1938. november 11. A fegyverszünet huszadik évfordulója.
A Béke harangjai ébresztettek.
Liège-ben vagyok, e nagy belga városban, mely az ország bástyája, s amely körül a világháború első tragikus eseményei zajlottak.
Laboratóriumomban, melyet az egyetem nagylelkűsége bocsátott rendelkezésemre, vendégprofesszorként dolgozom egy belga tanszéken; körülöttem fiatal belga kutatók, kiket az ország négy egyeteme küldött hozzám.
Tegnap Párizsban jártam. A Sorbonne a legnagyobb kitüntetésben részesített, melyet az az egyetemi élet nyújthat. Díszdoktori oklevelemet nemcsak a legünnepélyesebb körülmények között nyújtották át, hanem meleg baráti érzéssel is, nekem, a magyar professzornak, az osztrák-magyar hadsereg egykori katonájának.
Március már Amerikában talál előadóként, szeptemberben pedig a magyar Alföldön leszek hűséges tanítványaim és külföldi munkatársaim körében.
Nehéz megállnom, hogy gondolataim ne forogjanak az igazi testvériség körül, amely így már meg is valósult.
De ha átlépem személyes életem szűk határait, az álom azonnal iszonyú rémképpé változik.
Ha elcsavarom rádióm keresőgombját, szenvedélyes hangú kirohanást hallok az emberiség ellen.
Ha kinyitom az újságot, fegyverkezési költségek megszavazásáról olvasok: óriási összegekről: ez azt jelenti, hogy munkánk gyümölcsének többségét öldöklésre és a kölcsönös pusztítás eszközeire áldozzuk.
Ugyanez a kettősség uralkodik életem nagy élményeiben is.
Részt vettem a világháborúban, és részese voltam kilenc millió ember legyilkolásának. Ők "magukat védték"; s közben megsebesült vagy nyomorékká vált harminc millió ember, s ennél még többet döntöttek nyomorba.
S e hihetetlen mértékű áldozattal egyetlen gond sem oldódott meg, egyetlen nehézséget sem hárítottak el. Természetes is, hiszen gazdasági vagy nemzeti kérdést nem lehet ágyúlövésekkel megoldani, ahogy matematikai egyenlettel sem.
Csak legyőzöttek maradtak: súlyos és tanulságos lecke ez.
Ennek ellenére a háborút követő húsz év alatt fél tucat véres háborút láttunk, és szédítő sebességgel haladunk a végső katasztrófa felé.
Nehéz nem arra a következtetésre jutni, hogy az ember a legesztelenebb élőlény, mely féktelen kegyetlensége miatt pusztulásra van ítélve.
Ha ez volna életem egyetlen élménye, nem lenne érdemes tovább élnem. De van egy másik mély élményem is.
A háború után még viszonylag fiatal voltam, olyan fiatalember, akinek nincs semmije, és nem tud semmit.
Csak két dolog volt birtokomban: hatalmas tanulási vágy és egy eltartásra szoruló család.
El kellett hagynom hazámat, s először a tegnapi szövetségeshez mentem, majd a semlegesekhez, végül a volt ellenséghez.
Elláttak, oktattak, s mindenütt és minden időben csak nagylelkűséggel, jóakarattal és emberi, valamint intellektuális szolidaritással találkoztam.
Valamennyi nemzet fiával kapcsolatba kerültem, minden rangú és rendű emberrel, munkanélkülitől a koronás főig.
Az embert mindenütt értelmesnek, szeretetre méltónak, becsületesnek találtam, aki egyszerű és ártatlan örömökben leli kedvét: ezt tanúsíthatom.
Azt a kettősséget, mely megfelel életem kettős élményének, megtalálom az emberi társadalom alapjául szolgáló erkölcsi kódexben is.
Az egyén erkölcsi kódexe így hangzik: ne ölj, ha nem akarod, hogy téged is megöljenek; ne lopj, ha meg akarod tartani azt, amid van; ne hazudj, ha hinni akarsz másoknak; hagyj élni másokat, ha élni akarsz; do, ut des, vagyis adj, hogy neked is adjanak.
Világosan megértjük, hogy nem lehetünk erősebbek az egész világnál; nem élhetünk úgy, hogy mások fölött uralkodjunk; hogy egymás mellett kell élnünk. Rájövünk, hogy a legjobb személyes védelem a jóakarat, az udvarias magatartás, mások tisztelete, gondolataik és törvényeik tiszteletben tartása, s a fegyverekben nincs biztonság; tartásuk a legtöbb művelt államban tilos is, pontosan azért, mert a fegyvertartás a biztonság hiányát növeli.
Ez az egyén erkölcsi kódexe, egyúttal az emberiségé is, mely egyének összessége.
A politikai vagy nemzeti erkölcsi kódex ellentéte az egyén erkölcsi kódexének. Abban nemcsak nem tilos a gyilkosság, hanem hősi erényként dicsőítik. Bizonyos helyzetekben még kötelező is. Végy el mindent, amit tudsz, a módszer nem számít. A lopás a haza érdekében dicsőség, s a tolvajt nemzeti hősként ünneplik...
Exportálj, de nem importálj. Légy mindennél erősebb. Nyelvedet, fajtádat, nemzetiségedet, ideológiádat helyezd mindenek fölé; halmozz föl fegyvereket, mérgesgázt, robbanóanyagot, ha biztonságban akarod tudni magad. "Igaza van, vagy nincs igaza, az én népem." (Right or wrong: my nation.)
Természetesen ilyen erkölcsi kódex nem vezet szilárd társadalmi rendhez.
Ennek a kétféle erkölcsi kódexnek megfelelően az embernek sikerült fölépítenie saját egyéni erkölcsi kódexét. Szilárd és biztos társadalmat, a különböző nemzetekre támaszkodó szilárd rendet azonban nem sikerült megteremteni mint a kollektív nemzeti vagy politikai erkölcsi kódex logikus következményét. Így azután egyik háború követi a másikat; s tökéletes vakság kell ahhoz, hogy nem vegyük észre, egész nyugati civilizációnk katasztrófa felé rohan.
Az is világos, ha egyéni erkölcsi kódexünk volna a nemzetközi politikai élet alapja, sokkal boldogabb világban élnénk. Másfelől viszont alapos az a föltevésünk, ha a politika erkölcsi kódexét alkalmaznák a magánéletre, társadalmunk összeomlana, és teljes szervezetlenségbe süllyedne, olyan barbárságba, amilyet napjaink politikai élete nyújt.
Az embernek ez a kettőssége egyénenként kedves, értelmes, méltányos, de egy nemzet polgáraként kegyetlen, ragadozó, esztelen: a 20. század emberének egyik jellegzetessége, és szorosan kapcsolódik korunk súlyos problémáihoz.
Így e kettősséget vizsgálódásunk alapjának és kiindulópontjának vehetjük, s tanulmányozhatjuk eredetét, természetét, helyhez kötöttségét és gyógyítását.
De hogy világosabban fogalmazzunk, kénytelenek leszünk kifejteni az emberi cselekvés általános elméletét.
2001-ben Szegeden, a Bába és Társai Kft. kiadásában jelent meg francia és magyar nyelven Szent-Györgyi Albert 1938-ban írt A BÉKE ÉLET- ÉS ERKÖLCSTANA c. könyve, Rakonczai János fordításában. Első fejezete Az ember kettőssége c. írás.
A Magyar Tudomány 2001. decemberi számában Beck Mihály könyvszemléje olvasható a kötetről.
.jpg)
