R. M. Rilke verse
Semmi más nem fűzi össze szorosabban az embert valaki mással, mint az, ha mindketten megrendülnek egy művészi alkotástól. Rilke Shawl című költeményéről mondta nekem egyszer valaki: látod, ez az a költő, aki szívesen kizárná verséből a világot az idea kedvéért, mégis kitart a dolgok mellett. A nagy spanyol matadorok szokták mondani: szorosan a bika közelében kell folytatni a harcot. Hölderlin így zárja Der Einzige (Az egyetlen) című versét: „A költőknek, a szellemieknek is, világiaknak kell lenniük.”
Köztudomású, hogy Rainer Maria Rilke a kezdetektől mindvégig kitartott a dolgok mellett, sőt: a dolgokkal tartott. Leveleiben nem győzi hangsúlyozni, hogy „távolabb áll az emberektől, mint a dolgoktól”, hogy „távol az emberektől, a dolgok oltalma alá helyezte magát”; „megvan az a szerencsém, hogy a dolgok által élek”. 1922. december másodikán azt írja llse Jahrnak: „Az én világom a dolgoknál kezdődik, és ezért abban már a legcsekélyebb ember is borzasztóan behemót, sőt csaknem túlzás, túlmérték.” Jellemző egyik 1921-es levelének ez a mondata: „Hogy szóljon Magához, ahhoz egy dolgot – némi ideig – úgy kell tekintenie, mint az egyetlen létezőt, az egyetlen jelenséget, amely a Maga tevékeny és kizárólagos szereteténél fogva egyszer csak a világegyetem középpontjában találja magát, s amelynek azon a páratlan ponton, azon a napon, szolgálnak az angyalok.”
A vers 1923-ban keletkezett Bernben, ahol a költő a városi Történeti Múzeumban megtekintette Henri Moser kasmírsál- és kasmírkendő-gyűjteményét. A múzeumlátogatásról így számol be Sizzo grófnénak:
„...ezúttal azonban különös felfedezést tettem: kendők: perzsa és turkesztáni kasmírkendők, úgy amint dédnagyanyáink puhán meg-megroggyanó vállán meghatóan érvényesültek; középütt kerek vagy négyszögletes vagy csillag alakú ábrával díszített vállkendők (...), mindegyikük egy külön világ, igen, valóban, mindegyik: teljes darab, teljes boldogság és talán teljes lemondás – mindegyik mindez együtt, tökéletesen emberszabású, mindegyik egy kert, amely egyszersmind e kert egész mennyboltját is elmesélte, tartalmazta – mint ahogy a citromillatban valószínűleg közvetítődik az egész tér, az egész környezet, amit a boldog gyümölcs éjjel és nappal tartó növekedésének részévé oldott. Mint esztendőkkel ezelőtt Párizsban a csipkéket, úgy értettem meg most hirtelen, e kiterített és elváltoztatott szövetek előtt, a vállkendők lényegét! De azt elmondani? Ismét egy fiaskó. Talán csak így, csak efféle változatokban, amelyeket egy valóban lassú kézműves mesterség megenged, nyilatkoznak meg az élet teljes értékű, rejtett egyenértékesei – a nyelv ezekhez mindig csak körülírás útján jut el, kivéve ha – a mágikus megszólításban – néha esetleg sikerül elérnie, hogy a Lét tartósan valamely titkosabb arcát fordítja felénk, egy költemény keretében (=terében).”
A költemény egy hosszú és egy rövidebb mondatbál áll; az első – mint valamely mind mélyebbre fúródó szeg – egyre szilárdabban rögzíti a vers anyagát, mintegy lassan körülhurkolja a középső szakaszt a „Mitte”-t: erről a „közép”-ről szól a vers. (A címben a shawl, a szó régies írásmódja, gondolom, ugyancsak arra utal, hogy Rilke régi dolgok környezetében érezte magát oltalomban; azok akkor keletkeztek, amikor még nem került az emberek kezébe a világ, és a dolgokat sem helyettesítették – „amerikai” – dolog-utánzatok és szemfényvesztő tárgypótlékok.) A dolgokat (főleg a kicsiny dolgokat) Rilke már egészen fiatal korában különös figyelemmel és rajongással veszi körül: azokban nincs semmi fenyegetés, a dolgok csendben vannak, noha mindegyiküknek saját hangja van; választ adnak kérdéseinkre: Ami bennünk alszik, a dolgokban éberen virraszt. l899. december 4-én ezt jegyzi naplójába: „Minden dolog csupán egy tér, egy lehetőség, és rajtam múlik, hogy tökéletesen vagy csak úgy átabotában merítem-e ki.” Látjuk, a vers keletkezése előtt huszonnégy esztendővel már felbukkan a költő naplójában a gondolat, melyet később – 1923-ban, Bernben – így olvashatunk: a vállkendő „közepe” „tiszta teret teremt a tér számára…”
A költő szemléletére jellemző, hogy jobbára a dolgok „közepéről” és „pereméről” beszél („Mitte”, „Rand”). A mágikus, tér-teremtő közép számtalan formában megjelenik az életműben; idézem a Die Rosenschale (A rózsatál) harmadik szakaszát: „Zajtalan lét: serkedés, egyhuzamban, (tér-igénylés s nem tér-sajátítás) abból, amit lenyesnek itt a tárgyak – / jól elsuvasztott, gyönge körvonalban / merő középpont, furcsa könnyűségek, / csupa benti fény – a szegélyzetig: / ilyen mi volna még, mit ismerünk?” Az „ausgespart” kifejezés, amely ebben a költeményben a „Mitte” helyére lép, a „kispórolással”, azaz kihagyással, törléssel dolgozó, az alakot a „peremek felől” megközelítő és „üresen hagyó” képzőművészeti eljárásra utal. A költő kedvenc szava ez, számtalan helyen használja más, általános vonatkozásban is. A Luise Schwerin grófné halálára írt 1906-os versek egyikében ez áll: „minden dologból kispórolni téged / úgy mint leányéveid idején / rajzoltuk a vízesés fehérjét”. A szélek felől – versünk esetében: a mintás szélek felől – táplálkozó, megújuló fekete szín, akár egyfajta fekete kráter nyeli el a befele áramló és „zuhogó” („zustürzen”) színeket. És ebben az állandó színölelkezésben, a vállkendő peremének és közepének e szakadatlan, „látványos” kavargásában alakul ki az a tér, amelyben nem a véletlenek kisördögei, hanem a nagy „tiszta vonatkozás” („der reine Bezug”) angyalai lakoznak.
Érdekes (az érett Rilke eszméje ez a húszas években), hogy a vers ezt a közepet „űr”-nek nevezi. A „névtelen”-nek, a semmiféle elnevezéssel nem illethető, szakrális központi tartalomnak ezt a fogalmát Rilke az idézett Sizzo-levélben a költészetre vonatkoztatja. A versben is csak elvétve sikerül megteremteni azt az „átváltozást”, amely a Lét centrális tapasztalatait egy mű láthatatlan középpontjában sűríteni képes. Ahogy a citromillat és a vállkendő, úgy párolja magába a költemény is – e ritka esetekben – azt az elmondhatatlan tartalmat, amire a mûvészi „átváltás”, „színváltoztatás” szándéka irányul. A vállkendő ezenkívül még az emberi élet szimbóluma is: mi magunk is csak vakon járkálunk életünk központi „űrje”, „semmije” körül, s csak nagy ritkán a pontos (Rilke szava, saját szó-vagyona!) élethelyzetekben válunk azonossá önmagunkkal. Az idézett Sizzo-levél egyébként mond pár szót erről az „űr”-ről is:
„…semmilyen üresség, semmilyen távollét, semmilyen színleges elhagyatottság nem jelenthet mást – a természetes és hamisítatlan létezésben –, mint befele-zuhanását annak, ami (úgy tűnik) elveszett vagy elmúlt – eszmélet és koncentráció ez, és csendes benső, legbenső munka, amely arra irányul, hogy a pillanatnyilag láthatatlan, szinte bizonyíthatatlan tartalmakat megújítsuk annak érdekében, hogy – az év legközelebbi emelkedő hullámverésében – ismét újonnan, mintegy első ízben, kimeríthetetlen gazdagsággal, megteremthessük…”
Számomra van a versnek még egy rejtett szólama is: mindent egyenként, önmagában és önmagáért, mellérendelt figyelemmel kell szemre- és észrevennünk. Sokaságban és felülről mindent hamisan látunk.
Rainer Maria RILKE
SHAWL
Wie, für die Jungfrau, dem, der vor ihr kniet, die Namen
zustürzen unerhört: Stern, Quelle, Rose, Haus,
und wie er immer weiss, je mehr der Namen kamen,
es reicht kein Name je für ihr Bedeuten aus –
...so, während du sie siehst, die leichthin ausgespannte
Mitte des Kaschmirshawls die aus dem Blumensaum
sich schwarz erneut und klärt in ihres Rahmens Kante
und einen reinen Raum schlafft für den Raum…:
erfährst du dies: dass Namen sich an ihr
endlos verschwenden: denn sie ist die Mitte.
Wie es auch sei, das Muster unsrer Schritte,
um eine solche Leere wandeln wir.
(1923) Rainer Maria RILKE
SÁL
Mint azt ki szűz előtt térdel s neveknek ezre
bolydítja folyton: csillag, forrás, rózsa, ház,
s bár mindig tudja, jöhet ezer név ezerre,
nevek sorában nincsen végső tisztulás –
...úgy, miközben látod a könnyen kiterített
kasmírsál közepét, melyet virágszegély
újít meg s tisztáz feketén a tág peremnek
keretében, hol tiszta teret fogan a Tér...:
ezt tapasztalod: elemészt minden nevet
ez a lángkatlan. Ezért nevezzük középnek.
Bármint legyen is, efféle mintára lépnek
lábaink: így járunk, ilyen űr fenyeget.
