Központi problémánk az, hogy nem tudjuk, kicsoda vagy micsoda az ember. Mégpedig azért nem, mert nincs megfelelő képünk az emberi szóról, az emberi beszédről, és a szóról egyáltalán. Ezért bánunk olyan nehézkesen a szóval, ezért találjuk meg csak a legritkább esetben a helyes szót. Minden, amit egymásnak, egymásért és egymás ellen teszünk, beszéd – vagy legalábbis annak kellene lennie. Minden érdekel minket, csak éppen a szó nem, amivel, aminek a segítségével bármikor, bármit teszünk. És mert nem tudjuk, hogy mi a szó, ezért azt sem tudjuk, hogy ki az ember. És mert nem tudjuk, hogy ki az ember, ezért azt sem tudjuk, hogy mi az, ami számára üdvös és jó – az „ösztöneinkre” szemmel láthatólag nem hagyatkozhatunk e tekintetben. Csoda, ha rosszul mennek a dolgok?
És azután: túlságosan kényelmesek vagyunk. Azt gondoljuk: elég okos és jó vagyok, úgy ahogy vagyok ahhoz, hogy megoldjam a magam és a világ élet-kérdéseit. Nincs szükségem különleges teendőkre. Nos, a nagy művészeknek naponta több órát kell gyakorolniuk. És mi, akik talán nem is vagyunk olyan nagy virtuózok a megismerés és a morális kérdések területén, mennyit gyakorolunk ezen az általános-emberi területen?
forrás : A KLÁRIS Kiadó könyvismertetője
Georg Kühlewind Alapítvány honlapja
