménykedhet
ámbátor a sikerek csalókák
értékük erősen vitatható
a folyton változó szabályok
csak a lebonyolítás módját és
rendjét szabályozzák úgy-ahogy
a pillanatnyi előnyök esélyét
így hát valójában értéktelenek
aki csakugyan kockáztatja sorsát
az mindig másra figyel s tudja
az igazi szabályok ismeretlenek
illetve csak úgy körülbelül
félig átabotában ahogy a
társasági pletykákat félre-
értve és azon frissiben
tovább adva hogy mások is tudják
miről van szó: vérünkre megy
a játék jobb ha vigyázunk
nehogy átverjenek minket
a gátlástalan ügyeskedők
akiknek semmi se drága
ők aztán ismerik a szabályokat
vagyis hát menetközben
ők változtatják és teremtik
hogy számukra kedvezőek
termékenyek legyenek
a játékban mindenkinek
részt kell vennie aki él
s ameddig él reménykedhet
ámbátor a sikerek csalókák
értékük erősen vitatható
a folyton változó szabályok
csak a lebonyolítás módját és
rendjét szabályozzák úgy-ahogy
a pillanatnyi előnyök esélyét
így hát valójában értéktelenek
aki csakugyan kockáztatja sorsát
az mindig másra figyel s tudja
az igazi szabályok ismeretlenek
Parancs János RÉGIESEN
Ó, halmok
és lankás tájak,
rejtekező völgyek,
az Egyszarvút láttátok-e?
Csörgedező forrás,
most merre kószál?
Amikor a közeledben
riadtan, tétován megállt,
hívtad-e, szólítottad-e?
Mért nem enyhítetted a szomját?
Az üldözők elől menekült,
akik, ha utolérik,
irgalmatlanul megölik,
megszégyenítik és megcsonkítják.
Vajon visszatérni szabadon,
lesz-e módja és bátorsága?
Szóljatok halmok, lankák, völgyek,
feledtétek-e pajkos sutaságát?
És szólj, te apadozó forrás,
egyetlen e kietlen vidéken,
friss vizet várhat-e még tőled?
és lankás tájak,
rejtekező völgyek,
az Egyszarvút láttátok-e?
Csörgedező forrás,
most merre kószál?
Amikor a közeledben
riadtan, tétován megállt,
hívtad-e, szólítottad-e?
Mért nem enyhítetted a szomját?
Az üldözők elől menekült,
akik, ha utolérik,
irgalmatlanul megölik,
megszégyenítik és megcsonkítják.
Vajon visszatérni szabadon,
lesz-e módja és bátorsága?
Szóljatok halmok, lankák, völgyek,
feledtétek-e pajkos sutaságát?
És szólj, te apadozó forrás,
egyetlen e kietlen vidéken,
friss vizet várhat-e még tőled?
Parancs János VÁLASZ EGY NEMZEDÉKI KÉRDÉSRE
törekvő új raj a láthatáron,
nem is ott, már a porondon,
pozícióban, kézitusában,
azt mondják többen róluk,
hogy erőszakosak, gorombák,
eszesek és ügyesek,
megkésettségük miatt sértettek,
kíméletlenek és rámenősek
hasonlók voltunk mi is,
illetve közülünk sokan,
kevésbé fölvértezve,
ravaszkodva és ügyeskedve,
emlékszem, nagy mellénnyel
nyilatkoztak erről-arról,
van, aki még ma is csinálja,
de a többség megroggyantan,
öregedve ma már szerényebb
nincs hová eljutni e pályán,
ahová meg lehet, oda szabad az út,
csak végig kell menni rajta,
egyedül és külső támasz nélkül,
és a rang, a pozíció nem segít,
nyolc-tíz évente másokat repít
csalóka mennybe a divat,
rosszabb esetekben a politika
akinek csakugyan az a fontos,
hogy külső sikereit gyarapítsa,
és csak azokat, kívánom, érje el,
tündököljön, amíg csak lehet,
fiatal vagy idősebb, egyremegy,
biztosan tudom, úgyis a vesztébe rohan,
ami így elérhető, az értéktelen kacat,
gyötrő kérdéseinkre se választ,
se vigaszt nem ad, és nem is adhat
Parancs János ÖTVEN FELÉ
mindazt, ami cifra s szedett-vedett lom,
s oly komor, fönséges lesz a lelkünk,
olyan hideg és kongó, mint a templom. Kosztolányi Dezső: Ötven felé
1 Akárhogyan kanyarog az út
2 lehet emelkedő lehet völgymenet
3 a végső megaláztatáson kívül
4 sok meglepetést
5 számunkra már nem tartogat
6 Mégis mindenki másként fogadja
7 az ismerős maskarákat
8 a kísértő démonokat az unt helyzeteket
9 Más-más rögeszmét követve gázolunk előre
10 folyvást fogyatkozva meg-megtizedelve
11 s újabb tizedelések felé közeledve
12 Védjük és óvjuk ami még menthető
13 ami ideig-óráig még becsülhető
14 egy-egy önzetlen jótanácsot
15 kéretlenül kapott emberi gesztust
16 A hamis prófétákat alantas céljaikról
17 előbb-utóbb mi már biztosan fölismerjük
18 hiába varázsolnak a semmiből
19 egyszarvút galambot és bárányt
20 kavargó színes káprázatokat
21 Akik a világi hatalomra törnek
22 gyorsan lelepleződnek
23 Akik önös érdekeikért föláldozzák
24 a többiek életét és sorsát
25 a vesztükbe rohannak
26 Ilyesféle bölcs szavakra futja csak erőnkből
27 pedig tudván tudjuk
28 az ember irányítható és gyarló
29 s az élete mint szélben a mécsláng
30 kioltható egyetlen fuvintásra
31 És mégis csodákra képes
32 ha önmagán túláradva egyszer
33 teremtő képzeletére bízza magát
34 ha elfogadja és vállalja a szabadságát
35 A lét esélyét a gazdátlan reményt
36 táplálni és megőrizni kevés a szó
37 s most már a mi feladatunk volna
38 botcsinálta fogadatlan prókátoroké
39 imbolygó és botladozó pasasoké
40 Ám nem tudom lesz-e elég erőnk s hitünk
41 türelmünk ügyességünk és ravaszságunk
42 hogy az előttünk járók példáját követve
43 átmentsük a hétköznapok sivatagos tájain
44 a gyanúsítgatások és a vádak poklain
45 a hiúságunk szakadékos vak homályán
46 Vajon képesek leszünk-e a lemondásra
47 elhányni és hátrahagyni érte minden egyebet
48 az életünk árán is védelmezni amíg lehet
49 hogy sértetlenül világoljon akkor is
50 mikor már nem leszünk
innen: Új forrás 1985. november (pp.103-104.)
Parancs János TÖREDÉK 1990-BŐL
kedvező hírekre várva
e fullasztó roncstelepen
ahol az olajtócsák
rozsdás vasak között
satnya fű tengődik
és a fény csak fakó sugár
az erjedő poshadt levegőben
*
inog recseg de őrzi helyét
a lomha vaksi szörnyeteg
pikkelyes bőre hámlik
testnyílásaiból szivárog
a mérgező bűzös váladék
és görcsös tisztulása közben
mindenkit elönt szennye
*
csoportok süllyednek el
nyomtalanul szégyenkezve
félrecsuklott fejjel a mocsárban
mintha sohsem lettek volna
pedig még itt botladoznak
már helyük sincs nevük sincs
leírták őket már régen
*
a szép eszmék nevében
most mások szorgoskodnak
ácsolják irgalmatlanul az új
az üdvözítő regulákat
amiktől valamikor minden
igazságosabb és jobb lesz
téveszméjük hogy idejük van bőven
*
a független szellem szabadon
nyomorogva és megalázva élhet
gúzsba kötve táncolhat és
csinálhat bármit amire képes
a többiek ágálva lomposan
széljárást figyelve lépegetnek
mentségük van hitelük nem lesz
*
a szépség holtan szétdaraboltan
többszörösen meggyalázva
föl-fölbukkan mégis aztán eltűnik
utána ákombákom ábrák dúlt szavak
bohóctréfák és nyegle szóömlenyek
az őrjöngő támadó dada véres arca
szelíd szobacica arccá átpingálva
e fullasztó roncstelepen
ahol az olajtócsák
rozsdás vasak között
satnya fű tengődik
és a fény csak fakó sugár
az erjedő poshadt levegőben
*
inog recseg de őrzi helyét
a lomha vaksi szörnyeteg
pikkelyes bőre hámlik
testnyílásaiból szivárog
a mérgező bűzös váladék
és görcsös tisztulása közben
mindenkit elönt szennye
*
csoportok süllyednek el
nyomtalanul szégyenkezve
félrecsuklott fejjel a mocsárban
mintha sohsem lettek volna
pedig még itt botladoznak
már helyük sincs nevük sincs
leírták őket már régen
*
a szép eszmék nevében
most mások szorgoskodnak
ácsolják irgalmatlanul az új
az üdvözítő regulákat
amiktől valamikor minden
igazságosabb és jobb lesz
téveszméjük hogy idejük van bőven
*
a független szellem szabadon
nyomorogva és megalázva élhet
gúzsba kötve táncolhat és
csinálhat bármit amire képes
a többiek ágálva lomposan
széljárást figyelve lépegetnek
mentségük van hitelük nem lesz
*
a szépség holtan szétdaraboltan
többszörösen meggyalázva
föl-fölbukkan mégis aztán eltűnik
utána ákombákom ábrák dúlt szavak
bohóctréfák és nyegle szóömlenyek
az őrjöngő támadó dada véres arca
szelíd szobacica arccá átpingálva
Parancs János AZ ANGYALI HÍRNÖK
akármit csinálunk közeledik
és ez megnyugtató mint a tenger
örökösen háborgó kék hullámai
jön a hóhullásban fehér lepelben
könnyedén előredőlve bátran
nemtörődöm lezser eleganciával
közeledik a sötétség ormótlan
torlaszai közt sugárzó alakja
siklik felénk kezében fáklya
hozza a jó hírt az ígéretet
hogy reménykedjünk örvendezzünk
ne féljünk a kietlen éjszakában
Lust Iván és Mihalicz Csilla beszélgetéséből
[...] LI : Freud a civilizáció, illetve a kultúra fogalmát időnként felváltva, ekvivalens módon használja, de igazából a civilizációra gondol. Úgy fogja föl, hogy kibékíthetetlen ellentét van a vágyak és a civilizációs kényszerek között, és az ennek nyomán létrejövő kompromisszumban lehet ugyan élni, de az ára: a neurózis. A vágy és a civilizáció (mondjuk, a gyermeki vágy és az apai tiltás) közötti ütközéssel aztán megtanulunk valamit kezdeni: azonosulunk a tiltásokkal, és ebben jelen van a neurózis csírája. A neurózis egyébként – azzal együtt, hogy szenvedéssel jár – alkalmazkodási teljesítmény, és valamilyen rejtett úton még egy kis kielégülést is jelent. Legalábbis ez volt az eredeti elképzelés a hagyományos világra vonatkozóan, ahol jól szembeállíthatók voltak a zabolátlan vágy törekvései és az autoritás ellenlépései. A tiltások zárt rendszert alkottak, bennük volt az apai tekintély, mögötte az egyház, az állam, az erkölcs. Amikor a pszichoanalízis megjelenik, akkor van ez éppen felbomlóban. Aztán a két világháborúban világossá vált, hogy a hagyományos világnak vége, és ez nagy mentális válságot idézett elő. Erre mondta azt 1915-ben Freud a maga szkepszisével, hogy nem érti a nagy fölindulást, eddig sem volt okunk túl sokat feltételezni az emberi fajról.
MCS: Freud a mai napig botránykőnek számít, ugyanakkor – még nagyon vulgáris szinten is – teljesen átment a köztudatba. Sőt manapság a reklámok kedvelt szlogenje: „elégítsd ki a vágyaidat!”
LI : Freud utóélete hosszú történet. Marcuse az, akinek feltűnt, hogy ez az egész elfojtás-probléma valahogy megváltozott, ha a társadalom arra biztat, hogy éljem ki a különböző rejtett vágyaimat, és ez mára egészen az abszurditásig fokozódik. Minden fogyasztói igényre egy iparág épül, hogy azon nyomban kielégítse.
MCS : A marketing sokat köszönhet Freudnak.
LI : Az a probléma, hogy valami egészen elképesztő praktikus vulgár-freudizmus formájában mentek át a tanai a köztudatba. Foglalkoztam a valóságshow-k előzményeivel. Még a kilencvenes évek derekán rájöttek: az igazi üzlet abban van, ha interaktívvá teszik a műsort. A Big Brother Angliában azzal előzte meg az összes többi túlélő show-t, hogy több csatornán 24 órán át lehetett betelefonálni,esemesezni, interneten kapcsolatba lépni vele. Elolvastam a médiaszakemberekkel készített interjúkat is. Ahogyan megfogalmazták, hogy adás közben az interaktív játékok révén milyen késztetéseit élheti ki a néző, az nagyon cinikus volt, másrészt a freudizmus teljes vulgarizálása. Úgy állították be, mintha az embernek léteznének ilyen ösztönei, és a műsorok sikerét ennek az igénynek a kielégítése okozná. A mai pszichoanalízis úgy látja, hogy a régi freudi megközelítésben ösztönöknek, tudattalan vágyaknak nevezett jelenségeket a társadalom termeli valamiféle kölcsönhatásban az elme működésével. Freud ezeket az ember biológiai adottságainak gondolta. De nem úgy van, hogy velünk születik egy csomó késztetés, amit később a társadalmi hatás elfojt. Valójában ezeknek a késztetéseknek formát és tartalmat – akár fantáziatartalmat – a társadalmi hatások adnak. Ma fokozódó mértékben a médiahatások, és sokkal kevésbé a személyek közti szocializáció, mint régen. Ez fontos különbség, amit föl kell ismerni, mert jelzi a külvilág felelősségét – nem arról van szó, hogy valamit rosszul fojtottak el, hanem hogy olyan igényeket hoznak létre az emberben, amikre magától nem is gondolt volna. A társadalom – pontosabban a fogyasztói világ – fokozza a meglévő szükségleteket, sőt újakat is kitermel. A hagyományos ösztönelfojtás, az ütközés az elfojtó civilizációval nagyon megváltozott. Marcuse úgy fogalmazott, hogy ma a szublimációk represszív feloldásának lehetünk tanúi. Tehát a hagyományos freudi elgondolásban, ha az ember a vágyait nem tudja megvalósítani, mert a kultúra nem engedi, akkor azokat részben elfojtja, részben valami másban fejezi ki, mondjuk művészi tevékenységben vagy egy agresszív késztetésben, esetleg sporttevékenységben. Marcuse meg azt mondta, hogy most mindent szabad, sőt erre még biztatnak is, és ezzel megakadályozzák, hogy a hagyományos értelemben vett kulturális kielégülések létrejöjjenek. Tehát kevesebb az elfojtás, a szublimálás, inkább kiéljük a vágyainkat – annak függvényében, hogy mennyi a pénzünk. És ez egészen másfajta személyiségproblémákat okoz. Nem az elfojtott vágyaimtól szenvedek, hanem attól, hogy nincsenek elfojtva, és nem tudok mit csinálni velük, hiszen olyan vágyakat érzek, amik nem is az enyémek. El tudok tőlük idegenedni, csatornát tudok váltani, hogy mást nézzek a tévében, de valahogy mégsem szabadulhatok tőlük. Ma sem vagyunk felszabadultak, nem tudunk igazán élvezni. Ahogy Slavoj Žižek mondja, a tiltó tekintély helyét átvette a tiltott élvezetben részt vevő, az élvezetre biztató, korrupt tekintély. Ha régen tilos volt az élvezet, ma élvezni kell. És ez szintén pszichés zavarokhoz vezet.[...]
A teljes beszélgetés >>> BUKSZ 2003/4.
( a bejövő oldalon a beszélgetéshez kell görgetni!)
Kemény István REMÉNY
Láttam az egészet, és tudtam, hegyen állok,
a részletek halkan zúgtak odalent,
idefenn most egyik se hiányzott.
Kérdezni jöttem fel, de a jósnő
hazament a lázas kisfiához.
A kérdésemet lepöcköltem a szakadékba,
pattogva tűnt el, pedig nagy volt:
a törhetetlen üveg maradéka.
Csak a szívem kérdezgette halkan:
kedves vérem, hova lesz a séta?
Azelőtt ilyenkor kétségbeestem,
mert innen már csak lefelé van út,
és idáig nem jár le az Isten.
De most itt volt, és ő kísért le később:
egy szó nélkül ballagtunk le ketten.
De ez a végén lesz, itt még csak állok,
és érzem, ahogy elkezdek nevetni:
hogy lettem én ennyire magányos,
és hogy teljes képtelenség, félreértés,
de ez mégse lesz már soha máshogy.
Forgách András Ki ez az alak?
„Gyorsan elloptam a csontvázat”
(Barcsay Jenő: Munkám, sorsom, emlékeim)
Párizsban nem hajlandó megtanulni franciául.
Ellopja a csontvázat a főiskoláról.
Mikor elvállalja az anatómia tanítását, túl élete delén, azt se tudja, mi fán terem.
Nem búcsúzik el első mesterétől, amikor egy másik mesterhez iratkozik át.
Nem köszöni meg második mestere ajánló levelét.
Búcsú nélkül lelép első pesti albérletéből, és ráadásul elveszti a kulcsát.
Sosem adja meg az útipénzt, amit azért kapott egy festőtársától, hogy Párizsból hazautazhasson beteg öccséhez.
Amikor másodszor is kimegy Párizsba, akkor se hajlandó megtanulni franciául.
Azt mondja, szabad festéket lopni kollégától, ha az embernek nincs pénze rá.
Ezt sokszor elmondja.
Megbeszél egy randevút festőtársával, aki a képeire kíváncsi, csak épp nincs otthon a megbeszélt időpontban.
Olyasmit tanít éveken át ipari tanulóknak, amihez nem is konyít („semmi matematikai érzékem nem volt”), könyvelést pékeknek, földrajzot fodrászoknak, csak hogy ne a festészetből kelljen megélnie, amiből amúgy se tudna megélni.
Portréfestést vállal, de nem tud portrét festeni (és ezt tudja).
Firenzébe érkezése napján, ez a szelíd ember, aki egy szót sem tud olaszul, és hetekig nem beszél senkivel, bekönyörgi magát, egy ismeretlen keveréknyelven, mint egy lerázhatatlan buldog, ingyen, a bezárt Pittibe.
Egy alak, aki ismeretlenül szeret ődöngeni.
Aki rettenetesen fél a sötét országúton egy másik alaktól, aki szintén rettenetesen fél tőle, és így mennek tizennégy kilométert együtt, rettegve egymástól.
Aki az utolsó pillanatban megalkuszik magával, leakasztja vadonatúj képeit és a régieket akasztja ki, csak hogy megkapjon egy ösztöndíjat.
A rossz képeit levakarja, a jó képeit viszont eldugja, hogy a többiek ne lássák.
Halálosan összevész azon, hogy az aludttejben alul vagy felül van a savó.
Az Epreskertbe ásóval jár szarni.
Egy életre megtanul nem vacsorázni.
Sohasem nősül meg, legszívesebben a húgával élne együtt, csak nem akarja meggyötörni szüntelen némaságával.
Nem tudni, volt-e egyetlen nő is az életében.
Katonaszökevényként bekéredzkedik egy festőtársa műtermébe, csak épp azt nem árulja el neki, hogy az ő élete is veszélyben forog.
Apja egy dróthurokra akasztotta fel magát.
Mindezt megírja magáról.
Ki ez az ember?
Ravaszdi örmény? Bánatos magyar hazafi Partiumból?
Neurotikus paraszt? Botcsinálta filozopter?
Koravén gyermek? Gyermeknek megmaradt agg?
A monumentalitás miniatűrben? Egy aprócska óriás?
Rendszeralkotó nagy elme, vagy hangyaszorgalmú kézműves?
Magányos kutató? Ügyes kompilátor?
Aki kínos gonddal rakja össze élete egyetlen türelemjátékát?
Aminek összerakásával ugyan minek bajlódna más?
Aki akkor kezd rá igazán, amikor más a pontot rakná föl az i-re?
Óvatos duhaj? Vagy maga a meg nem alkuvó originalitás?
Világcsavargó kalandor? Otthon ülő túlélőbajnok?
Verítékszagú akarnok? Könnyed, mozarti virtuóz?
Csak rajzolni tud? Vagy épp rajzolni nem tud?
Nagy festő a szerénység álorcájában?
Kismester, aki azért lett naggyá, mert senki se nézte ki belőle?
Akit sokáig nem vettek észre, és aztán már nem lehetett kikerülni?
Tartalékos hátvéd, aki középcsatárrá képezte magát, és aztán ott találta magát a kapu előtt, amelyikből eltűnt a kapus?
***
Az a jó, hogy a kérdések megmaradnak. Az a jó, hogy ennek a sokféle anyagból összeszerkesztett önéletrajznak az elolvasása után a kérdések megmaradnak. Az a jó, hogy miközben az ember olvassa a kéziratot, ezt a sokféle betoldással és kiegészítéssel és hézaggal együtt szinte keletkezésében megfigyelhető szövegvilágot, amelyikben a mondatok úgy ismétlődnek, mint ahogyan az ecset tér vissza a vászonhoz, vagy inkább, mint egy újra meg újra a palettára nyomott festékcsomóba nyomott ecset, a szavak és mondatok úgy siklanak végig egy élet tényein, színhelyein, úgy simítják, alakítják azt: kis elhátrálás, nézi, visszamegy, csinál valamit, letörli, nézi, nézi, eszébe jut valami, iszik valamit, csak egy pici pöttyöt rak még oda, rajta kívül soha senki se fogja látni, letöröl valamit a ronggyal, elrontja, hagyja a fenébe, aztán éjszaka felriad és megint nézi – szóval az a jó, hogy az ember nem tudja végül is eldönteni, hogy mit olvasott? Idetartozik az a mérhetetlen szerencse, hogy egy festő szerkesztette a kéziratot, éspedig egy olyan festő, aki maga is szüntelen finom elmozdulásokban és korrekciókban fogalmazza meg önmagát, aki maga is egy hallgatni tudó bőbeszédű ember – Károlyi Zsigmond.
A paletta volna az élet, ahonnan az elbeszélő színeket veszi, és a vászon az életrajz, amelyiken, úgy tűnik, valamiféle struktúra teremtődik a szüntelen előrehaladásban?
Az írás első harmadában egy irányát kereső, minden nélkülözést vállaló fiatalembert látunk, akinek alig van háttere: egy távoli falu, melyet Trianon leszakít az országról, egy megtébolyodóban levő, folytonos hangulatváltozásoktól szenvedő apa, és a fővárosban egy friss ismeretségekből, hozzá hasonlóan bizonytalan világnézetű fiatalemberekből verbuválódó kis kör, akik ugyanúgy nyomorognak, mint ő, valami 400 korona, amit havonta kap egy távoli támogatótól, aki „fiává fogadja”, a négyszáz korona az infláció miatt pillanatok alatt semmivé válik: ő mindent elfogad, nem lép fel nagy mellénnyel, ez visszatérő, ez a „naiv” alap, ami miatt mindenütt talál jóindulatú támogatókat, akik elnézik botladozásait és különcségeit, melyeket ez a szívós önfejlesztés, ez a bizonytalan célokra irányuló önfejlesztés, az önkifejezés szótárának egy életen át tartó keresése alakít ki benne. Aztán, az írás közepén, már a párizsi utazások leírása közben (szerencse is kell a kegyelemhez) megkapóan szimplifikált, mindig a szakemberien koncentrált, egyszerűsített festő-portrékat kapunk a mesterekről, elődökről és kortársakról, és legvégül, amikor saját útját már végleg és biztosan megtalálta, a hetvenkilenc éves férfi egyszer csak változhatatlan téziseket közöl arról – persze az élet tényeibe szőve, így hullámzik az anyag, mint gyermekkora gyengéd dombvilága –, hogy számára mi is egy festmény, mi a festmény kerete, mi az a szín, mi az a vonal: igazi téziseket kapunk, amelyeket egy egész élet, maga a mindennapos küszködés teremtett és igazol: ám ezek a tézisek nem bántanak. Nem kinyilatkoztat, mert mindig csak saját magáról beszél. Sohasem túl széles a tabló: amikor az anatómiai tankönyvét készíti, akkor egyszerűen csak feljajdul, hogy mit tudtak Leonardo és Michelangelo, és mások az emberi testről, és mi az, amit ő sohasem fog úgy tudni, mint ők. Amikor például Farkas Istvánt említi, egy szót sem mond a műveiről, csak a sorsát foglalja össze vázlatosan és pontosan: mert az ő életében pontosan ennyit jelentett, nem többet. De az öregkor küszöbén megadatik az a varázslatos képessége, hogy félszavakkal jellemezni tud festőóriásokat. Erőlködés nélkül – a vérverítékkel megszerzett tudás eleganciájával – közöl sem igazolásra, sem cáfolatra nem szoruló ítéleteket.
Ami különben itt a legmegragadóbb, és legdöbbenetesebb, az a nevek hatalma. Íme, itt vannak Barcsay Jenő erdélyi szülőfalui, Katona és Néma – mert így hívták azt a két falut, ahol a családja élt: az elsőben született, a másodikba látogatott haza –, és ez az a két hívószó, de leginkább az utóbbi, amellyel talán egész életét és attitűdjeit le tudjuk írni. Barcsay folyton tanult, fegyelmezett katonája volt a tanulásnak (katonának viszont, saját leírása szerint csapnivaló volt, katonaként egyetlen ékessége, a szakáll, a leginkább említésre méltó epizód pedig az, hogy nem akarta leborotválni a seregben sem, és afféle svejki beszélgetéseket folytatott erről feletteseivel: a hadnagy megszánta és azt mondta neki, hogyha az őrnagy úr megkérdi miért nem borotválta még le, mondja neki azt, hogy a hadnagy úr parancsára – így is történt, a zordon őrnagy pedig elröhögte magát) egy idő után pedig szüntelenül tanított, fegyelmezetten, szerzetesi alázattal, olyasmiket, amiket nem értett, tehát nagyon sokat beszélt, bőbeszédűen, tanár a katedrán, és egyfolytában hallotta saját beszédét közben, mert nem a gondolatait mondta, és közben egyfolytában hallgatott. Ez a némaság, mely már-már a tébollyal határos (nem csak apja volt skizofrén, de egyik lánytestvére is), voltaképpen az érlelődés, a befelé figyelés jele, annak a jele, hogy sokáig egyáltalán nem voltak szavai arra, hogy mit akar, hanem csak úgy lett valamilyenné, mint egy növény, folyamatos átalakulásban, nagy robbanások és ugrások nélkül, miközben arra kényszerült, hogy olyan dolgokat tanítson, amikhez egyáltalán nem értett, és a két nem-értés között őrlődve hozta létre az életművét. Tobzódott ebben a nem-értésben, mely bizonyos fokig a látás szinonimája: hiszen a szem nem értelmez, hanem elsősorban egyszerűen tudomásul vesz. Párizsban minden kis kiállító terembe benéz, nézelődik, ismeretlen nevű festők kötik le a képzeletét: Permeke és Souverbi (ő azt állítja, hogy 27-ben és 29-ben ezek a festők sikeresek voltak), akikben az éppen divatos stílusoknak a keveredését figyelheti meg: sokáig szinte keresi a rejtőzés és a ki nem bontakozás lehetőségét. Mondhatni gyöngébb festőkbe kapaszkodik, mert a „nagyok” elvakítják. Amikor képeit egy pesti kiállításon a főhelyre teszik, nem is érti, mi történhetett, nem tud hová lenni a csodálkozástól. Voltaképpen szeret elbizonytalanodni. Ennek a finom bizonytalanságnak az extázisában él. Ami jó, azt eldugja, ami talán rossz, azt megsemmisíti.
Csupa paradoxon ez a kis ember. Csak a természetben tud festeni, de kiköti magának, hogy amikor a természetben van, akkor nem néz rá a természetre, hanem előre elkészített vázlatai alapján fest, és rengeteg kemény vázlata van, tehát amikor kimegy, akkor már mindent tud a képről, amit meg akar festeni, éppen csak magának az elkészülésnek
a véletlenei, a benne munkáló indulatok jelennek meg a kép felületén, az ecsetkezelésben vagy abban, ahogy áttetszik a nyers vászon valahol: vagyis úgy van szüksége a természetre, hogy az ne zavarja abban, ahogyan éppen ábrázolja. Csak úgy tud igazán benne lenni, ha nem néz rá. Amikor nézi, akkor viszont nem tudja ábrázolni. Ez is olyan, mint a némaság. Van egy külön jelrendszere arra is, hogy amit mond, nem az, ami.
a véletlenei, a benne munkáló indulatok jelennek meg a kép felületén, az ecsetkezelésben vagy abban, ahogy áttetszik a nyers vászon valahol: vagyis úgy van szüksége a természetre, hogy az ne zavarja abban, ahogyan éppen ábrázolja. Csak úgy tud igazán benne lenni, ha nem néz rá. Amikor nézi, akkor viszont nem tudja ábrázolni. Ez is olyan, mint a némaság. Van egy külön jelrendszere arra is, hogy amit mond, nem az, ami.
Az életrajzi folytonosság külső események miatt folyton megszakad, miközben élete egyetlen szakadatlan előrehaladás, amit – roppant nélkülözések közepette – gyakran bogárperspektívából él meg. Halad előre, ismeretlen nagy erőktől meg sem érintve, a hatalmas égbolt alatt. Szinte tobzódik abban az érzetben, hogy olyan festőket kedvel, akiket utánozni nem tud, és éppen azt szereti bennük, ami rá egyáltalán nem jellemző. Gyermekkora dombos vidékeire ismer rá újra Szentendre környékén, ahová véletlenül kerül, nem tudatos választás eredményeként, és ahol végül egy életre letelepedik, hiszen csak azért fogadja el a festőközösség meghívását, mert tudja, hogy tartozni kell valahová, az ember erősebb, ha közösség része, neki legjobban talán egy szerzetesi kolónia felelt volna meg: a várost magát azonban sokáig nem hajlandó észrevenni, hosszú éveknek kell eltelnie, hogy az épületek létezéséről is tudomást vegyen, és ennek következtében talán élete legjobb munkáit elkészítse. Pontosabban, hogy megtanulja azt a struktúrát, ami szemlélete leginherensebb kifejeződése. A monumentalitás foglalkoztatja, de hatalmas nőalakjai, melyek mozaikfalakon is megjelennek különböző intézmények előcsarnokaiban, számomra láthatatlan és jelentéktelen háttérré lényegülnek parányi festményei és belső térábrázolásai mellett. Egy-egy csendéletet, asztalt, festőállványt ábrázoló kép mellett talán a tér szerkezete az, a finom monotónia, az ember nélküli világ az, amelyikben legjobban megtalálja önmagát: a néma pillantása ez, aki az időbe merülve mesterévé válik saját személyes közlendőjének, és miközben megtanulja, meg is tanítja a világot önmagára. Ez utóbbi a művész legnagyobb kötelessége. Nem mindnek sikerül még életében. Lásd Schubert.
És még egy aprócska paradoxon: reprezentatív festővé tudott válni egy korban, amelyik ideológiai kritériumok alapján próbálta kinevezni reprezentatív művészeit, és anélkül vált azzá, hogy bármilyen engedményt tett volna (én legalábbis nem tudok ilyenről), s ez nem kis teljesítmény. Sőt, bámulatos. Veszélytelennek ítélték ezt az öncélúan festegető kis embert és mindenfélét bele tudtak magyarázni a képeibe. Ő tűrte és mosolygott.
Ez Barcsay: a kisfiú, aki szívesen jár temetésre, és szívesen zokog, az ájulásig, ismeretlenek sírja fölött, aki megbámulja a halottakat a nyitott koporsóikban: a néma arcokat, akik már nem tudnak visszaszólni – és az öregember, aki, 66-ban, mikor elsős gimnazistaként, bátyám kalauzolásával az osztályommal végigmentem az Ernst múzeumbeli kiállításon, ott áll, egy szakállas fehér manó, és nyájasan szóba áll velünk: nyájasan néz ránk, ott volt, mondhatni ott lebzselt, ott lézengett a képei között, fogadta a látogatókat, és ha kellett, elmondta nekik, mi micsoda, és miért van ott. Őrt állt, képei között, mint a katona. A képeit tisztelettel nem értettem, de valami hasonlíthatatlan jóság sugárzott belőle.
Szakolczay Lajos Barcsay Jenő könyvéről
Szakolczay Lajos
„Néha boldog voltam”
BARCSAY JENŐ ÖNÉLETÍRÁSA
Rendhagyó fölütéssel kezdődik Barcsay Jenő Munkám, sorsom, emlékeim című könyve: „Az életemet a véletlenek sorozata irányította és alakította.” Mintha a magnetofonszalagra mondott első mondatnak – gyanítható, hogy a szöveg, többszöri javítás után, ezzel a módszerrel készült – mindjárt az emlékezés elején már valamilyen összefoglaló szándékról kellene tanúskodnia. A véletlenek folyományaképp alakult pálya azonban, ha hiszünk is a vallomástevőnek, nem olyan létfondorlattal átszőtt – a köz- (Trianon) és a magánéletet (betegség) megkeserítő – egész, amelyben a sors cselvetésein kívül ne látszódnék a magányt túlontúl kedvelő művész megannyi boldogságpillanata. Noha ez jobbára a művészi teremtésre vonatkozik („A jó képben konstrukció, érzés, szív – minden együtt van”), a képcsinálás öröméből mindig átsugárzik valami az aggályos, a külvilág megítélésében sokszor bizonytalan, az el nem követett bűnökért ugyancsak bűnhődő emberre is.
Barcsay, a katonai (Kolozs megye) születésű, családjának sorsát (apja öngyilkos lesz, nővére és fivére megőrül) teherként cipelő látnok Erdély küzdelmében egy kissé a saját sorsára ismert. Ám ez a megvertségtudat s a mindig a lehetetlennel való szembeszegülés már gyerekként fölszabadította erőtartalékait. Amiről nem (vagy nem nagyon) beszélt, az a nyolcvanadik életéve körül valósággal kiszakadt belőle. Ez a visszatekintő, csöppet sem szemérmes bölcsesség ad a pálya ívének egy olyan pluszt – főképp a lelki terheket is megvalló oknyomozással –, amely révén kivehetővé válik kezdet és vég egybecsengése. Az egyetemes szomorúság a temetéseken gyakran részt vevő egzaltált gyermeket – aki egyszer a koporsó után akart ugrani – éppúgy magával ragadta, mint sok évtized múltán a fekete őszikékben lényét létjellé szublimáló, megcsendesedő festőt. De amíg a gyermekkorban a pszichés teher, jóllehet volt valóságalapja, csak különcségnek számított, az életpálya végi sötét ragyogás maga volt a végzet.
A Munkám, sorsom, emlékeim eme két „filozofikus” pont között hullámzik. Egyszerre életrajz és pályakép, sőt valamennyire korrajz is. Minthogy a visszaemlékező, jobbára az időrendre hagyatkozva, élőszóban idézi föl életének főbb eseményeit – az erdélyi indulástól a Főiskolára való kerüléséig, majd a tanulmányutakon (Párizs, Firenze) át a budapesti honfoglalásig (tanárság, Művészeti anatómia) –, képeivel ellentétben a laza szerkezet keríti hatalmába. S ettől mindvégig nem tud – talán nem is akar – szabadulni. Aki az önéletrajzban olyasféle írói remekléseket keres, mint amilyenek Kassák zseniális regényét, az Egy ember életét jellemzik, csalódni fog.
Bár helyenként remek anekdoták, már-már tersánszkys hangulatú történetek élénkítik az emlékezésfolyamot, s talán az is kiderül, hogy a szerző milyen könnyű kézzel tud „írói” vázlatot papírra vetni, Barcsay önéletírásának unikuma másban keresendő. A confessio jellegű önfeltárásban s nem utolsósorban a szakmai – sokszor egy-egy kép szerkezetéig is elmenő – elemzésekben. Ez utóbbiak úgy egzaktak, hogy a klasszikusokat és a kortársait ugyancsak nyitott szemmel szemlélő festőművész mindig teret enged elfogultságainak is. (Ezek az „elfogultságok” gyakran – például a monumentalitás jegyében induló Szőnyi István különlegességére is figyelmeztetve s egyúttal új korszakmonográfiát előhíva – megpezsdíthetik a művészettörténetet.)
Vallomás, gyónás, a véletlenek sorozatos lendítőerejének, amelyhez azért munkáratermettség is kellett, bölcs nyugtázása? Az önmagában – sokáig, furcsa módon, éppen a rajztudásában is – kételkedő ember úgy fogadja el a váratlanul, több helyről is jövő segítségeket, hogy meg van győződve arról: a gyermekkori szomorú sors bántásait kiegyenlítendő, ezekhez a támogatásokhoz nem érdemtelenül jutott hozzá.
Ebből a szempontból már az indulása is csodálatos. S ez döntötte el, hogy a sokáig a zenével is foglalkozó, a nagyenyedi kollégium harmóniumán sokat gyakorló fiatal Budapesten megkezdhette képzőművészeti tanulmányait. A marosvásárhelyi „elegáns magyar úr”, Soófalvy Illyés Sándor tehetséggondozása (a havi négyszáz korona) – persze mindehhez az ajánló, Gulyás Károly rajztanár jó szeme is kellett – volt az igazi indítólökés.
S a Képzőművészeti Főiskolán felvételivel először próbálkozó fiatalembert, akinek riadtságában benne volt az erdélyi menekült tanácstalansága, hiába csirkefogózza le a nagy hatalmú igazgató, ekkortól Barcsayt már nem lehetett megállítani. Bár a modern szelleme miatt hírhedtté vált festőművész tanárt, Vaszary Jánost tiszteli, bátran választott új mestert magának a konzervatívabb Rudnay személyében. Visszalépés? Inkább az előre megérzett fejlődés egy lépcsőfoka: hosszabb, többhetes beállításokra vágyott, nagyon is szüksége volt a gyakorlatra. (S nemkülönben azokra az emberi tartalmakra, amik korábbi, apostolszerű mesterét jellemezték.)
Többszöri megfutamodását (az albérletből, a mesterétől stb.) gyávaságként értékeli – „ez bizony jellembeli fogyatékosságot jelent” –, mintha nem tudna, nem merne szembenézni döntéseivel. Holott ez a „tanácstalan” bátorság, az ösztönösen megérzett változtatni akarás a pálya legfőbb mozdítója.
Lelkét nem tudja úgy megülni a bánat, nem érheti annyi rossz, hogy eltántorodnék korán fölismert életreceptjétől: festeni kell! Még azon az áron is, hogy – félve a küszködésektől – lemond a családalapításról. S hogy megőrizhesse szellemi függetlenségét, csak a munkájának élhessen, másfél évtizedig délutánonként iparostanonc-iskolában oktatott. Ám ez a „favágás” sem tudta annyira elkedvetleníteni, hogy hitét vesztette volna. Keserves fölismerés: a tanárnak is tanulnia kell! Ez a konokság vitte a csontok, az anatómia tanulmányozásához is. Ha fiatal korában megbukott arcképfestőként (az ügyvéd megrendelő portréját látva az idősebb baráttól és mentortól, Endre Bélától csak ez a minősítés tellett: „szegény Jenőkém!”), most legalább az lássék, hogy megtanult rajzolni. S talán nem is a Kossuth-díj (1954) volt az igazi elismerés a Művészeti anatómiáért, hanem a barátok-társak véleménye: a botcsinálta „anatómus” vonalaival közel került Leonardóhoz. (A díj összegéért vásárolt tucatnyi Mednyánszky-kép pedig Barcsay különleges főhajtása volt: „Mednyánszky előtt ezzel is levettem a kalapomat.”)
Ha igaz is, amit az önéletrajzíró állít – „Szentendrének köszönhetem, hogy ki tudtam alakítani a stílusomat” (1940-től kezdve már a geometrikus formák is érdeklik) –, csak azzal a kiegészítéssel, hogy ez a lelki tartalékokat is jelentő, őt a szülőföldjére emlékeztető táj csupán a magyar művészettel és a Barcsay által honosított nagyokkal (legkivált Cézanne-nal és Van Goghgal) együtt értelmezhető értéktartomány.
Az emlékező emberi nagysága abban van, hogy nem gyötri féltékenység: tucatnál több név – Szőnyi Istvántól Egry Józsefig, Meggyessy Ferenctől Nagy Istvánig és Kondor Béláig, nem feledkezve meg Lyka Károly Barcsay életén angyalként átsuhanó alakjáról sem – erősíti-bővíti, életművével gazdagítja ezt a folyamatról folyamatra növekvő terrénumot.
A Munkám, sorsom, emlékeim emberi és művészettörténeti hátterét, nem kevés humorral és önmagába is hasító szarkazmussal, Barcsay makulátlan személyisége adja. Ettől egyenes szavú az emlékező, a mesélő, az elemző. „Az élet minden területén csak szabadságban lehet élni – így van ez a festészetben is” – olvashatjuk.
Mi kell a tehetség kibontásához? „Elsősorban is szerencse. Ebben benne van az is, hogy egészségesnek kell lenni, etikusnak kell lenni, becsületesnek, karakteresnek is, sok mindennek kell lenni ahhoz, hogy az ember egy életen keresztül kitartson egy gondolat, egy eszme mellett, és amely benne él addig, amíg ecsettel és festékkel bánik.”
Innen nézve már megvilágosodik előttünk is, hogy mi mindent rejt magában az önéletírás egyik kulcsmondata: „Néha boldog voltam.” (Magyar Képzőművészeti Főiskola, 2000)
forrás
Őszentsége a dalai láma tanácsa
Érdemes olykor magunkba szállni, ahogy Buddha ajánlja. Attól egy kicsit megrémül az ember.
Heuréka-mondatok / Sugár János
Elmesélni egy műalkotást esetleg sokkal komolyabb figyelmet, koncentrálást igényel, mint mondjuk megnézni vagy megmutatni. Az elmesélés gondolkodási folyamat, értelmezés is. Emlékszem például, hogy Károlyi Zsigának a híres, Czimra Gyulát idéző művét Lábas Zoli nekem legalább háromszor elmesélte. St.Aubynak praktikusan az egész korábbi munkásságát elbeszélésekből ismertük, Erdély sok munkáját is, de a saját elbeszéléséből. Ez egy nagyon jó műfaj. Ki lehetne próbálni ma is.
Pilinszky János autográf kézirata"Levél a gőgről" címmel
Hat oldalas kézirat, javításokkal, aláhúzásokkal, betoldásokkal, 250 X 170 mm. méretű jegyzetlapokra írva, 3 lapon.
Megjelent az Új Ember 1979. Június 24-iki számában.
kikiáltási ár:12 000 HUF
leütési ár:100 000 HUF
Szőnyi aukció időpontja: 2009.11.14. szombat 10:00
Kányádi Sándor IDŐMADÁRIJESZTŐ
Dráma három percben
(Ketten jőnek emelt fővel)
- Időmadárijesztő.
- Micsoda?
- Időmadárijesztő.
- Időmadárijesztő?
- Az.
- Találóskérdés?
- (nemet int)
- Mi akar lenni? Mit jelent?
- Időmadárijesztő.
- (bizonytalanul) Politikus?
- (nemet int)
(nevetnek)
- Hát akkor?
- Vers.
- Vers? Talán verscím.
- Vers. Maga a vers.
- Időmadárijesztő. Ez önnek vers, uram?
- Vers. Időmadárijesztő. Egysoros.
Pontosabban: egyszavas vers. Ilyen is van, uram.
- És még milyen is van?
- Néma.
- Néma?
- Az.
- Némavers?
- Némavers. De csak legbelül szokott megjelenni.
Olykor nagyon-nagy példányszámban.
Rendszerint az iméntihez hasonló egyszavasok
ellenverseként.
(hallgatnak)
- Köszönöm ezt a kis poétikai eszmefuttatást.
- Kérem.
- Vigasznak se rossz. Ezután majd, amikor
már-már vérembe rögösödnek a ki nem mondható
szavak, megpróbálom nagy költőnek érezni
magam. Köszönöm.
- Szóra sem érdemes, költőtárs.
(Lehajtott fejjel mindketten el)
Függöny
forrás: Új Írás, 1976. május (38. p.)
Krasznahorkai Lászlót Marton Éva kérdezte 2012. évi amerikai felolvasókörútjáról
Írói cinkosságról, filmről, adaptációról, Ginsbergről, és arról is beszél a hvg.hu-nak Krasznahorkai László, hogy jót tesz-e a melankóliának a halál. Az író a Sátántangó egyesült államokbeli megjelenése alkalmából amerikai felolvasókörúton járt.
New York, Washington, San Francisco, New York: Cooper Gallery, City Lights, Housing Bookstore Café. Krasznahorkai László amerikai felolvasókörútjának állomásai és helyszínei. Az apropó: az Egyesült Államokban George Szirtes által lefordított Sátántangó megjelenése. A zsúfolásig megtelt helyeken mindenki arra várt, élőben láthassa a Sátántangó íróját.
hvg.hu: Számos nyelvre fordították le műveit. Német nyelven született a legtöbb fordítás. Most jelent meg Amerikában Sátántangó című regénye. Talán a német nyelv áll legközelebb az ön szövegeihez, mondataihoz. Mitől válik hitelessé egy műfordítás?
Krasznahorkai László: Számomra a jó fordítások között egyetlen különbség létezik, autentikusan tudja-e visszaadni írásaim szövegét, megteremthető-e a német, angol, spanyol, japán, héber vagy francia Krasznahorkai-nyelv. Kivételezett helyzetben vagyok, mert kiválóak könyveim fordítói. Német fordítóm, Heike Flemming pályakezdő fiatal, nagy lélegzetű művet korábban nem fordított, s bár nincs magyar kötődése, tökéletesen és tisztán beszéli a nyelvet. Ez lehetett egyik titka regényem, a Seiobo járt odalent kivételesen jó fordításának.
Flemmingnek sikerült megteremtenie a német Krasznahorkai-nyelvet. Az angol fordítás annyiból speciális, hogy magam kértem kiadómtól, a New Directionstől George Szirtes költőt, akihez makacsul ragaszkodtam. Szirtes kitűnő, Angliában nagyon népszerű Eliot-díjas költő. Olyan angol nyelvet használ, amelyen hallottam, hogy szövegeim meg tudnak szólalni.
Szerencsés vagyok, mert a kiadó boldogan elfogadta, támogatta kérésemet. Az persze nem látszott az elején, hogy a munka tíz évig eltart. A kiadó többször fel akarta adni, de tartottam bennük a lelket, végül elkészült a fordítás.
hvg.hu: Pusztán ez az oka annak, hogy első regénye, a Sátántangó, a többi regénye után jóval később jelenhetett meg angol nyelven?
K. L.: Ez volt az egyetlen ok. Tíz évvel ezelőtt kezdte el Szirtes a könyv fordítását, de az első fejezetek után elakadt. Bár többször próbálta folytatni, képtelen volt továbblépni. A könyv felkiáltójelként állt a könyvespolcán, s az évek múlásával egyre nyomasztóbbá vált a megoldatlan feladat. Nyomasztó súlyként nehezedett a lakásra is. Ahogy Szirtes fogalmazott: „behorpadt a szoba a bűntett helyszínén”. Teltek az évek, egyre nyomasztóbb lett a le nem fordított regény. Már reménytelennek tűnt, amikor hirtelen vett egy nagy lélegzetet, újból nekikezdett a könyvnek, s kiválóan lefordította.
hvg.hu: Még a legjobb fordítás sem adhatja vissza teljességében az eredeti művet. Mit jelent az ön számára a Krasznahorkai-nyelv, Krasznahorkai-univerzum megteremtése, s honnan tudja ezt kontrollálni?
K. L.: Az én értelmezésemben a fordításnál az igazi szerző a fordító. Könyvbemutatókon, felolvasóesteken sokszor teszem, hogy felmutatom az eredeti művet, amelyet én írtam, majd megmutatom a fordítások által megszületett új művet, melyet ők, Heike Flemming, Adan Kovacsics, Szirtes írtak. A megszülető új műhöz nem elegendő, ha megfelelőségeket talál a fordító.
A magyar nyelv nagyon távol esik a legtöbb indoeurópai nyelvtől. Könnyebb spanyolul „visszaadni” a szövegeimet, mint például angolul vagy németül. Minden nyelven más a zeneisége a műnek. Hallgatom a német nyelven megszületett szöveget, olyan, mint egy fúvószenekar. Igaz, hogy e fúvószenekartól néha megszakad a szív.
 |
| A magyar irodalom kategóriában Prima Primissima Díjra jelölt Krasznahorkai László Kossuth-díjas író pilisszentlászlói otthona udvarán. Fotó: MTI / Czimbal Gyula |
hvg.hu: Az ön számára nagyon fontos a zene, a mondatok zeneisége, műveinek megvannak a zenei műfajai. Érzékelhetőek ezek a nagyon erős zenei motívumok a fordításokban is?
K. L.: Valóban, műveim a zene nélkül nem működnek, ugyanakkor nagyon nehéz ezt jól átadni, hisz az adott nyelven kell megtalálni azt a zenei műfajt, amelyen a szöveg hitelesen él, a legközelebb esik a magyarhoz. Érdekes más nyelveken olvasni regényeimet. Idegen szövegek, nem én találtam rá a szavakra, nem én helyeztem el a vesszőket. Ezek a fordítóim szövegei, persze beúsznak párhuzamosan a magyar mondatok, de külön sínen haladnak.
hvg.hu: A fordítások elfogadásához jó iskola lehet a film - a Sátántangót éppen most választotta a világ talán legbefolyásosabb filmes szaklapja, a Sight&Sound minden idők 50 legjobb filmje közé -, ahol szintén egy más közegbe, vizuális környezetbe kerülnek a mondatai, kikerül a fennhatósága alól.
K. L.: A film és irodalom kapcsolata sokkal könnyebb, hiszen ezek a filmek, amelyek műveimből készültek, nem adaptációk. Ezek Tarr-Krasznahorkai filmek. A Sátántangó, bár szöveghűen követi regényem, önálló alkotás, film. Nem hiszek az adaptációkban, értelmetlen egy már létező irodalmi műnél, félreértés.
A regénynek nincs szüksége semmire, a filmnek ugyanakkor szüksége van irodalmi nyersanyagra. A műfordításban ezzel szemben nincs jó megoldás, cinkosként nézi író és fordító is a megszületett művet. Az angol kiadás címlapján ez áll: Satantango, de kérdezem, valóban az én művem? Nem én írtam. Csak hisszük, hogy olvastuk Csehovot, Dosztojevszkijt, Borgest. Ha író és fordító között kialakul az erre szövetkezett cinkosság, az persze segíthet a szövegen.
hvg.hu: Bár nem ismerjük az eredeti szöveget, a rossz fordítás mindig ordít. Fordító és író kapcsolatában fontos a bizalom?
K. L.: Szerencsés helyzetben vagyok, minden fordítómmal személyes a kapcsolatom. Sokat beszélgetek fordítóimmal, rengeteg tisztázandó kérdés merül fel a munka során. A német fordításnál a kiadó összeültetett bennünket egy szállodában, s addig voltunk összezárva, míg nem beszéltünk meg minden felmerülő kérdést, problémát. Fontos, hogy ezekből a munkakapcsolatokból barátságok születtek.
hvg.hu: A sajtóbeszámolók szerint sikeres volt amerikai felolvasókörútja: minden helyszínen telt ház fogadta, szerették a könyvét. Mitől függ, hogy egy adott országban milyen a fogadtatása a műnek? Németországban néhány kortárs írónk nagyon népszerű, folyamatosan fordítják könyveiket. A spanyolok most fedeztek fel minket. Kit fordítanak, kitől mit olvasnak szívesen? Hogy olvassák a Sátántangót Amerikában?
K. L.: Ez a negyedik lefordított művem Amerikában, így ismertek, olvasták más műveimet. A film megelőzte a regényt, ezek az előzmények könnyűvé tették a felolvasókörutat és tényleg óriási sikert hoztak. Azt éreztem, élőben akarják látni az olvasott művek íróját, kíváncsiak voltak arra, milyen figura állhat a könyvek mögött. A New York-i felolvasáson áhítattal figyeltek, jegyzeteltek, twittereltek.
Hari Kunzru brit-indiai fiatal író a Guardianban számolt be az estéről, s arról, hogy napokkal az események előtt már reménytelen volt jegyet venni. Az erkélyen és lépcsőkön zsúfolódtak össze azok, akiknek nem jutott hely. Az est fényét emelte, hogy a neves kritikussal, James Wooddal beszélgettem, aki a könyv megjelenésekor a New Yorkerben elemezte a Sátántangót.
hvg.hu: San Francisco, Washington, New York voltak a felolvasókörút állomásai. Milyen volt az utazás?
K. L.: Fárasztó, de csodálatos utazás van mögöttem. San Franciscóba régi barátságok révén jutottam el. Igaz, az akkori beat-nemzedékből mára mindenki halott, de él a 93 éves Lawrence Ferlinghetti, ez a drága anarchista, aki a beat generáció számos alakjának adta ki művét kiadójánál, City Light Booksellers and Publishersnél.
A felolvasás itt, a City Lights-ban zajlott, mely szimbóluma, legendája, kulturális spotja a városnak. Lenyűgöző, milyen felkészült volt a több száz fős közönség. Kérdéseikből, a dedikálások alatt váltott néhány mondatból az derült ki számomra, olvasták, értették, jól értették meg regényemet. Felkészültek belőlem, ismerték korábbi műveimet is, teljesen képben voltak.
hvg.hu: Az elmúlt évtized amerikai prózája talán kevésbé izgalmas, vagy inkább: nem annyira sűrűn izgalmas. Ez is hozzásegített ahhoz, hogy nyissanak más országok íróira?
K. L.: Valóban, az elmúlt húsz évben keletkezett egy űr, s ebben a hiányban fedeztek fel engem, és a műveimet. Ez történt a német irodalomban is, a náluk apályos időben borult virágba a magyar próza is. A kilencvenes években politikai okokból érdeklődtek térségünk irodalma iránt.
Mára ez megváltozott, lekopott a politika izgalma, maradt a tiszta irodalom. Ezen a szűrőn kevesebben jutottunk át, de akik bekerültünk a vérkeringésükbe, ottmaradtunk. A korábban áttörhetetlennek tűnő, nemzeti irodalmukat védő angolok, spanyolok és franciák is egyre nyitottabbá válnak. Nem az számít most már, hogy magyar vagy, hanem hogy mit írsz, hogyan írsz – magyar vonatkozásod desszert.
 |
| Fotó: MTI / Czimbal Gyula |
hvg.hu: Számít-e az egyes nemzetek érzékenysége, habitusa abban, hogy mely művét választják fordításra?
K. L.: Bizonyosan. Az Animalinside (Állat Van Bent) című könyvem nagyon szól Amerikában, de nem Németországban. A Seiobo járt odalentnek elképesztő hatása volt Németországben, de Franciaországban ezoterikus műnek tekintette ottani kiadóm, a Gallimard, s ki se adta. Ugyanakkor vannak könyvek, például a Sátántangó vagy Az ellenállás melankóliája, amelyek mindenütt megszólalnak.
hvg.hu: Nagyon erős kötődése van az 1960-as évek Amerikájához, az Üvöltés nemzedékéhez, Ginsberghez, akinél sokat üldögélt. Milyen volt a ma Amerikája?
K. L.: A hatvanas évek Amerikája, annak kultúrája számomra meghatározó. Egy véletlen hozta, hogy megismerkedtem Allen Ginsberggel, aztán nála laktam mindig. Éjjel-nappal nyitva állt lakása ajtaja, mindenki megfordult nála, aki akkor ebben a kultúrában számított: Lawrence Ferlinghetti, Gregory Corso, az új nemzedék tagjai, Patti Smith. Nekem, a dél-alföldi kisfiúnak, aki az Üvöltéssel és Kerouac Úton című kötetével stoppolta a román kamionokat egykor, mindez felfoghatatlan élményt jelentett. Ginsberg konyhájában a közös, baráti zenélések! – sohasem felejtem el.
hvg.hu: Mindenki halott, a melankóliának ez nem tesz jót!
K. L.: Vagy csak ez tesz jót. New York nagyon megváltozott. Fájdalmas volt, hogy nincs Ginsberg, nincsenek a többiek, nincs kihez elmennem. Született egy új világ, új zenével, új kultúrával. S csak az űr maradt, a hatalmas szakadék, s nem látom a hidakat.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)