Rainer Maria Rilke Levél egy ifjú költőhöz című írása nyomán a Holmi szerkesztősége 1993-ban felkért több magyar írót, hogy folytassanak párbeszédet egy képzeletbeli vagy valóságos pályakezdővel,a 90 évvel ezelőtti párbeszéd résztvevőivel, és a Holmi szerkesztőivel.
Szabó Magda írása a Holmi 1993.10.számában jelent meg,(1489-1493.pp.)
Hát először is: vállald, fiam. Tehetséged mitológiai ajándék, holtodig nem jössz rá, átok-e, áldás-e, amellett, mint minden mitológiai adománynak, van csalafinta eleme is. Előfordulhat például, hogy hamarabb megéred a temetésed, mint honfitársaid rájönnének, mit tudsz, ki vagy. Akkor is fogadd el, mert ha erre hívott el a sors, hiába akarod elkerülni. Mint a mesében a pusztulás elől menekülő kereskedőt minden városkapuban ott várta a Halál, és rávigyorgott csorba szájával, neked is megrendülhet polgári létformád, amiről azt hitted, maga az egyensúly. Nincs menekülés, ha írónak születtél, fogadd el hát, méghozzá úgy, hogy tudod, nem természetes tulajdonság a tehetséged, ugyanolyan jel rajtad, mint valami születéssel hozott különbözés, büntetés nélkül aligha került kezedbe az oldás-kötés hatalma, az erő, aminek révén, mint a színész, sírásra, nevetésre ingerelhetsz, képes vagy forradalmat előidézni, belekaphatsz kezeddel a világpolitika küllői közé, építhetsz, rombolhatsz, s mindezt betűkkel, hangokkal, a logosz révén, aki a továbbiakban kenyered, urad és parancsolód lesz, szegény szolga.
Igen-igen. Remélem, nem képzelted, hogy aki ír, az úr? Menj már, fiam, mesterséged csapda, soha nem lesz egy gyanú nélküli másodperced, az agyadba szerelt kamerát ki nem kapcsolja senki, amíg élsz, te magad sem tudod megállítani. Még csókolózni sem úgy fogsz, mint más, aki nem kapta meg az alkotás képességét, míg ölelkezel, egyszerre kétfelé is figyelsz, aztán fogod a pillanatot, és beteszed emlékezeted jégládájába, utólagos felhasználás érdekében. Ártatlan leszel és életveszélyes, jéghideg és hisztérikus, amellett szinte soha nem teheted azt, amit voltaképpen szeretnél. Pályád kezdetén rengeteg mindent kell vállalnod, míg viszed valamire, pályád végén, ha írói utad sikerült, megnyitsz, bezársz, átadsz, átveszel, nyilatkozol, értekezleten ülsz, értelmetlen körkérdésekre próbálsz válaszolni, mire feleszmélsz, közéleti tevékenységed meggátol valódi munkádban, s ordítozol, nem bírod, meg fogsz őrülni. Ha megbuktál, néma vénember leszel, a depressziók pókhálójában guggolsz egy sarokban, vagy másokat faggatsz, elemzed és barátaiddal elemezteted, töprengsz, miért sikerült másnak az, ami neked nem, akkor is ordítozni fogsz, hogy nem bírod, hogy meg fogsz őrülni, a végeredmény csak a részletekben tér el, igaz, hogy azokban aztán nagyon.
Ez szakma, fiam. Tanuld meg a szakmát. Egyáltalán: tanulj meg minden megtanulhatót. Nem állítom, hogy elvágja az utadat, ha műveletlen vagy, csak gyakran zavarba hoz majd és megszégyenít a tény. Tudom, vannak őstehetségek, világhírű, de pallérozatlan alkotók is, akik sokat adtak az emberiségnek, én mégis arra biztatlak, tanulj. Eleinte úgy érzed, felesleges időpazarlás az a sok minden, amivel az iskola megtöm, még azzal se biztatlak, hogy bizonyos történelmi korokban nem lesz egyenesen károdra, ha olyan erkölcstelen fogalmakat ismersz például, mint a Ionicus a minore vagy a coniugatio periphrastica, viszont előfordulhat, hogy épp e szokatlan hangzású valamik segítenek majd eltartani a családodat, mert nyelveket tudsz, biztos poétikai, stilisztikai ismeretekkel rendelkezel, és a gyerekeidet iskoláztatni tudod – mondjuk – műfordításból. Tudásod kard és bot, majd megismered a hasznát, ha műveletlen, de előnyös kapcsolatokkal rendelkező ellenlábasod egyetlen jól használt averbód hallatára úgy zavarba jön, hogy azonnal kihasználhatod helyzeti előnyödet, embertársak tudásanyaga ellen nincs orvosság, azért fél a művelt értelmiségtől a hatalom. Tanulj, megéri. A tudásba persze sok minden beletartozik, az is, hogy megnézed, mit írt kortársad és kollégád, mert attól, hogy dühödben vagy irigységedben kezedbe se veszed a könyvét, még nem teszi meg neked a szívességet, hogy kimenjen az arénából. Tegyük fel, hogy a sztár hamis, hogy „csinálták”, vagy megszervezte önmagát, míg körbe nem járod, soha fel nem fedezed, hol a páncélján a rés. A tudás praktikus plusz az életben, fiam. Egyébként nem elég csak a kortársaidat ismerned, a magyar irodalom megkezdődött valaha, te egy folyamat bizonyos szakaszának jelene vagy, akit utódok követnek, nem tudod betájolni önmagadat Magyarországon, ha nem ismered, kik éltek és mit dolgoztak előtted, s nem tudod elvégezni e betájolást a világban sem, ha a magyar klasszikusok mellé nem ismerkedel meg a világirodalom múltbeli és jelen termésével. Sok, tudom. Nekünk se volt egyszerű. Ha csak vegetálni óhajtasz, felejtsd el, amit mondtam, de ha igazi írónak készülsz, tanuld meg a szakmát. Amit eddig közöltem, a mesterség technológiája volt. Van morális része is, azt is illik megszívlelned.
Játssz gondolatban az irodalomtörténettel, képzeld el a jelenetet: egy rettenetes öltözékű, az éhségtől tántorgó, ápolatlan, inkább holt, mint élő vadidegen esik be Vörösmarty szobájába, akiről, ahogy a száját kinyitja, menten kiderül, Isten választottja, ő az új idők új dala, amely a zengzetes hexametereket és a grécizmus maradványait (ha nem tudod, mit fed a szó, keresd Kazinczynál) úgy szétfújja, mint a negyvenkét évvel később majd Huszton világra jövő Szép Ernő pongyolapitypangját a szenvedély szele. Legjobb barátja, legnagyobb ellensége, önmaga folytatása, az Utód áll vele szemben, és a SZÓZAT szerzőjének kezében a sorsa. Ne hidd, hogy egyszerű pillanat lehetett döntenie ennek a nagyon nagy költőnek saját leendő művészi ellenfeleiről – ő úgy határozott, ahogy a szakma becsülete megkívánta: szálljon a madár, nyisson új távlatot, szülessék meg az új; ha kell, ő majd hátralép egy kis lépéssel, csak addig lesz kínos a fáziskülönbség, amíg a sznobok rá nem eszmélnek arra, ki-ki monas, a valódi tehetségek nemhogy elférnek egymás mellett az irodalom EKG-szalagjának jelzéseiben, de még örülnek is, hogy nincsenek egyedül a dicsőség steril levegőjében.
Ahogy Vörösmarty ráismert Petőfire, úgy ismert rá Petőfi Arany Jánosra, és így ismerj rá te is valamikori riválisodra, aki akkor is a legjobb barátod, ha éppen azt mondja rólad, őslelet vagy, múzeumi tárgy, tavalyi kalendárium. Tanulj a klasszikusoktól alkotói bátorságot és jellemet, segítsd az utánad következő nemzedéket. Megsértheted ezt a szakmai etikát, hiába tennéd, neveden rajta maradna a horgerizmus vádja, a tehetség meg átszárnyalna fejed felett. Az utókor mindig helyre rak minden tévedést, nézd meg, hogy próbált meg mindent Gyulai, hogy meg ne szólalhasson szegény Vajda, mit összeintrikált Jókai ellen is, de – sidera fulgent, mondja a jó latin – csillagok voltak, ma is fénylenek. Letakarhatod kalappal az üstököst, elég a kalapod, Virgil. Ha igazi író vagy, akkor bíznod kell saját tehetségedben, amely persze hogy másnemű lesz, mint az elődödé vagy utódodé, de annak idején, amikor a te szavad fémjelezte a szakma akkori eredményét, megalkotta a maga aere perenniusá-t. (Horatius. Latinul is tudni kell!)
Ha sérelem ér, ne izgasd fel magad, nemcsak mert nem érdemes, de olyan meddő. Ha támadnak, hát támadnak, indulj ki először abból, hátha igazuk van, ezt nem könnyű megemészteni, azonos időpontban többnyire nem is lehet, néha évekbe telik, míg rászánod magad arra, hogy felnyisd valamelyik könyvedet, s akkor elámulsz, miért kaptál annak idején idegrohamot és kívántál kínos halált kritikusod fejére, ez vagy az csakugyan nem hibátlan. Ha akkor éltél volna, amikor az én nemzedékem, más volna a helyzet, akkor, ahogy jobb indulatú újságírók közölték, kettőszáz, abban az időben igen komoly vásárlóértékű plusz forintot eredményezett minden rúgás, amelyet frissen megjelent alkotásod kapott, elvileg nem lett volna szabad tudomásul se vennünk a megfizetett rágalmat, de hát emberek voltunk, fiatalok, és már csak azért is nehezen emésztettük meg, mert esetleg a fizikai szabadságunkat veszélyeztette az irodalmi Cabinet Noir tagja. Ezt is ki lehetett heverni valahogy, mert nem voltunk sem örömhöz, sem bánathoz egyedül, és itt és így hívom fel a figyelmedet: a szakma egyik alaptörvénye, hogy legyen baráti köröd, ahová tartozol, írótársad, aki örül a sikerednek, és veled átkozódik, ha a pályakezdő esztéta a te fejedet viszi szájában a hatalom elé. Barátok nélkül már csak azért is véged, mert csak a barátod szeret annyira, hogy rád ordít, ha elkanyarodol a helyes útról, ellenséged kezét dörzsöli, és lesi, mikor töröd ki a nyakadat. Mindent adj a barátnak, és mindent fogadj el, ismertem egy költőt, mint költő halott már, az írt egyszer verset a nemzedékéről, s valami olyannal jellemezte kapcsolódásukat: „mint hegymászóknak, egy kötél feszül a derekunkon”. Kell a barát, nála dugod el az üldözött kéziratot, nála sírhatsz szégyen nélkül, nála engedhetsz meg magadnak gyerekes pöffeszkedést. Akinek nincs barátja, semmije sincs, mint ahogy aki nem tud szenvedélyt érezni, az is elveszett. Ne félj a szenvedélyektől, fiam, szeretni is, gyűlölni is tudnod kell, különben nem kapja meg a munkád azt a lüktetést, amit a madár szíve ismer, a motor nem indul magától. Vállald saját esetleges deformitásodat is, Galgóczyt például számtalan más pozitív tulajdonsága mellett azért tartottam nagyra, mert biológiája átkát úgy fogta fel, ahogy felfogta, emberi módon, mit tehetett róla szegény, vállalta, eléggé megsínylette, hogy mint minden hasonló mínusszal küszködő kollégája, képtelen volt valódi szerelmeseket ábrázolni, mert sose volt alkalma bemérni, mit jelent a nőnek a férfi, a férfinak a nő. De vállald magad, különben téged nem vállalnak, csak önmagaddal lehetsz azonos. És vállald a negatívumaidat is, azt, hogy néha félsz, hát hogy az isten csudájába ne félnél, mikor veszedelmesebb szakmád van, mint az atommal kísérletezőnek, te mindig kockázattal dolgozol, és puszta szavaddal gyilkosabb tudsz lenni, mint azok az állítólagos gyertyák, amelyeket a rágalom szerint a gonosz protestánsok helyeztek el Lipót császár ágya közelében.
Igaz is, Lipót. Jó, hogy eszembe jutott. Te, nincs még olyan kelendő, kívánatos és jól értékesíthető áru, mint a becsületed, ne add el. Akkor se add el, ha a Rádió főtitkára voltál, és évekig csak zsákoló lehettél a nagycsarnokban amiatt, hogy nem óhajtottál belépni a pártba, akkor se, ha rád vigyorog a kultuszminisztériumban egy félanalfabéta, és elkerget elemi iskolába oktatni, mert ott kevesebb kárt teszel eleve ellenséges szándékra utaló ókori ismereteiddel. Én ott voltam a szobában, amikor Nemes Nagy Ágnes a nap felé fordította a cipőjét, amelynek alig volt talpa már, és baráti asszisztenciával dobozfedélből szigetelőt szabott magának, míg szép fiatal feje körül majdnem érzékelhetőek voltak a hozzá szelídült fénykörök. Nincs tanulságosabb történet, mint Móra történelmi festőjéé, aki Lipót császár közismerten fertelmes arcát mindig aszerint alakította át a nagy történelmi tablón, ahogy a politikai helyzet diktálta, a kommün idején követte Evlija Cselebi korabeli leírását: „Feje olyan, mint a medlevi sapka vagy a balkabági mézestök, arca, mint a rókáé, fülei nagyok, mint papucs, ajkai, mint a tevecsikóé, orra nagy, vörös, mint a padlizsán, akkora szőrszálak állanak ki belőle, mint egy harmincéves férfi bajusza.” Ezt az iszonyatot – írja Móra – a kommün bukása után angyali szépségű férfivá alakította át, olyan lett az átfestett Lipót, mint a fiatal Rákóczi Ferenc, amikor aztán „beütött Budaörs”, csinálhatta vissza a teveszájú eredetit, mert a Habsburgok éppen nem voltak népszerűek. Szívleld meg, fiam, mit üzen neked Móra, ha te a te Lipótodat elkezded kozmetikázni, nem az ő szégyene lesz, a tied, s még életedben lelepleznek, hiszen ellened bizonyít egész Magyarország. Volt egy kollégánk, nekem egyik házassági tanúm, mikor kínos házaspárrá váltunk a számára, úgy megtagadott bennünket, hogy hozzá képest Iskariót amatőr, adott neki Isten csodálatos költői képességet, eladta, mint a tojást, és tudta magáról, hogy mit csinál, amikor elárulja, amit elárult, de azt hitte, mindent megkaphat az élettől ezen az úton, hogy megmenekül a lyukas cipőtől, a zsákolástól, a megaláztatástól. Nem menekült meg, rangos üldözője lett, iszonyú, korai halál, mielőtt elment volna végképp, mindnyájunkat odakért az ágyához, akiket veszélybe sodort, megtagadott és kinevetett, mert nem tudott meghalni, csak a bocsánatunkkal. Ne hazudj, fiam, a művészeteddel, mert megjárod. Még eddig megjárta mindenki.
És ajánlom figyelmedbe a Tízparancsolatot, mert annál igazabb vezérfonal nem kerülhet a kezedbe. Ha megtartod, a magad részéről mindent megtettél, ami a te hatalmadban áll, a többi már magasabb erők ügye, az a halott költő, akire már céloztam, azt írta: „Nálunk hatalmasabb takácsok eresztik szálukat.” Hagyatkozz a Legfőbb Takácsra, de tartsd meg a parancsolatokat. Ne legyenek idegen isteneid, válaszd ki azt az istenfogalmat, amihez hű maradsz minden körülmények közt, akkor nem kell emblémát se cserélgetned, hol ötágú csillagot viselni a nyakadban, hol keresztet, én azt is elfogadom, ha nem vállalod klasszikus istenképeink egyikét sem, de akkor legalább legyen az számodra Magyarország. A faragott képek készítésének veszedelmességére már céloztam a Lipót-portrénál, nem is illik, nem is praktikus, a harmadik parancsolatot, ha Magyarországot vállaltad istenfogalmadul, külön hangsúllyal elismétlem előtted: ne vedd fel hiába az ő szent nevét. Nincs annál nyomasztóbb, fiam, mint lépten-nyomon valami hétköznapi alkalmakra használni az ünnepre szánt fogalmakat, ne ordítozd örökké, hogy magyar vagy, élj úgy, ahogy ebben a történelmi időszakban egy nemzetére büszke és annak tisztességét védő embernek élnie kell. „Nem érez, aki érez szavakkal mondhatót” – kiált rád Vörösmarty, akinek volt némi jártassága a hazafi érzelmek világában. Erőddel takarékoskodj, ha nem is a szombatot vagy a vasárnapot szenteled meg, de vigyázz a testedre, állj meg olykor pihenni, egy a törtetésben elnyomorodott alkotó olyan szomorú látvány. És tiszteld apádat és anyádat, tehát Zrínyit és Balassát és Kazinczyt és Aranyt és mindenkit, aki ebben a mesterségben hozzásegített saját egyetlen életével ahhoz, hogy azzá légy, aki lettél, és ne lopj, mert a kritikus felfedezi, a kortárs rád olvassa, ne ölj, gondolj Vörösmartyra, lehet aktíve és passzíve ölni, ne öld meg féltékenységeddel az indulót, ne öld meg mit se vétő sikeres társad emberi hírnevét gonosz pletykával, rágalommal, irigységgel. A paráználkodás az ókorban mást jelentett, mint ahogy a mai szóhasználat értékeli, gondolom, nem érzed magad pusztai pásztornak, aki rászorul kecskére, szamárra, ne lépd át, ha meg tudod állni, az általános jó ízlés és a normalitás határait, ha meg a biológiád babrál ki veled, ne képzeld, hogy te vagy a nagy elátkozott, nyelj egyet, peched van, próbáld tartani magadat. Nagyon fontos alaptörvény következik, ne hazudd el más érdemét és tehetségét, és ne tégy hamis tanúbizonyságot, mert bizony mondom, hiába teszed, mert egyszer minden kiderül. Én számodra, ismervén gyarlóságainkat, lazítanék a tizedik parancsolaton, de egy tekintetben nincs enyhítés, ne vedd el embertársadnak sem ezét, sem azát, legkevésbé jó hírét, és az örömét se vedd el, ha éppen boldog szegény, mert valami sikerül.
És ezzel kész, Virgil, és indulj el az utadon. Mögötted jó kutya üget, hallod a körme kopogását, úgy hívják: Kétely. El ne kergesd, mert abban a percben, amikor megszűnsz saját művészeted abszolút vivőerejében kételkedni, véged van, jaj az írónak, aki úgy lépked, hogy azt hiszi, tévedhetetlen. Vidd Kételyt, és fütyülj, ha félsz. Irtózatos utad lesz. Gyönyörű utad lesz. Annyiszor átkoztam meg, ahányszor felébredtem, a sajátomat, s közben minden ébredéskor tudtam, ha mindazt előre tudom, ami bekövetkezik, újra csak elkezdeném.
