Gyukics Gábor A KÍGYÓ VISSZATÉR
Mérges kígyó
papok álmaiban
siklik
Ők mit sem sejtve
esernyővel, fehér kesztyűben
meztelen talppal
a templomudvaron
kíváncsian szemlézik
a helyiek hátrahagyta
tárgyakat
Az elmentek vissza nem térnek soha
az a csekély hit is elveszik
Bizonytalan rajtaütések
megszokott rohamok
ellentmondást nem tűrő áldozatok
maradnak
eső nem esik
jó idő nem érkezik
A kígyó paradicsomi nyugalommal
üríti a szentelt vízbe mérgét
Trónjára visszatér
testét összetekeri
fejét farkára helyezi
ő
az illúziók doktora
őrzi a méreg ellenszerét
Győrffy Ákos REGGELI GYAKORLAT
Vasadi Péternek és Thomas Mertonnak
Ma egész nap nem beszéltem. A kert frissen
sarjadt füvén a tölgyek lombárnyéka.
A harkály, a mókus a szokott időben
érkezik az etetőhöz. Szél és madárhangok,
otthonos embertelenség.
Ma egész nap nem beszéltem, mégis mintha
valaki folyton kérdezne, és mintha valaki
folyton válaszolna is a kérdésekre. Nem
bennem zajlik ez a párbeszéd, és mintha
csak úgy vennék részt benne, mint az ajtót
kitámasztó gömbölyű hordalékkavics.
Önnön sötét centrumába roskadt figyelem.
Ma egész nap nem beszéltem, az életem
fele eltelt, kezemen növényi nedvek
ragacsos, sárga foltjai. Részvéttel irtom
a gazt.
Álmomban egy ismeretlen erdőben jártam,
kezemben egy gyümölccsel. Csak azt
tudtam, hogy ez a gyümölcs gyógyír minden
fájdalomra. A fák áttetszők voltak. Láttam
a fák lüktető szívét. Ébredés után volt egy
negyed óra, amíg tényleg nem volt más,
csak előjelek nélküli üresség.
A közeli kolostor harangja hármat üt.
Az ásó a földbe szúrva áll.
Gergely Ágnes A PRÉDIKÁTOR ÁLMA
Eljön az idő, megremeg az őrző,
megrogynak mind az erős férfiak,
a malomkőnél megállnak a lányok,
az ablaktáblák felhomálylanak,
kívül egy jobb kéz bezárja az ajtót,
halkabban zúg a vízen a malom,
madár szólal az ágon, égi jóslat,
az ének elporlik az ajkakon,
az élők minden kis halomtól félnek,
ijedelmet hoz távolról az út,
megvirágzik a mandolafa ága,
ki csak óhajtja, a pincékbe fut,
vonszolja magát, elreked a sáska,
a rét alól kipattan a kapor,
az ember elmegy az örökös házba,
körben az utcán sírás hangja szól,
az ezüstkötél kettészakad akkor,
az aranypalack a szemétre jut,
a bádogvedret széttöri a forrás,
a fakereket eldobja a kút,
a por földdé lesz, mert úgy vala egykor,
a lélek az egy igaz Istené,
a szó, mint a szeg, erősen leverve,
és megy a vers az ítélet felé.
Pintér Lajos A KONDOR BÉLA - ABLAK
Mikor halt meg Kondor Béla? Hirtelen nem is
tudom, a hetvenes évek elején lehetett. Hiszen
én már nem találkoztam angyali lényével. Nem
találkoztam a ragyás-arcú angyallal, aki átrepül
Pest és Buda légterén, s összezavarodnak jöttére
a titkos radarok. Én már csak emlékkiállításán
voltam ott, ahol Nagy László beszélt, a szőke
– mit szőke! – a gondba beleőszült bicebóca,
Nagy László, Ő beszélt, ő sírt, hogy szent Isten,
én nem vagyok otthon, s mellette élete párja,
ki elválasztható a köznapokban, ki elválaszthatatlan
az ünnepekben, mellette élete párja, Szécsi Margit.
Most csak áll lehajtott fejjel, nem zengeti
a hártyapapirral átkötött fésűt, hangszerét.
Mikor halt meg Kondor Béla? Hirtelen nem is
tudom, a hetvenes évek elején lehetett.
Nagy László élt, Szécsi Margit élt, s mi is
éltünk ifjúkorunk delén. Kondor Béla műtermét
azután barátom lakta, mindennapos vendég voltam
az elárvult padlásszobában. Kerestem a festő
elárvult macskáját, száraz festőecsetét, árva
vásznát, melyet lehet, hogy széthasogat
a hálás utókor, mint Csontváryét. S mindenütt
az ismerős rajzok, karcok: Kondor-kezek, Kondor-
angyalszárnyak, Kondor-fejek a szoba falain,
az ajtófélfába belevésve, az órjás üvegablakokra
zsírkrétával rárajzolva. Kondor gyönyörű művei
az elárvult s elárult padlásszobában, ahonnan
Sarkadi Imre lezuhant. Álltam az
átkozott lépcsőfordulónál, s ordítottam
némán, hogy innen? innen, innen?
S levehető ablakszárnyakon a műremek
Kondor Bélák. Kondor-kezek, Kondor-
angyalszárnyak. Valamelyiket leveszem,
magammal viszem, gondoltam oly sokszor.
Valamelyiket ellopom, gondoltam oly
sokszor. Az ablakszárnyakra rajzolt
műremekek társaságában remegtem izgatottan.
De soha, soha, soha, soha, soha, soha.
Ahogy a szegény ember nem lop sehonnan,
ahogy a szegény ember nem lop virágot
temetőből, ahogy a szegény ember nem
lop pénzt templomi perselyből, ahogy a
szegény ember nem lop Kondor-üvegablakot.
De elképzelem. Azóta is ennek fényében,
ennek igézetében, ennek ragyogásában élek:
lopom a Kondor Béla-üvegablakot, és megyek
a Váci utcán vele, megyek a Haris közön vele,
megyek az új Erzsébet hídon vele. A Kondor-
Béla-alkotással a Kondor Béla-üvegablakon.
És most már örökkön, most már örökkön
ezen a Kondor Béla-ablakon át nézek a világra.
Czigány György ,,Négy utolsó ének,, (R. Strauss és mindannyiunk emlékére)
1.
Nincs méltó válasz. Vigasztaló sincs.
S kellő szomorúság, a nem-létből való.
Állatok érzelmeivel menekülünk a tipró
világosságból, mely angyaloké lehet csak.
Nekünk, szegényeknek a szívdobogásunk is
kegyetlenség: ölelésnek véljük
a semmiben kaszáló karokat.
Föl kéne támadnunk elevenen.
2.
És ellenszegülni, mint vizesárok előtt
verseny vágtától csapzott paripa.
Rejtőzni ismerős időbe: hinni
Duna darabnak villódzását óvóhely
vigaszában, hol gyertyaláng árnyéka
lombozódik néma szélben és
ima suttogás éjszakai hullámverése
hajt egymás langyos lélegzetébe.
Esetlen sorsát szorongó állat
veti csak véletlen vég elébe,
minket a maradék virág se szánjon.
Iszony verítékében nevetgélünk,
szívünk képtelenségek otthona:
sietve hiszünk hihetetlent,
vergődő magunk hallgatag madár.
Ki szabadítja majd ki fény-idők
fenséges hálójából, megadva néki
a méltó kétségbeesés kegyelmét?
3.
Lehetetlent a szívbe
csak nevetés kerít be.
Sírván is boldogok
Isten bohócai.
Suttogva szól a dob
a bordák ketrecéből.
Ha itt lubickol fénye,
hát hova lett a tó?
Két csésze térd helyén
csak fű hever s mikor
nincs már, fülhallgató
ricsajhoz idomulva
sóbálvány tétlen
dallammá lesz akit
nem láttam még, csak újra:
hajcsat nyara vakít
és meztelen bokor,
míg makacsul vidám
szíve dobol, dobol.
4.
Teremtés ez is: a gyász. Létezésünk
eltüntetése, az egyszer lehetséges,
az egyetlen idő-csillanás szent
fölszámolása. Közeli álom
test melege, homály, hallucinált
mindenség borul ránk anya és
hitves öleléssel s benne hiszékeny
nyár játékával örökkévalóság.
Mint csimpaszkodó gyereklány
homlokán átfutó fényfolt, vagy
galamb árnyéka. És fogantatás
észrevétlen csöndje a hirtelen
megálló szívben is. Mikor
lét-izgalma a testnek
kicsikart örömre mozdul
a termékenyülés éhségében
és áhítatában: mikor a visszavont
lét világűr tágassága mélyén
már csak a képzelet cselekvő.
Mikor a halál is teremtés.
Devecseri Gábor ERDŐ
Az emberélet útjának felén
egy nagy sötét erdő jutott belém:
a születő halálnak tudata.
Sok ágbogával, árnyával növekszik;
s én hordozom - ha nem tetszik, ha tetszik-.
Nem szarv, maszk, lópata,
kívülről leső rém ez a tudat:
erdő a szívem égboltja alatt;
susog szelíden, mert hálás nekem:
egy levele sem sarjad nélkülem.
Csengery Kristóf
A SZEMLÉLŐ KUDARCA
Véget ér az éjszaka, megvirrad megint,
kisüt a nap, majd elborul, és te
mint kígyó a fűben, lomha tekinteted
mozgásával kúszol vissza a létezésbe.
Látod a tárgyakat, tőlük tudod meg, hogy élsz;
a folytonosság jeleit lelkedbe róva
önmagadnak szelíden visszaad,
múltadhoz pányváz a szék, az asztal, a falióra.
A kertben a fák: egy szakasz katona.
Az egyenes törzsek, a rezzenetlen ágak
szigort lehelnek, néma őreiként
egy változást nem ismerő világnak.
Ugyanaz az égbolt és ugyanaz a fény,
ugyanazok a felhők és ugyanaz az árnyék:
mintha az időből kilépve egy
festménnyé dermedt ligetben járnék,
mondod magadnak. Pedig ismered
a türelmes munkát, amit az építő és
bontó szellem végez az anyagban, a
módosulás és átrendeződés
végtelen folyamatát. Tudod, hogy amíg
korhad a fa és érik az alma,
a nyugodtnak látszó Egészben is
a részecskék jeltelen forradalma
zajlik. A folyamatos jelen
számodra mégsem más, mint azonosság,
a mai képek a régi kertről neked
csak az emlék emlékét sokszorozzák.
Nem ismered fel a változást,
ellensége vagy a születésnek,
fatörzs, melynek kérgébe régi kezek
értelmüket vesztett szavakat véstek,
így gondolkozol, és utálod magad,
mert persze akarnál újjászületni,
magad mögött hagyni azt, aki vagy,
ne téged: őt vegye birtokba a Semmi.
Keresnéd az újat a kövek mohos
hátán, a töredezett járdaszegélyen;
keresnéd, ami meghökkent és rád kiált,
ami már tegnap is itt volt, de még nem
vált láthatóvá; fürkészed az igazolást,
a fogantatás páráját és égi redőit,
a bizonyítékot, hogy mégsem áll a kép,
hogy mégsem minden ismételhető itt.
De csak a bevettet látod, az állandót, az örök
sokszorozódást a változatokban,
az azonosat, mely mindenre penészréteget
lehel, a régit, amely minden újban ott van.
Talán akad, ami áttörve a megszokás
burkát, vért fröcsköl a világra – de ha van, hát
te, akinek hályog fedi a szemét,
nem láthatod, előled eltakarja az arcát.
Véget ért az éjszaka, kibámulsz az ablakon,
a roskadó bokor beomlott oltár.
Te meg, mint a hűvös anyagszerkezet,
ma sem lettél más – az vagy, aki voltál.
Tandori Dezső AZ EGÉSZ NAPNAK
Az egész napnak el kell múlnia,
a Napnak újra föl kell kelnie,
hogy megint ne tudjam, merre, hova,
miért, mi ellenében és mire.
Délelőtt tíz óra. Ha akarom,
véget ért e napom,
vagy ha fárdalmaitól pihenten,
mert hajnali háromkor keltem,
még délután leszaladok,
sörért, már nem kiülni
– elmúlt, hihetetlen fénnyé kopott
dolog –, teraszkorlátot nem kerülni,
kézzel végigszántani, rajta! - - - révedő - - -
ahogy cseppjeit rajta hagyta az eső:
már csak a feltűnést hagyandó,
boltba be, a táskába berakandó
doboz sörökért. És hagyom.
Elmúlnak a szokások, alkalmak, el,
és ha a kérdésre, “miről van szó”, felelni kell,
ó, persze, csak azt csodálhatom,
hogy egyáltalán, hogy bármi szó van,
(Miről, miért, mi ellenében: jól van,
ahogy van. T. S. Eliot bekattan:
“Kicsit reménykedem az alkonyatban”,
de ez favoritgyőzelem. Megint megfelelő
alvásom lesz, ha semmi
közbe nem jön. Veszem, elő,
amit fel szoktam jegyzetelni,
most ráömlött a doboz sörből egy kevés
sáros a jegyzetelés,
táskám oldalzsebének sarától,
mely – ami?! – kosz, száraz por máskor.)
Így, ahogy sörrel megtermékenyítjük,
televénnyé, a televényt,
hagyhatunk bankkamatot, lottóvevényt,
ez az egész, bármivé kerekítjük,
csak mint a törtek, nem juthat soruk
nulláról egyre, ötről a hatra,
s mert a jegyzetelőt békén nem hagyja,
amit rótt, íme, bal-változatunk:
“Ne, erről ennyi szó? Jó, erről szó sincs!”
“Jó, persze, mondd. Csak a kérdést nem értem,
különben a felelet megvan.” Ami eldől nem áll,
a régi kincs, bekövetkezik – vélem – a Nap leszáll.
Ottlik Géza ISKOLA A HATÁRON
a regény a neten
Fölöttem a felhő blogból:
Kőszegi séta Ottlikkal - az Iskola
Kőszegi séta Ottlikkal - Iskola a határon
Kőszegi séta Ottlikkal - a Belváros
Emlékezések Ottlik Gézára a Petőfi Irodalmi Múzeum médiatárában
Emlékezések
Lengyel Balázs emlékezése » Rónay László emlékezése »
Réz Pál emlékezése »
Lengyel Péter emlékezése »
Esterházy Péter emlékezése »
Györe Balázs emlékezése »
Fakan Balázs emlékezése »
Dömölky János emlékezése »
Ottlik Géza megnyitóbeszéde Szántó Piroska kiállításán »
Ottlik Géza a Kosztolányi-pályázat kiállításán »
Ferencz Győző Fürdőtrikó, tweedzakó
A könyvborító sárgásbarna fényképén kamaszfiú ül katonaiskolai egyenruhában valami kietlen folyosóra kitett széken. Keze ökölbe szorítva, pengeéles szájszéle és éber tekintete elszántságot és rémületet sugároz. Zubbonyát kinőtte, csuklója kinő az ujjából. Ottlik Géza néz az olvasóra, tizennégy éves korából: az Iskola a határon Bébéje. Egy évvel később, a 38. oldalon ugyanez az arc már kevésbé feszült: magabiztosan nyugodt. Igaz, a tizenöt éves fiú itt civilben van, kényelmes tweedzakóban, olyanban, amilyet a későbbi, hetvenes-nyolcvanas években készült képeken hord. Látjuk aztán, feltűnően sokszor, fürdőruhában. 1932-ben még fürdőtrikóban, 1939-ben már úszónadrágban. 1986-ban pedig fürdőköpenyben, Mándy Ivánnal a tihanyi strandon.
Száztizennyolc kép -amatőr és műtermi fotó, igazolványkép, tabló, képeslap alkotja az Ottlik-képeskönyv anyagát. Kovács Ida válogatta az író hagyatékában fennmaradt sok száz fényképből, és szerkesztett melléjük idézeteket Ottlik műveiből. Nagy gonddal, jellemző, találó idézeteket, amelyeket, éppen mert Ottlik maga is felhasználta ezeket a képeket írás közben, valóságos bravúr lehetett visszakeresni, és nagy öröm is. Mert Szeredyt ugyan messziről felismerni Sándor Károly Dániel hatalmas homlokáról, busa fejéről, de keresztül-kasul szántani az egész életművet, hogy egy hunyorgó öregkori portré alá olyan mondat kerüljön, amit akár a felvétel pillanatában is gondolhatott volna, igazi beleélést kíván.
A szerkesztő és az olvasó közös mulatsága végén azonban mégiscsak felmerül a kérdés, hogy mire is való mindez? Miért is kell látnom a majdani írót a Bocskai István katonai főreáliskola atlétái között, a lappangó hírnevű írót a párizsi bolhapiacon? Bizonyára egyszerű kíváncsiságból. Látni akarom az írót, akit műveiből ismerek, mert művein keresztül, úgy képzelem, megszerettem az embert is. Így aztán fényképeit látva másként olvasom mondatait, és másként és másként fogok emlékezni rá.
Az emlékezésről szól ez a könyv, többszörösen is. Szól az írói emlékezetről, ahogyan Ottlik megörökítette, beleírta magát és életének tanúit műveibe. Például Ivo Mandygaardt a Hajónaplóba. Megnézhetjük, valóban ott ülnek Mándyval egy asztalnál vagy a strandon.
De szól arról is, ahogyan az utókor őrzi az író emlékezetét. Erről beszél Tandori Dezső a kötet bevezető esszéjében. Látszatra személyes írás kettejük kapcsolatának történetéről, utólag is ámuldozva, hogy az Iskola szerzője barátságába fogadta a gimnazista költőt. De Tandori írásának mélyét végig valami szelíd dohogás hatja át: a megkésett siker, a hirtelen legendaalakulás után mostanra, ahogy az irodalmi emlékezet hullámzását figyelve megfogalmazza, "Ottlik nem közbeszéd evidenciája". Talán nem az, nem tudom. De talán nem is olyan nagy baj, hogy nem az. Jobb, ha az író a magánbeszéd, közös magánbeszédek evidenciája. Ez a képeskönyv ezzel a sok, magánéletből elkapott mozdulattal éppen ezt a célt szolgálja.
(Petőfi Irodalmi Múzeum Kiadó, 2003., 132 oldal)
Száztizennyolc kép -amatőr és műtermi fotó, igazolványkép, tabló, képeslap alkotja az Ottlik-képeskönyv anyagát. Kovács Ida válogatta az író hagyatékában fennmaradt sok száz fényképből, és szerkesztett melléjük idézeteket Ottlik műveiből. Nagy gonddal, jellemző, találó idézeteket, amelyeket, éppen mert Ottlik maga is felhasználta ezeket a képeket írás közben, valóságos bravúr lehetett visszakeresni, és nagy öröm is. Mert Szeredyt ugyan messziről felismerni Sándor Károly Dániel hatalmas homlokáról, busa fejéről, de keresztül-kasul szántani az egész életművet, hogy egy hunyorgó öregkori portré alá olyan mondat kerüljön, amit akár a felvétel pillanatában is gondolhatott volna, igazi beleélést kíván.
A szerkesztő és az olvasó közös mulatsága végén azonban mégiscsak felmerül a kérdés, hogy mire is való mindez? Miért is kell látnom a majdani írót a Bocskai István katonai főreáliskola atlétái között, a lappangó hírnevű írót a párizsi bolhapiacon? Bizonyára egyszerű kíváncsiságból. Látni akarom az írót, akit műveiből ismerek, mert művein keresztül, úgy képzelem, megszerettem az embert is. Így aztán fényképeit látva másként olvasom mondatait, és másként és másként fogok emlékezni rá.
Az emlékezésről szól ez a könyv, többszörösen is. Szól az írói emlékezetről, ahogyan Ottlik megörökítette, beleírta magát és életének tanúit műveibe. Például Ivo Mandygaardt a Hajónaplóba. Megnézhetjük, valóban ott ülnek Mándyval egy asztalnál vagy a strandon.
De szól arról is, ahogyan az utókor őrzi az író emlékezetét. Erről beszél Tandori Dezső a kötet bevezető esszéjében. Látszatra személyes írás kettejük kapcsolatának történetéről, utólag is ámuldozva, hogy az Iskola szerzője barátságába fogadta a gimnazista költőt. De Tandori írásának mélyét végig valami szelíd dohogás hatja át: a megkésett siker, a hirtelen legendaalakulás után mostanra, ahogy az irodalmi emlékezet hullámzását figyelve megfogalmazza, "Ottlik nem közbeszéd evidenciája". Talán nem az, nem tudom. De talán nem is olyan nagy baj, hogy nem az. Jobb, ha az író a magánbeszéd, közös magánbeszédek evidenciája. Ez a képeskönyv ezzel a sok, magánéletből elkapott mozdulattal éppen ezt a célt szolgálja.
(Petőfi Irodalmi Múzeum Kiadó, 2003., 132 oldal)
Csalog Zsolt HUMANITÁS ' 82
- talált vers, Ottlik Gézának, igaz tisztelettel -
Cipőfűző
barna
méret: 60 cm
Gyártja: HUMANITÁS Ipari Szövetkezet
ára: 2,50 Ft
*
forrás: Mozgó Világ, 1982. május ( 26. p.)
Ottlik Géza Az utolsó mese
Volt egyszer egy elvarázsolt királyfi, aki egy tündérszép királykisasszony kezére pályázott. De csak úgy kaphatta meg, ha előbb legyőzi a hétfejű sárkányt, felépíti a kacsalábon forgó kastélyt, s felébreszti és megnevetteti a befalazott, alvó királykisasszonyt. Sok-sok vesződség, kaland, hőstett, utazás és munka árán legyőzte hát a hétfejű sárkányt, felépítette a kacsalábon forgó kastélyt, és felébresztette az alvó királykisasszonyt. No, az mindjárt elmosolyodott, s megtartották a lakodalmat.
Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak.
De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.
– Hát most mihez fogjunk? – kérdezte a királyfi.
– Most boldogok vagyunk – mondta a felesége.
– Igaz is.
De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.
– Mit is csinálunk most? – azt kérdi.
– Hát boldogok vagyunk – mondta az ura.
– Vagy úgy, persze.
Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.
– No csak.
– Van egy ötletem – mondta a királyfi. – Befalazlak és elaltatlak megint.
– Jó!
– Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.
Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt – mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
1945
Aztán, hogy ez is véget ért, leültek egymással szemben, és mosolyogtak.
De eltelt egy nap, s még egy, még egy. Már az első is igen hosszú volt, mert sok órából állt, az órák meg sok percből, a percek sok másodpercből.
– Hát most mihez fogjunk? – kérdezte a királyfi.
– Most boldogok vagyunk – mondta a felesége.
– Igaz is.
De három nap múlva a királykisasszony szólalt meg.
– Mit is csinálunk most? – azt kérdi.
– Hát boldogok vagyunk – mondta az ura.
– Vagy úgy, persze.
Megint mosolyogtak egymásra egy napig, de akkor egyszerre felállt mind a kettő.
– No csak.
– Van egy ötletem – mondta a királyfi. – Befalazlak és elaltatlak megint.
– Jó!
– Lerombolom a kacsalábon forgó kastélyt, és föltámasztom a hétfejű sárkányt. Hogy újra legyen mit építenem, és legyen kit legyőznöm.
Neki is fogott mindjárt. Csakhogy ez nem volt már olyan egyszerű. Sem a sok vesződség, még több hőstett, sem kaland, jövés-menés árán sem bírta lerombolni a kastélyt – mert az mindig elfordult előle a kacsalábakon -, még kevésbé bírta helyére tenni a sárkány levágott hét fejét, s nem lehetett a királykisasszonyt sem befalazni, elaltatni többé. Teltek a napok, amikből hónapok lettek és rövid esztendők, s így küszködtek.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
1945
Ottlik Géza Schöpflin Aladárról
[...]Csaknem tíz évvel később, már nem sokkal a halála előtt, még mindig neki köszönhettem nagyrészt, hogy az Iskola a határon című regényem első, sokkal rövidebb és nyersebb változatát volt lelkierőm visszavenni a kiadótól. Nem mintha szidta volna. Ellenkezőleg, ő fogadtatta el a Franklinnal, ahol hétről hétre nógattak, menjek már fel hozzá, áradozik a kéziratomról, el van ragadtatva. Akkor már Gödöllőn laktam, ritkán jártam be. Nem tudom, hogyan történt, de hónapok is elteltek, amíg felkerestem végre. Egy hosszú délutánt töltöttünk kettesben, ránk esteledett. A kéziratomat nem hozta szóba. Időnként suttyomban cigarettát kért tőlem. Órák múlva elszántam magam, és megkérdeztem egyenesen, mi a véleménye, milyen a regényem. "Jó" - mondta. Megint beszélgettünk pár órát mindenféléről. Hát hiszen, gondoltam, soha nem mondott többet az embernek szemtől szembe. De még egyszer nekiduráltam magam búcsúzás előtt. "Nem túl vázlatos?" Ezen egy pillanatig eltűnődött, aztán "Nem" - mondta határozottan. Többet egy szót nem lehetett kiszedni belőle. A Franklinnál nem hitték el, amikor elmeséltem a délutánunkat. A kedves, okos Zádor Anna tanúkat hívott és sorolt fel, akiknek Schöpflin a nála ritka felsőfokon beszélt a könyvemről. "Már nincs mindig jól, tudja!" - mondták szomorúan a kiadóban. De nem volt Schöpflinnek semmi baja. Öregségében, testi hanyatlásában is kritikai lángelme maradt. Ha fűnek-fának, fontos helyeken agyondicsérte a kéziratomat, az a jóságából, az irántam való szeretetéből fakadt. De hogy nekem az - egyébként őszinte - két egytagú szón kívül mást is mondott - a szemöldöke, valamije, a tenyere a kezem fején -: ebben a hozzám való még igazabb szeretete, a magyar irodalomhoz való legnagyobb keménységi fokú hűsége, lelke gyémántszerkezete vezérelte. Szerencsére értettem a közlési rejtjeleit. Harminchét éves voltam, és még nem jelent meg könyvem. Ebben az állapotban az író a lelkét is eladná az ördögnek, legalábbis én így voltam vele, hogy végre kinyomtassák a regényét. Az akkori cenzúraféle, talán Könyvhivatalnak hívták, jóváhagyta, ráütötte pecsétjét a kéziratomra. Mégis visszavettem, már a nyomdából szinte. Más súlyos okom is volt rá, de a Schöpflinnel töltött délután döntött; abban pedig, hogy tíz év múlva újraírtam, már egyedül az ő keze volt. Kérdés persze, hogy mit szólt volna a munkámhoz. Mert ha azt mondja: "No, ezt most már érdemes harmadszor is újraírnod", vagy: "Hát akkor hozd a folytatást. Ne legyen több hétszáz flekknél" - vele nemigen lehetett volna kukoricázni.[...]
Kertész Imre A nevelő c. írása az Ottlik Emlékkönyvből
Ottlik Gézára mindig is egy nietzschei gondolattársítás, a Korszerűtlen elmélkedések egyik tanulmánycímének a parafrázisával gondolok : Ottlik Géza mint nevelő. A pillanatot, amelyben hiányát tudomásul kell vennünk, amúgy is a hiány jellemzi. Tétován kutató tekintetükkel az emberek szilárd erkölcsi kapaszkodókat, jelzésekként kimagasló szellemi-erkölcsi tájékozódási pontokat keresnek. Próféta, sámán és vátesz e tájon, mint mindig, most is fölös számban akad. A magányosan didergő léleknek a kecskebakfejű és szirénhangon kornyikáló obskurantizmus mindenfelől hálót vet. A nevelő azonban nem törekszik a lelkek fölötti uralomra. A nevelő a feladatát önmagában, a saját személyisége kimunkálásában látja. Hérosz, mondja Emerson, aki a saját középpontjából kimozdíthatatlan. Túl művészi alkotásain, a nevelő művé formálja életét is.
Így gondolok Ottlik Gézára. Egy szigligeti tartózkodás során megadatott nekem, hogy – némi gyanakvó és korántsem megalapozatlan körülményeskedés után – a bridgepartneréül fogadjon. Sosem felejtem el, hogy amikor lapjárás szeszélye védtelen királyt terített az "asztalra" és az ellenfélnek sikerült megtámadnia, e végzetes pillanatban Ottlik mindig egyformán cselekedett. Keze villámgyorsan kinyúlt, s feladva minden további rejtőzködést, taktikázást, szinte valami önmaga iránti kegyetlenséggel, az öngyilkos tisztánlátásnak szinte valami kéjes gőgjével vetette királyát az ellenséges ász nyaktilója alá. – Ilyen volt? Nekem így marad meg, a nyílt kiállásnak, a valőrökkel való tékozló gazdálkodásnak, a kedvezőtlen konstellációban folytatott lejátszásoknak ezzel az esendően nagyszabású, felejthetetlen gesztusával.
(1990)
forrás: OTTLIK (Emlékkönyv) Pesti Szalon Könyvkiadó, 1996., ( 305-306)
Így gondolok Ottlik Gézára. Egy szigligeti tartózkodás során megadatott nekem, hogy – némi gyanakvó és korántsem megalapozatlan körülményeskedés után – a bridgepartneréül fogadjon. Sosem felejtem el, hogy amikor lapjárás szeszélye védtelen királyt terített az "asztalra" és az ellenfélnek sikerült megtámadnia, e végzetes pillanatban Ottlik mindig egyformán cselekedett. Keze villámgyorsan kinyúlt, s feladva minden további rejtőzködést, taktikázást, szinte valami önmaga iránti kegyetlenséggel, az öngyilkos tisztánlátásnak szinte valami kéjes gőgjével vetette királyát az ellenséges ász nyaktilója alá. – Ilyen volt? Nekem így marad meg, a nyílt kiállásnak, a valőrökkel való tékozló gazdálkodásnak, a kedvezőtlen konstellációban folytatott lejátszásoknak ezzel az esendően nagyszabású, felejthetetlen gesztusával.
(1990)
forrás: OTTLIK (Emlékkönyv) Pesti Szalon Könyvkiadó, 1996., ( 305-306)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)