Szilágyi Ákos NETNAPLÓ /2010. március 29. (részlet)
Igen, csakhogy ez a mostani hétfő kétszeresen is hétfő volt, mondhatnám, hétfő volt a javából, mert a reggel ezen a hétfőn egy órával korábban kezdődött, mint a vasárnap reggel. Nekem például hét óra helyett hatkor, csak persze ezt most hivatalosan hét órának nevezték. Mert – úgymond – átállították az órákat. Megkérdezésem nélkül. Erre tőlem semmiféle felhatalmazást nem kapott emberek valahol a fejem fölött úgy döntöttek, hogy egy órával előbbre kell állítani minden órát. Nem tudom, miért kell most még ezzel is nyomasztani a magyar embereket, mondjuk például engem? Még ha valamilyen magasabb vagy magasabbnak hazudott közérdeket, biztonsági érdeket, takarékossági szempontot neveznének meg az átállítás okaként, nem pörölnék, letörölném és továbbállnék, de így, hogy semmit nem mondanak, sőt, szinte egybehangzóan azt mondják, hogy tulajdonképpen marhaság az egész, ma már tökéletesen értelmetlen az óramutatók ide-odatologatása, így bizony a bennem lakó rebellis magyar fellázad és átkozódni kezd. Ezúton üzenem az Órák Urainak a kialvatlan magyar emberek nevében, hogy elég volt! Basta! Hát mit gondolnak, meddig fogjuk még tűrni holmi eurobürokrata Catilinák és hazai szekértolóik packázásait? Úgyhogy az óramutatók erőszakos ide-odatologatásának egyszer s mindenkorra legyen vége! Abbahagyni! El a kezekkel az időtől! Az idő legyen újra idő! Az óra – óra, a perc – perc! És így tovább!
Kass János (1927. december 26. – 2010. március 29.)
Tudja, mi minden benne foglaltatik nyolcvan évben?! Higgyen nekem: az élet egyáltalán nem szép! Nem paradicsomi séta, hanem kemény és kegyetlen sivatagi vándorlás – mint Mózes népének útja –, aztán néha-néha akad egy-egy oázis. A többi kínlódás és gyötrelem.
Lator László írása Imre Flóra költészetéről
A verset nem mindig az első sorával szokás kezdeni. (Az egyébként a legkockázatosabb: eldöntheti az egész vers sorsát.) De azt hiszem, a Ronsard a Szajna fölött vall szerelmet az első sorával kezdődött. Először talán ez a fényes-fátyolos alt, azaz, bocsánat, bariton, ha egyszer Ronsard adja elő, képzett meg a versből. Így, ilyen csonkán, állítmánytalanul, vagy utóbb vágta Imre Flóra a mondatokba a hézagokat? Alighanem így, ilyen hiányosan szólalt meg benne ez a dalt a dalt a dalt, ez vezette-kényszerítette tovább, ettől lett hézagos az egész előadás. Hiszen a versnek szinte a fele többnyire egyértelműen be sem fejezhető mondattöredékekből, szintagmákból áll. Ki tudná megmondani, milyen állítmányt gondoljunk a háromszor ismételt a dalt-hoz? Csak úgy nagyjából tudjuk, de nem is érezzük szükségét, hogy pontosabban tudjuk. Ezt a mondattani bizonytalanságot mondhatni helyreüti az északnyugati szél meteorológiai szakszerűsége. S hogy egy kis pihenőt engedjen, a második sor mondatát szépen tagolja, egyensúlyozza, elkezdi és befejezi Imre Flóra. Rá mindjárt megint két bizonytalan irányú, ködös, körülrajzolatlan, félig vagy addig-se mondat következik. Persze eltúlzom, hiszen a szövegkörnyezet mégiscsak céloz rá, mit csinál a versbeli pár álarcosan bujkálva száműzötten. Nemigen lehet kétségünk afelől sem, hogy a negyedik sor a szerelem fiziológiai tünetét mondja. De nem érezzük-e mégis bele a ziháltató menekülést is? S minthogy az egész szonett érzelmi-hangulati anyaga legalábbis kétnemű, hallhatjuk nyugodtan így is, úgy is. A második négysoros édes-fájdalmas, talán nadányis, sanzonszólammal indul. (Ott kísértett ez már a forró volt a kezed-ben is.) De elemei valahogy nem illenek össze. A szemedbe néztem már-már slágerszöveg, de a hideg volt az a szél, kivált ezzel a visszamutató az-zal, s még inkább a változott a színe szürke lett s újra kék egyszerre tetszik szenvtelenül szakszerű leírásnak és féléber lázbeszédnek. Jelenthet, takarhat is valamit, nemcsak külső, hanem belső fényváltozást, felindulást, indulatot, haragot, lappangó drámát. Mégis fontosabb a formai szerepe. Töredékes és kerek közt lebegteti, egyensúlyban tartja a vers mondattanát. A két szabályos mondat után jöhetnek megint a hiányos, bizonytalan kötődésű szerkezetek. De ez a rejtőzve szökve dal majdhogynem észrevétlen csak a nyelvtan felől nézve olyan határozatlan. Különben nagyon is határozottan mutat Imre Flóra költészetének alaptermészetére. Vehetjük ars poeticának is: szemérmesen, gátlásosan, vagy ha jobban tetszik: ravaszul bújtatni, valahogy mégis megszólaltatni az egyébként ilyen-olyan gyanúba fogható lírát. Most megint pontos, arányos, a két egy-egy szótagú jelzővel, a kínálkozó alliterációval (folyó felett) súlyozott mondat következik. Lehetne akár Ronsard is, ha a szűk nem kötné a modern líra áramaiba. És folytatódik a virtuóz szintaktikai mutatvány: lehető összefüggésükből, iménti versbeli helyükből kiszakított, de új helyükön is valami összefüggést sugalló mondatdarabok, aztán az utolsó sorban egy kihívóan köznapias félkérdéssel elsimul a hangulatukban, szerkezetükben egyként mozgalmas mondatok hullámverése. Kivételesen biztos helyzetérzék kell hozzá, hogy ezek közt a széthúzó vagy legalábbis mozaikszerűen egymás mellé rakott elemek közt létrehozza a kellő kohéziót. A legegyszerűbb mód a vers felszíne alatt fodrozódó prozódia, hangsúly és mérték összejátszása, közelítése, széthúzása. (Dehogyis tudatos munka eredménye ez, nem a fejünkkel, inkább az ujjunkkal csináljuk.) Ahogy például az első félsor erősen, a hangsúllyal is megtámogatva, lüktető jambusai a második sorfélben összetöredeznek, vagy ahogy a második versszakban daktilikusra, trochaikusra váltanak. A jó prozódia összetartó árama lehet a versnek. De ha a versnek ilyen oldott az anyaga, még inkább az lehet a zenei formálás. A motívumok ismétlése, módosítása, elfedése, visszahozása. Ebben a szonettben talán a dal a legfontosabb. Visszhangos szó, mintha nemcsak a műfajt jelentené, hanem a lírát, a rossz hírbe keveredett érzelem egy mégiscsak lehető formáját. Már a verselejei háromszoros ismétlés, a három erős szívdobbanás is érezteti versbeli súlyát. Kétszer tér még vissza, s erős hangsúlyát éppen az adja, hogy nem szabályos mondatba simul bele. Úgy van a mondattöredékbe téve, hogy ki is szakad belőle. Másodszor a vers szívében, mondhatni, geometriai közepében hangzik fel. Harmadszor a vers végén, dacos, mámoros melankóliával. Vagy az egymást váltogató két szín, a szürke és a kék. Hogy kitágítja a vers terét, hogy a szemről majd áttevődnek a folyóra, az égre. Mintha ebben a fény-szín játékban eggyé válna szereplő, dráma, színpad. Vagy a szél (a második strófában még egy hosszú sziszegő alliteráció-sor is összeköti a vers más motívumaival), vagy a rejtőzve szökve különféle változatai, a mégiscsak a dal félig párhuzamos, félig ellenszólamául. De a legszebb mégis ez a bocsáss meg. Igazi semmitmondó mondat, a köznapi nyelv megkopott kelléke, s bár itt nagy energiájú részek közé ékelődik, szinte átsiklunk fölötte. Azután erősödik fel emlékezetünkben, mikor a vers végén, most már első személyben, újra felhangzik. Pedig a versvégen is elég tétován hangzik, nem is vagyok benne biztos, hogy mit jelent. Azt-e, hogy nincs mit megbocsátani, mert a rejtőzve szökve átélt szürké-be futó szerelem mégiscsak gyönyörű volt? Vagy azt, hogy végleg kialudt bennem minden, már azt sem tudom, mit is kellene megbocsátanom. De nem is kell ezt eldönteni, hiszen fontosabb a formai szerepe: úgy ejti le a hangot, hogy a vers lezáratlan marad, szó nélkül, hang nélkül tovább fut az olvasóban.
Imre Flórát mindig is vonzották a különféle formák lehetőségei. Ki ne tudná, hányféle szerepet játszott, költőket, műfajokat, formákat, stílusokat. Sok szonettet írt, első megjelent verse is az volt, méghozzá a legnehezebb fajta, szonettkoszorú, egymásból bomló szonettek sora. De már akkor sem csak pályacsúcsot akart javítani. Prózával, műveltségszavakkal, szakszavakkal terhelte meg szonettjeit, stiláris disszonanciával ellensúlyozta a félig-meddig már elmeszesedett klasszikus formát. Valami emelkedettebbet, mondhatta volna a konzervatív, s hagyja ezt a naftalinszagú jelmezt, mondhatta volna a modern ízlésű kritikus. Már ha bármelyikük odafigyelt volna a kétségtelenül ígéretes pályakezdésre. Imre Flóra pedig kitartott a szonett mellett, csak, természetéhez híven, nem hagyta, hogy ez az erőszakos forma megülje. Mindig változtatott, igazított rajta valamit. A magyar költészetben szinte egyeduralkodó ötös-hatodfeles jambikus sorokból épülő olasz, angol fajtától egyre inkább átpártolt a franciához. Az édes Ronsard-hoz, a szenvedélyes Louise Labéhoz. El-eljátssza a modorukat, mélyebb költőtermészetüket, de jobban kedveli a disszonanciát, úgy fordít a mintán, hogy meg is őrzi, meg is hamisítja. Komédiázik: az ő Ronsard-ja, mondjuk, Helénának képzeli magát, vagy vigasztalásul, egy jó kis fogadót, jóformájú seggeket keres. Vagy francia szokás szerint magázza az Istent, s ez magyarul elragadóan stílustalan. Hol kosztümösen, korhíven játssza a szerepet, hol áthangolja, kibeszél belőle. S mintha ez az alakoskodás nagyobb teret találna a francia szonett alexandrinusaiban. Az levegősebb, lebegőbb, mint a tíz-tizenegy szótagos jambus. A félúton megtorpanó, felcsapó, egy hosszú lélegzetnyi szünetet parancsoló sándorvers puszta formájával is másféle hangulatot, másféle jelentést sugall. Az olasz szonett zártabb, zártabb mondatszerkezeteket hív elő. A francia forma tágas tizenkettesei, a sorvégen túlfutó tizenhármasai úgy redőznek-hullámzanak, mint egy földig érő bársonyruha. Nem akarom Faludi Ferenc még tétován botladozó, Kazinczy pedánsan tudós szonettjeihez hasonlítani az Imre Flóráéit. Inkább a Nyugat műhelyében kiformálódóhoz: az csakugyan aranykulcs, szigorú klasszikus forma, feszes fogalmazás, benne a kötelező rejtett drámaiság, a négysoros strófák után a fordulat. Először persze az erőszakos Szabó Lőrinc rombolta szét. Ő találta ki (nyilván Shakespeare-től is tanulva) a sorvégeket türelmetlenül áttörő, lázasan-idegesen remegő mondatokkal iramló szonettet. Az érzelmi-értelmi-mondattani izgalom olyan heves, hogy szinte eltakarja a formát. Ezen a csapáson ment tovább a nyelv, a nyelvtan, az absztrakció szélsőségeit hasznosítva Tandori Dezső, s talán még nála is végletesebben Ferencz Győző. Imre Flóra másfelé indult, valami képtelenséget gondolt ki: édes, könnyű dalt csinált az erre teljesen alkalmatlannak tetsző formából. Hihetetlen poétikai és nyelvi biztonsággal. Ő meg így titkolja el, hogy szonettet ír. Elegánsan játszik, elhiteti, hogy súlytalan anyaggal dolgozik, fellazítja, lebegteti a verset, a modort, a formát, a mondatot. Ebben a versben a cím, a forma tudatja, hogy most majd Ronsard-t játssza el. De ez persze nem igaz, Ronsard, noha valahogy ő is benne van a versben, maga is játszik. Apollinaire-t, természetesen. A szöveg kimódolt töredezettsége, egyszerre bizarr és magától értetődő társításai, fegyelmezett félálom-lazasága, hatásos vágásai őrá mutatnak. Ronsard Szajnája fölé odagondoljuk a Mirabeau-hidat. Ha lapozunk egyet Imre Flóra 1995-ös kötetében, A szerelem halott-ban, A Mirabeau-híd egyéb motívumai közt, meg is találjuk az Apollinaire-sanzon nevezetes helyszínét (a híd alatt fut el ki érti már a nyelvet / csak egy koszos sirály nem nem a Mirabeau.). Ezúttal viszont Apollinaire hangjába belefonódik, szinte észrevehetetlenül, valaki másé is. Így végződik az első négysoros: mormolva dallamát édes édes neveknek / Arno Guadalquivir Kifisszosz Una Pó. A folyónevek, a vakszöveg, a mondóka varázsereje! Ez persze Kormos István, aki egy hosszú versben sorolja a gyermekkori emlékeivel visszhangos különös-titokzatos folyóneveket. (Mellékesen: az ő gyönyörű dalaiból ki-kihalljuk Apollinaire dallamát.) És olvassuk el a szonett utolsó sorát: ha rátalálni is mindig elveszteni, és tegyük mellé Kormos Havas rét-jének zárósorát: keresni megtalálni s megint elveszteni. Most már csak arra kellene válaszolnom, hogy ez a hol Ronsard-hangon, hol Apollinaire-hangon, hol Kormos-hangon (egy-egy versen belül is több hangon) daloló költő hogy szólhat mégis mindig félreismerhetetlenül a maga hangján. De erre már csak azt tudom mondani, hogy ilyen az igazi tehetség. Ez már abban is megmutatkozik, hogy ki tudja választani a neki való szerepeket. Úgy látszik, elég sok a neki való. S ezzel is elüt azoktól a kortársaitól, akik leginkább egymást igyekeznek imitálni.
UTÓIRAT: a szonettet, a közhiedelemmel ellentétben, nem Petrarca találta ki. (Neki köszönhető viszont, hogy meghódította a világot.) Dante meg az édes új stílus mámoros költői már évtizedekkel előtte megadták végső formáját. S már ők is félig-meddig készen kapták a provanszi trubadúroktól. Csakhogy a provanszál sonet, ahogy a neve is mutatja, még énekelt, énekelhető dal volt. Szóval Imre Flóra nem fedezett fel semmit, egyszerűen csak visszatért technikás, szívsajdító szonett-dalaival a forráshoz.
1995
Imre Flóra
RONSARD A SZAJNA FÖLÖTT VALL SZERELMET
a dalt a dalt a dalt északnyugati szélben
forró volt a kezed az enyém mint a jég
ha álarcosan is bujkálva száműzötten
lélegzetvételünk gyorsuló ütemét
hideg volt az a szél ahogy szemedbe néztem
változott a színe szürke lett s újra kék
rejtőzve szökve dal majdhogynem észrevétlen
a nagy folyó felett szűk áprilisi ég
szökve álarcosan a párán át a nap
törtrésznyi nap ha már ennyi jut ennyi élet
bocsáss meg mondtad és lenn a rakpart alatt
szürkén folyt a folyó az ég egy percre kék lett
majd újra szürke és már szürke is maradt
és mégiscsak a dal mit is bocsássak én meg
forró volt a kezed az enyém mint a jég
ha álarcosan is bujkálva száműzötten
lélegzetvételünk gyorsuló ütemét
hideg volt az a szél ahogy szemedbe néztem
változott a színe szürke lett s újra kék
rejtőzve szökve dal majdhogynem észrevétlen
a nagy folyó felett szűk áprilisi ég
szökve álarcosan a párán át a nap
törtrésznyi nap ha már ennyi jut ennyi élet
bocsáss meg mondtad és lenn a rakpart alatt
szürkén folyt a folyó az ég egy percre kék lett
majd újra szürke és már szürke is maradt
és mégiscsak a dal mit is bocsássak én meg
Rába György TITOKFEJTÉS
Úgy írni hogy
megváltoztathatod
mintha műtét alá vetnéd
jelened gyatra testét
mondatoddal kimetszeni
burkodat melyre vájták
nevedet nem talányát
és mint fogaskerekű állomásról
a mélybe irhádra pillantani
kerítésre mint a kóbor
eb ha elege volt a jóból
s papírra róni ezt az érzést
így hozzátok valaki más szól
és nem az akinek
csupaszok titkai
forrás: Liget 2005. január 25. p.
Csengery Kristóf
IDŐFÉLELEM - MONDAT
Félsz, hogy kifutsz az időből, félsz, hogy
a perc, a nap, az év nem lesz elég;
félsz, hogy ott állsz majd mozgó szájjal, némán,
mint aki valamit mondana még,
de nem lehet, vége, elvették tőled
a hangot, a jogot, a megszólalás
esélyét; ezután is lesz, aki beszélhet,
de az nem te leszel, mindig valaki más,
és megint más és újra más; ragozzák, fokozzák
azt, ami nem több mint a semmi, de
mégis mindnek oly fontos a sajátja,
mint neked volt a magad semmije,
amíg még mondhattad; félsz, hogy kifutsz az
időből, a hónap, az év mögötted marad,
s te lebegsz az üres térben, mint egy
gazdátlanná vált kézmozdulat,
várva, hogy valaki felismeri a jelentést,
s az összefüggések, a vonzatok
acélrácsába visszatesz, hogy megnyugodhass,
és elsuttoghasd, ez én vagyok;
versenyzel az idővel, félve, hogy egy kanyarban
letaszít az útról, vagy váratlanul
begyorsít, egy egyenes szakaszon eléd vág,
elillan előled, a hajad a szemedbe hull,
futsz izzadtan zihálva, de lépéseidből
méterről méterre fogy az erő,
mert eltűnt mellőled az értelem, eltűnt,
amivel s amihez mérhető
voltál a versenyben; iszod az időt egy
nagy korsóból, s úgy hiszed, soha nem fogy el,
de mintha lassan keseredne az íze,
és félsz, hogy akkor is inni kell,
ha már nem bírod, ha mint az epe, olyan lesz,
undorító és kiköpni való,
sűrű váladék; máskor arra gondolsz,
hogy kőtömb az idő, és nincs arra szó,
mekkora súllyal nyomja a vállad,
milyen zúzódásokat és sebeket
hurcolsz a testeden miatta, és tudod jól,
hogy lelökni magadról nem lehet;
kívül van az idő, fölötted és alattad,
melletted, előtted, mögötted, és
néha úgy látszik, amiben vergődsz, nem más,
mint menekülés és üldözés:
szöksz az idő elől, s van, hogy ő szökik előled,
mintha külön élnétek, pedig belül
is otthonos, ott gubbaszt, mindenről tud,
diktálja a ritmust kérlelhetetlenül;
az vagy, amitől félsz: az időből vagy,
a félelem tárgya és a félelem,
meg aki fél - egymáshoz illesztve
kirajzolja léted a három elem;
ha megállsz figyelve, és ütőeredre
tapasztod az ujjad, beláthatod,
hogy te vagy az idő, mely a testedbe zárva
sorolja kitartón a percet, a napot,
kanyarogva folyik, mindent behálóz,
és önmagába visszatér,
nem gyarapszik, nem fogy, nincs célja, csak lüktet,
ahogy áttetsző, kékes ereidben a vér.
Csengery Kristóf
AZ ÍRÁS MIRE JÓ?
Úgy vagyunk a kérdésekkel, mintha ruhák vagy ételek volnának. Felpróbáljuk őket - az egyik szűk, a másik éppen megfelel. Kóstolgatjuk - az egyik keserű, a másik túl édes. Ami engem illet, az óvatosan körülhatárolt, közepes vagy kis kérdésekhez vonzódom - áruházakban az ilyet M-mel vagy S-sel jelölnék. A nagyoktól viszont megriadok, kitérek előlük: úgy tapasztaltam, nem tudok velük mit kezdeni, lötyögnek rajtam. Ezért is tisztelem azokat, akik nem félnek az XXL-es kérdésektől, inkább bátran odaállnak elébük, készen a birkózásra.
Én már régen nem töprengek azon, miért írok. Ha valaki megkérdezné, azt válaszolnám: fogalmam sincs. Vagy talán azt: csak. Esetleg valami olyasmit, hogy amíg ír az ember, kívül kerülhet a való élet körein, távol lebeghet, egy meghatározhatatlan, másik világ vendégeként.
A januári Ligetben Rába György publikált egy verset, amelynek címében ott a tollforgatók számára legkényelmetlenebb kérdés: Az írás mire jó. Ne képzeljenek valami hosszú, veretes, filozófiai költeményt. Tizenöt soros szabad vers, amely világosan két részre tagolódik. Az egyszerű szavakban nem a súlyos probléma diadalmas megoldásának igényét érezni, inkább csendes rezignáltságot, méla töprengést. Mire jó az írás / szótári szavak artista gúlája / a szomszéd lakó fecsegéséből / salto mortale háló nélkül / éjjel fölkattintott lámpa fényénél / mállékony porladó papírra / egymás alá körmölt varázsigéim / mire jók... - Hát itt bizony nincs válasz, csak a kérdéssel való szembesülés, és még abban is inkább a kételyt érhetjük tetten, inkább a megvallott tétovaságot, mint bármiféle szilárd állítást, amelybe belekapaszkodhatnánk.
Ráadásul ezen a ponton a költő mintha szórakozottan el is hagyná az önmaga által kijelölt terepet. Valami másról kezd beszélni - nem a költészet értelméről és hasznáról, inkább születésének rejtelméről: berekesztve / betűimet boldogan levitálok / de vegyítésük arányát / ne kérdezd titkukat nem ismerem / bűbáj-mester szól belőlem / a papíron múltam titkosírása / és én túl sorompóimon / a papíron jövendők rejtvénye. A vers itt véget is ér. Látszólag az történt, hogy a költő elindult egy nagy kérdés nyomában, de aztán elkanyarodott, magára hagyta olvasóját egy másik területen. Először arról tépelődött, mire is jó az írás, ez a különös, irracionális tevékenység, de aztán témát váltott, és arról kezdett beszélni, hogy a vers még a saját alkotója előtt sem fedi fel teljesen önmagát.
Én azonban minél többször olvasom ezt a költeményt, annál inkább úgy érzem, Rába valójában nem tér el eredeti tárgyától, sőt, a vers végére, minden didaxist elegánsan mellőzve, a rejtjeles közlés tapintatával még a választ is felkínálja. Mert bár arra a kérdésre, hogy az írás mire jó, nincs felelet, egyet mégis biztosan tudhatunk: nap nap után találkozva a fehér papírral, folytatást keresve, sorokkal és szavakkal viaskodva újra és újra azzal szembesül a költő, ami a legfontosabb - a titokkal, a költészet felnyithatatlan fekete dobozával, amely még az alkotó előtt is zárva marad. A papíron múltam titkosírása [...] a papíron jövendők rejtvénye.
Nekem erről beszél Rába György verse: a találkozásról az Ismeretlennel.
Rába György Az írás mire jó
Mire jó az írás
szótári szavak artista gúlája
a szomszéd lakó fecsegéséből
salto mortale háló nélkül
éjjel fölkattintott lámpa fényénél
mállékony porladó papírra
egymás alá körmölt varázsigéim
mire jók berekesztve
betűimet boldogan levitálok
de vegyítésük arányát
ne kérdezd titkukat nem ismerem
bűbáj-mester szól belőlem
a papíron múltam titkosírása
és én túl sorompóimon
a papíron jövendők rejtvénye
forrás: Liget 2005. január 25. p.
Lénárd Sándor Egy nap a láthatatlan házban (részlet)
A reggel
Régi társasjáték az emberiséget két részre osztani. Az érdekessége, hány lehetősége van: feketékre s fehérekre, kizsákmányolókra és kizsákmányoltakra - vagy jövőjük alapján: mennyországra és pokolra ítéltetettekre. Akik a testet nézik, oszthatják schizothym Don Quijotékra, cyklothym Sancho Panzákra, akik a lelkekkel bíbelődnek, intro- és extrovertekre. Egyszerűbb az embereket szerencsésekre és pechesekre osztani. A rendbe szedő kategóriák sokasága már azt jelenti, hogy mindenki számtalanba tartozik, hogy egyik a másikból következik - aki fekete és kizsákmányolt, feltétlenül peches, de ettől még nyugodtan lehet extrovert - s hogy számtalan átmenet van, akik, mint a legszigorúbb határt is átlépő hermafroditák, mindkét lehetőséget egy személyben valósítják meg. A sokhoz ajánlok még egyet. Az emberiséget két részre osztani: azokra, akiket reggel felkeltenek, és azokra, akik addig alszanak, amíg maguk ébrednek elhalványuló, szétfoszló álmaikból. A második csoport tagjai ritkulnak.
Ez lenne a haladás? Azt hiszem, az ébresztőórák diktatúrája tehet a fáradt, ideges emberek szenvedéseiről. A végig nem álmodott álmok lemérhetetlenek, nem tűrnek számot, statisztikát - de döntően fontosak lettek volna. Tőlük függ a lélek egyensúlya. Csak a kialudt ember ébred mosolyogva. A telefon a gondolatokat tépi szét, az ébresztőóra az álmokat.
Az új-kaledóniai vademberekről olvastam, hogy halálos bűnnek tekintik az alvó ember ébresztését. Mondhatnám, mi vagyunk a sokkal vadabbak.
Jó helyre kerültem: addig alhatom, amíg a lassan erősödő napfényben az utolsó csillagokkal az utolsó álomvalóságokból szőtt világ képe elhalványul. A régi hangulatok, átcsoportosított emlékek csendesen térnek vissza napközi rejtekhelyükre. Jöhet az új emlékgyártó nap. Reggel van.
Csengery Kristóf
KEZDŐ ANGYAL
Ahogy a régi életet
elhagyva másikat tanul,
csak lassan fogja fel: lehet
járkálni láthatatlanul.
Ahogy a távolságokat
kiméri, kínos gonddal és
józanul bár, mindig marad
egy árnyalatnyi kétkedés
a mozdulatban. Ahogyan
munkához lát, egy-két hibát
még elkövet. Bizonytalan,
míg el nem hitte önmagát.
Csengery Kristóf
KÜLÖNBÉKE AZ ESŐCSINÁLÓVAL
„Ha tudtam volna…”
Éltem, mint bárki más. Tettem a dolgom,
jól, rosszul, ahogy lehetett,
hagytam peregni a lencsét a zsákból,
a múló éveket.
Nem fordultam utánuk, nem mondtam: „állj meg”,
nem számoltam, mennyi marad;
nem fontam az ébrenlétbe tarka
álom-szalagokat.
Dolgoztam. Küzdöttem is, ha kellett,
feszült bennem indulat, erő.
Ha ütöttek, ütöttem – nem nagyobbat,
mint amekkora járt. Az idő
gyúrt, formált közben. Észrevétlen
átalakult a táj
kívül-belül. Rügyezett benne tavasz és
pusztított benne aszály.
Egy napon felfigyeltem: halkan,
akár a verdeső
lepkeszárny, szemerkélni kezdett
bennem a savas eső.
Alig hallottam először: mintha távol
dúdolnának, tompa volt
és elmosódott – aztán rázendített,
harsányan, zengőn dalolt,
majd még sűrűbbre váltott, zuhogott kitartón,
s azóta el nem áll.
Tengődöm, mint akinek van lakása,
de magában nem talál
otthont. Menekülne, levetné
a testét, mint szakadt ruhát,
megtudni, hátha a testen kívül
jobb. Hátha jobb odaát.
S mert éreztem, sejtettem, hogy ki hozta
rám az ártó esőt,
elhatároztam, nekivágok,
és megkeresem őt:
a Másikat, az ikremet, aki kezdettől
velem és bennem él,
gubbaszt a sötétben, figyel feszülten,
nem bízik és nem remél,
csak elvet és megvet – engem, magát és
mindent, ami volt, ami van;
ha megszólal, mélyzöld epébe mártott
nyelvvel, haragosan
ítélve beszél. Vádolja a puszta
létet, eltöröl és visszavon,
szava homályos és durva, mint a rajzok
a városszéli gyárfalakon.
Szúrna, vágna és rúgna, nem nézve
se gyengét, se beteget –
a teremtményre ridegen pillant,
nincs benne szeretet.
Én ismerem őt, tudom róla,
amit nem tud senki más:
kapálózó, vad lénye egyetlen
elfojtott ordítás.
És mert fényben járó felemnek ő az
árnyékban ziháló másik fele,
békét nekem, beláttam, nem a semmivel kell
kötnöm, csakis vele.
Elindultam, leszálltam a mélybe,
Hozzá, az alfa-szint
tárnáiba, a könyvek pontos
útmutatása szerint.
Megtaláltam és megszólítottam:
„Te, aki én vagyok,
enyhülj meg, kérlek, szelídülj, ha lehet, mert
nem bírom már a sok
esőt. Szétmar a sav, elemészt. Ha igaz, hogy
ezt akartad, tényleg ezt,
hát sikerült. A baj bennem él már,
és nem tágít, nem ereszt,
kapaszkodik a húsomba, kitart hűséggel,
naponta mélyebbre ás,
nedvemmé vált, úgy látszik, ami belőled
fröccsent rám, a pusztulás.
Győztél. De adj egy esélyt nekem is még,
szeretnék hatni rád:
vond ki bensőmből csapataid, szüntesd meg
háborgó kémiád.
Amire eddig nemet mondtál, arra
mostantól mondj igent,
vedd szádba a szót, rágd meg a rostjait, és
ízlelgesd, mit jelent.
Dobd el a dacodat, fogadd el: színesebb,
mint ahogy látod, a kép.
Vagy ha kell a tagadás, csak annyit engedj,
én hadd legyek újra ép.
Legyen béke köztünk – bármi áron,
nincsen feltételem.
Szánj meg, ne fordulj el. Nézz rám, előtted
térdre ereszkedem.”
Csengery Kristóf
NEM ÉRTENÉK AZ ŐRÖK
Ha ajtó nyílna az idő falán,
s azon átlépve egy másik, egy titkos
létbe juthatnék, ahol tágasabb
a tér, s a helyzetekből lehetőség
terem, nem kényszer, attól kezdve úgy
lennék jelen, hogy minden engedelmes
mozdulat, minden szó, minden tekintet
megformálná túloldalt a maga
szabad párját. Nem értenék az őrök:
ez a rabszolga miért oly vidám,
miért nem fárad el, mi mosta le
arcáról a korábbi, elgyötört
vonást? Talán bosszankodnának is,
aztán legyintve mennének tovább.
Imre Flóra
VÁRAKOZÁS
várakozás mire senki se tudja az ősz a sötétebb
oldalon áll már nedvesség hideg és a lehulló
lomb aranyát barnára rohasztó dér meg a léptek
távolodók soha vissza se térők hátra se nézők
árnyékok kontúrtalanok a sötét alapon csak
alig látszók testtelenek borzongva a szélben
árnyékok meg-meglebbenve a szűkös idő mély
vágásában az összeszorított lapnyi jelenben
árnyékok bomló maradéka az egykori létnek
várakozás mire nincs más itt szorított az üresség
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)