Jelenits Istvánnak, születésnapjáraRoger testvér egyik taizéi levelét olvasom. Egy kérdő mondat áll az elején: Észreveszed a boldogságot?
Most ott tartok, tarthatnék akár, hogy alig veszem, vehetném észre a boldogságot, és alig tudnám megmondani, mit is értsek azon. Még az sem vigasztal igazán, hogy tudom, érzékelem, nem vagyok egyedül ebben a tapasztalatban, sokan éreznek így. A világ állapotát, az emberi lény természetét illető boldogtalanságunk, tanácstalanságunk és félelmünk közös. De ebben a közösségben olykor magányosabbak vagyunk, mint korábban. József Attila, aki betegségének kiszolgáltatottja volt, nagy költészetében viszont szabad és alkotó egyszerre, és aki egy életen át kereste: perelte és kérdezte Istent, így ír erről egy versében: „Mint fatutaj a folyamon, / Mint méla tót a tutajon, / száll alá emberi fajom, / némán a szenvedéstől” (Kiáltozás).
Tovább olvasva Roger levelét, Dosztojevszkij-idézetet találok benne az író naplójából, ahol ezt írja: „Tudom, hogy az ember képes megtalálni a boldogságot anélkül, hogy elveszítené a földi élethez szükséges józanságot… nem tudom elhinni, hogy a rossz az emberiség természetes állapota lenne.” Ezzel ma talán ellenkezőleg vagyunk, mint amikor a nagy orosz író és ortodox gondolkodó fogalmazott: félünk, hogy a rossz az emberiség természetes állapota, és a jó a kivételes, a váratlan, a kegyelemszerű, mindaz, amit már nem várunk és nem remélünk. Aztán tovább lapozok, és az egyszerűségről olvasok, amitől „távol áll a rideg és elítélő szigorúság”, illetve szépség és jóság összekapcsolódásáról az egyszerűségben. Majd az önátadás, az ajándékozás mérhetetlen nehézségéről, hiszen ez nem megy magától, sőt talán ez az, ami igazán nem megy magától. Végül Roger szerényen elrejtett, radikálisan bizakodó mondatát olvasom a levélben: „Krisztus megérti benső ellenállásunkat.”
Erről, vagyis a mi ellenállásunk végtelen krisztusi megértésének rejtélyéről szeretnék mondani valamit, arról, hogy semmit nem tudunk adni, mindent kapunk, de ez mégsem azt jelentheti, hogy semmi nem múlik rajtunk. Ellenkezőleg.
Mindennapi tapasztalat, és korunkban, illetve az utóbbi hónapok eseményeiben és azok következményeiben szinte a kétségbeesésig fokozódott az a tapasztalat, hogy a sötétség eseményeivel szemben, a sötétségünk kollektív élményével szemben tehetetlennek érezzük magunkat. És ez nemcsak afféle érzés, hanem csakugyan: kőkeményen tehetetlenek is vagyunk. Ahhoz, hogy valamire jussunk, nem hazudhatunk tovább, nem szelídíthetjük a szelídíthetetlent. A sötétséget, a mindent elborító erőszakot, a félelemkeltést és a gyűlölködést az idegennel és a száműzöttel, vagyis önmagunkkal szemben manapság már nem tekinthetjük tőlünk független, valahol másutt, távoli régiókban zajló botránysorozatnak, amelyen komfortosan, saját kényelmünk sáncai mögül fensőbbségesen felháborodhatunk és ítélkezhetünk. A sötétség személyre szabott, s legbelső, kereszténynek nevezett felelősségünkkel szembesít. Minden rajtunk múlik, és úgy tűnik, alig tehetünk valamit. Valódi kereszt-helyzet, ami meghalad bennünket. A sötétség személyre szóló, egyenkénti integritásunk, szabadságunk, belső békénk és főképpen szeretetképességünk elborulásával fenyeget. Nem csupán a napi politika vagy a globalitás felé mozdulás erőszaktörténetére utalok, hanem arra, ami jelenünkben ismét feltárul: emberi természetünk, földi történetünk szinte kézzelfogható elsötétedésére. Tanácstalanság, értetlenség, felfoghatatlanság és kétségbeesés jár a nyomában. A sötétség órájának működése a mi óránk most. Amikor fenyegetettségünk legmélye éppen abban van, hogy mi magunk veszítjük el a szeretet, a szeretetképesség hitét, reményét, sok mindent felülíró erejét. Hogy mi magunk és egyenként nem tudunk már önmagunknak, a másiknak, a világ állapotának s végül Istennek megbocsátani. Ebben a lelki-spirituális helyzetben a távoli, az idegen, a „nem rám vonatkozik”, a „semmi közöm hozzá” szavai és fogalmai megszűntek, minden közel jött, minden rám, rád, ránk vonatkozik. Ahogyan Jézus mondja Máté szerint: „Amikor egynek megtettétek ezt legkisebb testvéreim közül, velem tettétek” (25,40). Azt tapasztaljuk, hogy nem a jó, hanem a rossz, negatív értelmében megszűnt minden idegenség, illetve fordítva: minden idegenné vált, amik vagyunk, ami én vagyok. Az idegen én vagyok. Ami az idegennel, vagyis azzal történik, akit-amit nem értünk, az velünk történik. Mi vagyunk az idegen, én lettem az idegen, mert cselekedeteim, a világ jelene - idegen és elfogadhatatlan. Száműzötté válik az ember így, saját otthonában, a Földön. Az emberi világ mostanában az emigráció „természetes” életformáját látszik magára ölteni. Akkor is, ha „Te” személy szerint haza tudsz menni, mert van hová, akkor is, ha „én” itthon maradok, mert van otthonom - a vándorlás, az exodus, a kivonulás fenyegető állapota vesz körül minket. Az emberi lét évezredeken át vélt vagy megtapasztalt, valós vagy illuzórikus, de minimálisan működő biztonsága odaveszni látszik. Minimális biztonság, idetartozóság, vagyis a létezés hűség-tapasztalata nélkül nem tudunk szeretni, elveszítjük erőnket, hogy szerelmesek legyünk az életbe. Mert ahhoz, hogy az emberi létre elemi erővel igent mondhassunk, minimális biztonságra és bizodalomra van szükségünk. A hitelesség föl- és elismerésének tapasztalatára. Helyre, otthonra, egy körülhatárolt, de emberi méretű térre, fenyegetettség nélkül.
Ha a biztonság-érzés minimuma elvész és aláásva érezzük, előbb megijedünk. Aztán agresszív védekező technikákat találunk ki. Azután visszatámadunk - a helyünket/létünket védve a másik, a mások helyét veszélyeztetjük. Szívünkben gyűlölködés támad, az a negatív szerelem, az a pusztító libidó, amivel megvédeni véljük az elveszett biztonságot. Ez is egy út. A végtelenül bonyolult, komplikált sötétség káini útja. A gyűlölködés labirintusa a sötétség idejének térbeli megfelelője. Tehetetlenségünket csak fokozza az a belátás, hogy a sötétség órája a bonyolultság órája, és elvesztettük az egyszerűség terhesnek, súlyosnak érzett fonalát. Ugyanakkor fokozódik az a félelmetes érzésünk is, hogy mindezért mi és egyre inkább csak mi, egyenként és közösen vagyunk felelősek. A sötétség órájában tehát önkéntelenül és nem alaptalanul lemondunk a Gondviselés élményéről, tapasztalatáról, reménységéről. A sötétség mélyén a Gondviselés nem látszik egzisztálni. Miként azt éppen Jézus szenvedéstörténetének vélhető, alig elképzelhető misztikus mély-rétegei, történései valójában eleve bemutatták. Gondoljunk minderre igazán bátran: Jézus örökös hajléktalanságára, otthontalanságára és magányára, illetve az emberek, a tanítványok felől egyébként annyira érthető, esendő, csaknem szeretettel ábrázolt elhagyottságára a Getszemáné-kertben (hiszen az ember inkább tényleg elálmosodik a virrasztásban!), illetve különös kérésére az Atyához, hogy ha lehetséges(!) vonja meg tőle ennek a végtelenül keserű pohárnak a beteljesítését, illetve végül a gyermeki, panaszos, mégis tudatosan választott zsoltár-idézetre a Kereszten: „Atyácska, Atyácska, miért hagytál el engem?” Mintha a passió legsötétebb pillanatai éppen azáltal tanúsítanák, hogy Jézusban felismerhető az, amit az Isten fia-formula kifejezhet, hogy tehát Vele is megtörtént, ami velünk, hogy tehát részesült és elfogadóan, tevékenyen elszenvedte az emberi állapot botrányát s így és csak így részt vett a végletesen emberi és csak-emberi szenvedésben, a Gondviselés megrendítő elnémulásában, amikor tehát mindenható, mindenek feletti, uralkodó Istenből, Királyból részt vevő, együtt szenvedő fiúvá, sőt szolgává változott, vagyis éppen olyanná, mint mi, nyomorultak. Az Örökkévaló az idő fiává lényegül át.
Számomra azonban ez az isteni önkiüresítés (kenózisz), ez a fokozhatatlan próbatétel a sötétség órájában, a magány labirintusában és ingoványában éppenséggel a remény paradox tanúsítványa. Simone Weilnek, ennek a zsidónak született, a zsidóságban végtelen alázattal megmaradt, azzal különös és nem vitathatatlan módon szembeforduló, önkínzóan keresztény gondolkodónak van erről egy titokzatosan erős és igaz paradoxona: „A valóság egzisztál, rossz és irreális, Isten nem egzisztál, jó és reális.“ Az indulatokba, a féken tartás titáni, nagyravágyó, önpusztító hiányába való belebonyolódás az Ego szinte legyőzhetetlen falait, a szeparáció, a nagyon is magunk csinálta magány és elszigetelődés labirintusát erősítik körénk, a részvétel, a résztvevő együtt-cselekvés, a közös tétek, a felelősség és a kockázatok elutasításának megrendítő, kaotikus tapasztalatával tetézve. Az a bizonyos sokat emlegetett radikális szembefordulás Istennel, amelyről a keresztény és nem keresztény vallások a bűn kapcsán hasonlóképpen és egybehangzóan beszélnek, talán nem egyéb, mint a sötétség labirintusából és a sötétség órájából való kijutás reményének az elvesztése. Éppenséggel annak a reménynek az elvesztése ez, amellyel felülmúlhatóvá és felülírhatóvá változna a pusztán morális dualizmus, ama túlságosan is emberi (erőszakos és erőszakhoz vezető) ítélkezés jó és rossz fölött! Mi lenne más a sötétség, mint a kivilágosodás realitásába, a képzelőerőbe, a világosság lehetőségébe vetett hit és bizalomképesség elvesztése? Mi más lenne a Gondviselés, mint a mi magunkat elsáncoló gondunk viseléséről való bátor és felszabadító lemondás, a bizalommá átforduló új gyermekség és megújuló, megfiatalodó, alkotó képzelet, a közös Gondviselő minket mérhetetlenül és felfoghatatlanul megnyilvánuló szeretetére irányuló figyelemmel, amelyben végre ismét, szabadon Rábízhatjuk magunkat. A tehermentesítettség esélyei nem azonosak a felelősségről való eltekintés mértékvesztésével.
A ráhagyatkozás, a sajátos, nem szolgalelkű engedelmesség szép példája számomra, hogy Johann Sebastian Bach, minden jelentősebb kompozíciója végére, így például a passiók végére is odaírta: „Soli Deo Gloria, egyedül Istené a dicsőség”. Megrendítő és iróniát sem nélkülöző dokumentum ez arról a gyermeki bizalomról, derűről és elfogadásról, az egyszerűség útjáról, amit körülírni próbálok. Mintha azt mondaná: igaz, hogy ezek eléggé jó zenedarabok, igaz, hogy valamiképpen meghallottam őket, és lejegyeztem, még az is igaz, hogy megfeszített figyelemmel füleltem, és ahhoz képest pontosan notáltam, amit odabent, vagy odafentről hallottam, igaz talán, hogy derekasan elvégeztem a munkámat, és ennyiben felelősséget vállalok érte, de végül is, mindenen felül mégiscsak egyedül Istené a (cselekvő) dicsőség. Mindezt kaptam, mindezt adták, végül is nem én csináltam, hála érte, hálát adok a munkáért, ami rajtam keresztül végeztetett el.
Én nem vagyok Bach, Bach csak kivételképpen adatott nekünk. Vagyis mi nem tartunk itt, de talán mégis megérezhetjük még ennek a távoli alázatnak és gyermeki egyszerűségnek az ízét (ami egy ekkora s bonyolultan nagy alkotóművész részéről külön bravúr!): szerelmes tudott lenni egy szenvedő szolgafiúba, akiben felismeri az isteni fiút, szüntelen csodálkozással hitelesnek tekinti a teremtett világot és az emberi természetet, mindennel együtt. Ismétlem: mi rosszabbul állunk, éppen ezért tűnik példaszerűnek Bach egyszerű mondata kottái végén, mellyel elhárítja magától a dicsőséget: S. D. G. Mint aki minden felelősséget áthárít a teremtőre, és éppen ebben a zseniális szabad egyszerűségben, nemtörődömségben ismerné fel őt.
Paul Ricoeur hasonlóan ír erről: „Isten nem a hatalom, hanem a szeretet forrása. Isten egyedüli hatalma az erőszak nélküli szeretet. Isten ereje az irántunk tanúsított szeretet és a szenvedésünk idején hozzánk intézett segítő igéi. A mi nehézségünk abban rejlik, hogy ezt a hangot meghalljuk.” A Bach-példa is talán éppen arra vall, hogy ritkán, nagy erőfeszítéssel felül lehet kerekedni mindazon az akadályon, a Roger Schütz emlegette „belső ellenálláson”, amit a hallás akadályának, nehézségének nevezhetünk. És ebben a meghallásban legföljebb csökkentheti az emberi megértés korlátozottságát az a villanásnyi sejtelem, hogy a Gondviselő Atya és a résztvevő, velünk szenvedő Fiú: ugyanaz. Hogy Az, akinek a gondviselő-átvállaló erejében szabadon megbízhatnánk, és Az, aki minden gondunkban személyesen velünk van, ugyanaz. A minket végtelenül felülmúló, végtelenül távollevő, a hiányzó, a hallgató, a rejtőzködő, olykor idegen Isten és a hozzánk beszélő, velünk gyötrődő, sőt velünk meghaló, az igében újra és újra, végtelen változatosságban megtestesülő, abszolút testvér, a társként megérintő, hűséges közelség - ugyanaz. „Vagyok, aki (veletek) leszek” - Mózesnek a szorosabban vett név-kinyilatkoztatásban mondott Jahve-ige lehetséges fordítás- és értelmezésvariánsa (Kiv 3,14), rejtetten és a nyelv megdöbbentő radikalizmusával fogalmazódik. Méghozzá egy olyan történelmi-antropológiai pillanatban, fogság és folytonos emigráció, menekülés, fenyegető üldöztetés és idegen-lét határán, ami joggal nevezhető szintúgy a sötétség órájának, mint a miénk. Mégis úgy hangzik itt is, ma is, mint az egyszerűség lenyűgöző ereje, mint a hitre és értelemre egyszerre apelláló boldogságmondások foglalata. Hogy Isten „neve” nem volna más, mint az örökhűség folytatólagos, jövőbe előre vetett kijelentése, ennél egyszerűbbről és örömtelibbről nincs tudomásom. Mint a történetből jól tudjuk, a nehézség a meghallásban van, és mindig abban. Hitünk talán csak azon nagyon is földi, materiális, konkrét szenvedélyen múlik csakugyan, amit Roger testvér kérdez csöndesen, minden teológiai hitdefiníción túl a levelében: Észreveszed a boldogságot?
Mert az ősrégi név-kinyilatkoztatás, mely nem mondja meg Isten tulajdon-nevét (hiszen mi is volna, lehetne az?), hanem többet, alakulóban lévőt, befejezhetetlent, újrakezdődőt, mozgásban lévőt mond, a hűség, az Isten-ember közötti szerelmi és társasviszony viszontagságos történetét mondja, az emberrel, a léttel s az idővel történő, elválaszthatatlan, személyközi (interszubjektív) történetet mondja, és csakis azt mondja, nos, mindez meghökkentően összeillik azokkal a hozzánk közelebbinek, egyúttal sokszor, a sötétség óráiban különösen képtelennek hangzó, jézusi boldogságmondásokkal, amelyeket az Evangéliumból ismerünk. A nyolc boldogság (Mt 5,3–10 párh.) talán nem is más, mint az egyszerűség nehezen meghallható, paradoxonokba öntött, mégis szabad önátadást mondó útmutatása. Ezek a mondások az áldás, a benedictio mélyebb értelmében véve a létezés jóvá mondásai. Jóvátevő mondások. E mondások kollektív megszólítottjai mi vagyunk: a szegények, a sírók, a szelídek, az igazságot éhezők és szomjúhozók, az irgalmasok, a tiszta szívűek, a békességszerzők, az igazságért üldözöttek. Tehát mindazok „tulajdona” a boldogság, akik nyilvánvalóan nem boldogok, legalábbis a mi konvencionális ismeretünk szerint éppen hogy nem áll rendelkezésükre a boldogság. Csakhogy az egyszerűség útja nem a primitívség útja, hanem egy mélyebb kezdeté, mélyebb jóvá tevő kivilágosodásé: a boldogság e mondásokban, akárcsak Isten Országa, „idegen“ minőség - kizárólagosan adomány, éppen azoknak szóló ki-hívó erővel, akik nem boldogok, nem tudnak boldogok lenni, sőt rettenetes szenvedéseken mennek át, ezenközben esetleg elvesztvén arcuk képmás voltát is. Az egyszerűség útja oda vezet, ahol nem számíthat rá az úton járó, ahol a váratlan adomány: idegen, kiszámíthatatlan Jövevény. Minden gyerek, ismétlem: minden gyerek, vagyis elvben minden ember ilyen váratlan Jövevény. E hipotézis hite nélkül, az együvé tartozás boldogság-hipotézise nélkül, mint az egyszerűség útja nélkül nem vagyok képes igen-t mondani, nem tudok úrrá lenni a sötétség idején és terén. Az egyszerűséget bejáró radikális boldogságmondás éppen hogy nem vigasz a sebekre, a szegénységre, a boldogtalanságra, nem kompenzáció és „isteni“ hitegetés, hanem olyasmi, ami szinte esetlegesen, mindenesetre garantálhatatlanul adódik, megadatik, s ami mindig újra kezdhető jelenné alakulhat, ha észrevesszük. Ha észrevenni adatik a boldogság, akkor az történik, hogy belátjuk: a boldogság lehetetlen ugyan az ember számára önmagában, lehetséges azonban Istennél, az abszolút Másiknál, távolságának és közelségének paradoxonában (Mt 19,25–26). A szegények, a szelídek, az üldözöttek, az emigránsok, az idegenek, a marginálisok, az otthontalanok, sőt még önmagunk számára is lehetünk boldogtalanok ugyan, de éppen ezért várományosai, megajándékozottjai lehetünk Isten országának, mely nem itt vagy amott van, hanem közöttetek van (Lk 17,21). Méghozzá sajátos, megújuló, folyamatos, jövőidejű értelemben, hiszen megígértetett: „veletek leszek”. Isten jövője nem megnyugtató, hanem nyugtalanító és sürgető jövőidő, amely a boldogtalanok transzcendens boldogságának paradoxonával megelőlegezi a felfoghatatlanul egyszerűt. A boldogság és az egyszerűség mélységesen összetartoznak, és éppen ezért oly nehéz az észrevevés, amit Roger testvér emleget a levelében. Az egyszerűség útja az, amit nem lehet csupán választani vagy akarni, hanem mindenekelőtt elénk jön, és az ebben való bizodalom maga a várakozás az észrevevés. De elfogadni, hogy elénk jöjjön, mindennél nehezebb, és mégis, még itt is, ilyenkor is igaznak tűnik, hogy „Krisztus megérti belső ellenállásunkat”. Ez a felfoghatatlan, abszurd megértés volna talán a boldogság és a várakozás forrása. Elfogadni, ami tényleg jó, gyermeki, igenlő, igent mondó, jóvá író, világos és egyszerű bennünk - nos, az egyszerűség útja végül talán egy asztalhoz vezet oda minket, az asztalközösség egyszerűségéhez. Oda, ahol ellenállásunkat, bonyolultságunkat, sötét reményvesztettségünket, a sötétségre adott rossz/romboló válaszainkat, mélységes és nem alaptalan fáradtságunkat, belső, homályos fáradékonyságunkat adományszerűen felülmúljuk, pusztán azáltal, hogy körül merjük ülni az asztalt, s pusztán azáltal, hogy bátrak vagyunk nem elfelejteni: az asztalközösség bizodalmáról nem lemondani, talán ez az egyetlen kérhető kérés. A meghívás nem személyválogató, azaz: „halál, hol a te fullánkod?” Talán ezzel tudunk szembeszegülni saját belső ellenállásunknak, és Krisztus mindent felülmúló, számunkra szó szerint megérthetetlen megértéséhez közeledni. Üljük körül az asztalt, nem tudok jobbat.
*
Balassa Péter írása a budapesti taizéi találkozón, 2001. december 31-én elhangzott szöveg javított változata.
forrás: Vigilia, 2002. december, 950-956.vagy itt :156-166.
