Géher István "...BESZÉLNÉK – DE MARADJON..."
T. D.-NEK ISMÉT
élő emlék! a néhai barátság
mit mondhat még? és mért ne mondana
igazat is, ha /rá hallgatva/ mását
megtalálja, ha rátalál szava,
mintegy magára, s mint babér a kőre,
ráborul, rajta nyugszik, megmarad
emlékeztetőül, örök időre:
a másik egyikével egy-darab?
volnánk az avon-parti temetőben
hant-szomszédok, majd beszélnék veled.
megférnénk ott, a jó hamleti földben
egymás mellett /anakreón, beckett/ –
ahol megkövült állítmány az a
kérdés, hogy kinek s volt-e igaza...
forrás: Géher István HOL AZ A LÁTVÁNY?
Liget Műhely Alapítvány, 1997. (207. p.)
Géher István EGY MEGÍRATLAN DISSZERTÁCIÓ TÉZISEI
0.1
Tisztázzuk itt az indítékokat: mit
akarok? Hogy /kik azok?/ mijükhöz kapjanak?
Lám, félreismertük! S most el? Ám visszatük-
röződni /róluk/: ára van. Alóla magam
feloldozom. A szégyenért megdolgozom.
0.2
Mert mit mondott az ithakai: nem
vágynám vetekedni. Nem bizony.
A harag viszont? Hát ráhagyom, ahány
évet. Hogy is volt: görbén fölfele nézett.
Tetszett: hogy lehajolt, s eldobta – messzebb.
Tisztázzuk itt az indítékokat: mit
akarok? Hogy /kik azok?/ mijükhöz kapjanak?
Lám, félreismertük! S most el? Ám visszatük-
röződni /róluk/: ára van. Alóla magam
feloldozom. A szégyenért megdolgozom.
0.2
Mert mit mondott az ithakai: nem
vágynám vetekedni. Nem bizony.
A harag viszont? Hát ráhagyom, ahány
évet. Hogy is volt: görbén fölfele nézett.
Tetszett: hogy lehajolt, s eldobta – messzebb.
Rainer Maria Rilke – 1 mondat
Senkitől sem kaphat tanácsot és segítséget, senkitől.
(Niemand kann Ihnen raten und helfen, niemand.)
1 mondat Rilke Franz Xaver Kappusnak írt első leveléből, Szabó Ede fordítása
Imre Flóra NATIVITÁS
(Santa Maria in Trastevere)
Viharos, kelletlen idő volt.
Zuhogott, egyre zuhogott;
a fémes, baljós, arany égbolt
hátterén farkas csillagok –
Kotorékba bújt, ami élt ott.
Valami kis fedél alá.
Istálló, barlang, mindegy is:
pásztorok, bolyongó család,
megzsúfolódva kémlelik
annak az éjnek hajnalát.
Aztán egyszer felsírt a gyermek.
Betekerték valami rongyba.
Az emberek várták a reggelt,
ki szitkozódva, ki szorongva.
Nyomasztó, fáradt éjszaka.
Valaki néha rászólt a kutyákra.
A szalma zizegett csak a
monoton fénylő félhomályba.
De az állatok felismerték:
mellé hevertek nyújtózkodva,
élvezték nyugodt jelenlétét.
Mert a test, nos, az mindig tudja.
Esterházy PéterA szabadság nehéz mámora (részlet)
Új könyvet várni kell, akár (mondjuk) a beaujolais-t, várni, készülni rá, mint egy találkozóra, álmodozni, hogy majd hogyan is lesz, arcátlanul találgatva, milyen is lesz, mi lesz, azután keresni, kajtatni, lecsapni rá – megérdemelni. (Máig emlékszem arra a rohanásra, több, mint húsz éve volt, mintha a Rákóczi úton, egyik könyves standtól a másikig, egyre gyorsabban, mert hirtelen megijedve: nem lesz, elfogyott, fölvásárolták, vége: Tandori Sárga Könyve.) Ünneplőbe öltözni, ha még volna olyan, hogy öltözés...
folytatás: itt, a 396. oldalon
Kurdi Imre Advent
Nem, ez még nem a pokol, biztatod magad –
még csak a purgatórium. Hiába
bámulsz ki percenként az ablakon, ott is
csak didergő, csupasz fák, egy-két üres hinta
kóvályog a szélben. Nyugodtan
elhagyhatod. Húzd be inkább a függönyt,
úgy sincs most spektákulum, nincs
kegyelem. Idebent, igen, itt
az igazi horror, szórakozásnak, ha kell,
bámuld azt, az űrt, amelybe hasztalan
gyömöszöltél bele embereket, állatokat
és tárgyakat – be nem telt, csak eltűntek
hirtelen, benned kallódtak el, némelyik
örökre. Hát hagyd, legalább most az egyszer,
hogy utánuk zuhanj.
még csak a purgatórium. Hiába
bámulsz ki percenként az ablakon, ott is
csak didergő, csupasz fák, egy-két üres hinta
kóvályog a szélben. Nyugodtan
elhagyhatod. Húzd be inkább a függönyt,
úgy sincs most spektákulum, nincs
kegyelem. Idebent, igen, itt
az igazi horror, szórakozásnak, ha kell,
bámuld azt, az űrt, amelybe hasztalan
gyömöszöltél bele embereket, állatokat
és tárgyakat – be nem telt, csak eltűntek
hirtelen, benned kallódtak el, némelyik
örökre. Hát hagyd, legalább most az egyszer,
hogy utánuk zuhanj.
Kurdi Imre ELŐBB MÉG
Előbb még úgyis összenő,
aminek össze kell nőni.
Hogy majd, ha újra szétszakad,
legyen min meglepődni.
Habár addig még sok lefoly-
hat vízből, miegyébből,
lesz, akinek még vér fakad
nemcsak az ujjbegyéből.
Másrészt talán pont úgy a jó,
ha körbe-körbe járhat.
A nincs, ha van, a van, ha nincs –
mindig lesz új ajánlat.
aminek össze kell nőni.
Hogy majd, ha újra szétszakad,
legyen min meglepődni.
Habár addig még sok lefoly-
hat vízből, miegyébből,
lesz, akinek még vér fakad
nemcsak az ujjbegyéből.
Másrészt talán pont úgy a jó,
ha körbe-körbe járhat.
A nincs, ha van, a van, ha nincs –
mindig lesz új ajánlat.
Röhrig Géza a nagy előadás
kondor bélának
mint lószerszám ragyog fenn a hold
int fojtogat messzi sarlója
ha rám néz egy vers a szavak házi őrizetéből
sosem pislog a függönyt fogja
zsebtükörrel fényjelet ad
falon át is érzik a vakablakhoz lépnek
egy öreg szonett egy néma négysoros
álomböjt ez
oly egyenesen alszanak
mint a csőrben a nyelv
a versek nem hajlanak
gondolatban eljönnek a nagy előadásra
megtelik szeméttel a zenekari árok
a pokol magánénekesei
laposkúsznak be
fényre sötétedő gyönyörű zene
halott a nézők haja mint a reggaerajongóké
s persze minden minden máshol van
muslincák a miseborban
hotdogban hangvilla
a föld közepén cirkusz
benne a nehézségakrobata
a porond szélén didergő
homokba bújt bohócok
*
A blog többi Kondor Béla bejegyzése itt
Imre Flóra RONSARD ÁTHANGOL
sohasem szeretett az ember megöregszik
elsötétül a hang a trubadúr halott
estétől reggelig s megint reggeltől estig
bolyongni nyugtalan kváderkő állapot
a gyertyák csak homály mi szorítja a mellkast
a vállra súlyosul az egész épület
örökké egyedül csak az éjszaka választ
magáénak soha sohasem szeretett
mi marad majd a csont itt mindenki elárul
komorabb szenvedély mikor a haj fehér
most még a test feszül éjszaka gránit ágyul
gránit boltozatul majd alszom ha elér
a gravitáció ő jár itt át meg át
egyszer majd lerogyok csak basszusáriák
elsötétül a hang a trubadúr halott
estétől reggelig s megint reggeltől estig
bolyongni nyugtalan kváderkő állapot
a gyertyák csak homály mi szorítja a mellkast
a vállra súlyosul az egész épület
örökké egyedül csak az éjszaka választ
magáénak soha sohasem szeretett
mi marad majd a csont itt mindenki elárul
komorabb szenvedély mikor a haj fehér
most még a test feszül éjszaka gránit ágyul
gránit boltozatul majd alszom ha elér
a gravitáció ő jár itt át meg át
egyszer majd lerogyok csak basszusáriák
Fábri Péter ISMERETLEN HELLENISZTIKUS KÖLTŐ LEVELE HAMLETHEZ
Töredék Tandori Dezsőnek ajánlva
Vagy vagyok, vagy nem vagyok. Ez se question,
drága Herceg! Mit se teszünk mi hozzá.
Még ha end them, akkor is ő a tettes:
outrageous fortune.
Meddig érvényes, mit az ember eldönt?
That's the rub, Herceg, hisz a not to be is
fülbe zengett ördögi gúnykacaj! Mert
tőled a tétel,
hogy there are more things egen és a földön,
mintsem are dreamt of – s hol a kör bezárul,
kezdet és vég tűnni tanulnak; aztán
the rest is silence.
Géher István Az irodalom?
Az irodalom: az irodalom: az irodalom – mint ahogy Gertrude Stein megfigyelése szerint "a rózsa: az rózsa: az rózsa". Így körbe-körbe, újra meg újra, a végtelenségig. Ha így igaz – ha ez a körkörösen végtelenítő és megújító azonosság valóban jellemző az irodalomra –, ebből legalább két dolog következik. Mindkettő figyelemre méltó. Az egyik: hogy az irodalomról beszélni és gondolkodni is irodalom, annak lehetőségeivel és kötelezettségeivel.
A másik: hogy ha az irodalom elkötelezett képviselői alkotó módon gondolkodnak és beszélnek bármi tárgyról, használatukban annak is irodalommá kell válnia.
Kérdés, hogy mi teszi irodalommá a nem irodalmat. Hogy mi teszi az irodalmat? Nem kérdés: a tehetség. De mit tesz a tehetség? Az iskolában ma úgy tanulják: motívummá teszi az elébe kerülő életanyagot; összefüggésbe hozza a dolgokat, az irodalmon kívül és belül. Az irodalmi gondolkodásmód eredendően társító, hasonlító. Így teremt gondolatból formát, formából gondolatot; ösztönösen is író, az irodalomnak azonban tudnia illik, hogy irodalom. Azaz irodalomként, irodalmilag kell önmagára és a világra figyelnie. S ezen nemcsak az önkifejező megfogalmazottságot értem; bár azt is. Nem is csak az önreflexív tudatosságot; bár az is hozzátartozik. Hanem elsősorban az önismeret igényét. Az önismeret ugyanis egy mélységhatáron és komplexitási fokon túl nem nélkülözheti a kifejezést, a megjelenítő kreatív nyelvi formát – s itt kezdődik az irodalom.
És ott végződik, ahol az irodalmi érdeklődés (azaz gondolkodás- és kifejezésmód) kimegy a szokásból. Ennek jeleit látom napjainkban; más nemzeteknél is, nálunk is. Az összefüggések nyilvánvalók: a mai embert a körülmények rászoktatták arra, hogy ne kívánja magát és a világot mélységben és komplexitásban megismerni; a mai irodalom, ilyen körülmények között, leszokott arról, hogy irodalomként foglalkozzon magával és a világgal. Így van. Irodalmunkat, valljuk be, nem nagyon érdekli az irodalom. Nemigen működik mint műhely; vagyis nem tudja műhelyproblémáit közérdekűvé, illetve a közérdeklődés témáit a műhely problémáivá tenni.
Van, aki hasznosnak véli, ha az irodalom képviselői túlteszik magukat az irodalmon. Én károsnak tartom, mert félek, hogy ez nem-irodalommá teheti az irodalmat. Véleményem elméletileg vitatható. Nem is elméletet kívánok közrebocsátani; csak tapasztalatot.
Mert mit tapasztalok? Látom, hallom például a pályakezdő írók, költők sorsát és panaszát. Hogy művük nem talál érdeklődésre és visszhangra. Talán mert nem elég érdekes. Meglehet; az elutasítás is lehet motiváló hatású. A kezdők talán elfogadnák az elutasító kritikát is, ha kellő hatással, irodalmilag megfogalmazná valaki; egy gyakorlott szerkesztő, egy értő kritikus, azaz képviseletükben az irodalom gyakorlata. Ha tudható lenne, hogy mi az irodalmilag társítható és hasonlítható; hogy mi az érdekes.
Ki tudja ezt? Még könnyebb kitudni, hogy mi nem. Ezt észlelhetjük, mint a figyelem statisztikailag kimutatható hiányát. A verselés technikájára például senki sem figyel. A stílusra sem. A szöveget ritkán elemzik. A kifejezés minőségéről nemigen olvashatunk kritikát vagy vitát, s ha olykor vitát olvasunk, akármiről, annak szövegminősége nemegyszer kritikán aluli. A forma tehát nem érdekes.
Vannak ilyen átmeneti korok az irodalomtörténetben: amikor a formaérzéketlenség a forma. Így lázadnak esztéta-elődeik ellen a mindenkori aktivisták. Ilyenkor azonban felfokozott érdeklődés tárgya a tartalom, az eszme, a misszió; s ez, mint egyfajta aktivizált érzékenység, már irodalmat teremthet. Nos, érdekli-e irodalmunkat, hogy mit mondanak az írók? Mondjuk, megint csak: a fiatalok.
Vagy hagyjuk a fiatalokat? Talán nem is érdemel figyelmet, amit mondani próbálnak: mit tudják még ők? Nem tudom. Azt hiszem, veszedelmes politika nem meghallgatni a nálunk fiatalabbakat, mert akkor (értelemszerűen) a nálunk öregebbeket sem érdemes meghallgatnunk; hiszen: mit tudják már azok? S így (logikusan) minket sem hallgat meg, aki nálunk öregebb vagy fiatalabb. Mert mit tudunk mi?
Csakugyan: mit? Mi talán, magunk között, meghallgatásra érdemesítjük egymást? Érdekli vajon a középkorúak mai magyar irodalmát, hogy például Tandori Dezső mit akar évek óta a verebeivel mondani? Semmit? Ahhoz túl sokat és jól beszél. Annyit csupán, hogy szeretnünk kell a világ kiszolgáltatott, ártatlan kis lényeit? Aligha csak. Ehhez a jámbor közhelyhez túl mohó, túl konkrét ez a tettlegesen következetes állatmotívum: emberéletet fogyaszt, könyveket fal fel. Az irodalom dolga lenne, hogy utánajárjon ennek a bestiális motívumnak; hogy kiderítse, mi folyik ebben a műhelyben, milyen vér a művekben. Az áruló nyomokból végül is ki kellene derülnie a tényállásnak: hogy miféle kegyetlen tudást tartalmaz Tandori életműve. Az irodalom, nem egészen indokolatlanul, tart és vonakodik az efféle tartalmi nyomozástól. A közelmúlt emlékei kevéssé bátorítók. De a még közelebbi múlt példái még riasztóbbak. Ha az irodalom elhallgatja azt, amiről beszélni tartozik, előbb-utóbb elhallgat mint irodalom. Kénytelen másról beszélni, nem irodalmilag. Minél zajosabban, annál inkább bizonyítva, hogy elvesztette a hangját.
Bizonyság (vagy csak szemléltető példa) képpen a magam csendesebb tevékenységi területét is említhetném: a világirodalmi közművelődést. A műfordítás ugyanis jó próbája annak, hogy az irodalmi érzékenység hangot tud-e adni az irodalmi élménynek, s hogy ez a hang a nemzet irodalmi életében visszhangra talál-e. A hangpróbák nem sok jót mutatnak. Fordításirodalmunkban, mint a világvevő rádiókészülékben, túl sokan beszélnek, és túl kevesen hallgatnak rájuk. Az idegen hang gépiesen mondja a magáét, nem hasonul a befogadó közeghez, nem kerül vele párbeszédes összefüggésbe; az esetek túlnyomó többségében. Mondjam a legjobb esetet? Shakespeare. Szól, játsszák, visszhangot kelt. De nem az élő irodalomban.
A mai magyar irodalomból hiányzik a mai magyar Shakespeare.
A hatvanévesnél fiatalabb műfordítók kísérletező kedvét, mely szentségtörő (rontó-javító) kíváncsisággal akár a Hamlet-et is célba vehetné, érdektelenség és előítélet fojtja hallgatásba. Pedig irodalomtörténetünkben alig volt olyan jelentős korszak, mely ne tett volna rá legalább kísérletet, hogy megszólaltassa a maga új értelmezésű , "saját" Shakespeare-jét. Az elmúlt évtizedekben költőnemzedékek nőttek fel, de ezek legföljebb ha olvasói lesznek a jó harmincéves "Shakespeare-összes"-nek, amely csaknem változatlan utánnyomásban fog nemsokára ismét megjelenni. Lehet, hogy ez a régi szöveg még mindig a legjobb megoldás, ami a magyar irodalmiságtól jelenleg kitelik; de régen rossz, ha ebbe próba nélkül beletörődik az irodalom. Ez történt. Irodalmunk ismét elmulasztott egy lehetőséget, hogy a filológiai szakértelem, a kritikai ítélőerő és az alkotó tehetség összefogásával mérvadó iskolát, új "kánont" teremtsen; akár csak Shakespeare-ből.
Na, de kit érdekel Shakespeare? Engem érdekel.
Ha tőlem kérdezik, hogy kell-e irodalom, Babits Mihály szavaival azt felelem rá: "Kell, nekem ugyanis kell." Hogy mi kellene? Nem a belterjes irodalmárkodás, hanem a bensőséges irodalomismeret és irodalmi érdeklődés. Ezt hiányolom. Ismétlem: azt szeretném, ha az irodalom nem tenné túl magát az irodalmon, hanem az irodalom-túlit is irodalommá – motívummá – tudná tenni. Jelképesen: ha nemcsak kifelé, a tagolatlan "dörgésre" fülelne, hanem figyelne befelé is, önnön jelentésgazdag rezonanciáira. Lehetetlent kívánok? Csak annyit, amennyit felfog és megért minden valamirevaló Shakespeare-olvasó, például a Hamlet-ből. Hamlet zárszava: "A többi, néma csend"; Fortinbrasé: "menj, lőjenek sort!" – s a két motívum között az irodalmilag artikulált közeg formálódó gondolatoktól visszhangzik. Jelezve, hogy Shakespeare meglehetősen értette a dörgést. Ha már mindenáron azt akarjuk tudni, hogy mi a dörgés, meg kellene hallgatnunk, hogy mit mond az irodalom. Mondjuk Shakespeare.
Hinnünk kellene, hogy Shakespeare, mint általában az irodalom, rólunk és nekünk szól, itt és most. Hogy az életről (az életünkről!) van szó, amikor azt állítjuk – felelősségünk és lehetetlenségünk teljes tudatában –, hogy az irodalom: az irodalom: az irodalom.
(Elhangzott a Dunán, az Örley István Baráti Kör "vitahajóján", 1986. június 14-én)
forrás: DUNA Egy antológia, Duna kör, 1988. 128 -130. pp.
A másik: hogy ha az irodalom elkötelezett képviselői alkotó módon gondolkodnak és beszélnek bármi tárgyról, használatukban annak is irodalommá kell válnia.
Kérdés, hogy mi teszi irodalommá a nem irodalmat. Hogy mi teszi az irodalmat? Nem kérdés: a tehetség. De mit tesz a tehetség? Az iskolában ma úgy tanulják: motívummá teszi az elébe kerülő életanyagot; összefüggésbe hozza a dolgokat, az irodalmon kívül és belül. Az irodalmi gondolkodásmód eredendően társító, hasonlító. Így teremt gondolatból formát, formából gondolatot; ösztönösen is író, az irodalomnak azonban tudnia illik, hogy irodalom. Azaz irodalomként, irodalmilag kell önmagára és a világra figyelnie. S ezen nemcsak az önkifejező megfogalmazottságot értem; bár azt is. Nem is csak az önreflexív tudatosságot; bár az is hozzátartozik. Hanem elsősorban az önismeret igényét. Az önismeret ugyanis egy mélységhatáron és komplexitási fokon túl nem nélkülözheti a kifejezést, a megjelenítő kreatív nyelvi formát – s itt kezdődik az irodalom.
És ott végződik, ahol az irodalmi érdeklődés (azaz gondolkodás- és kifejezésmód) kimegy a szokásból. Ennek jeleit látom napjainkban; más nemzeteknél is, nálunk is. Az összefüggések nyilvánvalók: a mai embert a körülmények rászoktatták arra, hogy ne kívánja magát és a világot mélységben és komplexitásban megismerni; a mai irodalom, ilyen körülmények között, leszokott arról, hogy irodalomként foglalkozzon magával és a világgal. Így van. Irodalmunkat, valljuk be, nem nagyon érdekli az irodalom. Nemigen működik mint műhely; vagyis nem tudja műhelyproblémáit közérdekűvé, illetve a közérdeklődés témáit a műhely problémáivá tenni.
Van, aki hasznosnak véli, ha az irodalom képviselői túlteszik magukat az irodalmon. Én károsnak tartom, mert félek, hogy ez nem-irodalommá teheti az irodalmat. Véleményem elméletileg vitatható. Nem is elméletet kívánok közrebocsátani; csak tapasztalatot.
Mert mit tapasztalok? Látom, hallom például a pályakezdő írók, költők sorsát és panaszát. Hogy művük nem talál érdeklődésre és visszhangra. Talán mert nem elég érdekes. Meglehet; az elutasítás is lehet motiváló hatású. A kezdők talán elfogadnák az elutasító kritikát is, ha kellő hatással, irodalmilag megfogalmazná valaki; egy gyakorlott szerkesztő, egy értő kritikus, azaz képviseletükben az irodalom gyakorlata. Ha tudható lenne, hogy mi az irodalmilag társítható és hasonlítható; hogy mi az érdekes.
Ki tudja ezt? Még könnyebb kitudni, hogy mi nem. Ezt észlelhetjük, mint a figyelem statisztikailag kimutatható hiányát. A verselés technikájára például senki sem figyel. A stílusra sem. A szöveget ritkán elemzik. A kifejezés minőségéről nemigen olvashatunk kritikát vagy vitát, s ha olykor vitát olvasunk, akármiről, annak szövegminősége nemegyszer kritikán aluli. A forma tehát nem érdekes.
Vannak ilyen átmeneti korok az irodalomtörténetben: amikor a formaérzéketlenség a forma. Így lázadnak esztéta-elődeik ellen a mindenkori aktivisták. Ilyenkor azonban felfokozott érdeklődés tárgya a tartalom, az eszme, a misszió; s ez, mint egyfajta aktivizált érzékenység, már irodalmat teremthet. Nos, érdekli-e irodalmunkat, hogy mit mondanak az írók? Mondjuk, megint csak: a fiatalok.
Vagy hagyjuk a fiatalokat? Talán nem is érdemel figyelmet, amit mondani próbálnak: mit tudják még ők? Nem tudom. Azt hiszem, veszedelmes politika nem meghallgatni a nálunk fiatalabbakat, mert akkor (értelemszerűen) a nálunk öregebbeket sem érdemes meghallgatnunk; hiszen: mit tudják már azok? S így (logikusan) minket sem hallgat meg, aki nálunk öregebb vagy fiatalabb. Mert mit tudunk mi?
Csakugyan: mit? Mi talán, magunk között, meghallgatásra érdemesítjük egymást? Érdekli vajon a középkorúak mai magyar irodalmát, hogy például Tandori Dezső mit akar évek óta a verebeivel mondani? Semmit? Ahhoz túl sokat és jól beszél. Annyit csupán, hogy szeretnünk kell a világ kiszolgáltatott, ártatlan kis lényeit? Aligha csak. Ehhez a jámbor közhelyhez túl mohó, túl konkrét ez a tettlegesen következetes állatmotívum: emberéletet fogyaszt, könyveket fal fel. Az irodalom dolga lenne, hogy utánajárjon ennek a bestiális motívumnak; hogy kiderítse, mi folyik ebben a műhelyben, milyen vér a művekben. Az áruló nyomokból végül is ki kellene derülnie a tényállásnak: hogy miféle kegyetlen tudást tartalmaz Tandori életműve. Az irodalom, nem egészen indokolatlanul, tart és vonakodik az efféle tartalmi nyomozástól. A közelmúlt emlékei kevéssé bátorítók. De a még közelebbi múlt példái még riasztóbbak. Ha az irodalom elhallgatja azt, amiről beszélni tartozik, előbb-utóbb elhallgat mint irodalom. Kénytelen másról beszélni, nem irodalmilag. Minél zajosabban, annál inkább bizonyítva, hogy elvesztette a hangját.
Bizonyság (vagy csak szemléltető példa) képpen a magam csendesebb tevékenységi területét is említhetném: a világirodalmi közművelődést. A műfordítás ugyanis jó próbája annak, hogy az irodalmi érzékenység hangot tud-e adni az irodalmi élménynek, s hogy ez a hang a nemzet irodalmi életében visszhangra talál-e. A hangpróbák nem sok jót mutatnak. Fordításirodalmunkban, mint a világvevő rádiókészülékben, túl sokan beszélnek, és túl kevesen hallgatnak rájuk. Az idegen hang gépiesen mondja a magáét, nem hasonul a befogadó közeghez, nem kerül vele párbeszédes összefüggésbe; az esetek túlnyomó többségében. Mondjam a legjobb esetet? Shakespeare. Szól, játsszák, visszhangot kelt. De nem az élő irodalomban.
A mai magyar irodalomból hiányzik a mai magyar Shakespeare.
A hatvanévesnél fiatalabb műfordítók kísérletező kedvét, mely szentségtörő (rontó-javító) kíváncsisággal akár a Hamlet-et is célba vehetné, érdektelenség és előítélet fojtja hallgatásba. Pedig irodalomtörténetünkben alig volt olyan jelentős korszak, mely ne tett volna rá legalább kísérletet, hogy megszólaltassa a maga új értelmezésű , "saját" Shakespeare-jét. Az elmúlt évtizedekben költőnemzedékek nőttek fel, de ezek legföljebb ha olvasói lesznek a jó harmincéves "Shakespeare-összes"-nek, amely csaknem változatlan utánnyomásban fog nemsokára ismét megjelenni. Lehet, hogy ez a régi szöveg még mindig a legjobb megoldás, ami a magyar irodalmiságtól jelenleg kitelik; de régen rossz, ha ebbe próba nélkül beletörődik az irodalom. Ez történt. Irodalmunk ismét elmulasztott egy lehetőséget, hogy a filológiai szakértelem, a kritikai ítélőerő és az alkotó tehetség összefogásával mérvadó iskolát, új "kánont" teremtsen; akár csak Shakespeare-ből.
Na, de kit érdekel Shakespeare? Engem érdekel.
Ha tőlem kérdezik, hogy kell-e irodalom, Babits Mihály szavaival azt felelem rá: "Kell, nekem ugyanis kell." Hogy mi kellene? Nem a belterjes irodalmárkodás, hanem a bensőséges irodalomismeret és irodalmi érdeklődés. Ezt hiányolom. Ismétlem: azt szeretném, ha az irodalom nem tenné túl magát az irodalmon, hanem az irodalom-túlit is irodalommá – motívummá – tudná tenni. Jelképesen: ha nemcsak kifelé, a tagolatlan "dörgésre" fülelne, hanem figyelne befelé is, önnön jelentésgazdag rezonanciáira. Lehetetlent kívánok? Csak annyit, amennyit felfog és megért minden valamirevaló Shakespeare-olvasó, például a Hamlet-ből. Hamlet zárszava: "A többi, néma csend"; Fortinbrasé: "menj, lőjenek sort!" – s a két motívum között az irodalmilag artikulált közeg formálódó gondolatoktól visszhangzik. Jelezve, hogy Shakespeare meglehetősen értette a dörgést. Ha már mindenáron azt akarjuk tudni, hogy mi a dörgés, meg kellene hallgatnunk, hogy mit mond az irodalom. Mondjuk Shakespeare.
Hinnünk kellene, hogy Shakespeare, mint általában az irodalom, rólunk és nekünk szól, itt és most. Hogy az életről (az életünkről!) van szó, amikor azt állítjuk – felelősségünk és lehetetlenségünk teljes tudatában –, hogy az irodalom: az irodalom: az irodalom.
(Elhangzott a Dunán, az Örley István Baráti Kör "vitahajóján", 1986. június 14-én)
forrás: DUNA Egy antológia, Duna kör, 1988. 128 -130. pp.
Juhász Ferenc / Sóhaj József Attila A DUNÁNÁL c. kötetből
Nem ismerhettem halhatatlan fejét. Az idő ezt megtagadta tőlem. Sokszor elképzelem: találkozunk az utcán, s leülünk valahol egy feketére. Nem is tudnék beszélni ...
Ha nagyon egyedül vagyok, mindig ő jut eszembe. Ő, amilyennek én képzelem. Ismerem a róla szóló könyveket, cikkeket, bírálatokat a könyveiről, kortársak megemlékezéseit és szóbeli közléseit. Sohasem úgy gondolok rá, ahogy ezekben az írásokban szerepel; a szerelemben sem mások szerelme fáj nekem, az nem érdekel, hogy mások mit mondanak a szerelemről. Nem érdekelnek az emberi adalékok.
Egyszer kimentem a temetőbe, elhagyott, gazos sírját fölkerestem. szerettem volna megmondani Neki, hogy ... de hát akkor még nem tudtam a kiszáradt csontokkal kötekedni.
Féltem a haláltól, mint ahogy féltem magamtól is. Bolond, mohó darazsak döngtek, lepke szikrázott a temető nagy döbbent nyarában. Ő mégis kivallatott némaságával, mint az orvos: akkor tudatosult bennem, hogy hozzá járok pszichoanalízisre ... Hozzá: az Elnémulthoz, a Fájdalmasszeműhöz, a Tudatosítóhoz. Tudatosította bennem az embert, és tudatosította bennem a halált is. Hogy az életbe bele kell halni, mert ez a törvény, de csak így szép, így igaz. A kötelességre tanított meg engem a Szótlan: azt mondta, szemed van, láss; szíved van fájjon; tudatod van, keresd meg hát a Törvényt, az Összefüggést.
Még a fájdalomért is érdemes élni. Még egy halhatatlan sorért is érdemes volt élni.
Ő mondta: a jó vers olyan, hogy minden sora a lehető legjobb sorok maximuma. Felszólított a tökélyre. Neki minden sora a tökély, mint ahogy tökéletes volt élete és halála is. A tudatosság maximumával élt, és tudatosan készült a halálra is, akárcsak Petőfi. Tökéletes volt szemlélődése is és az eszmélete. Ez az én hitem. Petőfi és Ady óta csak ő tudta igazán, hogy mi is az: magyarnak lenni.
S hogy akik a város peremén élnek a deres, tündöklő téli éjszakában, miért élnek a város peremén? Csak ő ismerte és merte bevallani az őssejttől a szívéig kovácsolt láncolatot. És bevallani a magányt is. Honvágya volt a hazára, amikor végül is megértette, hogy nincs irgalom. Akinek olyan egyedül kell maradnia, mint neki is, az végül a mama ölébe vágyik halhatatlanul, az a semmi ölébe vet magának ágyat. Miért hagyták el őt az emberek, s végül a dolgok is, miért? Miért nem ismerhettem őt, hogy odaadjam neki minden hűségemet? Azt mondják, szerette dúdolgatni: "Árvából lesz jó katona, mert nincs annak pártfogója."
Árva, árva József Attila, de nagyon szerettem én a Te vallomásos nagy életedet. Te írtad: "én nem csalódom – minden szervem óra, mely csillagokhoz igazítva jár."
Az én szívem, mint az óra, a Te szívedhez igazítva jár. bevallom büszkén.
Őrzöm a NAGYON FÁJ egy kötetét, valakinek dedikálta József Attila 1937-ben. A tintát, szép, határozott írását elmosták a könnyek. Nem tudom, tán az enyéim. Az ő könnyei megtisztították ezt a népet. Megmosták éltető vizükkel, fölébresztették, mint a mesék életvize a holtat, ha szájába csöppentik. S az fölébred, és magára ismer újra.
Az én szívemre is csöppent belőle, a tiédre is. Mindannyiunkéra.
A Magyar Helikon és a Szépirodalmi Könyvkiadó közös kiadásában 1981-ben megjelent könyvet Szalay Lajos illusztrálta, Szántó Tibor tervezte
Faludy György JÓZSEF ATTILA TEMETÉSE
Nem hívlak már. Jól tetted így, Attila:
kamasz szemed és fonnyadt bajuszod
hadd pihenjen örökre itt a lila
domboldalon s szétroncsolt, lecsukott
szembogarad ne nézze többé fájón,
mint járnak úri fogatok lucsok
úton s a pernye hogy esőz a gyáron
s miként lesz mindig másé az öröm –
mert különös nép lakozik e tájon,
a kisbírónak előre köszön,
s kész dáridón urát hogy felköszöntse,
míg lőre-borba fúl az ős közöny –
hiába volt a versek vér-özönje,
testednek jobb már, hogyha így rohad:
e kornál nem durvább a föld göröngye,
és nem keményebb a tehervonat
vaskereke Babits Mihály szívénél.
Mert görcs, bolond görcs lett a gondolat
vak városunkban, mely reszketve él még,
de új vezér felé görbed a háta,
vagy dunyhái alatt kushad, míg éjfél
után az őrület csapatja járja,
s felbérelt, hitvány, fokosos bitangok
garázdálkodnak szerteszét s a gyáva
polgár lapul. Fúhattál riadót
undornak, félelemnek és közönynek –
becsapott, hogy ne sírj, a kiadód,
azt mondta: tőled kétszer annyi könyvet
adott el, mint amennyit eladott,
s mikor rájöttél, nem tudtad a könnyet
elfojtani – mert nem volt olvasód,
nem kellettél! Álirodalom kellett,
buta regények s szemét darabok
kellettek nálunk, amíg a lehelet
lassan kifogyott tüdődből s a póz,
a drága, a csibészes, mit mint gyermek
hordtál, lehullt, és agyonkínozott
fejedben az őrület vert tanyát.
Mostohaapád űzött, a kopott
vén Államgép – de szerető anyád
is volt, a Haza, és talán ezért
nem volt otthonod s bútoros szobák
közt csavarogtál, havi negyvenért,
és kávéházak füstös páholyában
ültél, kit senki nem hív és nem ért.
De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
hogy bennünk csak a borzalom maradt,
meg napjaink sötét gyászmenete,
míg felzokogunk, európaiak
a sok turáni közt e fekete
földön. Aludj hát; aludj: víz meg ég
nem volt még lágyabb és kékebb, mint e
bús délutánon. Aludj a holt vidék
ölén, hol nincsen híre Dózsa Györgynek.
Aludj, mint Vörösmarty és Vitéz!
Aludj, mert jobb nem élni itt e földek
között, hol fáradt zsellér izzad nyáron
s a téli szél tört ablakokon zörget,
hol szolgáknak már nyakkendő a járom
és német szolgabírát hoz az út,
ki csizmában hág sírodra s fejfádról
lelopja majd a vérszín koszorút.
(Budapest, 1937)
József Attila első verskötete, 1922
 |
| forrás:Központi Antikvárium |
Szeged, 1922. Koroknay.
48p. Első kiadás.
A költő első, egyben legritkább kötete. Összesen háromszáz példányban jelent meg, ebből száz famentes papíron.
Kurdi Imre AHOL LENNIE KELL, OTT
Az érzékeknek megint csak ez marad, a belak-
hatatlan irrealitás. A szaglás egy illat emlékében
időzik, egy hete, két hete, ki tudja, mióta, ki
tudja, meddig. És persze emlékezni vél
a tenyér is, a nyelv is, valamire, talán igen, talán
nem, talán igen. El lehet ütni, nyilván, ideig-
óráig még, el lehet élcelődni rajta, hogy jószerivel
észrevétlen telnek el a napok, a hetek, egyre
csak szivárog elfelé a meleg is, a fény is. A jó
szándék megvan, legalább ez, de hiába, ha egyszer nincs
kinek. Ahol lennie kellene, ott senki sincs, néha
valami visszhangféle, ha egyáltalán.
Az van, a nulla-per-százas, az újonnan megnyert
veszteség.
hatatlan irrealitás. A szaglás egy illat emlékében
időzik, egy hete, két hete, ki tudja, mióta, ki
tudja, meddig. És persze emlékezni vél
a tenyér is, a nyelv is, valamire, talán igen, talán
nem, talán igen. El lehet ütni, nyilván, ideig-
óráig még, el lehet élcelődni rajta, hogy jószerivel
észrevétlen telnek el a napok, a hetek, egyre
csak szivárog elfelé a meleg is, a fény is. A jó
szándék megvan, legalább ez, de hiába, ha egyszer nincs
kinek. Ahol lennie kellene, ott senki sincs, néha
valami visszhangféle, ha egyáltalán.
Az van, a nulla-per-százas, az újonnan megnyert
veszteség.
.jpeg)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)