Horváth Elemér MADÁRTÁVLAT


elvétve azért vannak még hírek
amik nem jók mégis üdítenek
afrikában kitör egy tűzhányó
kínában kiönt egy öreg folyó
s az emberek mentik életüket
ahelyett hogy egymást mészárolnák
ma afganisztán holnap magyarország
brutalizáló örök állapot
persze lehet hogy csak öreg vagyok
s a fatálisan kormos szemüveg
mindennek sötét árnyat ad
sírjak? megvonjam vállamat?
pessoa köszöntötte a napot
és brecht észrevette a varjakat

Bálint Endre Tépett felhők alatt

Lackfi János EGY MONDAT



Hol irodalom van, ott irodalom van
a pókháló közelében a légy a falonban
mint ólompára a forgalomban,
mint adalékanyag az italomban,
mely belém épül észrevétlen,
én szólok még, de már az ő nevében.


Hol irodalom van, ott irodalom van
feketén bólingató eperfalombban,
családmeleg alomban,
hol a kedves teste
ruhájából kivetkeztetve,
hideg ellen ív papírba burkolva –
s a rétegek közt mélyebbre hatolva
mindig újabb írott kötegekre
akad kezed, mely vágyna sejtmelegre.


Hol irodalom van, ott irodalom van
kávéház szegletén, születésnapomban.
Ringat a kézikönyvek anyaméhe,
s az anyakönyvek steril tintakéke,
pörögsz vissza oda, ahol a kezdet
minden anyát és minden fiat nemzett.


Hol irodalom van, ott irodalom van
a szállj dalomban és a szólj dalomban,
papíremberek papírszívébe bökve
papírhandzsár, s mi jajgatunk örökre.


Hol irodalom van, ott irodalom van
ütve általútnál csekély halomban,
megírja szerepét a hősnek,
ki minden betűtől erősebb,
szeretteinknél is ismerősebb,
ólom-vért izzad, ha merő seb.


Hol irodalom van, ott irodalom van
harmadik, negyedik birodalomban,
emlékezésben, mely vesztett csatákat
újra gondoltat, győzelemmel áltat,
s ha a szabadság lefejezve,
fogjunk egy újabb fejezetbe,
papírra nyomják semmi bérünket,
hős, aki tüntet, hős lesz, aki büntet.


Hol irodalom van, ott irodalom van
kiderült s elmismásolt titokban,
abban, ahogy a történelem aktáját
folyóba, folyóiratba darálják,
interneten a nép elébe tárják,
adattengerbe süllyednek a gályák,
fájukat holnap papírrá darálják,
hozzákavarva holtak tunikája,
ráróva tengeri csata krónikája.


Hol irodalom van, ott irodalom van
a rohanásban, forradalomban,
katonák fején papírcsákó,
kezükben a fegyvernek látszó
összegöngyölt újság vagy óság,
mulandóság, maradandóság,
ó, irodalmi mindenhatóság!


Hol irodalom van, ott irodalom van
az öt emelet magas könyvtoronyban,
hol könyv a fal, hol köbméter a mérték,
hol vérszegény lapon sápad a vérkép,
térképek alján bakarasz a lépték,
feledve, hogy azt élő lábak lépték.


Hol irodalom van, ott irodalom van
költözködési könyvdobozhalomban,
aluljáróbeli antikváriomban,
hol könyvlapokon vízjelként derengnek
az évtizedes olvasói nedvek,
börtönkönyvtárban, megyei könyvtárban,
hervadt könyvtárosnénik illatában,
kik könyvport szívnak és könyvport lehelnek,
könyvből olvassák, könyveket könyvelnek.


S ha hinnéd, hogy van menekülni odvad,
tudd, hogy magad is csak irodalom vagy,
ott van a félrecsúszott nyakkendőben,
s az ős-okban, az elfelejtett nőben,
kinek már csak rímeire emlékszel,
kit már leírtál több, mint elégszer:
nyakán bárányganéj betűgyöngy
vakít, akár az ékszer.


Mert hol irodalom van, ott irodalom van,
előszivárog DNS-ből vagy honnan.
A tükörből mögüled előbújnak
a múltak s a régit adják el veled újnak,
Szindbádok a te szájaddal beszélnek,
vámpír-hősök veszik bérbe a véred,
helyettük szólsz, és ha saját szavad van,
más mosta már meg lábát a szavadban.


Hol irodalom van, ott irodalom van,
ott kedvesed szemében téma lobban,
szemed villan, mikor valaki szenved,
a ceruzát máris hegyezni kezded,
és beledöföd, épp a fájó pontba,
itt bárki szól, minden mikrofonpróba.


Ha gyerek nyaggat, adnál neki kekszet,
a gyermekszájat papírlapra jegyzed,
figyeled léptét botló öregeknek,
hátha elesnek,
mind érdekes kísérlet,
hisz író soha nem kap sérvet,
ha terheket hőseivel emeltet.


Ebédkor tányérod mellé letéve
a nyitott könyv, és nincsen soha vége,
betűt eszel, iszol, az esti fénykéve
alatt a könyvek löknek álomba végre,
és álmodban tovább olvasod-írod
a sorokat, a polcon már vár a sírod,
egy üres könyvhely, feketén világít,
míg becsúsztatják léted keménytábláit,
koporsódat, a hely kitüntet és eltüntet,
az ábécé magába nyel mindünket,
s a polcon vágyjuk szívdobogva egyre,
hátha egy olvasókéz közeledne.


Hol irodalom van, ott irodalom van
a túlvilági jutalomban,
hogy majd halálod után felfedeznek,
és Bibliaként bújják könyved ezrek,
sebaj, ha már nem éred ezt meg:
feltámadásoddal revolvereznek.


Korniss Dezső Horizontális-vertikális XI., Egyensúly, 1975

Bakucz József IKON


a dal törik ezer darabban hull a kőre
csillagok csörömpölve kacagnak
alkony sekély vizében őrjöngve zongorázik
sápadt medúza

óriás zsebóra jár a levegőben
utcák zegzugából kihámozzák a sorsot
türelmetlen mozdony ketyeg a folyosón kint
készülj az útra

a szív folyton törik ezer darabra hullva

*
a vers a Kövesedő ég c. kötetből való, magyar műhely, Párizs, 1973

Bálint Endre Tárgyaim, 1973

Horváth Elemér BAKUCZ


a kankalin sugárúton lakott
egy öreg amerikai faház
emeletén s két házasság között
magányosabban mint a csillagok
páris mögötte volt már s budapest
ámbár nem tudta hogy véglegesen
egész lényéből dőlt az idegen
a nem e világból való talán
a briliánsra emlékeztetett
az érzéketlen hideg ragyogás
amíg pénze tartott nem dolgozott
verseket írt elszántan magyarul
s készült a jövőre mint mind akik
fiatalok és halhatatlanok

forrás: HOLMI 2002. október, 1308.p.

Hildegard von Bingen Spiritus Sanctus








Kemenczky Judit (1948 - 2011)



Költő, festő, műfordító vagyok, akinek térben és időben különböző földrészek különböző országai adtak otthont és jelentettek menedéket. Egyetemi és magántanulmányaim során különös hangsúlyt kapott a Távol-keleti kultúrák irodalma, vallásfilozófiája, a művészet és a hitvilág. Középkori japán nyelvből (XIV-XV. sz.) No-drámákat, misztérium darabokat fordítottam. Az európai középkorból (XIII. sz.) Hildegard von Bingen német vizionárius szent, orvos, természettudós, költő és zeneszerző SCIVIAS, "Tudd az utakat" 3 kötetes művéből fordítottam egy kötetet.



Mestereimnek vallom a nagy keresztény és buddhista, nyugati és keleti tanítókat, misztikusokat és művészeket, azokat, akiknek a munkáit tanulmányoztam, vagy fordítottam, valamint azokat is, akiket korunk nagymestereinek tartanak és azokat is, akik semmilyen nevet nem szereztek maguknak, nem szentek, nem mesterek, ismeretlenek a művészek, művészetek világában, csak szeretetre méltó emberek, és ily módon talán a legnagyobb katást gyakorolták az életemre.



Az ősi kultúrák iránti vonzalmam ellenére sohasem vágytam más, letűnt korok kultúr- és hitvilágában újjászületni. Egyszerre vagyunk a profán, ugyanakkor a szakrális világ-tér vándorai, akiknek egy meghatározott tér meghatározott idejében adatott meg az a tapasztalati lehetőség, amelyet egy szóban összefoglalva: életnek nevezünk.

Feltételezhetően senki sem léphet ki a korából, az egyedül rászabott és méretezett feladat beteljesítéséhez saját "kulcsa" van és ez a kulcs Ő maga; lehetőségei az élettér és idő körülötte, ha úgy tetszik akár egy "magasabbrendű életforma, létforma" eléréséhez.

*

forrás: a NapFutók c. prózaverskötet melléklete.

Íves könyvek sorozat, Nyomdacoop kiadó, Budapest, 1996.




Hildegard von Bingen - Kyrie Eleison







Weöres Sándor [ Előbb a part...]



Előbb a part fogyott el,
aztán az éj,
aztán az üresség
s ami eztán volt,
ott kezdődött.

Bálint Endre Pohár, 1973

Forgách András - 76. történet az AKI NINCS c. kötetből



A barátságról (apokrif)

Nem mindig az kapja vissza, aki adta, nem mindig azt kapod vissza, amit adtál, de még hosszú távon sem egyenlítődnek ki ezek a dolgok, ám a barátság mégis fennáll (vagy nem áll fenn).



Anna Margit Együtt (Fehér és fekete), 1948


Ludwig Wittgenstein - 1 mondat (meg még egy)



Az embert gyakran becsapja egy szó. Például az a szó, hogy tudni.



Anna Margit Harsonás

Janwillem van de Wetering könyvéből



Janwillem van de Wetering keresve a bölcsességet és a nyugalmat, 26 évesen Japánba utazott. A kiotói zen mester, aki elfogadta tanítványának, a föltett kérdésre, van-e az életnek értelme, vagy nincs, a következőt felelte : "Tudnék válaszolni arra, amit kérdeztél. Mégsem válaszolok, mert nem értenéd meg.

Figyelj ide. Képzeld el, hogy szomjas vagy, és szeretnél egy csésze teát. Nekem van teám, és öntenék is szívesen, de nincs csészéd. Nem önthetem a teát a markodba, mert megégetlek vele. A földre sem önthetem, mert csak a szőnyeg lesz foltos. Kell, hogy legyen csészéd, amit magad formálsz ki önmagadban az itt megtanultak által.
"

forrás: Janwillem van de Wetering AZ ÜRES TÜKÖR -tapasztalatok egy zen kolostorban- Editio M Kiadó, Szentendre, 1999

Bálint Endre Harsonás

Rjókan Taigu verse



Mikor köröskörül az ezer csúcsra leszáll a sötét
lehunyom szemem
És súlyát veszíti az ember lét megannyi gondja-baja
Néma alak a magányos ablak alatt
keresztbe tett lábbal ülök és meditálok
Füstölőpálcám lassan leég
a hosszú, fekete éjben
És vékony ruhámat belepi a hideg harmat
Aztán felállok a földről
járok egyet a kertben
Pályájának legmagasabb pontjára ér az őszi telehold
Oravecz Imre fordítása


Karancs-Medves 2011. 08. 15. 21:19


forrás: webkamera


Rjókan Taigu verse


Magányos gyalogút a miriád fa közt
Ezer, ködben úszó hegytető
Még nincs ősz, de itt már
hullanak a falevelek
Nem esett eső
De a sziklatömbök mindig nedvesek
Kosárral kezemben gombázni megyek
Vagy egy kövek közt fakadó forrásnál
megtöltöm vizeskulacsomat
Soha senki nem talál ide
Legfeljebb csak ki eltéved


Oravecz Imre fordítása









Tandori Dezső "TANDORI DEZSŐ"


A leszámolás, 1–14-ig

Nem kell senki. Magam se kellenék
magamnak. S így nincs is senki. Csupán volt.
Már jelenléte is ennyi: kitáncolt
a színről. Sok volt, kevés volt, elég.

Hogy emlék-házam én lakom: kiét?
A konkrétumokat, akár a kámfort,
eltünteti valami, ami rám forrt,
törvényszer irtja véletlenszerét.

Egy kínos részlet van: hogy részletek
vannak. Egész jól elmegy mind a többi,
bár hitvány egész annak, ami nincs, hogy

bármi is van kívüle, nem-levőn. Mi
nem-levő? Ő. Az. És ez rontja meg,
azt, ami jól csak abban áll, ha megrogy.

Macuo Basó haikuja






Hiába van nyár,
az egylevelű páfrány
csak egylevelű.

Tandori Dezső fordítása



Bálint Endre Linódúc 1.


Szécsi Margit TÖRTÉNELEM


Tér, öletnem.
Lőtér, menet.
Rémlő tente
élnem töret.
Lemérte önt.

Egy régi katonadal - Cseh Tamás előadásában




Nem látlak én téged többé, soha soha sem,
Hiszen te látod, teérted könnyes a szemem.
Nevemet hiába mondod, könnyedet hiába ontod,
Harcok mezején, valahol te tőled távol,
Ott ahol senki sem gyászol, ott halok meg én.

Nem lesz egy tenyérnyi zöld hely, puszta síromon,
Elesett katonák teste lesz a vánkosom.
Ahová le fognak tenni, síromra nem borul senki,
Senki aki él, tavasz sem fakaszt rám zöldet,
Elhordja rólam a földet, messze majd a szél.

Tandori Dezső haikuja


Széthulltam arra
az egy darabra, ami
mindig is voltam.










Győrffy Ákos A kútkáván


Annának

Mindenek előtt a saját idegenségemmel kellene kezdenem valamit. Legkorábbi emlékeim között is rábukkanok olyanokra, amelyek erről a hasadtságról adnak hírt. Mintha egy végtelenül finom, de épp ezért áthatolhatatlan függöny választana el önmagamtól és mindattól, ami a testem határain kívül fekszik. De már a testem is. Egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy a testemre a sajátomként tekintsek. De akkor mégis kié, ha nem én birtoklom.

Talán három éves lehetek, a vastag mohapárnával benőtt kútkáván üldögélek a kertben. Május van, vagy június eleje, a virágok teljes pompájukban mindenütt. Egy meztelencsigát nézek, ahogy a mohaszőnyegen kel át, odébb az öreg kandúr alszik a veranda hű­vös téglapadlóján. Bárányfelhők. A Hegyes-tető felől jönnek, ez tartósan jó időt jelez. Ezt persze akkor még nem tudom, csak később avat be anyám a folyóvölgy fölötti felhőmozgások titkaiba. Ahogy azt sem tudom még, hogy ő is a saját idegensége fölött érzett permanens kétségbeesését palástolja mindazzal, amit az életének nevezhet. A veranda téglapadlóján időnként megjelenik egy sötétebb folt, és akkor tudható, hogy egy-két napon belül esni fog. Olyan rendszerek működésének erőtereiben élünk, amelyekről az égadta világon semmit nem tudunk. Az öreg kandúr sem érti, viszont egész lényével benne van, és mindaz, ami bizonytalanná tehetné, hiányzik belőle. A kútkáva faragott kövei a legnagyobb nyárban is hidegek, ami nem csoda, hisz amit megtartanak, az örök sötétségre és elfeledettségre van ítélve. A kutat két félkör alakú malomkő fedte, apám egyszer valamiért kissé odébb húzta az egyiket, így ha ráhasaltam, leláttam valameddig a kútba. Dél körül volt a legjobb, amikor a nap egy rövid időre bevilágított a keskeny résbe. A legnagyobb titokban néztem le mindig a résen át, hogy még véletlenül se lásson meg senki. Nem akartam, hogy bárki is tanúja legyen annak, ahogy elmélyülten figyelem magam. Amikor először néztem bele a páfrányillatú sötétségbe, azonnal tudtam, hogy ez az egyetlen hely a világon, amely otthonos lehet a számomra. Nem volt semmi más, ami ilyen erővel adta volna tudtomra, hogy mi vagyok valójában.

Mindez akkoriban nem tudatosan volt jelen bennem, húsz évnek kellett eltelnie, amíg rájöttem, mit is kerestem ott az orgonabokor mögött, a kútnál. Hogy mit akartam ott megpillantani a mélyben. És hogy miért épp a sötétség és a mélység kellett ehhez a gyerekkori rítushoz.

Az idegenség megtapasztalásán és intenzív átélésén keresztül vezet az út a másik idegenségéig. Sosem hittem abban, hogy a másik ember megismerhető. Hogyan is hihetném, amikor önmagamról sem tudok semmit. A másik idegenségének megtapasztalása, a megme­rítkezés a másik idegenségében mégis az egyetlen út, amely elvezethet a labirintus feltételezett kijáratáig. Franz Baader német filozófus írja valahol, hogy az ősbűn mibenlétét valószínűleg azért nem tudjuk meghatározni, mert már annyira belénk épült, hogy képtelenek vagyunk felismerni. Azt gyanítom, hogy ez az ősbűn összefüggésben lehet azzal az idegenség-érzettel, ami mindnyájunkban ott lappang. Van valami, ami nem enged bennünket önmagunk közelébe, ami még attól is megfoszt bennünket, hogy megtudjuk, kik vagyunk. Ez a valami azonban nem kívülről jön, nem átokként csap le ránk. Saját lényünkben hordjuk, velünk érkezett ide. A megváltás nem lehet más, mint ennek az idegenségnek a felszámolása.

Évekkel később apám elkezdte a kútba vezetni a szennyvizet. Ha megtelt a derítő, a maradékot a kútba továbbította a bombára hasonlító orosz búvárszivattyú. A világnak az az egyetlen pontja is eltűnt, amelyre otthonként gondolhattam, ahol egyfajta anti-Narcis­susként a saját ismeretlen arcomat néztem oly sokáig. Pöcegödörré változott. Nem is történhetett volna másként. Utólag hálás vagyok ezért apámnak, mert megfosztott egy halálos illúziótól. Hogy azt higgyem, van otthon. Mert nincsen, itt biztosan nincs. Ez itt nem az. Az a három éves gyerek abban az eltűnt időben sokkal jobban tudta ezt, mint én.
forrás: Vigilia
* * *
Győrffy Ákos legújabb írása a literán







Győrffy Ákos NÉGY MONDAT A HEGYRŐL ÉS A TÓRÓL


(Kő-pataki-tó, Magas-Tátra, 2004. november)

Azt kéne látnom, ami előttem van, de nem azt látom,
hanem valami egészen mást, azt, amit képzelek.


Szorosan a kövekhez tapadnak, nem fölfelé,
hanem vízszintesen terjeszkednek, talán mert
agyonnyomná őket az ég, ha fölfelé, a nagyon közeli ég,
a kúszófenyők térdig érő erdői kétoldalt az út mellett,
talán tényleg az ég súlya miatt, és akkor csak lapulni,
szorosan a kövekhez, arccal a kőnek.


Nem lehet felbecsülni a távolságokat, a közel nem közel,
a távol nem távol, az itt nem itt, az ott nem ott,
nem távolodom és nem közeledem,
nem érek oda és nem hagyom el, csak megyek és figyelem,
ahogy nem mozdulok el.


A szél teste a tó, ahogy odaér a tó fölé és megkapja a testét,
ahogy testté lesz a szél, a tó felszínén az üresség a teste,
az üresség a fodrozódások közeiben.

Bach : Goldberg-variációk (1/32) Grigorij Sokolov előadásában



*


1965-ben készült Maár Gyula lírai beszélgetése Pilinszky Jánossal.
Köszönet annak, aki föltette!