Most, hogy hallom a kopogást, világos, hogy egyre megy, a kopogása pont olyan, mintha dörömbölne, vagy mintha berúgná az ajtót, úgyhogy tényleg tök mindegy, a lényeg, hogy halálbiztosan tudom, ő az, ki lenne más, ő, akiről tudom, hisz mindig tudtam, hogy eljön.
Teljes csendben élek hónapok óta, bár mondhatnék akár éveket is, amikor csak a külső városi tompazaj és a ritka léptek visszhangjai a folyosón, s távolabb, olykor, a lépcsőházban, ahogy zsákot, szőnyeget, csomagot, hullát, ki tudja, mit húznak a földön, vagy ahogy fékez, megáll, nyílik, aztán zárul, süllyedni vagy emelkedni kezd a lift. Néha egy-egy rövid kutyaugatás, nevetés vagy ordítás valahonnan. De mind gyorsan elhal, belehal a kinti utcazaj állandó halk morajába. Nálam ilyen a teljes csend.
Van úgy persze, hogy néha bekapcsolok egy Zelenka-misét, vagy belehallgatok Schiff valamelyik Wohltemperiertes Klavierjába, időnként felteszek egy Spoont, Karen Daltont vagy Vic Chesnuttot, de pár ütem, s már kapcsolom is kifelé az egészet, hogy visszaálljon a csend, mert készen akarok lenni, nem akarok semmiféle zavaró körülményt, amikor megérkezik, amikor megtalál.
Őszintén szólva nem lettem volna meglepve, ha nem kopog, hanem dörömböl, sőt, ha egyszerűen berúgja az ajtót, de most, hogy hallom a kopogást, világos, hogy egyre megy, a kopogása pont olyan, mintha dörömbölne, vagy mintha berúgná az ajtót, úgyhogy tényleg tök mindegy, a lényeg, hogy halálbiztosan tudom, ő az, ki lenne más, ő, akiről tudom, hisz mindig tudtam, hogy eljön.
A történelemben a legtragikusabb kombináció az a lény, akiben két rettenetes tulajdonság egymásra talál. És benne egymásra talál, összefonódik a feneketlen bunkóság a korlátozhatatlan agresszivitással. Valaki azt mondta egyszer, egy önmagát száműzte magyar író San Diegóban, hogy ez a fajta ember mindig a történelem szüneteiben mászik föl a csatornából. Én nem hiszem, hogy így volna. Ekkora szünet nincs a történelemben. Idestova - ha tényleg egy mocskos csatorna rendszerében lakozik - hosszú évek, hoszszú évtizedek óta szabadon van ugyanis, zászlókat emelget, társakra talált, csoportosan közlekedik, titkos gyűléseket tart. Ritkán egyedül, mindig azonosíthatatlan militáns ruhában, teóriája zavaros, vagyis nincs, mivel az csak kényszeres forma a gyűlöletére, mert neki ez a lényege, ez vezeti, a gyűlölet, melynek tárgyát gyakran homályosnak mondják, noha e gyűlölet soha nem tárgytalan, nagyon is van tárgya, én csak tudom, hisz én vagyok az.
Ha egy kocsmában ülök, és ő lép be az ajtón, azonnal látom, hogy azonnal kiszúrt engem. Világoskék a szemem, sovány vagyok, és görbén tartom magam, ez minden. Fogalmam sincs, honnan tudja ezek alapján és ennyire biztosan, hogy én vagyok az, de kétségtelenül van érzéke ahhoz, hogy kiszúrjon, azaz kiszúrja a gyengét, mert azt hiszem, ez irritálja bennem, kiszúrja, odajön mellém, a levegő megfeszül körülöttünk, és én is tudom, ő is tudja, mi következik ezután. De mindegy, hol vagyok, ha egy állomáson várok vonatra, akkor a váróteremben pécéz ki, ha egy boltban vásárolok éppen, akkor ott kapcsolódik egybe a tekintetünk, és már késő, számomra késő elkapni ezt a tekintetet, mindig pontosan tudom, mi következik, és menekülni egyszerűen nem vagyok képes. Tudom, hogy hiába.
Magát akarja megvédeni, azt mondja, ha talál szavakat erre a gyűlöletre, fenyegetve érzi magát, és pont miattam, aki valójában a légynek sem árt. Gyúrja magát, harci gyakorlatokra jár, edz éjjel és nappal, akkora izmai lesznek, hogy a teste egy idő után már leegyszerűsödik az úgynevezett csupaizomra, alig van rajta más, a bőr csak dísz ezen a testen, a haj felesleges, a szem, a száj, az orr, a fül mind-mind haszontalan, neki nincs szüksége egyébre, mint erre a csupaizomra, mert biztosra kell mennie, mondják neki a többiek is, akikkel falkában megy gyúrni, lőni és edzeni, biztosra, mivel az ellenfél szinte láthatatlan. Megnevezhető, és tele van vele a világ, de ahogy nyúlna az ember érte - ez a tapasztalata -, az ellenség kicsusszan abból a csupaizom tenyérből, kiiszkol, eloson, elsunnyog, végül eltűnik, és nem marad abban a csupaizom vasmarokban senki, úgyhogy neki megint kezdenie kell elölről az egészet, felkutatni, bekeríteni, és lecsapni rá újra és megint.
Ha a nevét kérdik, inkább hallgat, mert ha van is, nincs neki, mert nincs szüksége névre, ő a szerepével azonos, a gyűlöletével, azzal kell, hogy megnevezzék, ha egyáltalán valahogyan, a leginkább azt szereti, ha nem szólítják sehogyan, az anonimitás a természetes közege, gyilkos súly akar lenni, egy végzetes csapás akar lenni, egyetlen irtózatos ütés, amely telibe találja a célt.
Sokat álmodik. De nem egyetlen ütésről, hanem arról, hogy ha megtalálja, akit keres, nem agyonüti, hanem elmorzsolja az ujjai között, ledarálja, nem úgy tehát, mint a mészáros a disznót a vágóhídon, azaz gyorsan, hanem mint hentes a húst, azaz lassú élvezettel, hogy az érezze, érezze át, mit szenvedett ő odalent, a sötét, mocskos csatorna labirintusában, míg fel nem jött megtorolni ezt. Sok álma végződik így: csak üti az arcot, egy véres pép már az az arc, de csak üt bele, üt és üt és üt, és nem bírja abbahagyni, verejtékben ébred, kiszáradt szájjal, s annyira sajog az ökle, mintha nem álom lett volna az egész. Különben jól alszik. Szabályosan él, reggel meghatározott időben kel, és este ugyanúgy meghatározott időben fekszik, azt mondják neki, azért jó ez így, mert ha így tesz, akkor úgy él, mint a Nap. Vele kel, vele fekszik, vagyis a természet rendjét követi, ezért megy neki az alvás olyan jól - csak az álom az, amivel nem bír, az gyakran ugyanaz, hogy üti azt az arcot, akit ütni fog a valóságban is, csak aztán az a kiszáradt száj meg a sajgó ököl.
Nagyon szereti, amikor elkap egyet. Megáll előtte, felmagasodik, kiderül, mekkora ő, és mekkora az, a brutális áll szemben ilyenkor a sipákoló gyöngével, a vihar a harmattal, csodálatos érzés, ahogy nála ott van a megfellebbezhetetlen erő, miközben a másik csak egy vonagló, visszataszító semmi.
És mégsem kapja el, és ez az, amit képtelen megérteni. Minden egybevág, minden stimmel, a kutatás megvan, az azonosítás megvan, az üldözés megvan, a sarokba szorítás megvan, és ott van ő a maga gyűlöletével és erejével - és az, akit el kéne morzsolni, akit le kéne darálni, éspedig lassan, nem mint a mészáros, hanem mint a hentes, az, valahogy, mégis, kicsusszan a vasmarokból, elslisszol, elpárolog. Nemcsak a gyűlölet dolgozik tehát benne, hanem a harag is, mintha egy gyilkos cápa akarna elkapni egy vízipillangót, olyan az egész, túl nagy az erő, túl kicsi a tárgy.
Így lesz gyűlöletének fő célpontja a gyengeség, már nem egyszerűen az ellenséget választja ki, hanem a gyengeséget benne, a gyengeség az ő igazi ellenfele, ezt ismeri fel, és innentől mindenben megérzi a gyengét, már nemcsak az ellenségben, hanem szó szerint mindenben, megérzi egy virágban, és leüti a fejét, megérzi egy kóbor kutyában, és szétloccsantja a fejét, megérzi egy nyomorult roma gyerekben, egy nyomorult nigger gyerekben, egy nyomorult sárga gyerekben, és azoknak is szétloccsantja. Egy idő után, ha az ellenségre gondol, már csak a gyengeségére gondol, ez dühíti, ez borítja el az agyát, nem érti, hogy lehetséges, de valahogy úgy van, hogy ugyan végezni tud a virággal, a kóbor kutyával, a sárga gyerekkel, a nigger gyerekkel meg a roma gyerekkel, de ezzel a gyengeséggel nem, egyszerűen nem megy, nem tudja, hol ragadja meg bennük, hogy összeroppantsa, bassza meg a jó édes kurva anyját mind ebben az egész rohadék világban!
Gyakran rájön a tombolhatnék. Ilyenkor törni, zúzni kezd, mindegy, hol van, lehet az egy Mac-ben, lehet az egy születésnapi bulin, lehet az egy pornómoziban, lehet az bárhol, ha rájön ez a tombolhatnék, akkor nem tud uralkodni magán, egy pillanat alatt nekilát, és összetör mindent: szétzúzza, ami a keze ügyébe kerül. Aztán vagy lefogják, vagy nem, vagy elkapják a zsaruk, vagy nem, édes mindegy, végül csak lecsillapodik, és csak egyre gondol, arra, hogy amit annyira gyűlöl, azt nem találja, s az agyát ez borította el. De hát nem értik úgyse.
Nem igaz, hogy nem szeret szórakozni, sőt, a kultúrát sem veti meg. Bírja a Snoopy Dogot, a Nemzeti Rockot, a countryt vagy a hevis dolgokat, amikor nagyon zúznak a gitárok, és az énekes valahol mindig egyszerre tudja a gyilkos eufóriát meg a halálsikolyt, ez különösen tetszik neki, amúgy inkább a testkultúra a gyúróteremben, mert a testnek is van kultúrája, lássad a régi görögök.
Azt mondják neki, az idegen a baj, az, aki betör a területre, és elveszi a légtért, ő elhiszi, nem vitatkozik, de nem igazán érti, mit csöcsölnek ezen annyit, mindenki tudja, mi a dörgés valójában, a gyenge finnya, az van a szarlevesben, azt kell kiborítani, és akkor rend lesz végre, tiszta természet, olyan ez, úgy gondolja, ha éppen valami miatt rövid időre össze tudja szedni az eszét, olyan, mint a környezetkárosodás ellen tenni valamit, nem is lehet másképp őt jellemezni, jut eszébe néha, ha be akar dobni valami poént a haverok közt, mint aki a végsőkig környezetbarát. De sokszor azért nincs kedve a viccre. Nem az a típus.
Soha nem írnak róla, soha nem emlegetik. Mert akiről írnak, az nem ő, így gondolja, és helyesen. Azok vagy bűnözők, vagy valami extravagányok, ő más, nem tartozik ezek közé, neki tényleg nincs neve, nincs múltja, apja, öregapja és így tovább, mert az ő múltja csak úgy búslakodik a múltban, el van veszve ő ebben a múltban teljesen, olyan az egész, mint éppen visszahúzódó tengerhullámba lépni: egy pillanatig ott a láb nyoma, aztán el is törli a pillanat vége örökre, visszahozhatatlanul. És ugyanez a helyzet vele most is, mert nincs ő benne valahogy a mai napban se, nem tartozik a jelenhez se, nincs helye itt, nincs helye az időben, mint ahogy nincs helye neki a térben se, mert nézzük csak, ki tudja megmondani, hogy ő hova való? Tán Texas? Tán Magyarország? Tán a román Duna-delta? Dél-Afrika?! Szíria?! Oslo?! Vagy mi?! Nem lehet őt csak úgy ide vagy oda helyezni, mert ha furcsán hangzik is, nem tartozik ő tényleg egyetlen meghatározható pontjára se a Földnek - miközben ott van mindenütt. Persze nincs név, nincs múlt, nincs semmi, csak az izom a gyűlölettel. De amíg a gyenge itt van ezen a rohadt Földön, addig nem pusztul ki az ő fajtája sem.
A gyenge tenyérbe mászó, az vele a gond.
És ennek a gyengeségnek semmi, de tényleg semmi, de semmi köze nincs ahhoz az állapothoz, ami az ő névtelen, lokalizálhatatlan, időtlen lényét meghatározza, megteremti, eldobja és újrateremti az idők végezetéig. Mert az a gyengeség, ami benne van, és ne is nevezzük ezt gyengeségnek, nevezzük inkább érzékenységnek, egyszóval ez az érzékenység annak a végtelen kiszolgáltatottságnak a következménye, amely az ő lényével szinte azonos! Senki nem mondta az ő fajtájából, és így nem mondta soha ő maga se, hogy személy szerint ő egy névtelen és gyökértelen és időtlen nem létező óhajtana lenni, soha nem kívánta sem ő, sem a maga fajtája, hogy az egész napját a gyúróteremben töltse, nem akarta ő soha, egy pillanatig se, amikor az értelme nyiladozni kezdett, hogy puszta izomkolosszus legyen, akit csak a gyűlölet tart életben, kit érdekelt valaha is, és akkor most újra behozná ide a régi görögöket is, kit, hogy ő valójában miért ilyen, mint amilyen, hogy miért van ez a gyengékkel szemben benne, pont a gyengékkel, ez soha senkit, de tényleg senkit, de senkit nem érdekelt, szartak rá a múlt időben, és szarnak rá a jelen időben is, és ez így is marad, pedig ha már a gyengékről van szó, akkor ki lehetne mutatni marhára, hogy épp az ő senki által nem kívánt és nem nevesített, gyökértelen, örökké homályba kényszerített lényének lényege a gyengeség, helyesebben az érzékenység, mert ő a gyenge, nem a gyengék!, és ezt hajlandó akár bele is vésni, beleégetni, ha kell, bármelyik fülbe, mert az a helyzet, hogy végig a történelemben ő az egyetlen, aki mindig mindenhol és tényleg vesztésre állt, ő, és nem ezek a tenyérbemászó csigabaszók, akikre az ő gyűlölete szerinte teljességgel jogosan irányul, hisz ő az, aki erről a valódi gyengeségről a legtöbbet tudja, ezt ki meri jelenteni akárkinek és akármikor, mert lehet rajta száz iszonyú izomköteg, lehet ő óriás, lehet ő ultra és szuper és champion, akitől minden tenyérbemászó, a gyengeséget naná, hogy csak színlelő azonnal beszarik - miközben az igazán gyenge, az igazán érzékeny, az igazán magára hagyott egyedül ő maga, és így volt ez, és így is marad ez a történelemben, és be is vallja, hogy néha összeroppan, ha egyedül marad valami rohadt szálláshelyen, amikor ez az eszébe jut, mert újabban néha előfordul, hogy nem tudja rendesen követni a Napot, és nem jön a szemére álom, és erre gondol, a saját gyengeségére, a saját érzékenységére, a saját törékenységére, és arra, hogy valamit itt tenni kell, azaz el kell takarítania most már végleg az útból, akik a helyét egyszerűen csak bitorolják, el a gyengeséget csak álcaként használó piszok kis férgekkel, el az útból a nyafogókkal és a véznasággal leplezett élősködőkkel, egyszer s mindenkorra le kell számoljon velük, ki kell nyomoznia, hol vannak tehát, kikutatni újra, de most már valóban a cél teljes és tiszta látványában, hol bujkálnak, hogy a valóban érzékenyek, a valóban vesztesek végre feljöhessenek a napvilágra, hogy meglegyen végre a helyük, és elnyerjék a nevet, mely megilleti őket, kinyomozni és kikutatni tehát, melyik romos bérház sötét, mocskos emeletén, és ott, azon az emeleten melyik mocskos, sötétbe húzódó ajtó mögött lapulnak, hogy kijátsszák őt, akit nem lehet kijátszani, márpedig kinyomozni és kikutatni, ez neki gyerekjáték, felszívja magát, nekiindul, és pillanat alatt kiszúrja őket egy kocsmában, egy moziban vagy egy állomáson, már látja a házat, omladozó hatemeletes a tűzlétrákkal, összehányt kapualj és összehányt lépcsőház, nem lifttel megy, inkább gyalog fel a lépcsőn, meg se kottyan, már ott is van, ajtók előtt surran el nesztelenül, míg rá nem lel a 6-os számra az egyiken, nem kellett hozzá különleges képesség, megérzi a szagukról ezeket, mert ezek büdösek, és kiszúrja őket ezer közül is, hát még ezt, aki épp most soron van, szinte hallja, ahogy az ajtó mögött kuporog, hallja szinte, ahogy szedi a levegőt, nem fogja kímélni, ezek rontják meg a Földet, és lépnek azok helyére, akik itt az igazi vesztesek, nem kímélni, szétverni a pofáját az ilyennek, mert ez nem érdemel mást, ez nem ember, ez csak olyan, mint egy rovar, és egy rovar káros.
A furcsa az, hogy ekkor elszáll a karjaiból az erő. Ott áll, és egy pillanatig úgy érzi, szinte esélytelen. A legszívesebben berúgná az ajtót. De a kezét se bírja megmozdítani. Egy óriás, egy szuper, egy champion - és döbbenten érzékeli, hogy tehetetlen. Nem tart soká, mondja, nem tart semeddig. És valóban, érzi, ahogy visszatér belé az élet. Ahogy az izmainak újra a tudatára ébred. Még egy pillanat, és már nem is emlékszik az iménti üzemzavarra. Áll a 6-os számú ajtó előtt, és önmagát látja, ahogy azt mondja magában, muszáj volt csinálni valamit. Meg kell védeni magam. Egyszerűen szembe kell szállni vele. Mert nem adom fel ellenállás nélkül. Elindultam, hogy elébe menjek. Kerestem, és megtaláltam. Rájöttem, melyik a ház, ahol meghúzta magát, és láttam a bejárati kaput, feljutottam az emeletére. Tudom, melyik lakás. Ez az. És ez az ajtaja. A 6-os.
Felemelem a kezem, akár dörömbölhetnék is.
De ennek elég, hogy bekopogok.
Az írás angolul a New York Times Anxiety (Szorongás) című sorozatában jelent meg.
