Aki van
„Minden észlelésben csupán a tulajdon állapotodat
észleled, s egyáltalán nem észleled azt,
ami nincs benne az észlelésben."
(J. G. Fichte)
Sch. J.: – Chan Chu izgatott kíváncsisággal készült az Íróval történő beszélgetésre, és furfangosabbnál furfangosabb kérdéseket eszelt ki. A rá egyébként nem jellemző izgatott kíváncsiság oka az volt, hogy mivel nemcsak olvasta az Író műveit, hanem egy fatális véletlen folytán hosszú éveket töltött vele egy kolostorban, mi több, közös, tágasnak és kényelmesnek egyáltalán nem mondható cellában, így az Író lehetséges válaszait az ő furfangos kérdéseire már előre tudta. Tehát – mosolygott Chan Chu, miközben megvakarta a lábánál kéjesen elnyújtózó paradoxon rózsaszín hasát – itt az ideje, hogy föltegyem neked az első kérdést, amit természetesen a Mesteremtől tanultam – holott, amint az köztudott, sosem volt Mesterem –: Hogy vagy? És örülsz, hogy vagy?
F. A. (nevet)
– Ne nevess, hanem válaszolj, kérlek!
– Örülök, hogy vagyok. Mert élvezem azt, hogy múlik az idő. Már ötvenkét éves vagyok, úgymond nagypapa korban, anélkül, hogy gyerekeim lennének. Ezért még mindig fiú státuszban vagyok. Ugyanakkor pocakom van, őszülök, kopaszodom… De ez is jó. Az élet gazdagságát élvezem. És persze megpróbálok lefogyni, hosszúra növesztem a hajamat.
– Idézek tőled valamit: „Nem érek rá élni, ha írok. Nem érek rá írni, ha élek. De, ha nem élek, akkor nem írok. És ha nem írok, akkor nem élek."
– Szeretem paradoxonok mentén megfogalmazni a világot. Talán azért, mert már gyerekkoromban is egyszerre volt a világ érthetetlen és csodálatos. Emlékszem, amerre iskolába jártam, a Naphegyre vezető egyik lépcsőn volt egy csatornafedél, ami alatt csobogott a víz, és én mindig megálltam ott és hallgattam a csatorna hangját, csodálatos élmény volt. Hétéves koromban már, ha tetszik, ez filozófiai élmény volt – egy barátom később, az egyetemen, mikor elmeséltem neki, csatornafilozófusnak nevezett –, a világ létezéséről tudósított, a természethez tartozott ez a vízcsobogás. Ugyanakkor az csak egy praktikus célokat szolgáló csatorna volt, amiben tudjuk, mi minden folyik el. Mindig ebben a kettősségben éltem. Emlékszem arra, amikor még egyáltalán nem ment az írás, csak tudtam, hogy író akarok lenni, a lakótelepről, ahol éltem, kimentem a piacra, és ott bámultam a gyümölcshalmokat, és próbáltam megjegyezni, hogy milyenek. Nem írtam erről soha, de valamilyen módon kapcsolatba kerültem a gyümölcshalmokkal.
– Miért akartál író lenni?
– Még nem voltam hatéves, amikor nagyon szerettem volna egy zongorát, vonzottak azok a fekete-fehér billentyűk, és azt képzeltem, milyen csodálatos lenne, ha tudnék azokon játszani. A rendszere is tetszett, hogy fekete és fehér. Biztonságot adott a gondolat, hogy ha zongorán tudok majd játszani, akkor mindent tudok. Apám utálta a zenét, anyám ugyan imádta, de nem volt pénzünk zongorára, és valamiért a zeneiskolába sem írattak be. De annak ellenére, hogy így nem is tanultam meg kottát olvasni, könnyen megjegyeztem a hangokat, az iskolai kórusban szopránszólót énekeltem, úgy, hogy senki sem vette észre, csak imitálom a kottaolvasást. Nagyon fontos volt nekem a zene, és miután nem kaptam zongorát, a szó-zene maradt meg. A szavak zenéje. Nálam az írás elsősorban zenei munkálkodás a szavakkal. Zárójelben jegyzem meg, akin nem érzem, hogy zenét ír, az számomra nem is író. Persze el kell mondanom azt is, hogy apám újságíró volt, nagyapám író és műfordító, tehát a szónak volt azért kultusza a családban. Egyébként is, a zsidó családokban általában megfigyelhető a Bibliára visszavezethető erős szó-kultusz. Hát így találtam meg a szavakban azt a lehetőséget, amit sajnos a zongora mellett nem élhettem ki. A szavakat, úgy éreztem, talán könnyebben is uralhatom. Aztán kiderült, ez sem olyan egyszerű. Sokáig nem tudtam, hogy ha valakinek írói ambíciói vannak, az nemcsak abból áll, hogy leül és ír, hanem két része van az író-létnek, az egyik valóban az, amit az ember megír otthon, a másik pedig, hogy létrehoz a világban egy írói személyiséget, egy írói nevet. Csehov ezt már húszévesen tudta, de én kicsit későn olvastam számomra nagyon hatásos, fiatal íróknak szánt tanácsát, amikor is ahelyett, hogy azt mondaná, gyűjts élményeket, és napi nyolc órát írj, azt javasolja: menj írók közé, barátkozz írókkal, akkor leszel író. Addig tényleg azt képzeltem, az írás éppolyan magányos tevékenység, mint ha valaki énekelget magának a kertben vagy fuvolázik, és abból majd lesz valami. És csak nagyon lassan tanultam meg, hogy az „írói létezést" is meg kell teremteni. Hatalmas vargabetűt írtam le közben a színházon keresztül, és nagyon lassan érkeztem meg az írók közé.
– „Pont olyan gonosz, mint amilyen te vagy. Romlott és kíméletlen, mint amilyenekké mindannyian váltok, kik egymást nézitek, bámuljátok a világ helyett" – olvasható az Aki nincs című kötetedben. Egy íróról írod?
– Nem, ez tulajdonképpen a színházi létezés összefoglalása. Azé a színházi világé, amelyben – én, aki mindig úgy képzelem magamról, hogy magányos ember vagyok, aki üldögél egy kertben vagy a szobájában, és gondolatokat ír föl, sőt esetleg szerzetesnek megy –, szóval, ahol megtanultam egy olyan viselkedési formát, amelyben foyer-csevejeket folytatok, ömlik a számból a szó, értőn bólogatok és elemzek, kedves vagyok mindenkivel, kézcsókokat osztogatok. Voltam dramaturg Kecskeméten, aztán a Várszínházban, a Népszínházban, végül a Nemzeti Színházban, de szerencsére azt már elég hamar otthagytam. Viszont, mivel már vagy húsz színdarabot írtam – néhányat megvalósítottak, néhány megbukott, néhány sikeres volt –, el kell azon gondolkoznom, lehet-e véletlen a színházzal való kapcsolatom. Mindenesetre megtanultam közben dialógust írni, ami fontos. Például Truman Capote szerint a jól elhelyezett, hiteles párbeszéd teszi a regényt.
– Nemigen vannak dialógusok az Aki nincsben.
– De, töredékesen azért vannak. Persze, ez egy első könyv, ami nagyon sokáig váratott magára, ezért nagyon sok minden belekerült, és talán ezért van egy picit üveg mögötti hangulata. Ha van is benne néhány novellának nevezhető írás, az is mindig egy alig titkolt életrajzi mozzanathoz kötődik, még ha egyébként fikciós elemekkel keveredik is. És nem volt fontos számomra – hiszen emlékek jelennek meg, a szereplők szinte elméleti kivetítések tárgyai –, hogy azt írjam meg, ahogyan ők beszélgetnek egymással. Mindig jelen van a főhős szubjektivitása, a fiktív főhősé, aki ezeket a dolgokat, úgymond, elmeséli.
– Nem véletlenül tettem fel az első kérdésemet Chan Chuként, ezzel akartam ugyanis illusztrálni, hogy sikerült megteremtened egy létező hőst, egy furcsa, gyakran bosszantó figurát, akit mint wa jang bábut mozgatsz, de aki persze a te Bovarynéd.
– Nagyon pontos. Illetve örülök, hogy így olvastad a könyvet, mert akkor ideális olvasóm vagy. A Chan Chu-figura, te tudod, egy falusi házban született meg, ahol egy téli hónapot töltöttem egyedül, azután, hogy egy igen egyszerű baráti kérdésre – amely pusztán arra irányult, hogy mivel foglalkozom akkor éppen – elborzasztóan zavaros, szégyellnivaló választ adtam. Nagyon rossz időszaka volt ez az életemnek, és a válaszomban semmi olyan nem állt – magam is rémülten hallgattam magamat –, ami valamilyen módon tényleg rám vonatkozott volna. A barát igazi jó barátnak bizonyult, őszintén megmondta, mennyire lehangolta a válaszom. Akkor, főként e baráti intelem hatására, felmondtam a színházban, és következett ez a téli hónap a tiszaugi házban, ahol naplót kezdtem írni. A könyv a napló formájából nőtt ki, azokkal az ugrálásokkal, abban a kicsit kaotikus gondolkodásmódban keletkezett, ami nálam mindig érvényes. Sokan vagyunk ezzel így, de nem mindenki meri beengedni a formába. A Chan Chu pedig egyértelműen a nevemből jött: Forgách András, a Chan megvolt, és a Chu játékosan hozzákerült.
– Ezt nem tudtam.
– Örülök, hogy meg tudlak lepni. Egyébként az volt az érdekes, hogy leírtam az első Zen-történetet, és mintha fölhasítottam volna egy bugyrot, egy iszákot, amiből egyszerűen ömlöttek ezek a mondatok. Nem volt mindegyik jó, de valamilyen módon akkor éltem át először, hogy a személyiségem erre a formára egyszerűen ráömlik, rábugyog, nem tudok határt szabni annak, hogy mit írok meg. Amit addig írtam, abból is sok mindent tökéletesen beilleszthettem. Húsz évvel azelőtti feljegyzések, próbálkozások hirtelen értelmet és formát nyertek. És az az állapot, amibe így negyvenvalahány évesen kerültem, egyszer csak a szemem előtt azonnal mondatokká változott. Eddig ez soha nem volt, nyilván kellett hozzá egy mélypont, hogy elkezdődjön. Meg tulajdonképpen egy barát csalódottsága.
– A könyv fülén az áll, hogy regény. A regény az én konzervatív felfogásom szerint elindul valahonnan, tart valahová, és szerencsés esetben meg is érkezik. Ez a könyv… Hogy is mondjam… Az jutott eszembe, úgy dolgozol, mint a régész az ásatáson. Apró darabok kerülnek elő, letisztogatod őket, félreteszed, aztán egyik-másik megint a kezedbe kerül, megint lekapargatsz róla egy kis agyagot, majd bekened olajjal, hogy jobban látsszék a színe, érvényesüljön az anyaga, keresel hozzá még darabokat, azokkal is elbíbelődsz, majd összeilleszted őket. Összeáll valami, mondjuk, egy korsó, de nincs meg minden darabja, lukak vannak rajta. Ez nem zavarja meg az embert a műélvezetben, inkább kíváncsivá teszi. Mi volt még, amit nem láthat? Hiátusok könyvének is nevezhetném az Aki nincset.
– Teljesen pontos! Egyébként a címe is ezt tükrözi.
– Jó cím.
– Igen, úgy mondanám, hosszú távú cím. Az Angyalarcú kígyó helyett lett, mely cím alatt korábban megjelentek belőle részletek. Megtehettem volna azt is, ha teljesen mazochisztikus vagyok, hogy ezen a könyvön dolgozom életem végéig, amíg nincs minden belefoglalva. De természetesen tudom, vannak dolgok, amiket éppen csak sejtetni tudok, és talán elérkeztem a peremére annak, amit szerencsés ebben a formában megírni. Ez az öt könyv – öt fejezet elég jó szerkezet ahhoz, hogy megtartsa ezeket a valóban hiátusokra épülő szövegeket. Ugyanakkor persze az anyagnak is igazinak kell lennie. Az nagyon fontos volt számomra, hogy igazi közlés, valódi dolog, azt is mondhatnám, vérvalóság is legyen benne. A mai magyar irodalomban két tendencia érvényesül, az egyik jellemzője a mondatokkal való játék nagyon magas színvonala, ha tetszik, hermeneutikus írásmód, ami részben magáról az írásról szól. A másik vonulat, amit kevesebben űznek, és én inkább ide szeretnék tartozni, az vastagon az életről szól.
– Azt hiszem, te keverve űzöd.
– Igen, de az már jó, ha össze tudom keverni. Nekem attól írás egy írás, regény egy regény, hogy a történetben valami nagy baj is történik, és valamit megtudok az életről. Attól még nem az, ha valaki tehetségesen monologizál.
– Monológként olvashatók az Élet és Irodalomban megjelenő Zehuze című írásaid. Ezek, ugye, részletek egy készülő regényből.
– Igen, és az Aki nincsnek abban az értelemben folytatása, hogy néhány szereplője azonos, és bizonyos novellisztikus kezdeményei megtalálhatók az Aki nincsben. Zehuze héberül azt jelenti: ez van, ilyen a világ, ez visszatérő fordulat a nagyanya leveléből, amit a lányának ír. Tehát az „Aki nincs" után az „Ez van". Egy hetven éven át tartó levélfolyam két ember között, de csak egy irányba mennek a levelek, tehát dialóg, monológ formában, mert csak a válaszokból derül ki, hogy mit ír a másik. A nagymama gyermekkori világában él az anya, mert visszakerült Palesztinából Közép-Európába, és az anya gyermekkori világában él a nagymama, mert ott maradt Palesztinában, a későbbi Izraelben. Mindketten sóvárognak a másik világa után, egyikük sincs a helyén, mindketten idegenek ott, ahol vannak, a másik pedig a hazát jelenti a számukra, ennek a feszültségét aknázza ki a regény, amely egy García Marquez-i értelemben vett fordulatos családregény is lehetne, Molly Bloom Ulysses-beli monológjának mintájára, tudatfolyam, ami ott görgeti maga előtt a század minden eseményét, két száműzött ember közötti szüntelenül szikrázó kapcsolatban. Kirajzolódik két olyan kultúra – és egy kettészakított család – képe, amelyek egyáltalán nem tükrözik egymást. Igazán különleges feladvány az írónak: hogy ne vesszen bele a szüntelen áradásba, ne legyen a könyv parttalan. Ebből a szempontból a Chan Chu-regény gyökeres ellentétével állunk szemben.
– El szoktam olvasni ezeket a részleteket, de bevallom, néha eszembe jut, hogy túlságosan szigorúan tartod magad ahhoz a kijelentésedhez, miszerint „nem szabad agyontisztítanod minden mondatot". Persze végül is nem baj, mert bele lehet feledkezni ebbe az áradó prózába. Azt is írod: „Szép szövegeket írni, az még nem irodalom, mondta a mester. A szövegek szépsége ugyanis egyáltalán nincs belső összefüggésben sem a szépséggel, sem a szavak jelentésével, a szövegek szépsége természeti jelenség, amely fölött csupán a látszat szerint van hatalmunk."
– Hát ez így van, és örülök, hogy sikerült leírnom. Mert az is nagy élményem, hogy amit az ember akaratlagosan csinál a művel, soha nem tud olyan fantasztikus lenni, mint amikor egyszer csak megtörténik magától, és szép. Magyarán, ha olyan érzése támad az embernek egy mondatra ránézve, hogy az megvan, akkor az megvolt, akkor azt te nem akarhattad, mert abban a percben, ahogy elkezded akarni, elrontod.
– Az akarásról jut eszembe, te igen sok mindennel akarsz foglalkozni mint a nemzet napszámosa – fordítasz, prózát, kritikát, forgatókönyvet, színdarabot, esszét írsz, rajzolsz, nyilvánosan beszélgetsz, moderátor vagy a Trafóban, a Goethe Intézetben, mindent felsoroltam? Vagy egyszerűen nem tudsz nemet mondani? Nem félsz attól, hogy szétforgácholod magad?
– Ez komoly probléma, még a mai napig is, pedig most már megengedhetném magamnak azt a luxust, hogy ne vállaljak el mindent. Érdekes módon, mióta nemrég megnyertem az Édes anyanyelvünk pályázatot, ami tekintélyes összeggel járt, figyelem magamat. Ilyenkor az ember, ugye, szabadon azt tehetné, amire éppen kedve szottyan, nem kell cikkírás, alkalmi dolgok, fordítás miatt állandóan Orlando Furiosóként rávetnie magát a komputer klaviatúrájára. Viszont mióta figyelem magamat, rájöttem, hogy gyakran azért vállalom el, mert nem akarom azt, aki fölkér – ha elég személyesnek érzem a kérését –, visszautasítani. A nemet mondás tudománya nem adatott meg nekem. Gyakran viszont a kíváncsiság sarkall egy munkára. Hiszen például Füst Milán naplóit soha nem olvastam volna el, ha nem vállalom, hogy írok róla. Gyötrődtem vele rettenetesen, és hónapokat csúsztam a megírásával, de így legalább elolvastam Füst Milán naplóit. Tehát az esetek jó részében mindig kapok is vissza valamit, új tudással gazdagítom magamat. De természetesen szétszedi az embert, ha egy nap háromféle munkán kell dolgoznia, és abból egyik sem az, amin kellene. A saját művén.
– Egy Benjamin Britten-operáról, a Peter Grimesról A kudarc zsenialitása címmel írt kritikád és a már említett Gonosz siker című köteted kínálja fel, hogy felvessem a kudarc és siker témáját.
– Teljesen összefügg a kettő. Harminckét éves voltam, amikor A játékos című darabomat a Katona József Színház bemutatta. „Ez tizenöt előadást fog megérni" – mondta kedvesen Galgóczi Erzsébet írónő a premiervacsorán. Tizenhetet ért meg. Szóval megbukott. És évekkel később, pontosan emlékszem, a Szent István körúton ballagtam épp a Duna felé, lelkemben kis rőzsedalokkal, és meg kellett állnom, a felismerés ereje megállított, rájöttem, hogy én meg akartam bukni. Rájöttem, hogyan működik az akarat mechanizmusa. Hogy mennyi eszközöm lett volna megakadályozni ezt a bukást. Hogy nekem fontosabb volt öntudatlanul is, hogy ez a dolog megbukjon, mint hogy ne legyen. Inkább legyen és bukjon meg, de ne ne legyen. Tehát akkor rájöttem arra, hogy az ember azt akarja, ami történik vele, csak nem ismeri saját akaratának a mechanizmusát. Amikor megismeri, nagyon sok mindent ki tud védeni. Mindent nem, de elkezd tudni akarni dolgokat. Az is világossá vált, hogy rengeteg minden, ami az életemben történt, nevezzük csapásnak vagy bajnak, tulajdonképpen mélyen összefügg a személyiségemmel, és ezért nem foghatom fel kívülről jövő rosszindulat, gonoszság eredményének. Azóta is meggyőződésem, hogy bizonyos helyzetekben az embernek szüksége van arra, hogy megbukjon. Ami a Gonosz sikert illeti, a mottót nem véletlenül a Petri György által fordított Malcom Lowry-vers adja: „A siker pusztítóbb, mint a tűzvész, mert elégeti a lélek benső házát." Petri nagyon megrettent, amikor Kossuth-díjat kapott, úgy érezte, hogy az egy sírkő, ami agyonnyomja. Akármennyire is félvállról tudta venni a világot, ettől megijedt, mert komolyan is vette a sikert, ami bizonyos értelemben kilúgozza, megöli a személyiséget. Most találkoztam Ulickajával, aki arról panaszkodott…
– Bocsánat, hogy közbeszólok, de mások sikereiről beszélsz. Ha a kudarc a sajátod volt, legyen a siker is az.
– A sikerem furcsa, lopakodó siker. Talán azért van ez, mert mi otthon a legoptimistább világnézettel együtt egy totális kudarcstratégiát szívtunk magunkba az anyatejjel együtt – a harcosan optimista, világmegváltó ideológiával egyszerre, egyidőben az önmegvalósítás képtelenségét, a személyiség és a valóság kibékíthetetlen ellentétét, a teljes szellemi, individuális csődöt, sőt, ennek a mazochista gyönyörét. Ezért lehet, hogy így élem meg. Néha nagyon meglep. Egyrészt nem érzem a státuszomat a magyar írók hierarchiájában. Tehát nem tudom, hol vagyok. Jó lenne, ha nem mérném így magam. De Mikszáth is megírta, hogy az írók között kialakul egy hierarchia, amit ugyanúgy tiszteletben tartanak, mint az arisztokraták. Amikor két író találkozik, pontosan tudják, hogy melyik a király, herceg, báró vagy az egyszerű ajtónálló.
– Parasztlecsapás lenne, ha megkérdezném, te hol vagy.
– Csapd le a parasztot, megmondom! Álmomban sokkal jobban szenvedek ettől, mint ébren. Álmomban állandóan irodalmi ajtónálló vagyok, vagy egy játékbarlangban vízhordó fiú. És ez azt mutatja, hogy rettenetesen nagy hiúságok dolgoznak bennem is, amit viszont ébren nagyon jól tudok kezelni. Nem azt jelenti, hogy elfojtom. Tudomásul veszem, hogy aki már művészetre, íróságra adta a fejét, ezt hiúság nélkül nem tudja csinálni. Viszont a saját hiúságom legalább annyira szórakoztat, mint a másoké. A legtöbb novellám ezzel foglalkozik: ha annyira nem fontos, akkor miért fontos mégis? Honnan ez az égető, viszkető vágy, hogy legyek valaki?
forrás
forrás
