Petri György "QUO VADIS?"
Azt a részt a Sienkiewicz
rossz regényéből még most is szeretem,
amikor Petronius pár percre megszakítja
a Halál nyíltszíni remeklését;
azt a nemes időhúzást, amellyel egy korszak
visszanéz; nézegeti magát.
Mint aki a hülő vízben hever,
s a kád dugóját még nem húzza ki.
rossz regényéből még most is szeretem,
amikor Petronius pár percre megszakítja
a Halál nyíltszíni remeklését;
azt a nemes időhúzást, amellyel egy korszak
visszanéz; nézegeti magát.
Mint aki a hülő vízben hever,
s a kád dugóját még nem húzza ki.
Petri György HORATIUSI
Én már elviselem menetrend nélkül is, csöndben az életet,
tyúkok és emsék között eszmétlen meghúzódnék.
Kerítést foltoznék, tört cserepet cserélnék
újra, s örülnék, ha a zsenge tök virágzik.
Ambícióm annyi se, mint a síri holtnak,
kit bizgatnak a kukacok és haló
pora fölé nem-romló sírkövet álmodik.
Eleget éltem, s láttam. Kurta időm
a csikkes, összeköpködött váróteremben
eltöltöm a horpadt bőröndön
nyugtatva zúgó fejem, nyitott szemmel.
Újság, dohány, dühítőital nélkül is.
Zsebemben van még görbe cigaretta,
lesz ragacsos likőr elhányt üvegben.
Tüzet is ad egy kóbor. S magamra húzom
rossz álmaim a hatalomról, erőszakról.
Álmomban fényes szőrű rendőrkutya leszek.
Merő értelemmé omolva baj nem érhet.
Csak a megsavanyodott Tejút
üszkösíti fölsebzett szellemtalpam.
Míg az ember a styxi révbe jut.
Győrffy Ákos IMMÁR HALÁLOS
Lanczkor Gábornak
Hajnalban át a városon, van valami, ami nem
ér véget az éjszakával, ami már földtől és
égtől egyaránt függetlenül működik. Nem
vesz tudomást a frissen sarjadt fűről az aszfalt
repedéseiben, és a rigókról sem, a ragyogó
mellvértű lovagokról, akik esélytelenségük
ellenére hangosabbak a fenyegető gépmorajlásnál.
Folyamatosan sötétedik, miközben az égen
egyre feljebb emelkedik immár halálos,
egyetlen csillagunk.
Petri György Hommage à Wittgenstein
„Worüber man nicht sprechen kann, darüber muß man schweigen.” Drága Ludwig, Mesterem, Tanult barátom! Mondd, nem végső filozófiai pofátlanságnak szántad ezt a sírkő súlyú 7. tételt? Ha valamiről nem lehet beszélni, akkor értelmetlenné válik a hallgatás tiltó parancsa. Valamit megkövetelni vagy megtiltani csak akkor értelmes, ha a címzett személynek hatalmában áll választani legkevesebb két alternatíva között. Szóval, mi is ez? A metafizikai maffia omerta-törvénye? Tarkón vagy szívtájékon nagyon is átél…, pardon halható következményekkel? Hogy mint filozófusok a mélyértelműség szakadéka fölött táncolunk a logikai pengeélen? Mindenesetre eléggé beszédesnek mondható a hallgatásod. Azt nem merészelem föltételezni Rólad, hogy ezt a szembeötlő (igaz: nekem 25 év után ötlött csak a szemembe) logikai hibát ne tudtad volna eleve.
Választ nem várva
síron inneni híved
Petri György
Petri György A KÖLTÉSZETRŐL
Mikor helyzetek és gondolatok
világosan egymásra utalnak,
de anélkül, hogy vissza lehetne
vezetni egyiket a másikára:
s ha szó sincs
következtetésről, se szükségszerűségről,
mint fák a gyökerükre
mégis úgy utal
egyik a másikára
– megfoghatatlanul:
akkor a költészet elérte célját.
Könyvajánló
A kötet versei
Balassi Bálint: Egy katonaének, in laudem confiniorum
Berzsenyi Dániel: A' magyarokhoz
Petőfi Sándor: Nemzeti dal
Babits Mihály: Május huszonhárom Rákospalotán
József Attila: Hazám
Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
Weöres Sándor: Le Journal
Stencil Kulturális Alapítvány, Budapest, 2001
*
két antikváriumban itt és itt
5 sor egy Petri versből
Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra naponta emlékeztetem magam.
És nem bocsájtok meg senkinek.
a teljes vers itt
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra naponta emlékeztetem magam.
És nem bocsájtok meg senkinek.
a teljes vers itt
"Az önámítás átjárja az egész társadalmunkat"
Olvastam egy facebookos bejegyzésedet arról, hogy egyik este hazafelé menet milyen szörnyű arcok jöttek szembe. „Ezekben az arcokban nincs semmi emberszerű” – írtad. Ugyanaz az apokaliptikus világérzés áradt a posztból, mint ami a műveidből is sugárzik számomra.
Soha nem éreztem úgy, hogy apokaliptikus lenne, amit írok. Talán tárgyilagos inkább, ami azt jelenti, hogy megpróbálom levakarni az érzelmeket a szövegről. Megfigyeltem, hogy ha valami csak egy árnyalattal komolyabb a megszokott semmitmondásnál, azt már hajlamosak sokan sötétnek vagy apokaliptikusnak tartani. Valaminek a vége felé járunk, nem vitás. Aki nem látja, reménytelen eset. Az általad említett poszt egy 24 órás ügyeletem után íródott, amikor jöttem haza a hajléktalanszállóról, ahol dolgozom. Tényleg rémisztően sok olyan arcot láttam az utcán, a villamoson, a vonaton, amelyekben nem volt semmi emberszerű. Félelmetes az ilyesmi. A legszörnyűbb, amikor gyerekek arcán látni. Mert vannak ilyen gyerekarcok is.
Mit látsz rajtuk? Mitől vesztették el emberi formájukat?
Lárvaarcokat látok, amelyekről hiányzik az együttérzés és az érzékenység, ami az emberi lét alapfeltétele. Akiben ez nincs jelen, nem nevezhető emberi lénynek. Démon. Zombi. Nem tudom.
A szakralitás keresése mint menekülés a cselekvés elől? Ez olyan, mint amikor egy szerzetesre azt mondják, nem csinál semmit egész nap, csak ül és imádkozik. Nem mintha egy kontemplatív rendbe tartozó szerzetessel akarnám összehasonlítani magam, de annyi hasonlóság azért mégis van, hogy mindketten azt gondoljuk, ami fontos az életünkben, az belül van, nem kívül. A cselekvés mint olyan elég tágasan értelmezhető fogalom. Cselekvés egy tányér bácskai rizses húst adni egy hajléktalannak vacsorára, még ha nem én főztem, akkor is. És cselekvés „működtetni” valahogy egy családot. Ebben az országban ez már szinte hőstett számba megy. De persze értem a kérdést. Az egész eddigi úgynevezett életművem kicsit olyan, mintha egy erdőben járna körbe-körbe az ember, itt egy forrás, ott egy öreg bükkfa, amott egy havasi cincér, és minden egyes megtett kör után ugyanazt konstatálná az elbeszélő, legfeljebb minimális eltérésekkel. Nem túl felemelő. Igaz, nem is az volt a célom ezekkel a leírásokkal, hogy bárkit meghassak velük. Nem állítom, hogy ez jó álláspont, hogy megoldás lehet bármire. De azért néha azt látom, hogy annak, amit az elmúlt tíz-egynéhány évben írtam, igaz, hogy egy nagyon szűk körben, de van hatása, visszhangja. Abban meg régóta nem hiszek, hogy a dolgok társadalmi szinten kívülről megváltoztathatók. Semmi olyasmit nem látok a magyar társadalomban, de egyébként a világban sem, ami reménykedésre adhat okot. Ha visszatérünk oda, ahonnan indultunk, ezek a lárvaszerű arcok a legfelsőbb szintektől a legalsókig mindenhol ott vannak már. Eljutottunk valaminek a végére, innen az összeomlás jön. Boldogságig lelassult pusztulás, ahogy Pilinszky írja.
A hajléktalanszállón való munkával kapcsolatban is felmerült bennem, hogy ez mennyire volt tudatos választás, mintegy a kivonulás ellensúlyozására.
A szállón már csak félállásban dolgozom. Hat év után úgy éreztem, muszáj változtatnom, ha nem akarom, hogy rámenjen az életem, a családom. És egyelőre nem tudom megtenni, szigorúan anyagi okokból, hogy befejezzem. Láttam példákat arra, hogyan mentek tönkre emberek, akik nagy ambíciókkal mentek oda dolgozni. Egy ilyen helyen a reménytelenségnek, az apátiának egy olyan centrumába kerülsz, amit nem lehet sokáig elviselni. Az üresség elszívja az utolsó csepp erődet is.
Biztos nem? Tizennyolc évesen se?
Soha. Ezelőtt 20 évvel se gondoltam, hogy majd alapjaiban változtatom meg a világot. És ha lettek volna is illúziófoszlányok, hamar eltűntek volna a hajléktalanszállón eltöltött első néhány hónap után. Ennek az ottani reménytelenségnek a gyökerét metafizikai reménytelenségnek tartom: nem a nincstelenség a fő probléma, hanem az, hogy az emberekben van egy nagy, mélységes űr, egy hatalmas, élettelen tér, amin nem hatol át semmi. És persze az elmúlt 20-25 év sem tett jót ennek az űrnek. Illetve az elmúlt 60 év. Vagy ki tudja, mennyi. Ha léteztek is illúziók ebben a társadalomban 25 évvel ezelőtt arra nézvést, hogy itt most elkezdhet helyrerázódni a világ, hogy ez az ország olyan lesz egyszer, mint például Ausztria, mára mindez eltűnt. Tizennégy éves voltam az úgynevezett rendszerváltás idején, és az én máskülönben rendkívül racionális, higgadt édesapám is szinte euforikus állapotban volt (igaz, nem sokáig), mert azt gondolta, hogy most tényleg esély nyílt valamire.
Mi hiányzik leginkább? Mitől romlik el minden?
Talán a hazugság a kulcsszó. A magyarországi társadalmi elit – ezt, hogy magyarországi társadalmi elit, kimondani is undorító – a nap 24 órájában folyamatosan hazudott a társadalomnak, függetlenül attól, hogy baloldali vagy jobboldali elitről volt vagy van szó. Ez az önámítás, ami együtt jár a másik ámításával is, átjárja az egész társadalmat. Úgy látom, az emberek nagy része még mindig azt gondolja, hogy majd valaki vagy valakik megoldanak helyette minden lényeges problémát. Hamvas Béla írja, hogy politikának azt nevezik, amikor az ember mástól várja el azt, amit neki magának kellene elvégeznie. Egzakt megfogalmazás. Ebben az értelemben a magyar vérbeli politikus nemzet. Az öngondoskodást és az autonóm, gondolkodó lényként való létezést mintha nem tudná vagy nem akarná elsajátítani ez a társadalom.
Ha visszatérünk az írásaidra jellemző állandó keresésre, akkor az egyértelműen látszik, hogy az út a természeten keresztül vezet. Ez mindig is így volt?
Igen, azt hiszem. Ebbe születtem bele, első emlékeim között ott a Duna, a szemközti Pilis vonulatai és a Börzsöny, amiről nem tudok elfogódottság nélkül beszélni. A Börzsöny olyasvalami, amit nem tudok magamtól különválasztani. Olyan, mintha magamra gondolnék. A Börzsöny én vagyok. Mostanában tudatosodott bennem, hogy az anyám, bár egy egészen különböző perspektívából, de mégis nagyon hasonlóan működik, mint én. Hosszasan tud beszélni a széljárásról, a felhőkről, arról, hogyan nő a borsó, hol tart a málna, és csak nagyon ritkán, egy-egy félmondatban említ embereket. Nekem ez a világlátás tetszik, bár megértem azt is, akit az őrületbe kerget.
Ez azt is jelenti, hogy emberek helyett fáktól vársz gondoskodást, vigaszt?
Nem, nem várok én semmit a fáktól. Tizenévesen még azt hittem, hogy a Nagymaros fölötti Hegyes-tető környékén van a megoldás a számomra. Hogy ott van a vigasz egy sebzett lelkű kamasz számára. Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy nem. Kénytelen voltam beismerni, hogy becsaptam magam. A Haza című könyvem megpróbál a maga esendő módján szólni erről, hogy nem ott van a megoldás, hanem valahol azon túl, mögötte. Nekem 20 év erdei járás kellett ahhoz, hogy eljussak ennek a megsejtéséig. És akkor az ember ott áll ezzel a sejtésével, és nem tudja, hogyan tovább. Mert ami ezután következik, sokkal nehezebb. Mert itt kezdődik minden.
És hogyan lehet elérni ezt a „túl”-t? Valamiféle önfelszámolás által?
Valószínűleg. Minden vallási hagyomány lényeges eleme, hogy az embernek az énjét kell felszámolnia ahhoz, hogy visszataláljon az „égi hazába”.
Az írás mellett a zene is ennek a visszatalálásnak az eszköze, egyfajta erdő, a keresések egy másik színtere?
Engem mindig is intenzíven érdekelt a zene. Intenzívebben, mint az írás. Kamaszkorom legmélyebb élményei tájélményekkel egybemosódott zenei élményekből állnak. Nem tudok zenélni, gyerekkoromban tanultam egy kicsit, de tulajdonképpen nem tudok. Nem ismerem a kottát, nem ismerem az akkordokat. Úgy gitározom, hogy nem tudok gitározni, ezért a gitárt sem úgy használom, mint egy gitárt, hanem mint egy olyan eszközt, ami segít abban, hogy megidézzem a belső tereket. Egy gitár és néhány effektpedál, ez nekem olyan, mint fát vágni, vagy elnézni egy harkály röptét az erdő fölött. Nincs különbség.
A zene többet tud adni?
Jóval érzékenyebb médium. A zenében megvan a lehetőség, hogy az ember eljusson valahová. Néha egy negyedóra zenélésben többet érzek, mint azokban a könyvekben, amiket eddig írtam. A legmagasabb szintű írásművészet sem ér el a komolyan vehető zene alsóbb régiójáig. Nyilván vitatható álláspont, de így látom.
Egy ilyen mondatból logikusan az következik, hogy ha a zenében oda jutsz, ahova szeretnél, akkor a kezedbe se veszed többet a képzeletbeli töltőtollat.
Igen, logikusan tényleg ez következik. Engem elsősorban a zene érdekel. Azt hiszem, hogy a Bajdázó nevű zenekarunkkal voltak-vannak olyan pillanatok, amikor egészen közel jártunk ahhoz, hogy valóban megszülessen valami, ami eddig nem volt a világban. Most van egy másik formáció is, a Horhos, amelyben Gugyella Zoltánnal játszunk együtt. Ez leginkább instrumentális zene, ambientes, monolitikus tömbökből épül fel, hozzá itt-ott környezeti zajok a Börzsönyből. Engem ez a fajta megközelítés érdekel a zenében, ezek a monoton, de részleteiben mindig változó folyamatok, hömpölygések.
Mint egy folyóé?
Igen, mint a Duna, valahogy úgy. Akkor jó a zene, legalábbis számomra, ha természeti jelenséggé tud válni, pontosabban ha nem különböztethető meg egy természeti jelenségtől. Ha belesimul az Egészbe.
forrás
Weöres Sándort Hornyik Miklós kérdezte (1967)
H. M.: Azonkívül, hogy a kritikusok misztikusnak és idealistának mondják, gyakran visszatérő vád az is, hogy verseiben "világundor" van...
W. S.: Világundor csak annyiban van, amennyiben az ellenkezője: a világ élvezése is. Az élvezet kiváltja az undort, az undor kiváltja az élvezetet, ezek a dolgok cserélik egymást. A világ élvezése, vagy a tőle való undorodás annyit jelent, hogy a világtól nem tudtunk egészen megszabadulni, nem tudtuk pusztán indifferens látvánnyá változtatni a magunk számára; és nem tudtuk elérni azt, hogy a világban már ne legyen belőlünk más jelen, mint szeretetünk és részvétünk iránta. Ha valaki ezt az indifferenciát el tudja érni, hogy a világban már nem marad másképpen jelen, mint szánalma és szeretete révén és puszta rögszerű testi jelenlétével egészen a halálig, annak nincs undora a világtól, de nem is élvezi többé.
forrás: Hornyik Miklós BESZÉLGETÉS ÍRÓKKAL
Ister kiadó, Bp. 2000 (pp. 37-38.)
Joszif Brodszkij AZ EMLÉKMŰ
Állítsunk emlékművet
a városban, a sugárút végén,
vagy a centrumban, a tágas téren,
emlékművet,
mely beleillik a tetszőleges háttérbe,
mivelhogy
jó felépítésű és igen realisztikus.
Emlékművet,
ami senkit sem zavar.
Ültessünk virágokat
a talapzat köré,
valóságos kis kertet
a városatyák engedelmével,
ahol gyermekeink
hunyoroghatnak
a nagy narancsszín napba,
s a föléjük telepedett alakot
vélhetik ismert gondolkodónak
vagy zeneszerzőnek
vagy tábornoknak.
Virágok virítanak
majd – garantálom –
a talapzaton minden reggel.
Állítsunk emlékművet,
ami nem zavar senkit.
Még a taxisok is
megbámulnák fenséges sziluettjét.
A kert alkalmas
találkahely lenne.
Állítsunk emlékművet.
Elhaladnánk alatta munkába sietőben,
külföldiek fényképezkednének alatta,
fényárban lubickolna minden éjjel.
Állítsuk fel a Hazugság emlékművét.
Petri György fordítása
Cseh Tamás - Bereményi Géza Ballada öcsémről
Az én öcsém hajóra szállt,
mert várta őt az új világ.
New York-i dokk, a szárazföld
körülnézett, ki várja őt.
Jöttek sokan írek elé,
lengyelek elé, zsidók elé,
de egy magyar sem, egy magyar elé,
az én öcsém ezt észlelé.
Zöldséges bolt segédje volt,
később az égen is dolgozott,
vasgerendán New York fölött,
mohawk indián mocskok között
Lement a lift vörking után,
kocsmába be, mocsok indián,
ott ájulás, s megint a lift,
30 kilót fogyott le így.
Én közben ezalatt itthon,
dehogy néztem munka után,
töprengtem mindenféle ezotériákon,
de főleg a Bogdán Icán.
Újságot vesz az én öcsém,
s olvassa azt, hogy könnyedén
16 év börtön kijár
a melóért, mit épp csinál.
Ajtót bezár, utcára fut,
kanálisba bele a kulcs,
telefonon közli hogy lelép
de a cucc maradt, le ne lőjék.
Los Angeles, a pálmafák
közül kinéz az óceán,
hullámlovas az én öcsém,
míg Heideggert böngészek én.
Európa fölött még szűk az ég,
az oroszok maradnak még,
de New Yorkból elmegy egy lány,
át Amerikán, öcsém után.
Olvassuk mind Budapesten,
megnősült kint a Laci,
én közben temetem apánkat, anyánkat,
és erről egy sort sem írok neki.
Kimennek hát az oroszok,
az öcsém jön és kérdi, hogy
az apja hol, az anyja hol,
és én vagyok, aki válaszol.
Leül nálam az én öcsém,
ajándékok közt néz maga elé,
ez Budapest, a száraz föld,
megtudta megint, ki várja őt.
Mert jönnek sokan írek elé,
lengyelek elé, zsidók elé,
de egy magyar sem, egy magyar elé,
az én öcsém ezt észlelé.
Hogy mindenki elé, csak nem őelé,
az én öcsém, ezt észlelé.
Tornai József A MAGYAR VELSZI BÁRDOK
Dúsak a pénztárkönyvek
s a jutalmak is mások.
ezerszer velszi bárdok
a magyar velszi bárdok.
Ezerszer is megcsalnak
s hangja nincs a tömegnek,
mert mindent megtehettek,
ó, mindent megtehettek.
(Ady)
Edvárd király, magyar király,
vágtat Audiján.
Hadd látom, úgymond, meddig ér
a csonka tartomány.
Van-e folyószámla, zsozsó,
tőzsdén haszon kövér?
Használt-e a törleszkedés,
s amit a szám ígér?
S a nép, az istenhagyta nép
olyan bamba-e rajt,
mint akarom, s mint a barom-
fi, mit eladni tart?
Király, a legszebb bankbetét
a tied, s hidd el azt:
sok millió alattvaló
istenárnnyá dagaszt.
S a nép, az istenhagyta nép
tompa, mint kutyaszőr,
meg se rezeg, s torkán lemegy
palackostul a sör.
Edvárd király, magyar király,
vágtat Audiján
körötte reng, rohad-mereng
a csonka tartomány.
Óbudavár a hely neve,
hol egyszer csak megállt,
Óbudavár csődtömege
éljenzi a királyt.
Villafalat, mit egyre rak,
s szegények ingere,
sok funkci sok-sok éve lop,
ki szólhat ellene?
S mind, amiket a várnegyed
blöfföt, gőgöt terem
s mind, amiér dollárt remél
túl messzi tengeren.
Ti magyar-magyarok! hát senki sem
mondja nekem: apánk?
Ti magyar-magyarok! Ti senkiek,
ne éljen Eduárd?
Villafalat, mely magasabb
már napról napra lesz,
azt látok én: de szemetek
csak nem buktomra les?
Ti magyar-magyarok! Ti senkiek,
ne éljen Eduárd?
Hol van, ki írja tetteim –
egy magyar velszi bárd?
Mint a harang, a sok bitang
karban kiáltozik,
tollaikon mint győzelem
serken ezernyi cikk.
Szó fölbuzog, izeg-mozog,
a törvényt megszegik.
A sor mögül, holló, fehér,
új bárd emelkedik.
“Itt áll, király, ki tetteid
ismétli és szavad,
s arany csörög, cinkos röhög,
míg nyög a suta hang.
Arany csörög, cinkos röhög,
hazugságom igaz,
pénzszagra gyűl minden ügyes,
aki terád szavaz!
Ömölnek elméd hívei,
nem kell nekik kereszt,
pénzszagra gyűl minden okos,
király, hőstetted ez!”
Miniszter lesz! Ez a beszéd –
kurjongat Eduárd –
Ilyen hazafi kell nekünk,
s belép egy sunyi bárd.
“Harsog zene, ricsaj-fene
Duna-öböl felé,
pornósztárok, pucér csajok
nyívása vág belé.
Ne szülj többet, magyar anya,
minek a csecsemő?”
Int a király, s kitűntetést
kap, és ez érthető.
De anélkül, hogy illene,
ott áll egy harmadik,
száján szava, akár maga,
hajlong, hízelkedik:
“Elment a Nemmel ez a nép,
szavazni, Eduárd,
nevedet isteníti most
millió velszi bárd.
Emléked nem kophat soha,
köszönjük, Eduárd,
te tudtad, nyálas ez a nép
s a magyar velszi bárd.”
Micsoda ész! tapsol föl a
király kész-örömest:
bankot neki, ki oly csaló
kupec, hogy sose veszt!
Nemzetpolgárok fizetik,
s a bárdokat oda.
Budavárába hívja most
a sakál-vacsora.
S Edvárd király, magyar király
vágtat Audiján,
körötte csak úgy zúg, kacag
a csonka tartomány.
Másfél milljom dalolva ment
szavazni velszi bárd,
és csak azt tudta mondani,
hogy éljen Eduárd!
De mi eme parasztzene,
pesti utcán mi szél?
Elköttetem a kocsidat,
kurva népdal-pecér!
De csak a csend; vád szava bent,
se kint nem hallható:
a bűn az bűn, bárhogy tagadd,
király, nyilvánvaló.
Jólesik ez a némaság,
szaxofon és gitár
hallgasson most, hogy győztem, és
ezt itt vitatni kár.
Ám túl a már nem hallhatón,
csillag-fülünkön át
süvíti sakáldalait
a magyar velszi bárd.
forrás : HITEL, 2005. február
Szükség van-e nyomtatott kulturális folyóiratokra?
Az IRODALMI JELEN kérdezett, a folyóiratok főszerkesztőinek válaszai a honlapon olvashatók.
1. rész:
http://irodalmijelen.hu/2014-jun-23-1024/szukseg-van-e-nyomtatott-kulturalis-folyoiratokra-1-resz
2. rész:
http://irodalmijelen.hu/2014-jun-26-1442/szukseg-van-e-nyomtatott-kulturalis-folyoiratokra-2-resz
3. rész:
http://irodalmijelen.hu/2014-jun-29-1355/szukseg-van-e-nyomtatott-kulturalis-folyoiratokra-3-resz
Orbán Ottó DAL AZ EGYMÁST VÁLTÓ NEMZEDÉKEKRŐL
Fölködlenek az egymást váltó nemzedékek,
De én maradok az, aki –
Nevelőim háborús évek,
Koponyám sebész bicskája faragta ki.
És nem lesz új világ, sem még egy esély, sem jobbik változat.
Az agyakban buján tenyészik a mérges eszme.
Reményünk semmi. Köznép, hóhér, áldozat
Fejest bucskázik a mésztől sistergő verembe.
forrás
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)