FUKUDA MESTER HAGYATÉKA
A Verőcén élő Mérei Anita tudtommal az egyetlen magyar művész, aki ért a japán fametszetek készítéséhez. Tokióban, Fukuda és Yamaguch mester műhelyében tanult. A kinti tapasztalatokról, a japán lélekről, a Kelet szelleméről beszélgettünk.
– Hogyan kerültél Japánba? Miképpen sikerült részt venned egy japán fametsző műhely életében?
– A férjem, aki fizikus, egyéves ösztöndíjat kapott Tokióban. Én a képzőművészeti egyetemen voltam harmadéves hallgató, főleg linóleummetszéssel foglalkoztam, de kipróbáltam a rézkarcot és a litográfiát is. Mesterem, Kőnig Róbert gyakran unszolt, hogy foglalkozzam fával is, hiszen az nemes anyag, de én nem mertem hozzányúlni. És jött ez a lehetőség, hogy kimehetünk egy évre Japánba. Senkit nem ismertem Japánban, nemigen érdekelt ez az ország – ha már Kelet, akkor inkább Kína, gondoltam –, és fogalmam nem volt, mihez kezdek majd odakint. Japánban aztán keresni kezdtem mindenféle ösztöndíjakat, pályázatokat, és végül különböző ismerősökön keresztül eljutottam a tokiói Yushima egyik fametsző műhelyébe. Rettegtem Tokiótól, nem szeretem a nagyvárosokat. De Yushima, ez az óvárosi negyed egészen más: minden sarkon van egy szentély, és ha beleszagolsz a levegőbe, érzed, hogy tengerillattal keveredik a füstölők illata. Olyan keskenyek itt a sikátorok, hogy egy esernyőt sem lehet kinyitni. Itt, Yushimában van a tudományegyetem is, meg különböző múzeumok, egyetemek. Amikor először beléptem a műhelybe, kiderült, hogy ők nem beszélnek angolul; én pedig semmit nem tudtam japánul, néhány alapvető kifejezésen kívül.
– Minolta, Nikon…
– Igen, de valahogy mégis megértettük egymást. Persze mélyebb filozófiai viták nem tudtak kialakulni köztünk, de az egyik mesterrel rögtön találkozott a tekintetünk, és éreztem, hogy most a lelkeink találkoztak. Egyébként két mester volt a műhelyben, mindketten hatvan év körüliek, tapasztalt, bölcs emberek. Leültünk, és amikor megmondtam, mi a nevem, döbbenet lett úrrá rajtuk. Megfagyott a levegő.
– Miért, mit jelent japánul a neved?
– A nevemet ők így hallják: Miraj Onito. Ez annyit tesz: a jövőből érkező keleti démon. Később persze túltették magukat ezen, és befogadtak maguk közé. Pont úgy volt minden, mint a karatefilmekben: először csak takarítottam a műhelyt, aztán az eszközöket is megnézhettem. Így haladtam tovább, lépésenként. Azt a mestert, akivel a tekintetem találkozott, Fukudának hívták, ő lett később a mentorom. Először csak azt engedte meg, hogy nyomtathattam azokat a képeslapokat, amelyeket ők készítettek. Idő kellett ahhoz, hogy a metszésbe belefoghassak. Ott kézzel, bambuszból készült koronggal megy a nyomtatás. Nem gombnyomásra történik, mint nálunk, és nem is hengerek között megy át a metszet, hanem közvetlen kapcsolatban vagy az anyaggal, ahogy belesimogatod a képet.
– Mi volt az első metszet, amelyet készíthettél?
– Majmocska volt egy újévi üdvözlőlaphoz. Japánban éppen a majom évére készültek akkoriban. Olyan bensőséges kapcsolat alakult ki a mesterrel – no meg az anyaggal is –, amely azelőtt elképzelhetetlen volt számomra. Munka közben például rám szólt a mester, hogy egyenes háttal dolgozzak, ne görnyedten, mert a helyes tartás nagyon fontos. Mindennek megvan a maga módja. És hogy eközben a szívemmel közelítsek. Mindig is reméltem, hogy van még ilyen a világon, de hogy én ebbe belecsöppenthetem, az egyszerűen csodálatos volt.
– És ez a tartás, gondolom, mélyebb lelki szintekre is leszivárog.
– Igen, ilyen a japán lélek. Persze a nyugat harsánysága már ott is megjelent, és átitatta a mindennapi életet, de lényegét tekintve a japán szellem kiirthatatlan. Mi innen csak annyit látunk, hogy a japánok amerikanizálódnak, de a japán ember mindig japán marad. A mesterem eredetileg gitárművész volt, Bachot is játszott; később lett csak fametsző. Amikor ezt megtudtam, csillogó szemmel elmondtam neki, hogy én zenélek, és hogy a kobzomat magammal hoztam Magyarországról. Tudni kell, hogy Japánban is létezik egy, a kobozhoz hasonló hangszer, a biva, amely szakrális célokat szolgál. Végül is a mandolin, a balalajka, a koboz, a biva mind rokonok. Mind perzsa területről származnak. Amikor elővettem a hangszeremet, a mesterem megkérdezte: „Te tényleg tudsz játszani ezen a hangszeren?” Megsemmisítő hangsúllyal kérdezte. Én elszégyelltem magam, és azt feleltem: „Nem, csak próbálkozom.” Őhozzá képest nem merném magam zenésznek érezni. Csak akkor vettem erőt magamon, amikor Fukuda mester kórházba került. Morfiumot kapott, mert rákos volt. Emlékszem, ott ült az ágy szélén, amikor megjelentem a hangszeremmel. Hónom alá kaptam a kobzát, és zenélni kezdtem. Írtam neki egy szöveg nélküli dalt, Fukuda mester dala a címe, azt játszottam le. Ő meg csak ült és sírt. Amikor befejeztem, láttam, hogy az ajtóban a nővérkék feje is föl-fölbukkant. Aranyosak voltak. A japán kórházakban tilos zenélni, de most megengedték. Aztán fokozatosan romlott a mester állapota, és amikor legközelebb bementem hozzá, már alig tudott magáról. Nem sokkal később meg is halt. A másik mester, aki mindaddig tartózkodó volt velem, aki nagyon hitt a nomen est omenben, nagyon magára maradt. A két mesternek nem volt családja, barátja, ők egymás barátai, művésztársai voltak. Próbáltam segíteni neki abban, hogy elviselje ezt a hiányt. Én nyomtattam a műhelyben, amíg ő a gyászszertartásokat végezte. Nem sokkal később ez a mester átadta nekem Fukuda mester pecsételőkorongját azzal, hogy halála előtt ő maga hagyta rám. Fukuda rám bízta szellemi hagyatékát.
– A kortárs japán képzőművészet mennyiben tradicionális, és mennyiben a nyugati dolgokra reflektál?
– Láttam odakint performanszokat, happeningeket is, tehát a modern művészet is jelen van, nem is lehetne másképp. Persze ezek a modern dolgok is valahogy olyan japánosak. Hogy a kortárs japán művészek munkáiban mennyi a nyugati reflexió, és mennyi a modern Japánra való utalás, azt nehéz eldönteni. Nekem tetszik az eredeti japán művészet, de a kortárs japán művészek munkáit is szeretem. Tökéletes mását tudják adni a nyugati művészetnek, ha ez a feladat. Természetesen itt is hatnak az irányzatok: van ez is, az is, amaz is. Nekem a legjobban az tetszik, amikor a hagyomány tisztelete tükröződik mai hangvételű művekben.
forrás
