Korai csüggedés és oktalan türelmetlenség! Az Ész és Erkölcs tehetetlensége ejt kétségbe a vak Ösztönökkel szemben? Nézz körül, s gondold meg, mit vitt már végbe, micsoda erőt fejtett ki, micsoda győzelmeket aratott, micsoda civilizációt alkotott ez az Ész és Morál állat-voltunk ős-erkölcse óta, mely a bellum omnium contra omnes volt! De még ha nem is volna így, még ha semmi reményünk sem volna, s joggal veszítenéd el minden hitedet a Morál és Igazság erejében: bizonnyal akkor is inkább illik az Írástudóhoz a Világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlan áll és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje az orrát - míg csak egy új vízözön el nem borítja lámpáit.
Arszenyij Tarkovszkij AZ ŐSZ UTOLSÓ NAPJAI
Az ősz utolsó napjai peregtek,
S én alkonyán
Epénél keserűbb,
Szomorúsággal terhes életemnek
Jutottam
Egy névtelen, levéltelen vadonba,
A tejfehér köd
Mozdíthatatlan,
Hatalmas búrája alá,
Hol a megőszült
Ágakról könnycseppek potyogtak,
Oly tiszták,
Amilyeneket csak a fák hullatnak a
Minden színt megfakító tél előtt.
S ekkor csodásan
Az alkonyati rőt
Felhők mögül elővillant a kék,
Mint júniusban, és az eljövendő
Napok fényében tündökölt a múltam,
S felsírt az erdő, várva az azúrban
Kavargó, boldog viharok jövetelét,
Melyekkel termő áldást küld az ég,
S rázendített a cinkék kórusa,
Akár egy földtől mennyekig futó
Klaviatúra billentyűsora.
Baka István fordítása
Kornis Mihály - 1 mondat
Magyarország most átköltözött az égbe, ott keresse, akinek honvágya van.
forrás: OTTLIK (Emlékkönyv) Az utolsó hazám c. írás első mondata.
Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest., 1996. (309-310. p.)
Márai Sándor naplóbejegyzés 1956. október 5.
Lehet, hogy az én időm már lejárt. Ilyesmi van. Túl nagy törés és távolság van bennem, körülöttem, mindennel kapcsolatban, ami elevenen tartott, éltetett.
Kántor Péter IKAROSZ BUKÁSA
P. Brueghel azonos című festménye nyomán
Csak zuhant és zuhant és zuhant,
közben látta a tengert és látta a földet,
legelésző birkákat, egy földművest, egy halászt,
látta a fák leveleit külön-külön és együtt,
de őt mintha senki se látta volna, még az eget kémlelő pásztor se.
Hát hogy lehet valaki ennyire láthatatlan?
Már hogy ne lehetne? – felelte saját magának,
hiszen ő aztán igazán tudja, milyen az, mivel járhat,
ha valaki nem oda néz, ahová néznie kell,
vagy ha nem fordítja el időben a fejét,
ha nagyon belefeledkezik abba, amibe nem szabadna.
De lám elfordulnak előle még a vitorlák is a tengeren,
még a fák zöld levelei is mind egytől egyig,
míg a távolban hófehér, sziklás hegyek ragyognak,
s fülébe nem halkuló, fojtott hang zsolozsmázik.
Mintha valaki egyfolytában beszélne hozzá. De mit mond?
Vagy ez csak a mindig magát ismétlő tenger zúgása?
Egy végtelen hosszú litánia: szerelmi vallomások, eskük,
himnuszok és zsoltárok, vádiratok, panaszkönyvek,
és törvények és kiáltványok, siratók és köszöntők.
De ki tarthat mindent számon? Mindenre ki emlékszik?
Hallgatta azt a hangot. Vajon mit akarhat tőle?
Felébreszteni valamilyen álomból, vagy elaltatni őt lassan?
Hogy eleméssze a tűz, vagy hogy megfagyjon benne a vér?
Lehet, hogy régen tudta, vagy úgy képzelte, hogy tudja,
ha volt is az a hang, más volt, azt hitte, szárnysuhogás.
Közben ő is beszélt, ő is magyarázott valamit szünet nélkül,
érvelt és fogadkozott, minthogyha bárki is hallaná,
forgott, mint hús a nyárson, két karja kifeszülve,
valamilyen közös ügyet is emlegetett, lobogott, mint a zászló.
Csak meg ne kövesedjenek apránként szájában a szavak,
mert akkor felhagy majd a beszéddel és elnémul végleg,
vagy nem hagy fel vele soha, suttog magában tovább,
mialatt zuhan át a világon mint pörgő falevél,
szépen és fölöslegesen, akár egy bukott eszme,
egyre láthatatlanabbul és egyre sebesebben.
Nem hunyta be a szemét, számolt, még mindig számolt,
még messze attól, hogy valamilyen nyugvópontig érjen,
hogy végleg elmerüljön, vagy fennakadjon egy ágon,
egy véletlenül rávetett tekintet viaszcsöppjén,
egy kósza szellőn, ami magával sodorja.
Hosszú idő telt el így, a nap már lemenőben volt,
aztán egyszer csak felcsapott a víz és szétnyílt a tenger,
és aztán csönd támadt, de mintha valaki a magasban
újra kezdte volna a számolást, vagy talán abba se hagyta.
Dagmar Nick TAPASZTALAT
Amikor Ikaros szemem láttára
lezuhant, a segélykiáltásról
a széthúzódó ködben
azt hittem, hogy magam volnék az.
Éreztem, mint kúszott fel rajtam
a rémült levegő,
mint bocsátott el az ég spirálisa
és hogy a fémes tengerhez csapódtam.
Túl közel kerültem hozzád.
Schiff Júlia fordítása
forrás
Nádas Péter ÉVKÖNYV (részlet)
Nyár volt, délelőtt, alig felhős az ég, de olyan nap, amelynek mindenképpen villámlásokkal, dörgésekkel és felhőszakadással kell végződnie. Talán két évtizede már, hogy átmentem a Népköztársaság útja és a Bajcsy-Zsilinszky út nagy kereszteződésén. Különben semmi kivételes. A sok ember közül, akik velem ellentétes irányban áramlottak át a széles úttesten, kiválasztottam valakit, egy arcot. És nem tudni, mikor, előbb-e vagy később, ő is kiválasztott engem. Mindketten úgy irányítottuk a lépteinket a tömegben, hogy találkozhassunk, ám egyikünknek se kelljen megállnia a másik miatt.
Minden úgy történt, ahogyan eltervezték az érzékeink. Elmentünk egymás mellett. Meggyőződésem szerint kölcsönös volt az érzés, amely így számolt a kölcsönös vonzalommal, s csaknem megállásra, később pedig csaknem visszafordulásra késztetett mindkettőnket. És ha ennek a kölcsönösen érzékelt érzésnek még annál is erőszakosabb lett volna a természete, mint amilyen volt, akkor minden valószínűség szerint megtesszük, amit nem tettünk meg. Mégse kellett megtenni, mert annyira erőszakos mégse volt, mehettünk tovább, s ennek örültünk.
De mindketten ugyanazt a lemondásból fakadó szomorúságot éreztük egymástól távolodva, hiszen közeledésünket a vonzalom reménysége tette izgatóvá, s hiába örültünk külön, ha egyszer nem váltottuk be a közös reményt. Soha többé nem láttam. Soha többé nem látott. Az arcot elfelejtettem, bizonyosan elfeledte az arcomat. Az érzés azonban megmaradt. S amennyiben az érzéseinket a sajátunkénak nevezhetjük, akkor valamiként azóta is egymáshoz tartozunk. S vajon sajátunk-e a futó érzés? Mert milyen erők döntenek afelől, hogy a felfedezés vágyát és a felfedezettség reményét miként fogom magamnak beváltani?
Azóta sem tudok megszabadulni attól a gondolattól, hogy a prózairodalom az oksági gondolkodás cselédlányaként, kizárólag a megtörténővel foglalkozik, holott az életünkben óriási területet foglal el mindaz, ami nem történik meg.
Ami nem történik meg, bár elvileg megtörténhetne, nem föltétlenül úgy jelentkezik, mint valamilyen lehetséges történés hiánya, hiszen következményeiben épp olyan végleges, végzetes vagy erős lehet, mint mindaz, ami megtörténik. Ha nem így lenne, akkor nem foglalkoztathatna ez a kérdés. Másfelől, ha valami nem történik meg velünk, akkor a történés hiánya történik meg. Vagy fordítva is gondolkodhatunk a dolog felől: amikor úgy érezzük, hogy most pedig valami egészen kivételes történik velünk, csak éppen nem értjük, hogy miért, miért éppen most, miért nem mással, miért éppen velem, akkor tán olyan történések hatása alatt állunk, amelynek se a szereplőit, se az őket mozgató erőket nem ismerjük, holott ezek az idegen erők bennünk éreztetik a hatásukat, tehát megtörténnek. S így aztán a visszahatás átláthatatlan rendszerén keresztül mi is ugyanígy hatunk ismeretlenekre, akik ezt szintén nem tudják mire vélni.
Olyan emberekről szeretnék egyetlen történetet írni, akik egyáltalán nem találkoztak egymással, vagy csak igen felületesen ismerik egymást, és mégis alapvetően meghatározzák egymás sorsát. E rejtett és rejtélyes összefüggésrendszer a zárt elbeszélésben találhatná meg magának a néki legkedvezőbb formát. A zárt, egymástól független, vagy éppen függőségben álló elbeszéléseket viszont egy olyan szerkezet hozhatná viszonylatokba, mely nem másban, mint a káoszban keresne magának mintát.
Agnus - 1 mondat ( + 1 mondat)
se magyarázni, se érteni, se tompítani.
elmondom vkinek, és onnantól kétszer olyan egyedül maradok vele.
forrás
elmondom vkinek, és onnantól kétszer olyan egyedül maradok vele.
forrás
.jpg)
Dobai Péter HAJÓ VÍZRE BOCSÁTÁSA
Utolsó erőmmel, az útra kelt emlékezet erejével
elmegyek még egyszer abba a messzi,
régi kikötőbe, ahol valaha oly sokszor időztem
s hajóm is ifjú volt még, szép, karcsú, erős,
kész kifutni hajnalon, végtelen hullámterekre.
Ölelkező, küzdő vizek, bombázó, hajrázó,
hurrázó hullámok közé hasított az ívelt hajóorr,
az árbocsor, fent, magasan, szélcsapások
örvényében dől, leng, forog, fehér láng lobban
a fedélzetre: a tenger maga!
Hajóm bukdálva áttöri a tömör, zúgó vízfalakat:
szárnyal előre, hősi lendülete, lélegzete állja,
győzi a mély vihart!
Emlék ez, enyém és örök!
Végigsétálok most a rakpartokon, látom,
azóta vénség roppan a parti fákban,
holott a szél alig lobog...
Daruk karjai, láncai,horgonyok rozsdásan,
holtan lógnak alá a víz színére,
itt többé emelni, rakodni semmit nem kell...
Megállt itt minden. A gépek halottak.
Este közelít, rézharang üti a jelt,
jelét annak, hogy valami végleg véget ért itt
s többé nem vesz kezdetet soha...
A vas, akár a víz: csak emlék.
A parti lombok, a kifutó hullámok elfeketednek
avagy szemem nem látja többé élesen:
mi minden történt itt,
egy más, egy eltévedt, régebb időben
s mi minden történik még most is itt
-noha már nem énvelem-
s mi minden megy végbe majd még
ezen az énreám nem emlékező helyen,
amikor észrevenni már nem leszek jelen - - -
Erdős Virág Na most akkor...
...mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki legeljen penneágyon rozmaringos mellfilét, ki pecázza kukából a halolajos kiflijét, kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje, kinek teljen karcinogén cuccokkal a tüdeje, ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét, ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét, kinek kelljen éjjel-nappal folyton-folyvást igyekezni, kit lehessen kapásból és szemtől szembe letegezni, ki ne jusson ötről hatra, kinek fussa futópadra, Pulára meg Balira, kit vegyenek palira, kinek legyen hobbija a népi magyar hagyomány, kinek jusson másfél bála angolpólya-adomány, kinek bocskor, rámás csizma, cifra mente, kacagány, kinek jusson, mér’ is jutna, szar se jusson, ha cigány, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki rakja ki carrarai márvánnyal a klotyóját, kinek pakoltassák ki a pénztárnál a motyóját, ki zúzzon ki Rómába, hogy láthassa a piétát, ki nyomassa ezerrel a déligyümölcs-diétát, ki merengjen el egy régi, feudális szokáson, kit érjenek állítólag kisebb bolti lopáson, kinek legyen ad absurdum reklamálni mersze, ki merjen a jogaiért kiállni, na persze, kinek legyen dilije a kuszkusz meg a falafel, ki próbálja nem feladni, végül mégis adja fel, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki költözzön proli szagtól fuldokolva Budára, ki költse egy komplett pesti panel árát dudára, ki ápolja klinikán az egészséges körmét, ki válasszon rövid utat, ki pedig a görbét, ki lásson a Hun West Travel-irodával világot, ki álmodjon zöld fű közé piros, fehér virágot, ki ültessen minden kerti törpe mellé tuját is, ki adja az ártatlant, de hogyha kell, a buját is, ki rendeljen ülőbútort magának a neten, kik lakjanak egyetlenegy félszobába’ heten, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki utazzon még a világ végére is kocsival, ki tudjon le minden bajt egy odavetett bocsival, ki vegye a nyakába egy papucsér’ a plázát, kinek vigye el a bank a vakolatlan házát, kinek legyen párnája a hugyos-sáros aszfalt, ki foglaljon négy személyre, ablak mellé asztalt, kinek legyen jelszava a részvét és a szeretet, kinek kelljen beszerezni tüdőszűrőleletet, ki kerüljön révületbe Csaba testvér szent szavától, ki keljen ki magából egy utastársa testszagától, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki járkáljon házastársi javallatra botoxra, kit vigyenek akarata ellenére detoxra, kinek kelljen másnap délig étlen-szomjan kibírni, kit lenne szép most azonnal puszta kézzel kinyírni, kinek hozzon Télapócska sárgarézzel teli zsákot, ki hordja ki lábon hol a tüdőgyuszit, hol a rákot, kinek legyen igénye a könyvre meg a mozira, ki próbáljon belógni egy kulturáltabb slozira, kinek kelljen nap mint nap a Vágóhídig bliccelni, kinek legyen – láthatólag – kedve most is viccelni, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, kinek legyen névre szóló szekrénye a Gelázsban, ki aludjon álmában egy jó kis fűtött garázsban, ki nevezze komenista fertőnek a Dagályt, kinek sértsen már a puszta létezése szabályt, ki akarja hóban-fagyban kivárni a sorát, kinek kelljen tele szájjal dicsérni a borát, ki hurcolja fel-alá az interspáros batyuját, ki átkozza el a saját sose látott anyuját, ki feküdjön hol itt, hol ott, mint a kilőtt állat, ki rándítson haladtában szemlesütve vállat, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, ki csinálja új kecóját trendire és takarosra, ki próbáljon mindenáron bejutni a fapadosra, ki locsoljon Francois Voyer konyakot a kivire, ki gondoljon tehetetlen haraggal a gyivire, ki tegye le egyik percről másikra a piát, ki próbálja kivenni a lelencből a fiát, ki lomizzon kisbiciklit, dinókat meg törpöket, ki ugassa le az undok, játszótéri kölköket, ki lássa a sajátját a más ölében csicsikálni, ki próbálja magát minden karácsonykor kicsinálni, na most akkor mondjátok meg nagyokosok, mi legyen, ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen, kinek legyen tiszta sor, hogy haladás vagy haza, kinek legyen úgy, hogy többé ne mehessen haza, kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka, kit viszont a vácrátóti köztemető árka, kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén, Budafokon, Budaligeten és Mátraterenyén, Békésbe’ és Hevesbe’, s ki menjen a levesbe.
forrás
Nacsinák Gergely András Magyar Bizánc / Liget, 2008. 5.
Örvendetes folyamat játszódik ma Magyarországon!
A közélet megannyi területét figyelve arra a belátásra juthatunk, hogy az elavult politikai kultúra csillaga immár leáldozóban van: elmúlni látszanak az idők, amikor politikai vezetők, a személyükkel fémjelzett pártalakulatok és szimpatizánsaik holmi ideológiai vonalak mentén különböztették meg egymást, s egy-egy társadalomelméleti alaptétel szerint indultak csatába a köznép meghódításáért. Kicsiny hazánkban annyi évszázad szükségtelen tiszteletkörei után most beköszönt a politika tiszta formája, sallangoktól mentes, ideáltipikus megvalósulása, az Ultima Politica. A polgár többé nem kényszerül a sorok között olvasni: nem törekszik felderíteni és érteni az egyik-másik politikai csoportosulás mögött megbúvó hajtóerőket és világnézetet, mert immár minden az, pontosan az, aminek látszik. Szükségtelen megjegyeznie jelszavakat, nem kell nevekkel bajlódnia: a jelenség önmagát magyarázza. Nem szabad ugyanakkor figyelmen kívül hagynunk, hogy a politika ezen eszményi formája egyszer már megvalósult: a Bizánci Birodalomban. A politikai szimpatizánsok ott sem ideológiai frontvonalak mentén helyezkedtek el, nem nevezték őket demokratáknak, császárpártiaknak, konzervatívoknak, miegyébnek: két tömörülés létezett, amelyek a cirkuszi fogathajtók színei alapján kaptak besorolást - a nép a kék vagy a zöld színben induló versenyzőknek szurkolt. A két nagy párt, a kékek és a zöldek pedig így határozták meg magukat: mi vagyunk azok, akik a másik nem. Mindegy volt hát, mit vallanak, mert a császári hatalommal packázni úgysem lehetett. Ami zöld volt, az nem kék, és az volt a kék, ami nem zöld. Az égvilágon semmi sem homályosította el a tényt, hogy végül is cirkuszi játékokról és drukkerekről van szó.
Magyarország óriási lehetőség előtt áll, és minden jel arra mutat, hogy ezt képes is lesz valóra váltani. Konzervatív párt "szociális népszavazást" ír ki, szocialista párt félreérthetetlenül társadalomellenes intézkedéseket hoz, liberális párt szólít fel intoleranciára, és a példákat még hosszan folytathatnánk saját gyönyörűségünkre. A fokozatosan relativizálódó politikai játéktéren pillanatnyilag elfoglalt pozíció egyre inkább csak a másik álláspontjának függvénye: mintha egy sakkjátszmában a bábuk tetszés szerint váltogathatnák színüket az ellenfél lépéseihez igazodva. Már csak az van hátra, hogy az avítt szóhasználattól megszabaduljunk, s elénk táruljon a játék végső, színtiszta abszurditása, és visszakerüljön oda, ahonnan vétetett: artisták és kikiáltók, lovak és csepűrágók játékterére, a porondra; a mindenkori társadalmi lét valódi fórumaira. Örömmel jelenthetem, hogy ez sincsen oly messze: a piros, kék és (igaz, hogy narancs)sárga alapszínek emblematikus használata jelzi a folyamat várható teljes sikerét, az Ultima Politica küszöbön álló eljövetelét.
forrás
Nacsinák Gergely András
Budapesten született, 1977-ben. A Tan Kapuja Buddhista Főiskola vallásbölcseleti szakirányán hosszas vajúdás után 2005-ben szerzett diplomát. Jelenleg a Thesszaloniki Arisztotelész Egyetem teológiai karán gyarapítja használhatatlan felsőoktatási végzettségeinek számát. Órákat ad a Miskolci Egyetem Filozófiai Intézetében, valamint görög nyelvet oktat az Effy Nyelvstúdióban. Ortodox pap.
„A személyiség – arcok sokasága. Eredmény, konklúzió, seregnyi zajló párbeszéd közepette beálló pillanatnyi csend. A párbeszédek mindegyikét senki más nem hallja, csak ő (Te), aki az életek sokaságában alkotódik (aki az életek közepette alkotódsz). Nappali életed jelzőtűz csupán, egy kiragadott mozzanat, aligha több mint egy arckifejezés, fintor, mely néha évekig rögzül az arcon. Nappali éned töredék, torzó, melynek karja, mellkasa, fél arca hiányzik. Nem élhetsz nélküle, és nem élhetsz egyedül vele. Ha így akarnád, te is a szegénység bűnébe esnél, mert bűn az is; torzó maradsz, fél testtel, s a nem élt életek mindegyike benned kiáltozik, a jussát követeli, míg te, tört szobor, nem mozdulhatsz, még csak kiáltani sem kiálthatsz, mert ajkad, nyelved, torkod csak félig-faragott, elmálló, néma kő. Így maradsz magadra végképp. Hát nézd a tüzet, patakvizet, az odakint kavargó havat, míg nem késő.”
Nacsinák Gergely András blogbejegyzéseihez kattintson ide.
A Liget folyóiratban megjelent írásait itt találja
„A személyiség – arcok sokasága. Eredmény, konklúzió, seregnyi zajló párbeszéd közepette beálló pillanatnyi csend. A párbeszédek mindegyikét senki más nem hallja, csak ő (Te), aki az életek sokaságában alkotódik (aki az életek közepette alkotódsz). Nappali életed jelzőtűz csupán, egy kiragadott mozzanat, aligha több mint egy arckifejezés, fintor, mely néha évekig rögzül az arcon. Nappali éned töredék, torzó, melynek karja, mellkasa, fél arca hiányzik. Nem élhetsz nélküle, és nem élhetsz egyedül vele. Ha így akarnád, te is a szegénység bűnébe esnél, mert bűn az is; torzó maradsz, fél testtel, s a nem élt életek mindegyike benned kiáltozik, a jussát követeli, míg te, tört szobor, nem mozdulhatsz, még csak kiáltani sem kiálthatsz, mert ajkad, nyelved, torkod csak félig-faragott, elmálló, néma kő. Így maradsz magadra végképp. Hát nézd a tüzet, patakvizet, az odakint kavargó havat, míg nem késő.”
Nacsinák Gergely András blogbejegyzéseihez kattintson ide.
A Liget folyóiratban megjelent írásait itt találja
Pauer Gyula Pszeudó Manifesztumok I.- II.
ELSŐ PSZEUDO MANIFESZTUM
A PSZEUDO magyar megfelelői: ál, hamis, nem valódi, valódinak látszó. A szobrászatban Pauer Gyula 1970-ben készült munkáival kapcsolatban került alkalmazásra. A szobor egyik feltűnő tulajdonságát jelzi, s ezen keresztül a szobrászat egy új aspektusát. A PSZEUDO szobor nem annak látszik, ami valódi formája. A PSZEUDO szobor nem a szobrászatról beszél, hanem a szobrászat helyzetéről.
A PSZEUDO szobor egyik történeti előzménye a MINIMAL ART. A MINIMAL szobor néhány egyszerű geometrikus formára redukált plasztika, melynek sokkírozó hatása éppen tiszta, puritán megjelenése, a díszítő hatások vagy az érzelmesség tudatos kerülése. A másik előzménye az OP ART művészet illuzionista technikája. Az OP ART a tiszta formát a mozgás végtelen lehetőségében oldja fel. Az OP ART azonban megmaradt síkművészetnek, díszítő illuzionizmusnak.
A PSZEUDO a MINIMAL szobor puritán formái elé egy másik szobor felületét hazudja, s tulajdonképpen két szoborról ad egyszerre képet. Ezt úgy éri el, hogy az egyszerű geometrikus formák felületére egy másik, kevésbé egyszerű plasztika képét vetíti. A leképezés fotóeljárással vagy festékszóró-pisztollyal történik, a szobor felületén egy másik szobor felülete jelenik meg. A PSZEUDO szobor így egy tárgyon egyszerre jeleníti meg a létezőt és a látszatot, az anyagit és az anyagtalant. A konkrét formák felfoghatók, de tudomásulvételüket az illuzionista kép állandóan megzavarja.
A PSZEUDO végül is a következő szobrászati témákat tartalmazza:
1. A plasztika meglétét.
2. A plasztika hiányát.
3. A PSZEUDO jellegű attitűdöt, a tárgy manipuláltságát.
E témák kilépnek a szobor anyagi teréből és funkcionális értelmezést keresnek. A következő értelmezést tartjuk megfelelőnek:
A PSZEUDO jelleg a szobor plasztikai manipuláltságát jelenti. A manipuláltság a művészet általános egzisztenciáját jellemezheti. A PSZEUDO szobor formai és technikai manipuláltsága csak szimbóluma a szobrászat (és művészet) egzisztenciális manipuláltságának:
A modern művészet a XX. század utolsó harmadában a fogyasztói cikkek útját végigjárva került a társadalmi manipulációk örvényébe. A PSZEUDO szobor természetesen nem beszélhet a művészeti cikkek árainak, forgalmazásának, reklámmódszereinek és tárgyi funkcióinak manipuláltságáról, mert a PSZEUDO szobor nem történeti értekezés, nem szociológiai dolgozat és nem illusztrált népszerűsítő előadás. A PSZEUDO szobor plasztika, amely önmagát mint manipulált plasztikát mutatja be, és ezzel a manipulált egzisztencia létét bizonyítja. A PSZEUDO önmagát leplezi le mint hamis képet, vagy legalábbis mint összetett, hamis látszatot is adó objektumot.
A PSZEUDO azonban nem kötelezi el magát csupán a leleplezés aktusának. A PSZEUDO szobor az egyszerű és konkrét tárgyak felületére óvatosan újabb felületet helyez, s a tárgy felületére finoman rárakódó vizuális elemek új szemszögből mutatják be a formákat. A PSZEUDO tehát nem csak tagadja a manipulált egzisztenciát, hanem igenli is, amikor megvilágítja összetettségét, szerkezeti gazdagságát. Végül is a PSZEUDO nem értelmezhető egyértelmű állásfoglalásként. Az igen és a nem dialektikus egységben önmagán túl a világba mutat, de vissza is tér önmagába.
A PSZEUDO nem filozófia, nem történelem, hanem az, ami megszületése pillanatában is volt: szobor. A PSZEUDO addig egzisztál, amíg a látszat igazi tényező, és viszont.1970. október
MÁSODIK PSZEUDO MANIFESZTUM
PSZEUDO: ÁL! PSZEUDO: HAMIS! PSZEUDO: NEM VALÓDI!
PSZEUDO: VALÓDINAK LÁTSZÓ!
VÉGE A BIZONYTALANSÁGNAK!
ISMERKEDJEN A PSZEUDÓVAL és többet nem jön zavarba művelt emberek társaságában, mert a PSZEUDO a modern ember létformája, a biztos fellépés titka!
ÖN ELKÉPZELHETETLEN PSZEUDO NÉLKÜL!
A PSZEUDO segítségével szórakozva nyerhet bepillantást korunk legmélyebb problémáiba.
A PSZEUDO MŰVÉSZETSZEMLÉLET!
Ne higgyen a MINIMAL-ART-nak!
Biztos lehet-e abban, hogy mindig igazi elemek valóságos összeütközéséből származó valódi konfliktust látó A PSZEUDO játszi könnyedséggel győzi meg önt arról, hogy ebben nem lehet biztos. Mert akár hiszi, akár nem, A PSZEUDO NEM ANNAK LÁTSZIK, AMI VALÓDI FORMÁJA!
Az OP ART cégtől se vegyen! Rafinált kábítószergyár!
HA ÖNT MANIPULÁLJÁK, MANIPULÁLJON VISSZA!
Erre nyújt alkalmat Önnek a PSZEUDO azáltal, hogy még önmaga manipuláltságát is leleplezi.
Praktikus, előnyös! A KONCEPT ART-ot is magában foglalja, mert a KONCEPT ART is lehet PSZEUDO, és a PSZEUDO is lehet KONCEPT, sőt a PSZEUDO PSZEUDO is lehet, és a PSZEUDO-PSZEUDO is PSZEUDO, de még a PSZEUDO-PSZEUDO-PSZEUDO is PSZEUDO.
NE TÉTOVÁZZON! HIGGYEN A PSZEUDÓNAK, MERT A PSZEUDO AZ ÖN BARÁTJA.
A PSZEUDO jóvoltából megtudhatja, hogy amit Önnek művészetként eladnak, csak eszköz a mindenkori hatalom gazdasági és ideológiai manipulációjához. Legyen Ön földműves, mérnök, hivatalnok vagy technikus, éljen a társadalom bármely részében, Önnek a jövőben tudnia kell:
A PSZEUDO JELLEG A MŰALKOTÁS MANIPULÁLTSÁGÁT JELENTI!
A MANIPULÁLTSÁG A MŰVÉSZET ÁLTALÁNOS EGZISZTENCIÁJÁT JELLEMZI!
A MŰVÉSZET EGZISZTENCIÁLIS MANIPULÁLTSÁGA SZIMBÓLUMA AZ ÉLET ÁLTALÁNOS MANIPULÁLTSÁGÁNAK!Engedjen meg három kérdést, és Ön igazat fog adni a PSZEUDO-nak!
A MŰALKOTÁS, AMELY MANIPULÁLT, MŰALKOTÁS-E MÉG?
A MŰVÉSZET, AMELY HAZUG MŰVEKET TEREMT, MŰVÉSZET-E MÉG?
AZ ÉLET, AMELY NEM TEREMT MŰVÉSZETET, MILYEN ÉLET?
Ne töprengjen! A PSZEUDO elvégzi Ön helyett!
A MŰALKOTÁS, AMELY MANIPULÁLT, IGENIS MŰALKOTÁS, HA BEVALLJA, HOGY PSZEUDO! A MŰVÉSZET AMELY MANIPULÁLT MŰVEKET TEREMT, IGENIS MŰVÉSZET, HA BEVALLJA, HOGY PSZEUDO!
AZ ÉLET, AMELY PSZEUDOMŰVÉSZETET TEREMT, MÉG MEGMENTHETŐ!Pszeudo jelenségeit minden kedden dedikálom:
P a u e r G y u l a , 1972. május.
forrásA MŰALKOTÁS, AMELY MANIPULÁLT, MŰALKOTÁS-E MÉG?
A MŰVÉSZET, AMELY HAZUG MŰVEKET TEREMT, MŰVÉSZET-E MÉG?
AZ ÉLET, AMELY NEM TEREMT MŰVÉSZETET, MILYEN ÉLET?
Ne töprengjen! A PSZEUDO elvégzi Ön helyett!
A MŰALKOTÁS, AMELY MANIPULÁLT, IGENIS MŰALKOTÁS, HA BEVALLJA, HOGY PSZEUDO! A MŰVÉSZET AMELY MANIPULÁLT MŰVEKET TEREMT, IGENIS MŰVÉSZET, HA BEVALLJA, HOGY PSZEUDO!
AZ ÉLET, AMELY PSZEUDOMŰVÉSZETET TEREMT, MÉG MEGMENTHETŐ!
P a u e r G y u l a , 1972. május.
Karátson Gábor - Ulrik úr
Áramlik a Földben, akárcsak az emberi testben, a k'i, futásában megakasztani nem szabad. „Úgy hiszik minden helynek megvannak a maga különleges topográfiai vonásai, természetesek vagy mesterségesek, amelyek a k'ire utalnak v. azt modifikálják”, írja Couling. Legfontosabbak a dombok formái és a folyóvizek irányai, de hatékony tényezők az épületek magassága és alakja és az utak és hidak irányai is. Ez a feng-sui régi tudománya, szó szerint „szél és víz”: „klimatikus változások, amelyeket a nép morális magatartása hoz létre az égitesteken keresztül; annak a geomantikus rendszernek a jelölésére használatos műszó, amelynek segítségével házak, városok, sírok stb. helyét megválasztják, őket tájolják stb. stb.,” l. C. A. S. Williams, i.m. 178. old. – „A jótékony hatások a tekervényes ösvényeket szeretik, úgyhogy pl. a nyílegyenes vasútvonalak és alagutak a rosszakaratú lehellet beáradásának kedveznek.”
– Hallod? – mondom Fannynak –, hallod? – mondom neki, más alkalommal, másik könyvvel a kezemben-; megvan minden bajnak az oka, az egész Föld beépült vasútvonalakkal és autópályákkal etc., akadálytalanul tör be mindenfelől a rossz erő. Ezért mondhatta – mondom – az öreg Cézanne, mindent kiegyenesítenek, egyenesek lesznek az utcák, a járdák, száz év múlva már nem lesz érdemes élni: és az most van.
Karátson Gábor Ulrik úr keleti utazása avagy A zsidó menyasszony 178-179. p.
– Hallod? – mondom Fannynak –, hallod? – mondom neki, más alkalommal, másik könyvvel a kezemben-; megvan minden bajnak az oka, az egész Föld beépült vasútvonalakkal és autópályákkal etc., akadálytalanul tör be mindenfelől a rossz erő. Ezért mondhatta – mondom – az öreg Cézanne, mindent kiegyenesítenek, egyenesek lesznek az utcák, a járdák, száz év múlva már nem lesz érdemes élni: és az most van.
Karátson Gábor Ulrik úr keleti utazása avagy A zsidó menyasszony 178-179. p.
Schweidel József tábornok utolsó szavai kivégzése előtt
A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár. Csak egy igazi forradalom, a világ új forradalmi embersége söpörheti el ezt az átkozott, meghasonlott világot.
Wikipédia : Schweidel József
Gergely Ágnes AZ ŐR
Magányosok, itt megszűnt a magány.
Csalók, nincs kit becsapni többé.
Giccsfestők, alagút-melléfúrók,
minden oldalra álló nemzetőrök,
nem kell tovább élni,
öngyilkosok, bérgyilkosok,
a nemzetet öngyilkosságra szánó bölcselők,
nem kell tovább halni,
innét már nincs irány.
Együtt alusztok játékszeretekkel.
Nem szégyellem miattatok magam.
Idevonzódik Newton, Kepler, Danton,
a múlhatatlan Periklész is itt van,
és itt a jámbor doktorok, diákok,
szép csepürágók, firkászok, pojácák,
prédikátorok, fűves emberek,
jószagú pékek, kalmár vándorok,
pengő sarkú vitézek, céhlegények,
pallérok, dühös nyelvújítók, ácsok,
álmos költők, álmatlan hídverők,
Le Corbusier is itt van:
üveggé, fénnyé válnak a kövek.
Néha kerülőúton jönnek erre.
Itt nyugszik Bajcsy-Zsilinszky Endre
és ide vágyik vissza Márai.
Vajha én, ki e vétkes-nagyszerű
folyamnak vagyok őre és tanúja,
ide térnék egyszer, s semmi álszent
gyászbeszéd ne volna rólam,
semmi zsoltár,
csak az a két szó. Tisztességes polgár.
Tersánszky Józsi Jenő - hangfelvétel / PIM media
Tersánszky Józsi Jenő 80. születésnapján levéltervezetét olvassa fel, majd gitározik és énekel baráti körben, 1968. szeptemberében -
itt meghallgatható
Jelen soraim célja elsősorban az, hogy személyem körüli félreértéseket tisztázzam Önök előtt. Tanúja vagyunk, hogy elhunyt nagy kartársaink emlékét — mint Ady Endre, József Attila, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula satöbbi, satöbbi —, hamisítások, hazudozások olyan zuhataga szennyezi be, amely még akkor sem kívánatos, ha hízelgő rájuk nézve. Meg szeretném előzni ezt a csúf folyamatot szerény személyemmel kapcsolatban. Két tény jogosít föl erre; az egyik az, hogy aránylag elég becsülettel betöltve hetvenedik évemet az Államtanács elnöke kitüntetésben részesített; a másik körülmény pedig az, hogy ugyanerre az alkalomra írótársaim egy vaskos emlékkönyvet szándékoznak kiadatni rólam. Ennek anyagába belepillantván nagyon meghatódtam a szeretetnek, elismerésnek felém áramló hangjaitól, főleg olyan írótársaim részéről, akiket magam is sokra becsülök. Ám észlelni kellett, hogy az emlékkönyv írói sorába olyanok is belekerülnek, akiket a rólam való kedvező vélekedésük vonalán sem becsülök semmire. Ferdítések képesztettek el írásukból, és főleg az, hogy rólam és az irodalomról való felfogásukban inkább rendszerint vitatható szempontjaikat észleltem. Ez az az elem, amely számára nem jöhet olyan rendszerváltozás, hogy azonnal bele ne hangolódnának az értéktelen firkáikkal bárminő tény fölfogásával, ha ezzel előbbre jutnak. A gyakorlatnak is kemény, de most már tagadhatatlan sikeres munkának embere lévén magam erőszakoltam ki a kiadónál, hogy a rólam való emlékkönyvet jégre tegyék. Érdemesebb kartársaim nem neheztelhetnek meg rám, ha nem engedem, hogy miattam érdemetlenek korpájába keveredjenek. És itt fogamzott meg bennem az elhatározás, hogy én bocsátok közre magamról emberi, írói, politikai felfogásomról, valamint ezzel kapcsolatban munkásságomról, emlékiratot hitelesen. Csupa tényből állítom össze, főleg pedig 1945 év óta, mert hiszen ebben az időben történt meg az velem, hogy míg egyfelől folyvást zaklatásnak, irányításnak, szemrehányásoknak voltam kitéve, mért nem termelek, mint író, nagyobb lendülettel. Ám másfelől nagyon is illetékes és számottevő kezek fricskázták le írótollamat a papírról, ha írni akartam.
forrás : itt meghallgatható Tersánszky előadásában
Tersánszky a Digitális Irodalmi Akadémián
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)