Mezei András
N-edik bugyor Dante poklából
Ahol a "szellem napvilága"
a saját szellemét kizárja,
becsapatnak a becsapók,
megcsalatnak a csalók,
hol a gépezet csavarja
a csavaróját is csavarja,
s máris mártírként tisztelendő
a feljelentett feljelentő,
hol az álíró álírót,
elhárító az elhárítót,
más babáját a más babája,
holló a hollónak szemét vájja,
a fölbukók lefelé buknak,
a lebukók fölfelé buknak,
ahol a b ő s é g k o s a r á b ó l
mindenki egyaránt lophat,
magát árkolja el az árok;
Jézust verik ki a kufárok,
taszítóján taszít a hinta:
befalaz Kőmíves Katinka...
Ahol ártónak árt az ártó,
ott van az igazi Eldorádó.
Hol a nyíltság maga is álca,
hol a buta a butát játssza,
hol a legelső igaz szóért
felköti a hóhér a hóhért,
színi-plakát néz önmagára,
fantomország fantomországra.
forrás: Élet és Irodalom, 1980. augusztus 30.
a saját szellemét kizárja,
becsapatnak a becsapók,
megcsalatnak a csalók,
hol a gépezet csavarja
a csavaróját is csavarja,
s máris mártírként tisztelendő
a feljelentett feljelentő,
hol az álíró álírót,
elhárító az elhárítót,
más babáját a más babája,
holló a hollónak szemét vájja,
a fölbukók lefelé buknak,
a lebukók fölfelé buknak,
ahol a b ő s é g k o s a r á b ó l
mindenki egyaránt lophat,
magát árkolja el az árok;
Jézust verik ki a kufárok,
taszítóján taszít a hinta:
befalaz Kőmíves Katinka...
Ahol ártónak árt az ártó,
ott van az igazi Eldorádó.
Hol a nyíltság maga is álca,
hol a buta a butát játssza,
hol a legelső igaz szóért
felköti a hóhér a hóhért,
színi-plakát néz önmagára,
fantomország fantomországra.
forrás: Élet és Irodalom, 1980. augusztus 30.
Győrffy Ákos JUAN DOLORES
Én egy odaadó semmi vagyok, mondta Juan
Dolores papago indián, hogy kinek és mikor,
azt elfelejtettem, nem is érdekes, de ezt
mondta, valaki feljegyezte, nehezen és
görcsösen indul a futás reggelente, a
partmenti úton többnyire fúj a szél,
eleinte nem nagyon mertem elindulni, mert
mindig van néhány sétáló, ismerősök is
olykor, rájuk kell néznem, köszönni, milyen
nehéz ránézni egy emberre, az idegenségük
szinte lebénít, próbálok mosolyogni, gyorsan
a hátuk mögé kerülni, ez sosem ment,
természetes hangon beszélni valakivel, nem
is tudom milyen a természetes hangom,
milyenek lehetnek a természetes mozdulataim,
aztán néhány száz méter után, már az ártéri
erdő meghagyott fái között, elkezdek másképp
lélegezni, valamivel könnyebbnek érzem a
testem, jó esetben nem gondolok semmire, csak
újabban Juan Doloresre, megpróbálok csak rá
gondolni, és van egy pont, általában az utolsó
fél kilométer elején, amikor megszűnik a
gondolkodás, nem kell a légzésemre sem
figyelnem, Juan Dolores mondata pedig, úgy
tűnik legalábbis, mintha körbevenne,
pontosabban mintha a kopaszodó jegenyékbe és
a folyó látványába költözne, ott van, mindenben
ott, ott is volt mindig talán, talán igen, talán
nem, nem tudom, de vigasztaló ilyenkor hinni
ebben.
Dolores papago indián, hogy kinek és mikor,
azt elfelejtettem, nem is érdekes, de ezt
mondta, valaki feljegyezte, nehezen és
görcsösen indul a futás reggelente, a
partmenti úton többnyire fúj a szél,
eleinte nem nagyon mertem elindulni, mert
mindig van néhány sétáló, ismerősök is
olykor, rájuk kell néznem, köszönni, milyen
nehéz ránézni egy emberre, az idegenségük
szinte lebénít, próbálok mosolyogni, gyorsan
a hátuk mögé kerülni, ez sosem ment,
természetes hangon beszélni valakivel, nem
is tudom milyen a természetes hangom,
milyenek lehetnek a természetes mozdulataim,
aztán néhány száz méter után, már az ártéri
erdő meghagyott fái között, elkezdek másképp
lélegezni, valamivel könnyebbnek érzem a
testem, jó esetben nem gondolok semmire, csak
újabban Juan Doloresre, megpróbálok csak rá
gondolni, és van egy pont, általában az utolsó
fél kilométer elején, amikor megszűnik a
gondolkodás, nem kell a légzésemre sem
figyelnem, Juan Dolores mondata pedig, úgy
tűnik legalábbis, mintha körbevenne,
pontosabban mintha a kopaszodó jegenyékbe és
a folyó látványába költözne, ott van, mindenben
ott, ott is volt mindig talán, talán igen, talán
nem, nem tudom, de vigasztaló ilyenkor hinni
ebben.
Bertolt Brecht A Jóisten csomagja
Hozzátok közelebb a széketeket s a teátokat a kályhához, a rumról se feledkezzetek meg. Jobb a meghitt meleg, ha már hideg időkről mesélünk.
Vannak emberek, főképp bizonyos hordozatú férfiak, akik elhárítanak mindenféle érzelgősséget, s a karácsonnyal kapcsolatban erős az averziójuk. Én legalább egy karácsonyt valóban mélyen őrzök az emlékezetemben. 1908 ünnepestéje volt Chicagóban. November elején érkeztem meg Chicagóba, s mindjárt mondták is nekem, amíg az általános helyzetről tájékozódtam, ez lesz a legzordabb tél, amit e különben is elég kellemetlen város csak megélhet. Megkérdeztem, mik a kilátásai egy kazánkovácsnak, s mondták, kazánkovácsnak itt semmi esélye, s amíg félig-meddig elfogadható hálóhely után jártam, mindent túlságosan drágának találtam. Ezt elég sokan megtapasztalták 1908 telén Chicagóban, akármi volt is a foglalkozásuk.
A szél meg undokul fújt át a Michigen-tavon a városra decemberben, s a hónap vége felé még egy csomó húscsomagoló üzem is becsukta kapuit, a munkanélküliek egész áradatát döntve így az utcára.
Napra nap végigkóboroltuk valamennyi városnegyedet, munkaalkalomra vadászva kétségbeesetten, s örültünk, ha esténként valamelyik szűk, kimerült emberekkel zsúfolt kiskocsmában meghúzódhattunk a vágóhidak környékén. Itt legalább megvoltunk a melegen, s nyugodtan elnyújtózkodhattunk. Üldögéltünk, amíg csak lehetett, egyetlen pohár whisky mellett, s napközben minden aprópénzünket megtakarítottuk erre a whiskyre, s ebben még a jó meleg, a lárma s egy-egy jókománk is bennefoglaltatott, minden, ami a reménykedésünkből még megmaradt.
Ennek az évnek a karácsonyestéjén is itt üldögéltünk, s a kiskocsma még zsúfoltabb volt, mint rendesen, a whisky még vízízűbb, a publikum még elkeseredettebb. Nyilvánvaló, sem a társaság, sem a kocsmáros nem volt túlságosan ünnepi hangulatban, ha már a vendégsereg egyetlen problémája az volt, hogyan húzza ki egyetlen pohár whiskyvel az időt hajnalig, a kocsmárosnak meg minden problémája, hogy megszabaduljon azoktól, akik előtt egész időn át csak üres pohár áll.
Tíz óra körül azonban beállított két vagy három legény, ördög tudja, melyik szél fújta ide őket, volt néhány dollár a zsebükben, s mivel ünnepeste járta, s az elérzékenyülés benne a levegőben, meghívták az egész társaságot, ürítsünk együtt néhány pohár whiskyt. Öt perc múlva az egész kocsma a feje tetejére állott. Mindenki újabb whiskyért szaladt (s nagyon ügyeltek, hogy a töltés a vonalig, vagyis korrekt legyen), az asztalokat összetolták, egy agyonfagyottnak tetsző lányt megkértek, táncoljon el egy cakewalkot, közben az ünneplő társaság tenyerét összeverve tapsolt hozzá. De mondjam-e, az ördögnek alighanem benne volt mindebben a kátrányos keze, sehogy sem támadt igazi, bensőséges hangulat.
Bizony, legalábbis kezdetben a rendhagyó bolydulásnak szinte gonosz karaktere volt. Gondolom, attól is, hogy az ajándékitalt kénytelen-kelletlen fogadtuk mégiscsak, s ez mindannyiunkat ingerültté tett. A karácsonyi hangulat szítóira sem néztünk épp barátságos szemmel. Már az első pohár ingyen whisky után tervet kovácsoltunk, igazi karácsonyi ajándékozáson, hogy úgy mondjam, nagyobb stílű ajándékozási vállalkozáson kezdtük törni a fejünket.
Mivel ajándéktárgyaknak aligha lettünk volna bővében, inkább a megajándékozottakhoz illő tárgyakat választottunk, talán még mélyebb értelmet is kölcsönöztünk ezzel az ajándékozásnak.
A kocsmárosnak kübli szennyes hólét hoztunk be odakintről, volt ott belőle elég, tartson ki ilyenformán a maradék whiskyje az új esztendőig. A pincérnek ócska, horpadt konzervdobozt ajándékoztunk, legyen legalább egy értékes darab a szervizében, s a lokálhoz tartozó lánynak csorba zsebkést, hadd kaparja le vele arcáról a tavalyi púderréteget.
Minden ajándékot, talán leszámítva a megajándékozottat, nagy ovációval fogadta a társaság. S aztán következett a fő élvezet.
Volt ugyanis köztünk egy férfi, akinek valamiképp valami gyönge pontja lehetett. Minden este itt ült, s akiknek orruk volt ehhez, bizonyosra vették, bármilyen közömbösnek mutatkozik is az illető, bujkál benne valami riadalom minden iránt, s ez csakis a rendőrséggel függhet össze. Akárki láthatta, nem érzi jól magát a bőrében.
Ennek a férfinak valami egészen különöset eszeltünk ki. Régi címkönyvből, a kocsmáros hozzájárulásával, azt a három lapot tépkedtük ki, amelyen csupa rendőrségi cím sorjázott, gondosan becsomagoltuk egy újságba, s odavittük a csomagot a férfinak.
Hatalmas csönd támadt, mihelyt átnyújtottuk. A férfi bizonytalanul kézbe vette a csomagot, s kissé meszes mosollyal nézett föl ránk. Észrevettem, ujjai miképpen motoznak a csomagon, hogy még fölnyitás előtt megállapítsa, mi lehet benne. De aztán kapkodva fölnyitotta.
S most különös dolog történt. A férfi épp a zsineggel bajlódott, amilyennel a csomag össze volt kötözve, amikor pillantása, látszólag révetegen, az újságlapra esett, amelybe mi a címkönyv kitépett lapjait összehajtogatva belerejtettük. Pillantása egyszeriben már nem is volt olyan réveteg. Lesoványodott teste (hórihorgas alakja volt) szinte az újságlap köré görnyedt, arcát mélyen odahajtva olvasott. Soha, se előtte, se azután, embert így olvasni nem láttam. Egyszerűen nyelte magába, amit olvasott. Azután fölnézett. S én megintcsak, se előtte, se azóta, így ragyogni embert nem láttam, mint ezt.
"Azt olvasom éppen itten ebben az újságban", mondta berozsdált, nehezen fegyelmezhető hangján, amely most nevetséges ellentétben volt sugárzó arcával, "hogy ez az egész ügy egyszerűen rég föl lett derítve. Ohióban bárki tudhatja, nekem ehhez az egészhez egyszerűen semmi közöm nem volt." S aztán csak nevetett.
S mi mindannyian ámulva álltunk, mivel egészen mást vártunk, s alig fogtuk föl, vádolhatták valamivel ezt az embert, s most, épp ebből az újságból tudta meg, ártatlannak nyilvánították - egyszer csak teli torokból, teljes szívünkből hahotázni kezdtünk, együtt vele, s ezzel hatalmas tombolásba fordult az ünnepünk, minden keserűségünkről megfeledkeztünk, feledhetetlen karácsonyeste lett belőle, reggelig tartott, s valahogy mindenki megbékélt.
S ebben az egyetemes nagy békességben aztán már mit se számított, hogy ezt az újságlap-dolgot aligha mi, maga a Jóisten találta ki.
Kalász Márton fordítása
forrásVannak emberek, főképp bizonyos hordozatú férfiak, akik elhárítanak mindenféle érzelgősséget, s a karácsonnyal kapcsolatban erős az averziójuk. Én legalább egy karácsonyt valóban mélyen őrzök az emlékezetemben. 1908 ünnepestéje volt Chicagóban. November elején érkeztem meg Chicagóba, s mindjárt mondták is nekem, amíg az általános helyzetről tájékozódtam, ez lesz a legzordabb tél, amit e különben is elég kellemetlen város csak megélhet. Megkérdeztem, mik a kilátásai egy kazánkovácsnak, s mondták, kazánkovácsnak itt semmi esélye, s amíg félig-meddig elfogadható hálóhely után jártam, mindent túlságosan drágának találtam. Ezt elég sokan megtapasztalták 1908 telén Chicagóban, akármi volt is a foglalkozásuk.
A szél meg undokul fújt át a Michigen-tavon a városra decemberben, s a hónap vége felé még egy csomó húscsomagoló üzem is becsukta kapuit, a munkanélküliek egész áradatát döntve így az utcára.
Napra nap végigkóboroltuk valamennyi városnegyedet, munkaalkalomra vadászva kétségbeesetten, s örültünk, ha esténként valamelyik szűk, kimerült emberekkel zsúfolt kiskocsmában meghúzódhattunk a vágóhidak környékén. Itt legalább megvoltunk a melegen, s nyugodtan elnyújtózkodhattunk. Üldögéltünk, amíg csak lehetett, egyetlen pohár whisky mellett, s napközben minden aprópénzünket megtakarítottuk erre a whiskyre, s ebben még a jó meleg, a lárma s egy-egy jókománk is bennefoglaltatott, minden, ami a reménykedésünkből még megmaradt.
Ennek az évnek a karácsonyestéjén is itt üldögéltünk, s a kiskocsma még zsúfoltabb volt, mint rendesen, a whisky még vízízűbb, a publikum még elkeseredettebb. Nyilvánvaló, sem a társaság, sem a kocsmáros nem volt túlságosan ünnepi hangulatban, ha már a vendégsereg egyetlen problémája az volt, hogyan húzza ki egyetlen pohár whiskyvel az időt hajnalig, a kocsmárosnak meg minden problémája, hogy megszabaduljon azoktól, akik előtt egész időn át csak üres pohár áll.
Tíz óra körül azonban beállított két vagy három legény, ördög tudja, melyik szél fújta ide őket, volt néhány dollár a zsebükben, s mivel ünnepeste járta, s az elérzékenyülés benne a levegőben, meghívták az egész társaságot, ürítsünk együtt néhány pohár whiskyt. Öt perc múlva az egész kocsma a feje tetejére állott. Mindenki újabb whiskyért szaladt (s nagyon ügyeltek, hogy a töltés a vonalig, vagyis korrekt legyen), az asztalokat összetolták, egy agyonfagyottnak tetsző lányt megkértek, táncoljon el egy cakewalkot, közben az ünneplő társaság tenyerét összeverve tapsolt hozzá. De mondjam-e, az ördögnek alighanem benne volt mindebben a kátrányos keze, sehogy sem támadt igazi, bensőséges hangulat.
Bizony, legalábbis kezdetben a rendhagyó bolydulásnak szinte gonosz karaktere volt. Gondolom, attól is, hogy az ajándékitalt kénytelen-kelletlen fogadtuk mégiscsak, s ez mindannyiunkat ingerültté tett. A karácsonyi hangulat szítóira sem néztünk épp barátságos szemmel. Már az első pohár ingyen whisky után tervet kovácsoltunk, igazi karácsonyi ajándékozáson, hogy úgy mondjam, nagyobb stílű ajándékozási vállalkozáson kezdtük törni a fejünket.
Mivel ajándéktárgyaknak aligha lettünk volna bővében, inkább a megajándékozottakhoz illő tárgyakat választottunk, talán még mélyebb értelmet is kölcsönöztünk ezzel az ajándékozásnak.
A kocsmárosnak kübli szennyes hólét hoztunk be odakintről, volt ott belőle elég, tartson ki ilyenformán a maradék whiskyje az új esztendőig. A pincérnek ócska, horpadt konzervdobozt ajándékoztunk, legyen legalább egy értékes darab a szervizében, s a lokálhoz tartozó lánynak csorba zsebkést, hadd kaparja le vele arcáról a tavalyi púderréteget.
Minden ajándékot, talán leszámítva a megajándékozottat, nagy ovációval fogadta a társaság. S aztán következett a fő élvezet.
Volt ugyanis köztünk egy férfi, akinek valamiképp valami gyönge pontja lehetett. Minden este itt ült, s akiknek orruk volt ehhez, bizonyosra vették, bármilyen közömbösnek mutatkozik is az illető, bujkál benne valami riadalom minden iránt, s ez csakis a rendőrséggel függhet össze. Akárki láthatta, nem érzi jól magát a bőrében.
Ennek a férfinak valami egészen különöset eszeltünk ki. Régi címkönyvből, a kocsmáros hozzájárulásával, azt a három lapot tépkedtük ki, amelyen csupa rendőrségi cím sorjázott, gondosan becsomagoltuk egy újságba, s odavittük a csomagot a férfinak.
Hatalmas csönd támadt, mihelyt átnyújtottuk. A férfi bizonytalanul kézbe vette a csomagot, s kissé meszes mosollyal nézett föl ránk. Észrevettem, ujjai miképpen motoznak a csomagon, hogy még fölnyitás előtt megállapítsa, mi lehet benne. De aztán kapkodva fölnyitotta.
S most különös dolog történt. A férfi épp a zsineggel bajlódott, amilyennel a csomag össze volt kötözve, amikor pillantása, látszólag révetegen, az újságlapra esett, amelybe mi a címkönyv kitépett lapjait összehajtogatva belerejtettük. Pillantása egyszeriben már nem is volt olyan réveteg. Lesoványodott teste (hórihorgas alakja volt) szinte az újságlap köré görnyedt, arcát mélyen odahajtva olvasott. Soha, se előtte, se azután, embert így olvasni nem láttam. Egyszerűen nyelte magába, amit olvasott. Azután fölnézett. S én megintcsak, se előtte, se azóta, így ragyogni embert nem láttam, mint ezt.
"Azt olvasom éppen itten ebben az újságban", mondta berozsdált, nehezen fegyelmezhető hangján, amely most nevetséges ellentétben volt sugárzó arcával, "hogy ez az egész ügy egyszerűen rég föl lett derítve. Ohióban bárki tudhatja, nekem ehhez az egészhez egyszerűen semmi közöm nem volt." S aztán csak nevetett.
S mi mindannyian ámulva álltunk, mivel egészen mást vártunk, s alig fogtuk föl, vádolhatták valamivel ezt az embert, s most, épp ebből az újságból tudta meg, ártatlannak nyilvánították - egyszer csak teli torokból, teljes szívünkből hahotázni kezdtünk, együtt vele, s ezzel hatalmas tombolásba fordult az ünnepünk, minden keserűségünkről megfeledkeztünk, feledhetetlen karácsonyeste lett belőle, reggelig tartott, s valahogy mindenki megbékélt.
S ebben az egyetemes nagy békességben aztán már mit se számított, hogy ezt az újságlap-dolgot aligha mi, maga a Jóisten találta ki.
Kalász Márton fordítása
Oravecz Imre EMLÉKEZTETŐ
Tél, hó, hideg,
délután, csönd,
egyedül a házban,
sötétedés előtt tíz perccel,
hirtelen megszólal az ablak előtti berkenyén egy
feketerigó,
és bejelenti az estét –
ne feledd,
ilyen pillanatokért élsz.
Oravecz Imre TÉLI NAPFORDULÓ UTÁN
Sötétedés előtt negyed órával az ablakom előtti fára száll
egy feketerigó,
és öt-hat percig önfeledten csetteg egy ágon,
a fejemmel egy vonalban, hozzám közel,
nem zavarja,
hogy az üvegen át nézem,
aztán tovaröppen,
ezt mindennap megcselekszi,
mindennap minden azonos:
a jókedv, a kotta, az elhelyezkedés, a távozás iránya, a
bizalom irántam,
csak az időpont változik,
mindennap később kezdi valamivel és később fejezi be,
ahogy hosszabbodnak a nappalok.
egy feketerigó,
és öt-hat percig önfeledten csetteg egy ágon,
a fejemmel egy vonalban, hozzám közel,
nem zavarja,
hogy az üvegen át nézem,
aztán tovaröppen,
ezt mindennap megcselekszi,
mindennap minden azonos:
a jókedv, a kotta, az elhelyezkedés, a távozás iránya, a
bizalom irántam,
csak az időpont változik,
mindennap később kezdi valamivel és később fejezi be,
ahogy hosszabbodnak a nappalok.
Pilinszky János a karácsonyról
- Mit jelent Önnek a karácsony? Eszmei ünnepet-e, vagy évenként ismétlődő népszokást? A béke, a család, a gyermekkor, az érzelmek ünnepét? Vagy csupán két piros betűs pihenőnapot a naptárban? Milyen emlékek jutnak eszébe a karácsonyról? Örömmel készül-e rá? Vagy kedvetlenül a kötelező ajándékozási gondoktól? Hol s kivel tölti az idei ünnepet?
- Válaszom sokkal inkább társadalmi, mint vallásos értelmű. Ismerünk nagyon primitív kultúrákat, amelyekről zárójelben megemlítjük, hogy mítoszteremtőek. Ezeknek központjában az ismeretlen áll. És karácsonykor ezzel a belső ismeretlen modellel kívánnánk azonosulni. De pillanatnyilag ott tartunk, mintha nem azért űzettünk volna ki a Paradicsomból, mert az Istenhez, hanem egy autóhoz akartunk hasonlítani. Úgy hiszem, a primitív kultúrákat elsősorban az ünnepteremtés módjában kellene felülmúlnunk. Ám manapság az egészből csak az évközi szabadságot és a bevásárlás nem mindennapi gondjait ismerjük. A karácsony egyre inkább vidéki ünnep lett. Nem New York, hanem Betlehem számára találták ki. A szeretet ünnepe. De ma két dolgot nem tudunk: szeretni és ünnepelni. Mit is tehetünk? Ha gyerekünk van, ajándék helyett adjunk neki egy főzőkanalat, amit ő majd szépen föl fog öltöztetni.
- Válaszom sokkal inkább társadalmi, mint vallásos értelmű. Ismerünk nagyon primitív kultúrákat, amelyekről zárójelben megemlítjük, hogy mítoszteremtőek. Ezeknek központjában az ismeretlen áll. És karácsonykor ezzel a belső ismeretlen modellel kívánnánk azonosulni. De pillanatnyilag ott tartunk, mintha nem azért űzettünk volna ki a Paradicsomból, mert az Istenhez, hanem egy autóhoz akartunk hasonlítani. Úgy hiszem, a primitív kultúrákat elsősorban az ünnepteremtés módjában kellene felülmúlnunk. Ám manapság az egészből csak az évközi szabadságot és a bevásárlás nem mindennapi gondjait ismerjük. A karácsony egyre inkább vidéki ünnep lett. Nem New York, hanem Betlehem számára találták ki. A szeretet ünnepe. De ma két dolgot nem tudunk: szeretni és ünnepelni. Mit is tehetünk? Ha gyerekünk van, ajándék helyett adjunk neki egy főzőkanalat, amit ő majd szépen föl fog öltöztetni.
Az ünnepek előtt lezarándokolok vidékre, ahol a karácsony még leginkább él. De ez sem megoldás. Mert aki lezarándokol, az én vagyok. Egyetlen reményem, hogy semmit se várok, s így kaphatok valamit. Ami, ha kevés is, messze felülmúl engem.
Nők Lapja, 1978. december 23. A kérdező Galsai Pongrác volt.
Orbán Ottó
A DÁN KIRÁLYI FŐSZÁMVEVŐ JELENTÉSE A FORTINBRAS & FORTINBRAS CÉG ÁTVILÁGÍTÁSÁRÓL
az a legleverőbb hogy lehetett volna belőlük akár egy jó kezdőcsapat is
jó időben született újszülöttek
egy új történet első mondatai
a tiszta lap amelyen nem dereng föl a diktatúra vízjele
nem lettek sem azok sem ezek
rókafiak nyomakodtak elő a rókalyukakból
rókaagyakba való eszmékkel
hogy a történelmet gólra játsszák
a vesztest pedig a legjobb sárba taposni
akkor legalább nem sokat pofázik
rendőrállamban nőttek föl
szabadságnak azt gondolták hogy mától fogva a rendőr nekik tiszteleg
a népről meg azt hogy vasreszelék
melyet egy mágnesvassal állíthatnak át a megkövetelt irányba
a fiatalság mindig a menny küldötte
kivéve azt amikor nem
kivéve azt amikor az ördög megvakítja
hogy ne lásson mást a folyó vizében
csak önnön tükörképét mint a magába szerelmes Narcissus
Dánia dán föld mindig is az volt mindig is az lesz
az államgép rohad valami bűzlik
valami elveszett a vissza nem térő esély
polcról lopott koronát olcsón megszámítunk
a szellem páncélja új a módszer a régi
ahogy a végkifejlet is
szerteszét a színen hullák számolatlanul gyümölcshéj kutyaszar megégett könyvlapok
Lakik a házunkban egy költő c. kötetből, 1999
Boldogasszony Anyánk
Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk,
(Boldogasszony, Anyánk, Regina Patronánk)
nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:
Magyarországról, Édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Ó Atyaistennek kedves, szép leánya,
Krisztus Jézus anyja, Szentlélek mátkája!
Magyarországról, Édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Nyisd fel az egeket sok kiáltásunkra,
anyai palástod fordítsd oltalmunkra!
Magyarországról, Édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Kegyes szemeiddel, tekintsd meg népedet,
segéljed áldásra magyar nemzetedet.
Magyarországról, Édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Sírnak és zokognak árváknak szívei
hazánk pusztulásán s özvegyek lelkei.
Magyarországról, Édes hazánkról,
ne feledkezzél el szegény magyarokról.
Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk,
nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:
Magyarországról, Édes hazánkról,
ne feledkezzél meg szegény magyarokról.
forrás : Wikipédia
Petri György HOGY JÖVÖK AHHOZ, HOGY IDEJÖJJEK
Hegedűs D. Géza előadásában
*
Hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek
Nem a halottak élén, csak a hátuk megett
álldogálok tanácstalan, úttalan úton lépdelek,
félve, óvatosan, mint nagybátyám, húszévesen a húsvéti sárban,
amikor a magyar csendőrök kísérték a halálba,
az akasztófához, és azt mondták kedélyesen nagyanyámnak:
Na, gyüjjék jóasszony, még búcsút mondhat a fiának.
Öreganyám elájult. Gellért gondosan kerülgette a pocsolyákat:
rángatózó lábára a korszak mocska nem száradt.
Szerbzsidómagyar kommunista bácsikám a lakkcipőt
fontosnak tartotta, fontosabbnak mindennél és mindenekelőtt.
Ha elindulok Szabadkán az Ulica Gellert Perlován,
megtántorodok: hogy jövök ahhoz, hogy idejöjjek?
Hol van az én vanásom, ahhoz képest, ahogy ő volt?
Bizony, élőbb lehet az elevennél a megholt.
Bizony, a mi becsületünkért halt meg Nagy Imre,
ezért méltó neve egy halálosan komoly játszi rímre.
Ebben az országban most tisztesség-fogyta van,
gyűlölség, gyávaság, pimasz kéz-kezet mos,
segg segget nyal, és vérengzeni kezd a nyúl,
és élőhúsra kap rá a pocok is. Vadak vagyunk megint,
s vadásznának reánk. Ne legyen így.
Gondoljatok utolsó fényképére: a csontsovány
férfira, aki két fegyőr között is az utolsó szó jogán
nemhogy kegyelmet nem kért, kétségbe vonta
a bíróság illetékességét, a történelemhez, a munkásmozgalomhoz
apellált,
vállalta helyettünk, méltatlan élet helyett
a szerény, emberhez méltó, tisztes halált.
Petri György A BÜNTETÉS
Mi lesz velem, itt
a halál őrlőfogán.
e ragyás szirten?
Eszelős, bosszúálló
mosollyá gyűrődnek
a Föld ráncai.
Milyen némán,
hirtelen érik meg a
büntetésre a bűn.
Győrffy Ákos ÖSSZEGYŰRT CÉDULA HERMAN NADRÁGZSEBÉBŐL
Krasznahorkai Lászlónak
Annak a tekintetnek vége, az a tér sem létezik
többé, amiben ez a már kihunyt tekintet szabadon
kóborolhatott valamikor. Volt egy utolsó pillanat,
amit nem érzékeltem, csak később a hiányát.
A szemhatár rezervátumába záródott formátlan,
jeges tapintású tárgyak zónájába kerültem, ahogy
a Föld nyárvégeken az aszteroidák övezetébe.
Elégetni őket, legalább ahhoz kéne még erő,
legyenek hullócsillagok a részvétlen, süket űrben.
Győrffy Ákos AMI TÖRTÉNIK
A végleg becsukott ajtók.
Mikor valószínű, hogy többé nem
járok arra. Este még elképzelem a
szobát, ahogy hagytam, az ágyon nem
terítettem el rendesen a takarót,
az asztalon mosatlan pohár,
ujjlenyomatom a fürdőszoba tükrén.
Abban a szobában most kezdődik
valami, amit nem tudhatok meg soha,
nélkülem történik ezután, mint
általában minden, ami történik
velem.
Győrffy Ákos RUYSBROEK-TÖREDÉK MICHAEL DONHAUSERNEK
Olyan dolgok, amelyek a vízzel vannak
összefüggésben. Négy-öt éves lehetek,
uszadékfákat kötözök össze spárgával,
ráülök a tutajra, és megyek befelé a vízen.
Érzem, hogy fenntart az a valami, amit
csináltam. Volt az az erő, amit addig nem
ismertem. Nem tudtam arról az erőről.
A parttól néhány méterre éreztem meg,
egyszer csak tudtam, hogy ez valami
olyan mozgás, amely nem vesz tudomást
rólam. Ha nem lennék, ugyanígy sodorna
valamit. Vagy ha nem lenne semmi, amit
vihet, az sem számítana. Önmaga lenne,
mindegy neki. Akkor úgy döntöttem, nem
szólalok meg többé. Nem szólok senkihez,
mert nem érdekel senki és semmi, ami nem
olyan, mint ez az erő. Kérdeznek valamit,
nem válaszolok. Aki hozzám szólt, abban
nem volt meg az az erő, csak abban láttam,
ami nem ember. Úgy látszik, nem kell
feltétlenül embernek lenni. Mert a kagylók
például olyanok. Bennük megvan az, ami
miatt újra megszólalnék. A kagylók szavakat
írnak az iszapba. Ha egy kagyló kérdezne
valamit, válaszolnék.
Nemes Nagy Ágnes
ŐSZINTESÉG
Émelyedem, magam kibontván.
Be jó is annak, aki spontán.
Mentem volna szódáskocsisnak,
ki a nagy, szőke lovakat
csak mossa, mossa hallgatag.
Nemes Nagy Ágnes
FÁK
Tanulni kell. A téli fákat.
Ahogyan talpig zúzmarásak.
Mozdíthatatlan függönyök.
Meg kell tanulni azt a sávot,
hol a kristály már füstölög,
és ködbe úszik át a fa,
akár a test emlékezetbe.
És a folyót a fák mögött,
vadkacsa néma szárnyait,
s a vakfehér, kék éjszakát,
amelyben csuklyás tárgyak állnak,
meg kell tanulni itt a fák
kimondhatatlan tetteit.
Oravecz Imre CSENDÉLET
Kint alkonyul,
a lemenő Nap az ablakon át visszaveszi az utolsó sárga
sugarat,
lassú homály tölti meg a szobát,
és a benn ülő még sokáig látja a tárgyakat,
a sarokban félig bevetett ágy,
a polcokon porlepte könyvek,
az éjjeliszekrényen fényképek,
a fiókokban, dobozokban emlékek, relikviák,
itt ruhadarabok, óra, szemüveg,
amott telefon, imakönyv, naptár,
és egyéb használati eszközök célszerű közelségben
a kezek az ölben nyugszanak,
az egyik most felemelkedik,
kikeres egy fájdalmas visszeret,
megtapintja
és visszaszáll –
az ember magára marad az életével.
Frankl Aliona - 1 mondat
A jó kép szól valamiről, el lehet merülni benne, sokáig lehet nézegetni és nem lehet megunni.
forrás
Szőnyi István KÉP
klikk a képre!
A tipográfiát és a kötéstervet Kiss István készítette.
Zebegény, 2006, Borda Antikvárium, Mascarion könyvek,(Bp., Máyer Nyomda). 69, [3] p. 239 mm
forrás
Oravecz Imre ÖTVENÖTÖDIK TÉL
Az ember felkel, felöltözik,
fát hoz be,
tüzet rak,
és kezét a kályha fölé tartva melegszik,
közben ki-kitekint az ablakon át a levegőbe,
mintha onnan várna valakit vagy valamit,
aztán haladéktalanul hozzálát napi teendői végzéséhez,
nem sietteti,
de nem is késlelteti a halált.
Oravecz Imre SZÓLÓ
Reggel vad dobolás támadt a fülemben,
és hiába nyomkodtam, ráztam a fejem,
csak nem akart szűnni,
a testemben lakozó halál volt az,
az verte figyelmeztető, hamis, felesleges dallamát.
Szécsi Margit IMÁK
Kondor Béla emlékének
KI VAGY A MENNYEKBEN - illene már magát megkeresni,
miután betemették földdel, és csonttáfagyott a föld,
az ablakba-kitett gyertyán és vörösboron át elröpült a lelke,
tiszta volt amugyis. Nekünk pedig megkezdődött a magány.
Karácsony volt, és a maga ajándék-szájharmonikája
árván világolt, árván és dallamtalanul,
a kifúvatlan regölő-marsok meg a rumbák
ezüstben megkövülve fejünknél, megőszítették a hajat.
Őszül a mi vérkeringésünk, piros akaratunk az erekben
feketére hervad, akár fehérre a sörény.
Ablakunkban fekete rózsák, vízmosta kavics-galambok
turbékolnak zengve és csikorogva, akár a riadalom.
Glória, glória. Fölkelünk, sóhajtva elmegyünk,
eljárjuk a kocsmákat, a vérszívó arany-dagályt,
de csak a részegemberek mutogatnak bábeli ujjal,
a felelőtlen gyöngék, akik beisszák a jövőt -
Nem láttuk mi magát részegen toporogni,
maga a szívét itta le sikeresen,
hordozva a nemzet zsákját akár a vasúti rakodómunkás,
mert a konténerek nem bírják el a megfogalmazást -
- hát csak a földből jő el a maga ragyogása!
Beolvadt salak-vitézek a bányai földben,
ujjongjatok, az eltemetett légkalapáccsal
ne kopogjatok föld alól zokogva jelet.
Mert szent a föld, csak a föld méhe a tiszta,
rozsda-csillagos csilléitek, bölcsői rangban
ragyogóbbak a sivatagi napozó-ágynál,
hordoznak most olyan babát, világra-szólót.
S dohány meg ital - ez maradt nekünk,
dohány meg ital, meg a szomorúság,
hogy csak a földből jő el a mi ragyogásunk.
Így hát: BOCSÁSD MEG A MI VÉTKEINKET - de megbocsátanak-e nekünk?
Ugyan, ugyan. Lám, az álom is, hova visz?
Álomi rendőrségre röptet az álom, aki röptethetne mezőkre,
új szabadalmu viaduktokra - de mi nem oda megyünk,
kitárjuk ujjainkat, ketten kétszer-öt ujjainkat kitárjuk
akár a bíbor hajnalmadár-szárnyat - de a festék is vörös,
bemártja a rendőrbácsi a mázba az erezetes ujjat,
bemártja, lenyomja, ez hát az ujjlenyomat,
- azután körülrajzolja. Ebből mi legyen, a nevetlen ujjból?
Ujjvirág legyen belőle, szirmos, képeslapi-rózsás,
a mutatóból zsiráf, a gyűrűs meg tubicagalamb,
paradicsomi pálmák övezzék, hüvelykujjból a tigris kivirágzik,
hát Ádám hol van, meg Éva? Itt vagyunk e döbbenetes giccsben,
beírva, körülírva, mások által leírva -
hol van a maga fekete krétája, aranyos ecsetje,
hogy a mi gyászunk és glóriánk meglátható legyen?
Hol van az osztály, akiért mi kipirultunk,
akiért fehér ingünk, világos agyvelőnk virult?
Biztonságot áhít a nő, tajtékon is: családi ágyat,
a férfi agyarat visel, kardfogutigris-csuhát,
öltözék, svájci ágyciha, csíkos őrizetesek vigalma,
kottáz rajta a vér újkori virágéneket,
Mona Liza nem mosolyog, kettéválik,
Erzsike eladónő, Elíza eladja magát,
mi pedig szeretni akarunk, balgán és vagyontalanul,
éjszakáinkat a nem-kellő javak körbeiszonyítják,
az ellökött javak vánkosunk körül tajtékzanak,
Ben, old káró, lóbáró kend,
vicsorog az anyagi világ lóden-kobra-feje,
hamis fény, hamis tudat találkozik hamis közegben,
egymást kioltják, ez a kultúrák interferenciája,
országot az ország - kioltja az ember az embert,
a férfit a nő - s mindnyájunkat a közeg,
megfullaszt a szeretet, nincsen útja se tárgya,
kire öntsük ki a csillagokat s a világkép virradatát?
Úgy igaz pedig a mi igazunk MIKÉPPEN MI IS MEGBOCSÁTUNK
de mennyire megbocsátunk - mi naponta, naponta:
a füszeresnek, a fásnak, a fenevadnak,
a lakatosnak, s a világot lakhatatlanná-tevőnek,
garázskezelőnek, görcsnek, gepárdnak, gombos-harmonikásnak,
rendnek, ruhának, rókafülünek, rókavadásznak,
árazónak, áruló árunak, áru-elkezelőnek,
- más a megbocsátás, uram, és más az áruba-bocsátás,
ne tévesszük össze a fogalmakat, ahogy már Ábrahám mondta
midőn a tulkot vonta a tűzre egyfia helyett -
mert biblia-régen barbárok ülnek az isteni széken,
barbárok vonulnak hadba, barbárokat sarabolva -
ezek vezessék a kéz gyönyörű verdesését a papíron
a kontárok, a kufárok, a padisák meg a palik?
A férfiak! Avagy a női hölgyek,
a spinkulák, Samu, a spinkulák,
akik a kegyed képein
töpörödött szárnnyal, de nagy seggel röpülni óhajtanának
s guggolnak akár a galambicák a Géniusz alján,
akik a Próféta elől négykézláb megfutamodnak
miután leszerepeltek mint kisértők -
Hímek, nők, akik gyártják az élőket korai halálra,
vénségre, fellöketésre, kórházi ágydeszka-homályra,
hályogos képernyő-látomásra, szellemi színvakságra -
ezek szabták volna meg Magának: kivé legyen?
Ej! Nem tükör a mi arcunk, hogy a szajha föld önmagát élvezze benne,
felrózsázva cudarul, felkoszorúzva dögletesen -
Mária-üveg a mi orcánk, ablak a hervadó világra,
kinagyítva irgalmat, iszonyatot, elhagyva az elhagyhatót,
szívárványba-borítva csillag-haldoklást, irányul a konkrét időre,
betörhetik, de meg nem törhetik, a töredék is csupa egység,
szilánk-sugarakban épülünk a lehető világ elé.
S hát az aranymetszés, uram, az aranymetszés,
a távlat, a mindenség pólusai, az aránylat,
a szűzek arányai meg az emberi üstökösök iránya,
a vérkoszorú íve meg a csillagpályák arculata,
a dimenziók meg az egység - ez is az ember műve,
a hiábavaló zokogás testvéri lélek iránt,
tudunk ám mi örülni májusi-majálisosan - tudunk mi sírni,
ez a mi tanulmányunk, mikor a hajnal álomtalan fejünknél keringöl,
késő csillagokat vet az érverés, fájó csuklónk zsiborog -
de amíg ki nem derül: mirevaló arány meg forma,
addig ne nyúljon a világ a maga érzékeny kezeihez.
Kehely meg urna meg áldozati tárna
a föld förtelmét befogadni nem elég,
de a Géniusz síró szemekkel
leragyog a röppályák sivatagára,
a föld síneire, töltések végtelen szemérem-testjeire,
soha ilyen délibábot, soha ilyen varázsos dongót,
szent gyomokból kikelőt, zsálya-tornyoktól lilulót,
szarkaláb-tilolta selyemszárnyat, kamilla-szemű csodát -
Pestszentlőrincre, uraim, a repülőtér irányába
disszidált a magyar délibáb, ide-építette magát,
aki nem hiszi, itt megszámlálhatja világos csontjait,
vitalliumcső-vázát, vörösréz ideg-szövevényét,
minden tagja finomság, füst meg érzékeny erő.
S járunk a képek szentjében, vándorolunk szerelmében
akár a Kezdetben, valamikor, mert csak a Kezdet a nagy,
s akár a paraszt ünnepkor, a vetésben: járunk a Kezdet fenségében,
a téglákat megfogdozzuk, meglapogatjuk a panelleket,
mint a jószágot, a tehén vörösbársony oldalát, a csikó velúr-pofáját,
úgy bizony, úgy tapogatjuk mi az épülő Időt,
nekünk az érdes téglafal is csupa bársony volt, ifjuságunk,
népek fiatalsága, reménység, édes harag,
a hét hat napján szivárvány, hetediken az álom,
amikor a liliom bódulatával jövendőt fogalmazunk,
mi a csajkából is virágot ettünk és anyatejet ittunk,
úgy is megyünk a sírba, hogy töretlen a világkép:
Itt látható, ami soha nem látható többé -
és mégis: Megfeszítették!
és meghala! és eltemetteték!
és szálla alá poklokra, s vele a mi reményünk,
mert nem látjuk mi magunkat többé a kegyed boldog szemeiben,
rajzain menyasszony-vőlegényként meg nem jelenünk,
pedig be szép mind a kettő, mint az arany botocskák,
rubintfejű jogarok az isten kezében,
összeolvadva lassan - nem látjuk mi magunkat soha,
de a maga jobbja felől, onnan lészünk eljövendők,
nem is ítélni, mert akkorra minden kivilágosodik,
s az Angyal szárnyas orcái mögül kitűnik
a szép ítélet: szánalom és szeretet.
Mária-üveg a mi orcánk, ablak a hervadó világra.
Oravecz Imre TÚL
Leáll a szív, a máj, a tüdő,
mint összement, szűk ruhából kilépek magamból,
és egy résen át felemelkedem,
paradicsomi völgy lesz, zöld hegyek övezte,
délután, meleg, sárga fény,
orchideák illatoznak,
kolibrik röpködnek,
és patak csobog a közelben,
hová megérkezem,
már vár anyám,
és sétálni indulunk a csillagon.
Elképzelt párbeszéd, 1941. december 12.
"1941-ben a washingtoni külügyben a magyar misszióvezető éppen átadja az okmányt, amelyben hazánk hadat üzen az USA-nak. Eközben a következő beszélgetés zajlik közöttük.
- Mi is az Önök államformája, kérem tisztelettel?
- Királyság, excellenciás uram.
- Well, értem. És ki az Önök királya?
- Sajnos nincs királyunk. Kormányzónk van.
- Yes, emlékeztessen a nevére, kérem.
- Vitéz Nagybányai Horthy Miklós tengernagy.
- Oh, és melyik tengeren?
- ÖÖÖ...tengerünk...az éppen nincs.
- Értem. Kérem, adja elő az USA-val szembeni területi követelésüket!
- Nincs semmifajta területi követelésünk Önökkel szemben.
- Hmmm, és van egyéb országgal szemben területi követelésük?
- Természetesen! Mégpedig Ausztriával, Csehszlovákiával, Romániával.
- Velük gondolom már hadban állnak?
- Nem, uram! Ők a szövetségeseink..."
forrás: Pesti Est, 2005. február 3-9. (dot)
Esterházy Péter – részlet az Ezredvégi beszélgetésekből, 1992
[...] Az is hozzátartozik az ezredvéghez, hogy nincs közmegegyezés az ügyben, hogy mit tekintsünk elérendő célnak. Így nem is tudunk hozzárendelni embert, akiben ezt megtestesülni látnánk. Én most a legjellegzetesebbnek a tanácstalanságot látom. Ott hagytuk el a szálat, ahol Musil elengedte. A liberalizmust, amelyben már nem bíznak. Itt elszakadt a szál, és elkezdődött a jobb és bal felőli meghaladása ennek a liberalizmusnak. És amikor most elmúlt rólunk ez a keserű kehely, ugyanott tartunk. Persze nem egészen ugyanott, mert hát finoman szólva, történt egy s más, de a kérdéseink ugyanazok. Csak a kérdéseket rosszabb állapotban tesszük fel. Egy jóval kevésbé ártatlan világban tesszük fel ugyanazokat a kérdéseket. Miközben Európa annyiban lett egységes, hogy egységesen tanácstalan lett. Nyugat-Európa határozottabb én-tudattal teszi fel a tanácstalanság kérdését, tehát jobban tudja, hogy ő kicsoda, egy olyan világban, amelyik működik. A mi világunk nem működik, és itt egy bizonytalan én teszi fel ezeket a kérdéseket. Ennyivel rosszabb a helyzetünk, miközben folyamatosan támaszkodni kéne valamiféle tudásra is mint reflexre, és erre az én-tudatra is. Ilyen helyzetben, amelyben mi élünk, amelyben tulajdonképpen állandóan provokálhatóak vagyunk ennyifelé egyszerűen azáltal, hogy van az országunk, ekkora, és vannak a magyarok, nagyon kéne tudni, hogy ki beszél, és nagyon kéne tudni, hogy mi az, amit tudhatunk, tehetünk, meg mi az, amit nem. Az összes vita azért nagy jelentőségű, mert rámutat a felkészületlenségünkre. Ha hosszasan gondolkodnánk, akkor kiderülne, hogy mi kéne, de sokszor nincsen erre idő, azonnal dönteni kell, "izomból".
forrás (a teljes beszélgetés): Monory M. András - Tillmann J. A. EZREDVÉGI BESZÉLGETÉSEK Kijárat Kiadó, 1998
Tandori Dezső ELFOGADHATÓ, NEM UTASÍTHATÓ EL
Csak elfogadható?
Vagy vágyva vágyott?
Visszahozza való
formájával az elveszett világot?
Szalámiszeletelő,
ez volt, ami eljött,
holtra holt, elvevő
napok, hónapok, nem több,
mint ennyi, ez volt, mi volt:
az, hogy megvoltam,
eleget tettem, kigyújt-kiolt
hullámokon lovagoltam;
a lovasok, az angyalok,
színek, fakóság;
kivittem a sírok
rézsűjére egy-egy holt rózsát,
kevés lett volna? Tovább
akart folytatódni?
Nem értem mégse sorát,
legmaibb – és ósdi.
Le kell róni,
el kell vele fogyni,
múlik, vele kell múlni.
Önnek mennyi? 8?, 7?, 6?, 5?, 4?, 3?, 2?, 1?, egyetlen egy se?
Hieronymus Bosch: A hét főbűn
A 7 főbűn
- 1. A kevélység.
- 2. A fösvénység.
- 3. A bujaság.
- 4. Az irigység.
- 5. A torkosság.
- 6. A harag.
- 7. A jóra való restség.
forrás
A Typotex kiadó A HÉT FŐBŰN sorozata
Prédikátor könyve 3.17. - 1 mondat
És mondék magamban: az igazat és a hamisat megítéli az Isten; mert minden ember akaratjának ideje van, és minden dolognak ő nála.
Tandori Dezső EGY LÉLEKCSEL EGY TESTCSEL
Felejts, felejts, felejts el:
egy lélekcsel, egy testcsel,
magam tisztára játszva
elzuhanok a sárba.
A rézsút pásztortáskák
ernyőikkel bejátsszák,
vagy éppen más virágok,
gyöküktől másvilágok.
Onnét kezdődnek ők,
az örök-pihenők,
morzsolódnak, porulnak,
nincs is hova boruljak.
Fényes szemek: tükörkép
néz rám, már csak örökkébb,
csak az lehet; lehet, hogy
vágyam is velük elfogy,
elfogy vágyam reájuk,
csak az a toll, ruhájuk,
csak az a forróság az:
elfáradtam. Ne fárassz.
Kérlek máris: bocsánat.
Magad, magad ne fáraszd.
Ne kérd, hadd kérjelek,
amit úgysem lehet.
Persze, nem végleges,
a vég se, még, ha lesz,
ha lesz csak még: elég –
hidd, kérlek, ez a vég.
Gergely Ágnes A VÉDTELENSÉG
Csak szeressenek, akármerre vagy.
Négyzet formájú kertek rejtélyes
ágbogán, harkálykopogásos erdők
napvillogása közt, Bach-zenében,
ha egy másodpercre kihagy a cembalo
pedál-lélegzete. Míg Isten ilyen
messze van, szünetjelnek képzellek el,
kicsinynek, tollpihésnek, védtelennek.
Olyan áttekinthetetlen körülöttünk
a rengeteg, oly sok benne a dísz,
a hang, a felesleges gőzölgés,
a figyelem szétszóratása hasztalanra.
Amíg érezlek, bennem csend van.
De hagyjanak romokban engem: nem több,
mint látvány. Csak fölüled ne távozzék
s ne múljék el az az árnyékos
nagy Tenyér. Napégetés, holdőrület
megszűrve érjen hozzád. Sorsod ellen,
napjaim ellenében áthatolható, valódi fény
vigyázza mozdulataidat, s ne fényképezhető
és leletté képezhető, művi sugárzás. Minden
ösvény ismerjen rád, és nyomodban
nyugodjék meg a por, az átforrósult
kősziklák, a sivatagi kaktuszok közt
ágáló, hatalomvágy verte részegek.
Zuhantában torpanjon meg a sérült
meteor. És váljék újra műhely a világból.
Csak szeress benne lenni, ez itt a rendelésed.
Csak szeressenek, akármerre vagy.
Krasznahorkai László A Théseus-általános /részlet Az első beszédből, 4
Ha most azt állítom, a szomorúság az a legsejtelmesebb vonzalom a dolgok megközelíthetetlen középpontja felé, akkor Önök teljes joggal már megmosolyognak, hisz annyi mindent hallottak itt ettől az előadótól, annyi egymásnak ellentmondó ezt-azt, hogy így meg úgy, a szomorúság hol végső akadály a látás előtt, hol sóvárgott pontja a korán sötétedő délutánoknak, meg még mit tudom én, mi mindent, egymásra hányva.
Azt hiszem, világosan áll Önök előtt, hogy ez az előadó előadása tárgyáról nem tud semmit.
Dehát így volt ez akkor is, amikor felhívtak telefonon, s kértek, tartsak előadást, Magára bízzuk, miről, mondták jelentőségteljesen, Maga teljesen szabad, tették hozzá, már akkor is így volt, amikor erre azt gondoltam, jó, akkor a szomorúságról fogok, de nem is gondolkoztam el, hogy ezen belül majd mit, mert inkább azon töprengtem, mért pont engem, csak nem azért, mert megsejtették valahonnan, hogy olyan könyvet akarok írni, amelyben már nem szerepel ember? – ezen járt az eszem, és nem azon, hogy majd a szomorúságról mit is.
Mert hát tényleg, miről beszélhetnék még?
Az a szomorúság, amelyről én beszélek ugyanis, három forrásból tör rá arra a bizonyos életre, amit tönkretesz. Az első s a leginkább kimeríthetetlen forrás az önsajnálat, mégpedig nem az a fajta, amelyik a gyermekmondóka szerint is „nagyon büdös”, hanem az, amikor az ember ok nélkül kezdi el sajnálni önmagát. Nem bántja senki, jól van, ül csendben, egyedül egy néptelen parkban eső után, vagy egy finom szobában, idegenben hajnaltájt, vagy alkonyatkor, és a lehető legváratlanabbul rátör ez az önsajnálat, emésztően, elháríthatatlanul. (Ilyenkor az ember nagyon egyedül érzi magát, s csak alvással múlik.)
A másik forrás a moll-fordulat a zenében. Bárhol s bármikor voltam is tanúja a pillanatnak, midőn egy akármilyen zenei építményben egyszercsak dúr után beállt egy ilyen moll-fordulat, akkor az a zene azonnal a szívembe hasított, úgy vettem, hogy személy szerint nekem fordult mollba, az arcom eltorzult, mint mikor fájdalmasan tetszik valami, egyszóval rögtön belezuhantam a már jól ismert szomorúságba, csak ültem benne, hallgattam, azt mondtam magamban, á, a szépség, pedig éppenhogy a szomorúság volt az. (Órákkal a koncert vagy a zenehallgatás, vagy az odasodródott zenei foszlány elhangzása után múlik csak el, és ellentétben azzal, amit az önsajnálat vált ki, ez akármikor felidézhető.)
A legeslegtartósabb és a legeslegmélyebb szomorúság azonban a szerelemből fakad.
De erről most nem mondok semmit.
És egyáltalán: engedelmükkel, befejezem.
De erről most nem mondok semmit.
És egyáltalán: engedelmükkel, befejezem.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)