Csengery Kristóf "...halál fölé, a régi romokon"

1. 

Nincs bennem áhítat. Csak félelem
és zűrzavar. Meg a menekülő
állat ösztöne: az a dobolás
belül, amelyet nem némíthat el
semmilyen ének, dúdoló csitítás,
s amely még álmomból is fölriaszt,
mint a savas hányás, mely kiszaladna
a torkomon, s melyet az ébredés
rémületében mindjárt vissza is
nyelek. Nincs bennem áhítat. Az élet
még egyszer, incselkedve megmutatja
magát, a fényt, a hőt - de sejti minden
sejtem, és tudja az értelmem is,
hogy az egész: csalás. Ami valóban


2.

közeledik és minden nappal egyre
szűkebb kört rajzol körülöttem, az
a sötétség, a hideg és a csontot
repesztő egyedüllét, melyben nem lesz
kihez szólnom, nem lesz mit mondanom.
Most még, hihetném, nyár van. Simogatnak
a sugarak, selymes a dél. Ma még
madarak énekelnek, levelek
legyeznek. Áhítatnak kellene
lennie bennem, s nincs. A tervszerű
ölés a csúcsra érve, mintha gombot
nyomnának, megkezdődött, s noha semmi
látszata még, az, hogy nem látszik, látszat
csupán. Ne legyen bennem áhítat,


3.

de tiszta fejjel gondolhassam át
mind, ami jó volt s ami rossz, s mivel
mennem kell, tudjam, mit kell tennem és
mire jut még időm. Ne legyen bennem
áhítat, de a képesség a szóra
ne vesszen el, ezt kérem. Amikor
elérkezik a perc, még sikerüljön
fölküzdenem magam a romhalom
tetejére, s közben, nem számít, ember
hallja-e, azt az egykori, kipróbált
útravalót még elmondhassam. Aztán
ha már fölértem, maradjon erőm
nyitott szemmel megállni, körbenézni,
s mozdulatlan bevárni, ami rám vár.






forrás: LIGET, 2002/9.

Mednyánszky László Kereszt alatt (1892 k.)

Részlet egy Slavoj Žižek interjúból Lettre 28. sz. (1998. Tavasz)

Hogyan működik a rasszizmus a mindennapok síkján? Helytelen azt mondani, hogy eltérő kulturális értékek összecsapásáról van szó, mert ezekkel egész jól meg lehet lenni. Rendszerint egyetlen kicsiny vonás az abban a tekintetben, ahogy a másik az élvezetét megszerzi, ami a rasszistát, a szexistát zavarja. Ami az erőszakot kiváltja, az valami excesszív intenzitás, egy részlet, amiben az élvezet módja, az életstílus megtestesül. Hogyan működik ez más síkokon? Kedvenc példám erre az édesanyám. Legkedvesebb barátnője egy idős zsidó hölgy. Egyszer valami pénzügyletet kellett elintézniük. Miután a barátnője elment, az anyám ezzel fordult hozzám: "Micsoda elragadó öreg hölgy, de láttad, hogyan számolta a pénzt?" Ez zavarta az anyámat: egy túlságosan bensőségesnek tartott viszony a pénzhez. Emögött az van, és ez talán hozzájárulhat a potenciális erőszak magyarázatához is: a másik éppen olyan, mint mi vagyunk, egyetlen kis részlet különböztet meg minket. Az aprócska vonás, ami az anyámat az idős hölgynél zavarta, úgy működik - nevezzük bibliai nevén -, mint rasszista jelszó, mint sibbolet, csak ez teszi lehetővé, hogy felismerjük az idegent. A nácik is kétségbeesetten vizsgálták, méricskélték a zsidókat, hogy megkapják a döntő vonást.

Érdekes, hogy a rasszista jelszó hogyan működik Szlovénia esetében. Bajban vagyunk a többi ex-jugoszláv köztársaságból való emberekkel: úgy néznek ki, mint mi, úgy beszélnek, mint mi - közülük sokan megtanultak szlovénul. Ez megint csak jellemző a rasszista félelmek tárgyára: a legagresszívabb gyűlölet nem a nyilvánvalóan mások, a feketék stb. ellen fordul, hanem akkor keletkezik, amikor a másik alig különbözik tőlünk. A szlovén parlamentben van egy jobboldali képviselő, aki egy tévéinterjúban remek nyilatkozatot tett a témában. Azt mondta: "Nézzen egyszerűen az adott személynek mélyen a szeme közé. Ha szlovén az illető, nyíltan viszonozni fogja a pillantását, ha nem, kerülni fogja, hunyorog, vagy lesüti a szemét." Ebben az esetben tehát a tekintet az, amivel meg lehet különböztetni a másikat.

Ebben látom  végül is a nyílt multikulturalizmus problémáját is: Elméletileg nagyon rendben van, a multikulturalizmus elismeri a különbözőséget, de egy olyan másságot ismer el, amely meg van fosztva valódi lényegétől. Amerikában kimondottan modern dolognak számít elismerni az indiánok, a bennszülött amerikaiak bölcsességét, de itt egy átesztétizált másságról van szó. Abban a pillanatban, amikor összetalálkoznak a valódi mássággal, azt rögtön fundamentalistának, patriarchálisnak stb-nek denunciálják. Ezért vagyok mélyen bizalmatlan a felvilágosult nyugati sztenderd multikulturalizmussal, ez a rasszizmusnak talán a legkifinomultabb változata. Ebben látom a nehézséget az interszubjektivitás Habermas-féle modelljével is: A Másik Habermasnál a racionális érvelésen belüli másik. Ez a modell a másikat alapjában szellemi jellegű, fiktív instanciára redukálja. Milyen ezzel szemben a valódi másik? Azokról az apró vonásokról, sajátosságokról és mániákról lehet megismerni, amelyekben örömszerzési módja megmutatkozik. Ezt nagyon személyes síkra is értem. Mikor ismerünk igazán egy másik embert? Nem elég az értékrendjét ismerni, azt, amiért kiáll. Intenzív életélvezet közben kell látnom - a létezés intenzitásában. Akkor mondhatom: Tudom, kivel állok szemben.

Karádi Éva fordítása


forrás: Lettre 28. sz.  1998. Tavasz

Nagy Miklós fotója

Ősszel (Szindbádnak) album  1.kép

NAGY  MIKLÓS  HONLAPJA

 

Wisława Szymborska PÉLDÁZAT

Egy vihar
letépett éjjel minden levelet a fáról
kivéve egyet,
azt hátrahagyta,
hogy egyedül libegjen a kopasz ágon.

Ezzel a példázattal
tudatja az erőszak,
hogy na persze –
a tréfát néha ő sem veti meg.  




 Csordás Gábor fordítása

Az ANGELIKA SAROKASZTAL Emlékfüzetéből Zsoldos Péter

Milyen ritka eset, amikor az ember tudja is, hogy a kimondott szóval előre meghatározza a sorsát. Pedig a sorsnak nevezett valami többször játszatja el velünk, mint képzelnénk, hogy életünk történéseinek végszavait hamarabb adja a szánkba, mint amikor azok a megismerhetetlen jövőben döntő érvényre tesznek szert.

Nemes Nagy Ágnes Avantgárd

Kétféle avantgárd van, egy valódi és egy hamis. A valódi odáig száll le a pszichében, ahol a dadogás lakik, amelynek az elszótagolásához az ún. új eszközök, ilyen-olyan nem hagyományos módok kellenek. A másik: csakugyan dadog, fecseg, lotyog, írja, ami eszébe jut, maga a felszínesség, amely újdonság formájában adja el magát, blöff, hülyeség. A kettő megkülönböztetésére egyszerűen nincsenek (ma még) kritikai, mérlegelési eszközök. Innen van az, hogy az első számút szeretem, méltatom, közel áll hozzám, a másodikat nem bírom – ámde nem tudom világosan kifejteni, hogy miért. Az elsőre példa: Apollinaire, sokszor Eliot, késői Rilke, Pilinszky, Weöres egy része, olykor Éluard, Supervielle stb. A másodikra: végtelen sokan. És még vegyül is a kettő. Jó tehetségű emberek hányszor esnek bele az önkritikátlan zagyvaságokba, hiszen a közízlés (már amennyire „köz”) azt ugyanúgy méltatja, mint a valódi szövegeiket, a teljesen esetleges, hülye dumát komoly arccal magyarázza, lázasan rajong érte.

Nekem az avantgárd: egy új mélység lehetősége, amely eddig szóig nem jutott emelkedett lelki rétegről szól; természetes tehát, hogy a hagyományos kifejezésmódok nem felelnek meg neki, kénytelen gyötrelmes erővel újakat, másokat keresni. Nekem az igazi avantgárd vers fölött (és minden igazi, új vagy nem új vers fölött) a fájdalmas hitel titokzatossága fénylik. Hitel, hitel. Ez az, ami a blöffben nincs. Hogy aztán hogyan mérjük, érzékeljük a hitelességet? Ez a nehéz.

A hamis avantgárd a mélység látszata, a sose hallott, új, lázas belső kényszer eljátszása, paródiája. A benti keresztre feszítés színpadi elhadonászása, a kifordult szemű álönkívület. Amely ordít, „megbotránkoztat”, fenekét mutatja, csak hogy felhívja magára a figyelmet, feltűnési viszketegségét kiélje. Mint látjuk: legtöbbször ez ma már igen jó üzlet. A dilettantizmus lukratív mennybemenetele.

Mit tegyünk? Semmit. Majdcsak elválik az ocsú a búzától.

(1988. október 8.)

forrás: PIM DIA

Nemes Nagy Ágnes hagyatékából, HOLMI 2008. május

forrás: HOLMI 2008. május

Martha Liebermann

Max  Liebermann festménye feleségéről, Martha Liebermannról

Carl Blechen Az Ördög-hídjának építése (1833)

Részlet Pilinszky János esszéjéből A "TEREMTŐ KÉPZELET" SORSA KORUNKBAN

[...] Köztudott, hogy Rilke halálos ágyán egyetlen türelmetlen kézlegyintéssel elutasította mindazt, amit tolla teremtett: műveit és levelezését. Köztudott az is, hogy életében (mintegy halálos előérzettel és igazságtevéssel) különös vonzalommal viseltetett az egyszerű, írástudatlan emberek iránt, s a parasztlánynak, kit egyedül tűrt meg betegágya mellett, sejtelme se volt arról, kit is gondoz agóniájában. A szép és tragikus dokumentum számomra két dolgot bizonyít. Először, hogy képzeletünk szerepe messze túlnő a művészet határán, s másodszor, hogy nem elég szeretnünk és dicsérnünk az egyszerűséget, hanem nekünk magunknak kell önfeledtségébe visszatalálnunk. De a megrendítő dokumentum, mely Rilkében az öntudat, s az egyszerű parasztlányban az öntudatlanság örökösen visszatérő próbáját és találkozóját példázza, számomra valami módon a két Európa képe is.

Miközben földrészünk egyik fele századokon át az egyén, a szabadság és bonyolultság drámáját írta, másik fele a közösség, az elnyomatás és az egyszerű emberi sors nehézségeiről vallott időtlen időkön keresztül. Egyetlen példát említenék. A nyugat festészete a XIII. és XIV. század körül a mozdulatlanság potenciális univerzumából kilépve a reneszánszon át a barokk mozgásviharáig a szabadság problematikájának vásznait festette, miközben keleten az ikonok mozdulatlanok maradtak, s egyedül intenzitásuk hullámzása vallott örök evidenciával mindarról, amit az időben lehetetlen volt kimondaniok.

Ebből az egyetlen példából is könnyű lenne levonni azt a következtetést, hogy hosszú időn keresztül a nyugat a szabadság és egyéniség, a kelet az elnyomatás és kollektivitás problematikájának információcseréjében élt. De ez se igaz, se a múltra, se a jelenre vonatkozólag. A múlt században egy Dosztojevszkij épp keleten írta meg az egyén, s jelen századunkban egy Simone Weil az emberi massza leghitelesebb passzusait. A valódi „engedelmesek” mindenkor mindenről tudtak s tájékoztattak. Csak a fölszínen létezik két Európa (pontosabban három: harmadiknak Közép-Európát jelölném meg, mint a két fél drámai szembesítésének helyét). Valójában: a képzelet drámája egy és oszthatatlan. S miközben a felszínen – az üdvösség elodázásával – a tévedések és tévelygések legkülönbözőbb variánsai és rögtönzései zajlanak a tükör és a hétköznapok kölcsönhatásában, a mélyben töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete, a megrendültség és engedelmesség folyamatossága. Igaz, ennek az egységnek és folyamatosságnak csak időnként művészet, csak időnként irodalom a neve. Mit számít? A képzelet valódi történetében a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál.

És itt – utoljára – arra a kép nélküli képzeletre, a képzeletnek arra a végső és kifogyhatatlan forrására, testvéri csöndjére gondolok, amit semmiféle zajjal nem lehet elnémítani.



Elhangzott Poigny-ban  [1970. októberében], a költői képzeletről rendezett nemzetközi konferencián. 


A teljes esszé itt (http://mek.oszk.hu/01000/01016/01016.htm#h2_8) olvasható 
 

Rainer Maria Rilke Levelek egy ifjú költőhöz

Báthori Csaba fordításában

forrás: L'Harmattan kiadó, Budapest,  2014. 

Két festmény

Auguste Renior: Frédéric Bazille  (1867)

Frédéric Bazille: Auguste Renoir  (1867)

Pilinszky János MERRE, HOGYAN?

Mit tudom én.

Amerre a katonák.
Ahogyan a tenger.

Amerre a katonák a vereségben.
Ahogyan a tenger az összetört szentségtartóban.

Władysław Ślewiński Háborgó tenger Belle-Ilenél

Könyvtámasz pár

forrás

Pilinszky János BÁR SZÍNEM FEKETE

Végűl mindíg Isten útját követtem,
bár színem fekete.
Ezért, ha egyszer elfogadtatom,
úgy leszek az üdvözültek sorában,
mint leeresztett sötét zászló,
becsavart lobogó,
szótlanúl és jelentés nélkűl,
és mindenkinél boldogabban.

Kondor Béla Pilinszky János

forrás

Az ANGELIKA SAROKASZTAL Emlékfüzetéből Nádas Péter

Isten jókor elhagyta a világot, hiszen gondjainkra bízta, és erről még írást is adott. Tönkretettük. Most aztán a szemével kell látnunk a pusztulását. Mire lepusztítjuk magunkat, végül is megismerkedünk a természetével. Ez a tudás.

Ady Endre PÁRISBAN JÁRT AZ ŐSZ

Párisba tegnap beszökött az Ősz.
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok.

Elért az Ősz és súgott valamit,
Szent Mihály útja beleremegett,
Züm, züm: röpködtek végig az uton
Tréfás falevelek.

Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé
S Párisból az Ősz kacagva szaladt.
Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán
Nyögő lombok alatt.

Könyvszekrény Bártfa, Szt. Egyed templom (1480 k.) ismeretlen asztalos alkotása

forrás

Mark Twain – 1 mondat

Vannak írott  törvények – ezek mulandóak; de vannak íratlan törvények is –
azok örök érvényűek.

Borsos Miklós Galamb (1984)

forrás

Kornis Mihály – interjúrészlet Lettre, 2009 ősz, 74. szám

[...] Na most az az érdekes, hogy az internet olyan időszakát éli, mint a Vadnyugat a 19. században. Most születik az Új Egyesült Államok. Szó nincs a neten még kultúráról, az csak duma, pénzről, nagy pénz leszakításáról van szó, az van indexre téve, és az az origója mindennek, de műveltségnek, minőségnek, tisztességnek, se semmi nagynak az úgynevezett közösségi portálokon még nyoma sincs. Szól a bendzsó, működnek a különböző köpködő kocsmák, kuplerájok, másutt a virtuális hóhérlegények, és… szóval rettenetes. De a világhálón máris vannak több mint tehetséges névtelen írók is, a maguk kicsi és gyéren látogatott webhelyein, a jövő öko-Edisonjai és Kafkái, akik az életüket több mint tisztességesen igyekeznek megfogalmazni, föltalálni és elveszejteni, tulajdonképp a szentekhez illő nyitottsággal. Az internet hatalmas közösség, ez a világ legnagyobb nyitott, dekanonizált közössége, épp azért létezik itt a tényleg tiszta jó szöveg is.  

forrás, (a teljes interjú)

Kolcov ROSSZ SZOLGÁLAT

Hízelegni a vezetőségnek: bonyolult, kényes és aprólékos tudomány. Gyakorlati módszertana igen hasznos lehet a karrierről álmodozó személyiségek számára. E tudomány elmélete még egyáltalán nincs kidolgozva. A hízelgés gyakorlata tehát vakon és tapogatózva halad előre, rendszertelenül, hebehurgyán, gyakran homlokegyenest ellenkező eredményt hozva a hízelgőnek.
   Tankönyveket!  Kötetekre menő irodalmat!
   Hiszen a hízelgésnek nemhogy a technikája, de még az alapvető módszertana sincs kidolgozva. A legegyszerűbb kérdések sincsenek tisztázva. A felbecsülhetetlen értékű gogoli és scsedrini útmutatások a hízelgést illetően, fájdalom, elavultak.
   – Hogyan hízelegjen az ember: finoman vagy durván? Nehéz eligazodni.
Egyik serény tisztviselő például örömmel hízelegne és igyekszik is teljes erejéből, s az eredmény mégis  –  semmi. Mindig mellé  vagy fölé talál.
   Nemrég a kormányzósági újság szerkesztője jelenlétemben fölhívta a kormányzósági végrehajtó bizottság elnökét és a következőket mondta:
– Gvozgyilin elvtárs? Itt Ugozsdajev. * Megkaptuk a cikkét, Gvozgyilin elvtárs. Ma megy a nyomdába. De meg kell mondanom önnek, Gvozgyilin elvtárs, meg kell mondanom, egyenesen és őszintén, mint párttag a párttagnak, tekintet nélkül arra, hogy ön magasabb pozíciót tölt be, mint én: önt, Gvozgyilin elvtárs, le kellene lőni!
   A telefonkagylóból sercegés hallatszott, válaszul e meglepő mondatra. De Ugozsdajev nyomban megindokolta kijelentését.
  – Igen, Gvozgyilin elvtárs, le kellene lőni! Haladéktalanul lelőni azért, mert ön nem ír naponta cikket az újságba. Mekkora tehetség vész el önben, és ön még csak nem is sajnálja. Pedig a témája elég unalmas volt. "Rendet kell teremteni a gabonabegyűjtésben." És micsoda stílus! Micsoda gondolatok! Micsoda tehetség! Marat plusz Plehanov, plusz Anatole France és még plusz Gribojedov!

Trentai Gábort Kaló Jenő kérdezte

Telihold, 2014. 8. 10.

Lénárd Sándor verse

„Mit hagynak ránk holtuk után az öregek?
Egy vén ruhát,
Egy repedt okulárét,
Egy félig ürült tintásüveget.

Még élek. Ám a perc közel...
"Ezt hagyta csak" - vijjognak majd felettem.
S én a kegyetlen Alvilág
Mélyén sóhajtom: legalább
A tintatartómat kiürítettem."



Lénárd Sándor versét németből Kardos G. György fordította

Petőfi Sándor MEGY A JUHÁSZ SZAMÁRON...

Megy a juhász szamáron,
Földig ér a lába;
Nagy a legény, de nagyobb
Boldogtalansága.

Gyepes hanton furulyált,
Legelészett nyája.
Egyszercsak azt hallja, hogy
Haldoklik babája.

Fölpattan a szamárra,
Hazafelé vágtat;
De már későn érkezett,
Csak holttestet láthat.

Elkeseredésében
Mi telhetett tőle?
Nagyot ütött botjával
A szamár fejére.


(Kúnszentmiklós, 1844. július.)

Parancs János SAINT-JUST

Saint-Just, az őrjöngő szerelmes,
a szabadság irgalmatlan pallosa,
a terror vakmerő és józan alkotója,
kérlelhetetlen tiszta arkangyala,
aki maga volt a testet öltött eszme,
aki a kezdett úton soha meg nem állt,
végül szótlanul tűrte a megalkuvók,
az összeesküvők vad rohamát,
érzéketlen közönyös kőszoborként
az eljövendő barbár századokba révedt,
és nem talált elfogadható mentséget,
ami a hatalmat, ami a labirintust,
meghasonlott magányos szörnyeteg,
magábaroskadva gunnyasztott az ágyon,
mert tudta, hiábavaló könyörtelen szigora,
az ember irányítható, gyarló és védtelen,
s az ő számára már nincsen kegyelem.

Vértes Marcell plakát, 1919.

forrás
                                              

Budapest, 1919.,  Radó ny.
Méret: 950 x 635mm.

Parancs János ÁRNYÉKOK

És most képzeljük el,
milyen az emberi nyomorúság.
A vergődés, a szenvedés, a rettegés,
a szomjúság együtt; egymást
erősítve és kiegészítve.
Kicsit konkrétabban:
képzeljük el, milyen a magányos,
éjszakai hánykolódás az ágyban.
Barátok nélkül, ismerősök,
rokonok nélkül, milyen az éj?
Milyen a nappal, ez a palaszürke,
sivár és iszapos vidék?
Ahol nem történik soha semmi,
ahol nem történhet soha semmi,
mert minden mozdulatlan,
előre meghatározott.
Képzeljük csak el,
milyen a meddő várakozás.
Amikor nincs már kire várni,
mert változtatni úgysem lehet.
Amikor nincs hová elindulni,
mert minden út a pusztuláshoz vezet.
Képzeljük csak el.
Pokoli csapdák, blöffök,
kicsinyes pénzügyi manőverek.
Hangzatos szólamok, olcsó sikerek.
De ne vezessük félre egymást:
a belső bizonytalanság
ezeknél is rettenetesebb.
Olyan, akár a tanácstalan
ácsorgás a félhomályos
kapuk előtt idegenben,
amikor mindenfelől fenyegető,
alattomos árnyékok közelednek.

Plakát és Történelem, 1944 – 1990

  forrás  

Imre Flóra BALLADA AZ ELSIKKASZTOTT IFJÚSÁGRÓL

Hol vannak hát a vezércikkek,
amiken olvasni tanultunk:
a sóderból itt-ott kifittyent
holmi tény-nyom, halvány vakond-út.
A szimbólumok nyelve hol van?
kihagyások és utalások –
bújtattuk a közös nyomorban
a szókimondó ifjúságot.

Az ígéret földje, szabadság?
Rendszerváltások jöttek-mentek,
nevük, köpenyük váltogatták,
a sötét meg csak sötétebb lett.
Megélhetési irodalmár,
visszamenőleg ellenállók
bohócpofára mázolgatták
a tündérléptű ifjúságot.

Hol volt a ragyogás, a résnyi?
Elsötétítés volt itt folyvást.
Szemhéjunk mögött napba nézni:
csak belül volt a világosság.
Kövér piócák, galandférgek,
az élősködők hada rágott
életünkön, mi védett téged,
végképp kivérzett ifjúságot?

Herceg, elhulltak a remények,
hogy lehet, hogy mi mégis állunk?
Szorítsd a kezem, tartsuk még meg
őszbe halványult ifjúságunk.



forrás:  PIM Média, ahol a vers meghallgatható  Imre Flóra előadásában

Babits Mihály INTELEM VEZEKLÉSRE

Mivel e földön jónak lenni oly nehéz –
erényeid elhagynak mint az ifjúság,
de bűneid utánadjönnek, mint a hű kutyák
s ha netán elfáradva az úton leülsz,
mind köribéd telepszik és arcodba néz
nyugodtan, mintha mondanák: »Nem menekülsz!« –
s ha néha egyet bottal elkergetsz és messzeversz,
kicsit hátrábbhuzódik, és ha nem figyelsz,
megint előjön, kezed nyalja, s mintha már
lelked belső helyein és zugaiban
kotorna nyelve ragadósan, síkosan,
és érzed már hogy többé nem kergetheted
s nem verheted hacsak magadat nem vered –
verd! verd! ezer bűn nyelve lobog benned mint a tűz
és lelked már nem is egyéb mint ez a tűz:
te csak a bűnök teste vagy, mely lábon jár
s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét
s önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,
mint a bélpoklos poklát mely benne rohad
és őt is elrohasztja – viszi mint az őrület
vak égését, ezt a sivár belső tüzet
amelyben minden bölcs erő és fiatal
erény úgy illan el, mint tűzben az olaj,
légbe leng fel és híg egek felé enyész –
mivel e földön jónak lenni oly nehéz!

Mestyán Ádám AZ ÉSZAKI TARTOMÁNY

Köd száll és a tartomány
nem nézi tovább sovány népeit.
A katedrális, a plázák, a vonatsínek,
a lassan folydogáló eső,
a szőke, fáradt kisgyerekek.
Kifutópályára állnak a gépek.
Rozsdálló váz, fegyelem,
és a mellékutak
szótlan fakoronái.
Dobol az eső a bádogtetőn,
menetel egy céltalan hadsereg,
áru nélküli boltok,
kutyaugatás, konzervdobozok.
Alszik az északi tartomány
és álma hangtalan pusztaság,
tüskék, szél, vizes agyag.
Hogyan írjam újra az életem?



ÉS, 2014. július 25.  p.14.