Szabados György a MINDEN REGGEL c. Alain Corneau filmről
Van egy film, amit a muzsikusaimnak „kötelezővé” teszek, és ha találkozom kvalitásos ifjú művészemberrel annak feltétlenül a figyelmébe ajánlom. Alain Corneau Minden reggel című, 1991-ben készült filmje Sainte-Colombe és Marin Marais történetét meséli el. Sainte-Colombe (Jean-Pierre Marielle) egész életében visszavonultan élt, a gamba mestere volt és a barokk zene ősforrásának tekinthető. Az ő tanítványa Marin Marais (Gérard Depardieu – Guillaume Depardieu), aki a Napkirály udvari zeneszerzője volt.
Az egyik legmélyebben szellemtörténeti és művészi film, ami valaha született, s amit szerintem minden alkotóművésznek látnia kell. Annak idején a Puskin moziban ment, többször is elmentem megnézni. Emlékszem, minden előadás végén ott ült a közönség szinte letaglózva és nem ment el.
Sainte-Colombe kegyetlenül bánik a fiatal Marais-val. Széttöri a gambáját, hogy érzékeltesse vele, mennyire tök hülyének tartja. Háza udvarán építtet egy cölöpökön álló kótert és oda vonul el, hogy meghalt feleségének zenéljen. Később Marais megbecsült udvari zeneszerzőként titkon vissza-visszajár mesteréhez, a kóter alatt fekve hallgatja éjjelente, hogy mi történik fent. Fent semmi sem történik. Néha hallani amint az öreg mester magában beszél. Sainte-Colombe már közeledni érezvén halálát egyszer észreveszi és beengedi Marais-t. Egy lassú meditatív beszélgetés veszi kezdetét, amelyben Sainte-Colombe arról faggatja, abból vizsgáztatja volt tanítványát, hogy valójában miről is szól a Zene. Sok gondolati utat bejár, sok válaszon elbukik mire Marais megtalálja a helyes választ: a Zene a születés előttről szól. Ekkor előveszi gambáját a mester és elkezdenek együtt muzsikálni. A mester a tanítványt felavatja, elfogadja.
forrás: Molnár Csaba RÁÉRŐ IDŐ sorozata, beszélgetés Szabados Györggyel
Tous Les Matins Du Monde / Minden reggel Zoltai Dénes írása Alain Corneau filmjéről
Zoltai Dénes írása a filmről
Rég nem látott módon szép film a zenéről.
Szép: szemet és fület gyönyörködtető sodrással beszél emberi sorsokról, egykor volt válaszutakról, szenvedélyekről és szenvedésekről, kibomló karrierekről és életek akart-akaratlan elrontásáról. Szép: előttünk rak össze színgazdag látványsorrá vizuális kompozíciókat, olyasfajta csendéleteket, mint a filmben személyesen is megjelenő Lubin Baugin mesterműve, Az öt érzék, sakktáblával és üvegvázában szegfűszálakkal, vörösborral telt talpaspoharakkal, kártyával és kenyérdarabbal, nyitva maradt kottáskönyvvel és rajta nyugvó remekmívű, megtört nyakú violával, a feltételezett szórakozás tárgyaival, melyeket az éji óra, a félbehagyottság titokzatos fény-árnyék játéka övez. Szép: vonószenekar tuttijával indul a nyitókép, aztán a zenét felügyelő mester, gondoktól barázdált arccal, leinti a kamarazene telt hangzását, tört szavakkal kéri az ő szólóhegedűjét, a karcsú asszonytestet asszociáló viola da gambát és „előjátszik" az őt döbbent áhítattal hallgató együttesnek; ez a voltaképpeni filmnarráció kerete, ez tér vissza a záróképen, ez a magányos vonóshangszer-dallam, a hangszert ölében tartó mester fájdalmas arcával. A szem környéki árkok könnyektől nedvesek, és a dallam egyszerre tagolt és végtelen, búcsúzik az élettől, fájdalmas érzékiséggel emberi életet példázva, amely megyen a kikerülhetetlen vég, a halál felé, de még egyszer felidézi, ami élet volt, nem puszta csendélet. A dallam most szelíd erővel székéhez kötözi az ilyenhez nem szokott nézőt, aki végül már a pőre vetítővásznat nézi, amelyen nincs többé néznivaló, csak a viola da gamba-dallam szól egymagában, percekig is tán, búcsút vesz, megül a fülben. A Minden reggel, Alain Corneau különös művészfilmje nem titkoltan egy hajdani zenei műfajt akar életre kelteni, a film saját közegében: tombeau, emlékmű, amelyet a szépségnek emeltetett olyasvalaki, aki tud egyet s mást az ember elhagyatottságáról, magáramaradtságáról, a szenvedélyekről és a szenvedésekről.
Első megközelítésben történetileg jól behatárolható világot akar felidézni ez a filmbe áttett emlékmű, de nem történelmi filmeknél megszokott optikával, nem szokványos színtörésben. XIV. Lajos, a francia Napkirály korát, a versailles-i udvari kultúra keletkezéstörténetét, olyan művészember narrációjával, aki ugyan karriert tudott befutni ezekben az udvari körökben, azután, sikerei csúcsán elhallgatott, úgy valahogy, mint Racine, a korszak legnagyobb francia drámaírója, talán belecsömörödve a versailles-i sikerekbe, talán megtérve ő is valaminő okból a csak székhelyén, a Port-Royal-i iskolában lerombolható, de a sötétebb árnyakra érzékeny lelkekből kipusztíthatalan janzenizmushoz, átköltözve a Szajna királyi jobbpartjáról a balpartra, parkok övezte kastélyból kertes házba, az akkori Rue de la Harpe-on, kertjét művelve és zeneszobájában gambajátékkal múlatva a maradék időt, maga és szűkebb környezete szórakoztatására. E történelmi személy elbeszélésében bomlik elénk a filmtörténet. Marin Marais élettörténete tehát az alap. Aki nem szakmabeli, nem is a „régizene"-mozgalom elkötelezett párthíve, netán Marais-lemezek és újrakiadások gyűjtője, bármely komolyabb zenei lexikonban utánanézhet, ki volt Marais. Templomi kórusban kezdte, cipészmester fiaként; kamaszkorba érve, mutáló hangja miatt elküldték; ő nem adta fel. Lully versailles-i intendaturája alatt a királyi kamaraegyüttes tagja lett, majd a nagyhatalmú protektor halála után az együttes vezetője, ünnepelt gambaszólista és a Lully-stílushoz mindvégig hű operaszerző. Aztán jön a sokféleképpen értelmezhető visszavonulás, 1718-ban, rá tíz évre a halál. Öt kötetnyi gambakompozíció, négy opera a fennmaradt életmű; Lully árnyékában nem is kevés. Ez a nem-fiktív narrátor meséli élettörténetét, ám úgy, ahogyan a mi korunk francia regényírója, szóval egy kortárs, Pascal Quignard a film alapjául szolgáló – Zeneóra című* – kisregényében történészként rekonstruálja és költőként értelmezi.
Költőként értelmezi: látomásos fikcióval dúsítja-módosítja. Van egy titkolt példaképe, a Párhuzamos életrajzok Plutarkhosza. Ezért – valóban bravúros trouvaille-jal – életre kelt egy másik zenetörténeti szellemalakot, akiről jószerivel a legbennfentesebbek sem tudtak-tudnak egyebet, mint néhány tőmondatba sűríthető legendát, azt is inkább csak mint szájhagyományt. Sieur de Sainte-Colombe (senki nem tudj a keresztnevét, születése-halála évszámát), a tanár úr, a viola da gamba mestere volt, a 17. században, francia földön bizonnyal a legnagyobb. Az ifjú Marais-t ő vezette be a gambajáték rejtett titkaiba. Titkai is, kompozíciói is szép számban lehettek: őrizte is féltékenyen őket. A hathúrú térdhegedűt mindenesetre ő építette át héthúrúvá, jócskán tágítva a hangzó tér mélységdimenzióját. Két lányával triót is játszott, alkalmasint hosszas unszolásra. Ám amikor Versailles-ba hívták, a legmagasabb helyről, volt bátorsága elutasítani az invitálást. Ő valóban janzenista lehetett. Magának akart játszani, nem udvari közönségnek. Még udvarházát is túl tágasnak találta; fabódét épített kertjében, ott zavartalanul szőhette monológjait – az ő kedves instrumentumának ezoterikus hangján. Ha valamilyen csoda folytán birtokába jutott volna a valódi beszédnyelvnek, Pascal szavával mondta volna ki: „... ráeszméltem, hogy minden bajunknak forrása: nem tudunk nyugton megülni szobánkban... van ennek egy nagyon is valóságos oka, mégpedig a mi gyarló és halandó állapotunk természetes nyomorúsága... ezért szeretik az emberek annyira a zajt és a sürgölődést, mert érthetetlen számukra az egyedüllét öröme..." De Sieur de Sainte-Colombe szófukar volt, hadilábon állott a zenén kívüli, zenében nem transzponált közléssel.
Az utóbbi kijelentés túllép a szájhagyományon. Inkább a kortárs író és a kortárs filmrendező, Quignard és Corneau értelmezése. Szerintük – a Minden reggel szerint – ez a rejtelmes instrumentum-hang, a köznapi értelemben vett beszédről való lemondás – igazában egy tragikus élmény és tragikus világlátás következménye. Ott, a kerti fabódéban, az improvizációk kivételes kegyelmi pillanataiban feltűnik egy virágzóan szép nőalak, Sainte-Colombe fiatalon elhunyt felesége – az egyetlen, akivel a muzsikus emberi szóval is tudott beszélgetni, s akinek távozása betetőzte a világtól való elfordulás folyamatát. Ez a Sainte-Colombe a modern művészet tragikus világlátásának teremtménye. Az alak maga mindazonáltal pszichológiailag hiteles. Fájdalmának kimondására nincs evilági szava. Embertelen, ahogyan két leányát neveli. Ahogyan tanítványát, az ifjú Marais-t először fogadja. Ahogyan saját öngyilkosságának lehetőségét megálmodja. Ahogyan nagyobbik lánya kezét – egy másik egzisztenciális határhelyzetben – elereszti. Ahogyan pusztítja magát és környezetét, mint gyertyatartójával az asztalára tévedt katicabogarat. Ahogyan kizárja világából a fényt s mindent beborítóvá növeli az árnyakat. Ahogyan az udvari siker mámorával a kétségbeesés mámorát szegezi szembe.Kritikus pontja az írói-rendezői fikcióteremtésnek. Paradox pillanat, legújabbkori élmények sűrűsödnek benne, nem lehet és nem szabad tagadni. Alkotói alighanem az egyetlen lehetséges módot lelték fel, hogy egyensúlyozzanak az alvilági tájakat sejtető szakadék legszélén. Szövetkeztek a francia „régizene" talán legjelentékenyebb prófétájával és interpretátorával, Jordi Savall-lal. (Nicolaus Harnoncourt, a mozgalom nálunk ismert vezéregyénisége az osztrák és a német hagyomány talaján fogalmazta meg ars poeticáját; a francia barokk sohasem állt érdeklődése középpontjában.) Savall e film zenei főtanácsadója, a felhangzó zenék dirigense és jórészt előadója; neki köszönhető, hogy lemezről is ismerjük a térdhegedű francia irodalmának legjavát, egészen Couperinig. Savall nélkül alkalmasint Sieur de Sainte-Colombe is olyasfajta hangzó tapasztalás nélküli fantáziaalak maradt volna, mint az antik görög zene valódi komponistái, az európai zenei tudat mindmáig csak teoretikusan eleven humuszának munkásai. 1966-ban Alfred Cortot hagyatékából került elő két autentikusnak tartott Sainte-Colombe-kompozíció modern átirata; Savall visszatranszponálta őket eredeti közegükbe: szólóviolára. „Könnyeknek" és „szenvedésnek" állított tombeau-k ezek; lehetővé teszik, hogy az embertelenség páncélja mögött felismerhetővé váljék valami mélyrétege az emberinek, a túlságosan emberinek, az elárvultság dallamainak, a Sainte-Colombe-féle technikai újítás immanens értelmének. Savall tette hallhatóvá a Könnyeket, amely Madame Sainte-Colombe halálakor szólal meg, és az Álmodozót, amely a mester lényét átkíséri a lét határhelyzetein.És ezáltal a filmnarráció szabad kezet kapott ahhoz is, hogy a két párhuzamos életrajzot egymásbafonja. A filmbeli Marin Marais, az udvari karrier csúcsán, hírét veszi, hogy agg mesterének idősebb lánya, neki egykoron titkos patrónája az embertelenségig megközelíthetetlen apánál és titkos szeretője, halott fiút hozott világra, s azóta halálra szánt beteg. A parókás, megtokásodott udvari főzenész felkeresi a betegágyában sorvadó leányt, s kérésére eljátssza az egykoron neki ajánlott gambakompozíciót, az Álmodozót. A virtuóz játékot mintha olyan bánat töltené fel emberi bensőséggel, amelyet az ifjú nem ismert és nem ismerhetett. Csakhogy késő bánat ez; a magára maradt lány a maga választotta módon kilép az értelmetlen életből. Az udvari muzsikus most döbben rá, hogy Sieur de Sainte-Colombe miért vonakodott tanítványának fogadni: virtuóz játékot hallott a meghallgatáson, ám zenét nem. A zenészt a szuverén technikai tökély teszi, a „je ne sais pas quoi", a szavakkal körül nem írható egzisztenciális többlet, amely keveseknek adatott meg, s amelyet a versailles-i udvari szórakoztatás éppenséggel elpusztít. Most a királyi főzenész tudatában felsejlik valami ebből a „nem tudom mi"-ből. Az átélt lét, a bensőség, egy ktonikus-sötét világ. Orpheusznak meg kell járnia a poklokat. Most Marais három éven át, minden éjszaka kilovagol a királyi udvarból, Párizsból. Újra hallani akarja mesterét, titokban a korhadó faház mélyén. Kilovagol hóban és fagyban is, de mindhiába hallgatózik az éjben. Lánya öngyilkossága óta nem nyúl hangszeréhez az öreg. Csak érthetetlen, eszelős szavakat mormog magában. Rejtelmes párbeszéd ez, kívülállónak megfejthetetlen. Egy éjszaka mégis enged a kiismerhetetlen belső szózatnak. A szenvedő emlékművét játssza. A dereshajú tanítvány elgémberedett ujjakkal, csak a faajtón kaparászva kér bebocsáttatást. Ki az, ki ő? Egy ember, aki otthagyta az udvari fényeket, s most már tudja, mi az emberi szenvedés. A mester hasonmása lett, ezért kap kegyelmet és nyer bebocsáttatást. Most végre értik egymást. Egyik a másikat. Együtt játszanak most, együtt emelik gambahangokból a tombeaut. Ez az első igazi zeneóra, egyben a legutolsó. Két muzsikus ül szemben egymással. Már nem a hetedik húr értelme, a vonókezelés, a kettős és hármasfogás a tananyag. Most kompozíciók fényeit adja az öreg a fiatalnak, akinek éppoly gondoktól barázdált az arca és a haja is ősz. A művészek a „nem tudom mi" titkát adják át egymásnak, s talán annak is, aki nézi-hallja őket.
A zárójelenetet már ismerjük. Boldog-boldogtalan végjáték. Marais–Depardieu Versaillesban „előjátszik" a királyi kamaraegyüttesnek. A képnek vége szakadhat, a zene elnémíthatatlan. Mesterien artikulált dallam, a forgatókönyvíró szerint az az utolsó zeneóra érlelte tökéletessé; Savall rekonstruálta jószerivel a semmiből. Végtelen dallam, a szó régi és legújabb jelentésében.
forrás: Filmvilág 1992/11. pp. 48-50.
* magyarul Minden reggel címmel jelentette meg a Ráció Kiadó, 2007-ben
Thomas Mann – 1 mondat, 1937-ből
Isten segítse a mi elsötétült és rászedett hazánkat
és vezesse rá, hogy békét kössön a világgal és önmagával!
forrás: a bonni egyetem Bölcsészeti Fakultása dékánjának 1937-ben írt válaszlevél utolsó mondata
Parancs János JÓZAN SZÁMVETÉS
Régen, amikor még hittem
a kötetlenül áradó képekben,
a csapongó képzelet játékaiban,
a kikalapált, gyönyörű mondatokban;
régen, amikor még azt hittem,
hogy fájdalmam és kétségbeesésem
érdekli az egész emberiséget;
amikor még hittem abban,
hogy a szorongásainkat kiváltó ok
egyértelműen meghatározható,
s előbb-utóbb megszüntethető;
amikor még biztosan tudtam,
hogy mi a jó, mi a rossz:
könnyebb volt a dolgom.
Minden érthető volt,
mindennek volt helye,
célja és értelme.
S ha képtelen voltam is
megváltoztatni a valóságot;
tudtam – vagy legalábbis tudni véltem –,
hogy mi miért történik a világon.
De ezeknek az időknek már örökre vége.
Határ Győző A KÉTEZREDIK ÉV
Ilia Mihálynak
én vagyok az izgató és én vagyok az izgatott
hallgatom a biztatót és biztatom a holnapot
én vagyok a demagóg és én vagyok a néptömeg
mindenkinek hazudok és nem hiszek már senkinek
én a fennen-hallgatóság s én a le- s kihallgatott
én a közrendőrbíróság – s közrend által zargatott
én a rangos lefülelő s én az alja-lefülelt
én a foglárfelügyelő s én a fogoly felügyelt
én vagyok a nyakvágó kés én a csonkolt törzs a nyak
én a veszett főbíró és én – kik vesszőt fussanak
irodalmi főhatóság: ideális zúzdagép
én vagyok a szépíróság és a könyv mit zúzni szép
én a zárt osztály lakója – ápolt és az ápoló
kényszerzubbony rámrakója: hátrakötve – hátha jó!
én vagyok a cinkelt kártya s én a kártyacinkelő
én a lyuggatott szűzhártya s én e rútságmívelő
én lekozmált én a kozma én ki nő a sarkon áll
s kurvaságért ostorozva – én ki bordélyt patronál
én vagyok a kárvallottja s kártevő én huligán
útonállás vén halottja: csörgőpénze-hagyta rám
perzekútor köröző és körzetében körözött:
én vagyok a lókötő és én a ló mit elkötött
én a vásár rabszolgája s én a rabkereskedő
verítékkel megszolgálva – emberjószág és Vevő
én a vámkirendeltség és én csempésző tettenért:
kábszeresnek nagy leégés: értem jár a vamzerért
véradó és én a vér – a fertezett s a fertelem
kapja-szipja már a véna: jól kibántatok velem
én a hadak országútja ezredév történület
én a vak tatár puruttya s én a gázolt rémület
én a Hódító Hiéna – s bölcső én és hintaló
én a Népirtó és én a nép az irtanivaló
én a Szent Intelmező és én a megintelmezett
én a szentelt Vérmező és én a nem-kegyelmezett
én az Örök Üdv garatja s falraírt Mene Tekel
én a tölcsér Kárhozatra s én a Mennybemenetel
véghetetlen Végességem lét egészét éri át:
elmém játssza vélem-nékem ezt a rongy komédiát
Weöres Sándor
AZ ÉLET VÉGÉN
Átbóbiskoltam teljes életem.
A látványok, mint álmomban, forogtak,
semmit se tettem, csak történt velem,
ezernyi versemet fél-éberen írtam
dohányfüstben, nem is tudom hogyan.
Süvölvény-kortól fogva mostanig
asszony-kormány pólyált vattába és
elzsongított, nem bírtam tenni, élni,
szunnyadtam délben, írtam éjszaka,
sötétben szálltam, mint a denevér,
benső szemem nyílt a külső helyett.
Ha közben bölcsesség, vagy balgaság
felrázott volna, szenvedés, akármi:
kazánom túl-erős volt, sose robbant,
minden belül kavargott, forrt, feszített.
Dúlt két világvihar, százmillió
ember pusztult, meghalt anyám-apám:
álmomból serkentőnek mind kevés volt,
akárhogyan szégyenlem, így igaz.
Mindent vetítővásznon éltem át,
még akkor is, ha engem hajkurásztak
disznót őrizni, vagy sírt ásni, vagy
fejem körül fütyültek a lövések,
aludtam folyton, egykedvűn. De most,
hogy vénülés megrázza tagjaim
és bőrömben koccint a csontjaimmal:
végtére fölriadnék és szaladnék
szürcsölni elmulasztott kéjeket,
örülni, s örömöt megbánva, fájni,
késő gyönyörtől megrokkanva halni,
bűzben, koszban, szégyenben, elhagyottan,
mint trágyadombon a veszettkutya.
De, mint mindent, ezt is csak álmodom.
Ha mindeddig nem ébredtem: tudom,
most már halálig hortyogok. Talán
a haldoklás majd ébren szembesít
minden mulasztás terhével. Talán
az álmon túli csöndben ébredek.
A látványok, mint álmomban, forogtak,
semmit se tettem, csak történt velem,
ezernyi versemet fél-éberen írtam
dohányfüstben, nem is tudom hogyan.
Süvölvény-kortól fogva mostanig
asszony-kormány pólyált vattába és
elzsongított, nem bírtam tenni, élni,
szunnyadtam délben, írtam éjszaka,
sötétben szálltam, mint a denevér,
benső szemem nyílt a külső helyett.
Ha közben bölcsesség, vagy balgaság
felrázott volna, szenvedés, akármi:
kazánom túl-erős volt, sose robbant,
minden belül kavargott, forrt, feszített.
Dúlt két világvihar, százmillió
ember pusztult, meghalt anyám-apám:
álmomból serkentőnek mind kevés volt,
akárhogyan szégyenlem, így igaz.
Mindent vetítővásznon éltem át,
még akkor is, ha engem hajkurásztak
disznót őrizni, vagy sírt ásni, vagy
fejem körül fütyültek a lövések,
aludtam folyton, egykedvűn. De most,
hogy vénülés megrázza tagjaim
és bőrömben koccint a csontjaimmal:
végtére fölriadnék és szaladnék
szürcsölni elmulasztott kéjeket,
örülni, s örömöt megbánva, fájni,
késő gyönyörtől megrokkanva halni,
bűzben, koszban, szégyenben, elhagyottan,
mint trágyadombon a veszettkutya.
De, mint mindent, ezt is csak álmodom.
Ha mindeddig nem ébredtem: tudom,
most már halálig hortyogok. Talán
a haldoklás majd ébren szembesít
minden mulasztás terhével. Talán
az álmon túli csöndben ébredek.
Békés Pál Előjegyzés
A Halál telefonon jelentkezett. Ötödszörre végül bekapcsolták
Verhovinai Árpádhoz. A Halál szabadkozott, hogy csak így ismeretlenül,
majd a tárgyra tért. Rövid munkamegbeszélés halaszthatatlan ügyben.
Létfontosságú.
Verhovinai sajnálkozott, tömérdek teendője szinte kicsordult a
noteszből, egyik tárgyalás a másikat éri, egyszerűen képtelenség.
Az egyik erősködött, a másik hárított, mindkettejükből előtört némi
ingerültség, már-már veszekedtek; kinek több a dolga. Végül Verhovinai
az asztalra csapott; a szabadságáig most már semmiképp! A Halál
engedett. Rendben. Nem kívánja partnere jól megérdemelt pihenését
megkurtítani. Hanem azután rögtön.
Verhovinai a nyaralás utáni első napra előjegyezte a Halált.
Amikor letette a kagylót, rájött, elfelejtette megkérdezni: pontosan miről
is van szó?
forrás: Békés Pál ÖSSZEGYŰJTÖTT BÉLYEGEK
Palatinus Kiadó, 2012., 103.p.
Esterházy Péter A HIRTELEN BARÁTSÁG
Egy meg nem írt barátság eredendően ezt a címet adtam és éppen azért nem írtam meg mert nem lettünk igazából nem lettünk barátok semmik se lettünk illetve majd lesz egy fordulat a végén a semmi felől a minden felé pedig jól indultunk ő volt az idősebb ez így is maradt és ha élne most is idősebb volna de hogy ez idő szerint mi a helyzet azt nehéz megmondani már több évet számlálok milyen hülye szófordulat nem számlálom de van többem van mint neki valaha ám ezt nem kivagyiságból említem csak a számok miatt mert bárhogy is úgy gondolok rá mint idősebbre ő tette meg hajdanán az első lépéseket nem is lépések gesztusok egy gesztus egy darab gesztus de az azt jelentette azt szándékozta jelezni mit is hogy egyívásúak vagyunk effélét fegyvertársaknál több összetartozásnál kevesebb szívesen öleltem meg ha találkoztunk örömmel a sejtjeim örültek a sejtjeim húzódtak közel hozzá jólesett az arcába nézni a nevetős szemébe jó ember ez volt az első ami róla eszembe jutott eposzi állandó jelző derék ember és ezen egy ideig tegyem hozzá kajánul egy ideig az sem változtatott amikor az a váratlan hidegség jelent meg a szemében amit vonakodva akartam csak tudomásul venni azt a nyilvánvaló tényt hogy ez megvetést jelent fölényt fölényességet lenézést amely ez az egész konglomerátum ez a ridegségben fogant morálhóbelevanc szintén a nevetősségben mutatta meg magát csakhogy én lassan mintha buta volnék láttam meg hogy ez a nevetősség nem az a nevetősség erkölcsi alapon vetett meg azt hiszem egyszerűen árulónak tartott áruló aki elárulta a kultúráját pontosabban a népének a kultúráját egyszersmind a hazáját is vagy a nemzetét mit is még talán ennyi elég is ja még valami pénzezés is volt szerintem a legpimfebb pártpolitikai izék fordítottak minket szembe és ehhez keresett ő még erkölcsieket nem is kellett nagyon keresgélnie mert ebben inkább neki volt igaza úgy értve hogy a politikai különbözés már csak következménye volt a kulturálisaknak de mindegy lényegében nem hittem a szememnek konkrétan a fülemnek ennek ellenére egy ideig tartottam magam a „jó ember”-látomáshoz azzal etetve magamat azzal a jelképes szófordulattal hogy hát a gyerekeimet továbbra is gondolkodás nélkül rábíznám és csak lassan jutott az eszembe hogy a gyerekeim közben felnőttek vagyis senkire nem lehet őket immár bízni természetesen főként ránk nem az apjukra anyjukra immár mindenesetre senki immár nem profitálhat ebből a rábízhatósági föltételezésből egyrészt másrészt meg hát mi mindennel tömné teli szegény pulyák fejét mindazonáltal a barátság egyértelműen miattam vagy ahogy itt az utcában mondják engem végett nem szökkent szárba rajtam bukott el sokkal korábban még akkor amikor nem mondtam meg neki hogy nem tetszik az amit csinál a munkája hogy mindközönségesen rossznak tartom a filmjeit nem gyávaságból vagy kétszínűségből nem szóltam hanem olyan reménytelenül rossznak tartottam őket javíthatatlanul rosszaknak hogy arra nincs mit mondani nincs a mondásnak értelme de ettől nem ijedtem meg azt hittem és ez volt az igazi butaság a puszta ökörség azt hittem leválaszthatók róla a filmjei hogy volna egyfelől a nevetős szeme a mondjam így normalitása az arányos természetessége alkatának eredendő kedvessége és másfelől az akarnok filmjei lólábfilmek így hívtam lógtak ki az erkölcsi ideológiai hazafias lólábak hemzsegtek a lólábak egész lólábdugó kerekedett a filmjeinél lólábdagály Istenkém de hülye vagyok próbálnám csak magamról leválasztani azt amit csinálok vagyis egyre őszintétlenebb lettem vele és nyilván ő is velem ez fájhatott neki a saját őszintétlensége mert azt mindig láttam szerettem is érte hogy örül az őszinteségének mindenféle őszinteségnek örült élvezte is és az meg természetes nem lobbantható a szemére hogy a saját őszinteségének a határait nem ismerte föl nem ismerhette föl nem bíztam benne és nyilván ő sem bízott bennem ott hallgattam ahol mondanom kellett volna valamit és beszéltem ahol a csönd lett volna kívánatos talán szükséges is vagyis folyton fecsegtem ha hallgattam ha beszéltem még ott ültem minden filmbemutatóján prőmier mondta mindig hosszú ő-vel mintha őt ez nem is érdekelné büfé mellett könnyű hazudni ezt most magamra értem de ez is egyre nehezebb lett nehezebben ment nem ment flottul a hazudás a végén már menekültem a tormás sonkatekercsek elől vagy közül szinte szaladtam iszkoltam a jó szó iszkoltam a kaszinótojások súlyos árnyékából a filmekben egyre többet beszéltek a jóról és a rosszról főleg a rosszról és azon belül is inkább a Rosszról vagyis a Sátánról aki ideiglenesen bár de jelentős területeket foglal el a Mindenhatótól és aki beszélt az egyre határozottabban átlátott ezeken a mesterkedéseken a picsába nem is folytatom mintha Isten egy alhadnagy volna de lényegében főtörzsőrmester aki kellemetlenül vigyázza a körletrendet a szakralitást és hazafias érzéseket a fiatalkori ártatlan tiszta törekvését a jóra szépre nemesre ami azt hiszem bár nem akarnám kóserolni magamat annak idején a legfőbb kapocs lehetett közöttünk a habarcs fölváltotta szóval mintha e törekvések célba értek volna és most ő ott ült a jóság közepén mint egy keresztes pók szándéktalan de találó szójáték és leste az áldozatait vagy talán nem is egy vidéki plébános rossz egyszerűsége szűk szellemi horizontja és régi jó megbízható jósága keveredett evvel az új kevély magabiztossággal cinikus nem volt sosem szellemi tompasága mindig élénken sőt olykor váratlanul öntetszelgőn villódzott villódzott ez jó én voltam a zsűri elnöke bálanyája én így mondtam amikor azt a nagy díjat kapta ami valamelyest zavarba is hozta szerette ha mellőzik nem azon nincs mit szeretni a mellőzés önmagában akkor is ha van haszna ha és ez mindig munkát jelent ha hasznot húzunk belőle többnyire a munkánk vagy a szemléletünk az értékekhez való viszonyunk húzza az előnyt sok minden javára fordítható a mellőzés ám arra vigyázni kell hogy öncsalással ne kavarjunk bele de önmagában szürke kietlen mint egy rosszul fűtött szoba nyirkos didergés szerette ha látják hogy mellőzik és tényleg kicsit mellőzték is mellőzve volt bár azt nehéz megmondani hogy többet érdemelt-e hisz mindenki többet érdemel vagyis nemdebár senki nem volt közöm a döntéshez a pódiumon is csupán álldigálnom kellett más tartotta a laudációt más adta át a díjat álltam és mosolyogtam mint egy fasz abban a pillanatban amikor át kellett volna vennie az aranyozott régies metszésű betűkkel betvekkel ahogy apám tréfálkozni szeretett volt írt diplomát meg az örök hollóházit elfehéredett hátratántorodott egészen közel álltam hozzá ha jók a reflexeim el is kaphattam volna de még azt sem vettem észre hogy valami komoly meg se mozdultam csodálkozva néztem mit csinál mintha tréfálna hogy mintegy ellép a kitüntetés elől dölyfét szerénységbe rejtve de ezt inkább most gondolom akkor nem akkor csak bámultam mosolyogva ahogy esik hátra a pódiumról feküdt a földön élettelenül mintha színházi takarásban a nézők a nyakukat nyújtogatták mi történhetett miközben az állandó operatőrje tehetséges kis patkány izgatottan nyugtatott mindenkit elő szokott fordulni ismételgette elő szokott fordulni csak gyorsan vizet vizet vizet gyorsan a laudátor a test mögé lépett majdnem tetemet írtam lehajolva a hóna alá nyúlt segítsen már neki valaki sikoltozott a kis patkány reflexszerűen hátrébb léptem az oszlop mögé a derekammal bajlódtam megint nem veszélyes de éppen azért és nem akartam magyarázkodni uraim rakoncátlankodik a derekam remélem megértik húzták kifelé hátrálva a magatehetetlen testet mintha váratlanul ólomnehéz rongyot fölcsúszott az ing a hasán sárgásfehér kelt tészta a szeme nyitva maradt de nem volt tekintete vagy fordítva mintha rám nézett volna s látnánk a tekintetén hogy nem vagyok vizet gyorsan vizet miközben a közönség tovább duruzsolt nem inkább morajlott az operatőr két ügyes mondattal megnyugtatta őket még soha senkit nem nyugtattam meg mondattal a színfalak mögött mint egy zsák a falhoz dűtve ült az akit nem nevezhetek barátomnak magához tért rám mosolygott és kezét a kezemre tette érzem kényszerűen egyszerűsítem a történetet úgy vagyok evvel mint a fizikusok vagy az elemi részecskékről beszélek vagy a Kárpátokról nem tudom ezt egyben látni ezt a temérdek szemétséget önzést sértettséget gecizést frusztráltságot rosszindulatot butaságot és tisztességet jó szándékot segítőkészséget illetve ezeket még tudom de mit tegyek mit is tegyek a csöndes megvetés hosszú évei után a keze érintésétől rám törő izgatott örömmel váratlanul rám támadó heves szívdobogással az én nevem volt az utolsó szava én voltam a Licht az éjszakában szánalmas bárhogyan van is a fiatal tudósgeneráció zavart szánalommal tekintett a világegyenletet firtató Einsteinre bár talán inkább kajtatta mint firtatta.
forrás: HOLMI, 2009. október
Illyés Gyula Franciaországi változatok (részlet)
Rendkeresők
A hajózásról csak annak a népnek van irodalma, amely kimerészkedik a tengerre. Az erkölcsről is annak van irodalma, amely kimerészkedik a szenvedélyek úgynevezett viharai közé. A franciáknak azért van olyan nagy erkölcsi irodalmuk, mert szembenéznek az ilyenfajta örvényekkel is. Tapasztalásból beszélnek.
Vannak népek, amelyek a tenger előtt is, az érzelmek hullámai előtt is tétovázva állnak. Nem szállnak ki a nyílt vizekre. Biztonságukat így tán jobban megőrzik. De a földet nem ezek fedezték fel. Meséiket és képzeletszülte világrendszereiket nem sokra becsülöm. Azt az erkölcsi irodalmat sem becsülöm sokra, amelyből hiányzik a legyőzni való. Nem érdekel, ha szolgák beszélnek a szabadság határairól s e határokon túli veszélyekről. Az tölt el izgalommal, ha ilyesmiről azok elmélkednek, akiknek a szabadság a lételemük.
forrás: 114. p.
forrás: 114. p.
Orbán Ottó DAL A KORSZAK JÖVŐKÉPÉRŐL
Szarrá ment megváltást prófétáló rögeszménk,
Hogy össze kell fognunk, s megjavul a világ,
És rossz történetünknek jó vége lehet még,
Ha eztán nem feszítjük meg Isten fiát –
Ember többé nem lesz embernek farkasa,
Mely prédáját bombákkal tépi szét.
Éjszaka jön, a holdnak nincs hasa,
Sötét van, vak, csillagtalan sötét.
forrás
Hogy össze kell fognunk, s megjavul a világ,
És rossz történetünknek jó vége lehet még,
Ha eztán nem feszítjük meg Isten fiát –
Ember többé nem lesz embernek farkasa,
Mely prédáját bombákkal tépi szét.
Éjszaka jön, a holdnak nincs hasa,
Sötét van, vak, csillagtalan sötét.
forrás
Parancs János EGYSZERŰ TÖRTÉNET
a csillagállás kedvező volt,
mégis minden újra elveszett,
a kilábalásra ismét alkalom
a közeljövőben aligha lesz,
tengődhet tovább tunyán
a hízelgő rosszindulat,
a kényelmes semmittevés,
a kivagyiság és az ostobaság,
buzgólkodhat hiába, újra
a jószándékú hozzáértés:
a kifulladásig tapicskolhat
a fecsegés és a locsogás
rossz lehű holtvizeiben
Orbán Ottó TŰNŐDŐ NYÁR
Nyár van megint. Könnyű és lehetetlen
borzongás ül a meleg kövekben s szívemben,
boldog csendben ülök, ki teljesnek születtem mint az ég,
nézem a fák karcsú, ragyogó menetét,
mely lassan vonul mint az év és hosszan mint a felejtés,
nyomában mélyen lehajlik a csend és
puhán szitál a ragyogás akár a hó.
Csend van. Fehér csend. S a kezdettől való
vita, a tél pere a nyárral, mely sose szűnik bennem,
melyben se bocsánat, se irgalom, se menekvés, felelnem
kell, ki nem hiszek a végső jutalomban, sem isten
igazságában, de itt benn
a húsomban érzem, hogy apad az idő, testemben friss hó olvad el,
a világot nézem a halálhoz közel,
bár fiatal vagyok s virágot nyit testemben a hőség,
de több bennem a súly mint a holtakban s több a felelősség
mint az élőkben, mert állatok módján árva voltam
s minden tettben, minden dologban
egyszerre érzem kezdetét s a végét,
nem menekülést, nyugalmat vagy békét,
értelmet kerestem a világban, mely úgy árasztja szét
bennem minden ízét
mint sóit a földben. Én nem hazudhatok
ha könnyebb lenne is, konok
igazság éltet mint a sziklát.
Tűnődöm inkább.
Én nem tudtam félig örülni a rám mért
sorsot viselve, sem dolognak vagy életnek önmagáért,
ott gyulladt ki bennem az öröm is akár a villany,
ahol igaz voltam – újuló kínjaimban,
nem tekinthettem a vakok
tört békéjével az égre, ennyi győzelem adatott:
magunk és dolgaink felett, hát
kenyeret nyeltem és nem ostyát.
Én boldog így vagyok. Oszthatatlanul és egészen.
Se kín, se öröm, csak a bizonyosság leng át, hogy bevégzem
megkezdett sorsunkat, mint falba ajtót
szememmel nyílást vágok az évbe. Vagyok. Fejet se hajtok.
Élek mint aki hadban áll,
talpig tündöklő fegyverekben,
amíg az eget átszeli a nyár
s megsárgul az ősz a vizekben,
míg hull a víz, enged a jég és az egeken átég
a létünknél örökebb játék
s a lassú forgásban a szelek kipirulnak –
élők, holtak, én és ti mind, kiket nézőknek, vádlottaknak és tanúknak
hív hirtelen születés, gyors halál.
Mint a madár,
a legkékebb hegyek mögül is megtér fészkére a múlt,
én nem felejthetem a tűzbe hullt
formátlan jajgatást, sovány kiáltást,
csak mint a növények tudom, nyár van, nyár van s alig-barázdás
arcomon öreg béke ül, mint azok arcán, kik előre mondták
bűnösök s bűntelenek sorsát.
forrás: Orbán Ottó első kötete, a FEKETE ÜNNEP Bp. 1960. Magvető
borzongás ül a meleg kövekben s szívemben,
boldog csendben ülök, ki teljesnek születtem mint az ég,
nézem a fák karcsú, ragyogó menetét,
mely lassan vonul mint az év és hosszan mint a felejtés,
nyomában mélyen lehajlik a csend és
puhán szitál a ragyogás akár a hó.
Csend van. Fehér csend. S a kezdettől való
vita, a tél pere a nyárral, mely sose szűnik bennem,
melyben se bocsánat, se irgalom, se menekvés, felelnem
kell, ki nem hiszek a végső jutalomban, sem isten
igazságában, de itt benn
a húsomban érzem, hogy apad az idő, testemben friss hó olvad el,
a világot nézem a halálhoz közel,
bár fiatal vagyok s virágot nyit testemben a hőség,
de több bennem a súly mint a holtakban s több a felelősség
mint az élőkben, mert állatok módján árva voltam
s minden tettben, minden dologban
egyszerre érzem kezdetét s a végét,
nem menekülést, nyugalmat vagy békét,
értelmet kerestem a világban, mely úgy árasztja szét
bennem minden ízét
mint sóit a földben. Én nem hazudhatok
ha könnyebb lenne is, konok
igazság éltet mint a sziklát.
Tűnődöm inkább.
Én nem tudtam félig örülni a rám mért
sorsot viselve, sem dolognak vagy életnek önmagáért,
ott gyulladt ki bennem az öröm is akár a villany,
ahol igaz voltam – újuló kínjaimban,
nem tekinthettem a vakok
tört békéjével az égre, ennyi győzelem adatott:
magunk és dolgaink felett, hát
kenyeret nyeltem és nem ostyát.
Én boldog így vagyok. Oszthatatlanul és egészen.
Se kín, se öröm, csak a bizonyosság leng át, hogy bevégzem
megkezdett sorsunkat, mint falba ajtót
szememmel nyílást vágok az évbe. Vagyok. Fejet se hajtok.
Élek mint aki hadban áll,
talpig tündöklő fegyverekben,
amíg az eget átszeli a nyár
s megsárgul az ősz a vizekben,
míg hull a víz, enged a jég és az egeken átég
a létünknél örökebb játék
s a lassú forgásban a szelek kipirulnak –
élők, holtak, én és ti mind, kiket nézőknek, vádlottaknak és tanúknak
hív hirtelen születés, gyors halál.
Mint a madár,
a legkékebb hegyek mögül is megtér fészkére a múlt,
én nem felejthetem a tűzbe hullt
formátlan jajgatást, sovány kiáltást,
csak mint a növények tudom, nyár van, nyár van s alig-barázdás
arcomon öreg béke ül, mint azok arcán, kik előre mondták
bűnösök s bűntelenek sorsát.
forrás: Orbán Ottó első kötete, a FEKETE ÜNNEP Bp. 1960. Magvető
Parancs János KÉTFÉLE MEGKÖZELÍTÉS
A változás csak ennyi volna?
újra a szélkakasok farsangolnak,
ez egy ilyen ország:
lomha és nehézkes,
búsan merengő koponyák
fürkészik reménytelenül az örvénylést,
a fürge köpönyegforgatók mutatványait,
a kajla holdat, a tenger árapályát,
aztán ismét a fal felé fordulnak,
álmodoznak az örök harmóniáról tovább,
ami nincs sehol, bódító ábrándkép csupán,
helyette szólam, helyette mocsok és árulás,
vigasztalan hétköznapok, megalkuvásról
megalkuvásra hátráló gyakorlat és torz,
egyensúlyzavaroktól botladozó rend,
az átmenetiség felemás forrongása
és a gyönge, fogyatkozó reménykedés
Amitől mindannyian félhetünk
Csúnya, véres harc indul el ismét,
kezdhetjük elölről, újra a bizonygatást,
ismét a szerep, a rang, a kivagyiság,
ismét a mellékes dolgok lesznek fontosak,
ki kivel szövetkezik, ki kivel szakít,
ki kivel osztozkodik a koncon,
igen, ez lesz ismét a legfontosabb,
és nem az érdem, és nem az önzetlenség,
ismét a taktika, a felemás kiegyezés,
az erőviszonyok mérlegelése, a piac
farkas törvényei, az ügyes helyezkedés,
a balkáni zűrzavar, a szellem megalázása,
ismét a kényszerűség torz rémuralma.
Parancs János AZ ÉVEK KESERŰSÉGE
idáig úgy-ahogy elvergődtem,
de most hogyan tovább?
erőtartalékaim kimerültek,
eszme nem lelkesít,
látom, amit látni lehet,
a fölháborító nyomorúságot,
akikben bíztam, cserbenhagytak,
a haszonlesőktől fölfordul a gyomrom,
az időtlopó locsogást unom,
már nincs kivel szót cserélnem,
és nem remélek kedvező változást,
az anyagi javaktól csak önzőbbé,
kíméletlenebbé válik az ember,
címszavakba foglalva ilyen
számomra most a világ,
és magamat elviselni sincs erőm,
egyre rigolyásabb leszek,
ahogy öregszem, sorban hagynak el
becsülhető tulajdonságaim,
ha nem én volnék én,
messziről elkerülném magamat,
mit akar ez az ember? miért ágál?
hiszen ennek semmi se jó,
csak nyavalyog és sápítozik,
neki már az Úristen is gyanús,
hogyan tovább? nem tudom,
úgy tetszik, bezárult minden út
Csontos János EGY MONDAT A HAZUGSÁGRÓL
Hol hazugság van,
ott hazugság van,
nemcsak elit körökben,
nemcsak a közlönyökben,
a hajbókoló médiában,
nemcsak a vér szagában
galoppozó rendőrpatákban,
ott hazugság van
nemcsak vigéc-serényen
elhadart szóvivésben,
széjjelkenésben,
póráz-kitüntetésben,
nemcsak a bíró bűvös
szavában: egy se bűnös! –
ott hazugság van
nemcsak a zabolátlan
szabadság-zsolozsmában,
globális nyomulásban,
ahogy szédítnek élőt
virtuál-kéjnők,
nemcsak a nyíltan
elkent adatban,
kilencven
évig titkos hírekben,
a szem elé nyomult ujj
ívében, merre mozdulj,
hol hazugság van,
ott hazugság van
nemcsak a profi szinten
felrakott álca-sminkben
s a púder mögött csalárdan
futó megannyi ráncban,
a káosz
humuszán sarjadt pátosz
rokokójában,
szűkülő szemhatárban,
az van az éjben halkan
duruzsló stúdiózajban,
szűrt jelben,
ami a szívre lebben,
abban, ahogy az éter,
e roppant űr-katéter
köldökzsinórján lógva
fogva tart rejtett kódja,
agykufár világháló
résein szertemálló
élted negédes álom,
mi a múlásba átnyom,
mert hazugság van
nemcsak vezérblogokban,
kiszivárogtatásban,
fizetett kommentárban,
nevetőizomban,
kabaré-ágyúszóban,
a vagyban és az ésben,
újratemetésben,
ott a múltban s a mostban,
átmentett előjogban,
piros helikopterben,
koffernyi kádkövekben,
az van a pofátlan
közpénz-brosúrákban,
csiszolt statisztikában,
káromkodásban,
mert hazugság ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahol félrenéz az Isten,
mert hazugság van
a híradó-szignálban,
a hűvös vágóképben,
a puszta köszönésben,
ahogy túlkoros gyermek
dadog a CNN-nek,
angolja korrekt pidzsin,
lehetnénk Fidzsin,
nemcsak elvtársi drótban,
frakció-padsorokban
fegyelmi voksolásban,
meddő fantomvitákban,
az ott van
a júdáscsókban,
ahogy így szól a társad:
mást ne is lássak,
az utcán oly unottan
spriccelő vízágyúkban,
az eladósodásban,
privatizációban,
ahogy egyszer csak
körötted a lég megfagy,
mert ott van
az üdvtanokban,
nemcsak az áltatásban,
ott van a hitvallásban,
a habzó szómámorban,
csendjeidben is ott van,
mert vágyaidban
sem vagy magadban,
ott van a reklámszpotban,
perekben és porokban,
mert esendőnek látod,
amit már meggyalázott,
tőle fogantál,
ő lesz a végső ágytál,
Brüsszelben, Budapesten,
lélekben és a testben,
óriásplakát-mázban,
lefejelt kamerában,
mintha nyitva az ország,
s akik kifosztják,
sokallják az árat,
lelkesebb tapsra várnak,
midőn magadba zárulsz,
hasztalan, hogyha ráunsz,
sorsod kiszabták:
volt-nincs igazság,
mire megjössz, minden más,
még halálod is sommás,
referendummal sem megy:
kivet a nemzet,
az éltető medence
egyetlen nagy kelepce,
mert hazugság szól
igenből, tagadásból,
limuzin hátuljából,
lekapcsolt gázórából,
intim kongresszusokból,
eljátszott sokkból,
szemeid fennakadnak,
kilövi gumi-csillag,
anonim zsoldos,
panaszra menj a Holdhoz,
mi düböröghet, hallod?,
kísértetmozdony kattog,
sínjét bátran leküzdték,
s most roppant büszkék,
cikáz az elme, az van
minden szokatlan
kommunikációban,
zsákmány-adóban,
kanonizációban,
kicsinált kultúrában,
süppedő fotelekben
elcsalt közbeszerzésben,
a feketén-fehéren
nyomott síri levélben,
az néz rád
tévéd szemén át,
s mert minden gondban ott van,
ott kétes holnapodban,
bevallásodban,
nagycsoportos fiadban,
bor helyett lőre,
menekülnél előle,
akként európázik,
agyad sós lében ázik,
elér, hiába mennél,
nincsen jobb hajcsár ennél,
forintod vízjelébe
véred építené be,
beléd szervesül, átmos,
elátkoz,
lelepleznéd, de leple
üres levegőt fed le,
néznéd, de azt se érted,
amit ő megidézett,
bár volna elég ok
kerülni szakadékot,
amikor megismerted,
hagytad, játssza a szentet,
így aztán ő ural már,
monopoljogú kalmár,
milyen is volt – s de rég volt –
a derűs égbolt,
ünneplőt öltött lélek:
odaégtek,
képzeteit e banda
mind rád erőszakolja,
ha nézed, egyre hízik,
csak közönyödben bízik,
hol hazugság van:
ne higgy többé arányban,
szépség és jog kifárad,
magad is hazugság vagy,
nincsen becsed, se tiszted,
többé neked se hisznek,
kígyónyelv undok enyve
ragaszt a mennyre,
örvénylő szennye árad
elcsalt históriának,
szorongunk szűkös mában,
elfeledett imában,
mert ahol hazugság van,
a szív is hazátlan,
e vers is, az ilyen mantra,
nem hajaz dalra,
mert ott vár
e sátáni oltár,
övé e földi zsoltár:
az sem igaz, hogy voltál.
ott hazugság van,
nemcsak elit körökben,
nemcsak a közlönyökben,
a hajbókoló médiában,
nemcsak a vér szagában
galoppozó rendőrpatákban,
ott hazugság van
nemcsak vigéc-serényen
elhadart szóvivésben,
széjjelkenésben,
póráz-kitüntetésben,
nemcsak a bíró bűvös
szavában: egy se bűnös! –
ott hazugság van
nemcsak a zabolátlan
szabadság-zsolozsmában,
globális nyomulásban,
ahogy szédítnek élőt
virtuál-kéjnők,
nemcsak a nyíltan
elkent adatban,
kilencven
évig titkos hírekben,
a szem elé nyomult ujj
ívében, merre mozdulj,
hol hazugság van,
ott hazugság van
nemcsak a profi szinten
felrakott álca-sminkben
s a púder mögött csalárdan
futó megannyi ráncban,
a káosz
humuszán sarjadt pátosz
rokokójában,
szűkülő szemhatárban,
az van az éjben halkan
duruzsló stúdiózajban,
szűrt jelben,
ami a szívre lebben,
abban, ahogy az éter,
e roppant űr-katéter
köldökzsinórján lógva
fogva tart rejtett kódja,
agykufár világháló
résein szertemálló
élted negédes álom,
mi a múlásba átnyom,
mert hazugság van
nemcsak vezérblogokban,
kiszivárogtatásban,
fizetett kommentárban,
nevetőizomban,
kabaré-ágyúszóban,
a vagyban és az ésben,
újratemetésben,
ott a múltban s a mostban,
átmentett előjogban,
piros helikopterben,
koffernyi kádkövekben,
az van a pofátlan
közpénz-brosúrákban,
csiszolt statisztikában,
káromkodásban,
mert hazugság ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahol félrenéz az Isten,
mert hazugság van
a híradó-szignálban,
a hűvös vágóképben,
a puszta köszönésben,
ahogy túlkoros gyermek
dadog a CNN-nek,
angolja korrekt pidzsin,
lehetnénk Fidzsin,
nemcsak elvtársi drótban,
frakció-padsorokban
fegyelmi voksolásban,
meddő fantomvitákban,
az ott van
a júdáscsókban,
ahogy így szól a társad:
mást ne is lássak,
az utcán oly unottan
spriccelő vízágyúkban,
az eladósodásban,
privatizációban,
ahogy egyszer csak
körötted a lég megfagy,
mert ott van
az üdvtanokban,
nemcsak az áltatásban,
ott van a hitvallásban,
a habzó szómámorban,
csendjeidben is ott van,
mert vágyaidban
sem vagy magadban,
ott van a reklámszpotban,
perekben és porokban,
mert esendőnek látod,
amit már meggyalázott,
tőle fogantál,
ő lesz a végső ágytál,
Brüsszelben, Budapesten,
lélekben és a testben,
óriásplakát-mázban,
lefejelt kamerában,
mintha nyitva az ország,
s akik kifosztják,
sokallják az árat,
lelkesebb tapsra várnak,
midőn magadba zárulsz,
hasztalan, hogyha ráunsz,
sorsod kiszabták:
volt-nincs igazság,
mire megjössz, minden más,
még halálod is sommás,
referendummal sem megy:
kivet a nemzet,
az éltető medence
egyetlen nagy kelepce,
mert hazugság szól
igenből, tagadásból,
limuzin hátuljából,
lekapcsolt gázórából,
intim kongresszusokból,
eljátszott sokkból,
szemeid fennakadnak,
kilövi gumi-csillag,
anonim zsoldos,
panaszra menj a Holdhoz,
mi düböröghet, hallod?,
kísértetmozdony kattog,
sínjét bátran leküzdték,
s most roppant büszkék,
cikáz az elme, az van
minden szokatlan
kommunikációban,
zsákmány-adóban,
kanonizációban,
kicsinált kultúrában,
süppedő fotelekben
elcsalt közbeszerzésben,
a feketén-fehéren
nyomott síri levélben,
az néz rád
tévéd szemén át,
s mert minden gondban ott van,
ott kétes holnapodban,
bevallásodban,
nagycsoportos fiadban,
bor helyett lőre,
menekülnél előle,
akként európázik,
agyad sós lében ázik,
elér, hiába mennél,
nincsen jobb hajcsár ennél,
forintod vízjelébe
véred építené be,
beléd szervesül, átmos,
elátkoz,
lelepleznéd, de leple
üres levegőt fed le,
néznéd, de azt se érted,
amit ő megidézett,
bár volna elég ok
kerülni szakadékot,
amikor megismerted,
hagytad, játssza a szentet,
így aztán ő ural már,
monopoljogú kalmár,
milyen is volt – s de rég volt –
a derűs égbolt,
ünneplőt öltött lélek:
odaégtek,
képzeteit e banda
mind rád erőszakolja,
ha nézed, egyre hízik,
csak közönyödben bízik,
hol hazugság van:
ne higgy többé arányban,
szépség és jog kifárad,
magad is hazugság vagy,
nincsen becsed, se tiszted,
többé neked se hisznek,
kígyónyelv undok enyve
ragaszt a mennyre,
örvénylő szennye árad
elcsalt históriának,
szorongunk szűkös mában,
elfeledett imában,
mert ahol hazugság van,
a szív is hazátlan,
e vers is, az ilyen mantra,
nem hajaz dalra,
mert ott vár
e sátáni oltár,
övé e földi zsoltár:
az sem igaz, hogy voltál.
forrás: Kortárs, 2007. február
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)