Az élet törvénye nem ad okot a bizalomra; a leselkedő halálon túl és a létfenntartás borzalmai közepette csak kivételes, csak ritka, csendes szigetek akadnak, s mindig csak feltételesen, és kétségbevonhatatlanul ideiglenesen.
forrás
Kertész Imre – 1 mondat
Az élet törvénye nem ad okot a bizalomra; a leselkedő halálon túl és a létfenntartás borzalmai közepette csak kivételes, csak ritka, csendes szigetek akadnak, s mindig csak feltételesen, és kétségbevonhatatlanul ideiglenesen.
forrás
Petri György NEVEZHETJÜK, JOBB HÍJÁN
Nevezhetjük, jobb híján,
a szív ürességének –
Nevezzük. Legalább ennyi is
el van intézve.
a szív ürességének –
Nevezzük. Legalább ennyi is
el van intézve.
Emil Cioran aforizmája
Ahhoz megfelelő mennyiségű időre volt szükségünk, hogy a barlangból eljussunk a szalonba; vajon ugyanennyire lesz szükségünk, hogy megtegyük az utat visszafelé, vagy egyszerűen visszarohanhatunk? — Hiábavaló kérdés ez azoknak, akik nem érzik előre az őskor közeledtét.
Brassai Zoltán fordítása
forrás
Petri György VÖRÖSMARTY
...........................................................
omló káprázatok, felsült remények –
Meddig győzi az ép ész televénye
emészteni a rideg törmeléket?
Petri György T. D.-höz
az élet ez az élet ez az álom?
kesztyűként kifordítva ugyanaz
a nyelv A jobb a balra nem hajaz
De szótlanul is elleszünk már hisz annyi
megtébolyult téblábol a fonákon
Tükörmélybe ilyen soká zuhanni?
Petri György VALAMI ISMERETLEN
Valami ismeretlen
felé, elébe
– sodródunk vagy törekszünk?
új világ, új szerelem
kékvirága
kecsegtet, lidérckedik
– csal a lápba?
Nem tudhatni.
A „Legyen minden másképp!”
kényszere és óhaja indokolt:
olyan hajszoltak voltunk,
annyira elegünk van!
Önsajnálat sem sérelmezhető.
Hát ki sajnált bennünket?
Meg különben is:
ha valaki, hát mi magunk
tudhatjuk a legjobban:
miért vagyunk
méltók a szánalomra.
No de azért: Mi lesz?
Mégis mi lesz?
A kérdés
megkerülhetetlen
és megválaszolhatatlan.
A rög
hömpölygeti magát
lassan és (nem: de!)
biztosan
a szív felé.
Petri György SÁNDORHOZ
„Itt benn vagyok a férfikor nyarában”
– írtad huszonöt évesen.
Kegyetlen ősz tört ránk, tépi a fákat,
esők ostora sebzi
a lomha folyót.
Láttam lakatlan házad
meg a tölgyfát, amely alatt állítólag…
Tizenkét évvel túléltelek már.
Hallgatom az esőt
(híjas a tető a szüleid házán),
tintás ujjamat bámulom és téged,
vagyis a PETŐFI ÖSSZES
KÖLTEMÉNYEIT
lapozgatom Dömsödön:
„Sors, nyiss nekem tért.”
Majd nyit.
Szóval téged olvasgatlak
ez őszben, melynek nem is volt nyara.
Részlet egy Szabó Magdával készült interjúból, 1997. XII. 22.
Az újságírónak csak azért kell a lelke mélyén imádkoznia, hogy tisztességes maradjon, és valóban azt tegye, hogy azt, amit kapott ezzel a hatalommal, arra használja fel, amit a debreceni polgár, amikor polgárrá avatták, az eskümintában elmondott: " Úgy segítsen meg az Isten engem, hogy az igazat nem hamisítom, a hamisat nem igazítom". A sajtónak az a szent feladata van, hogy az igazságot mondja ki, az ártatlant mentse meg, a bűnöst leplezze le, és szolgálja azt az országot, melynek gyermekei vagyunk, úgy, hogy attól az egész világ előre menjen.
Lábass Endre Házszínház könyvéből (p. 152. )
Mindig elcsodálkozom, milyen furcsán működik az agy – amikor, finoman szólva, rossz véleményem van magamról, amikor napokon-heteken át jobb nem gondolnom erre a személyre, akkor hirtelen magától összerántja bennem a dolgokat. Nélkülem sokkal jobb vagyok.
Sándor Iván és Gervai András beszélgetéséből - részlet
[...]
Gervai András: Érdekes, amit a kultúra radikálisan megváltozott helyzetéről ír. Azt fejtegeti, hogy a kultúra nem alap, nem tradíció többé, hanem az információs faktorok egyike.
Sándor Iván: Pontosítsunk. Azt mondom, hogy azok számára, akik a kultúrát főképp az interneten veszik birtokba – a rengeteg csatornán érkező nem kulturális információval együtt – és hiányzik náluk az olvasmányalap, a kulturális tradíció szellemi-etikai otthonossága, szóval az ő számukra fennáll majd annak a veszélye, hogy a kultúra valóban csak az egyike lesz az őket érintő információs hatásoknak. A század rengeteg szálon futó történetéből számomra az egyik legfontosabb a személyiség felmorzsolódása. A huszadik századi regény erről szól. A líra is. Azt hiszem, az elkövetkező korszakban mégsem pusztán az Én veszendősége a lényeges. És nem is pusztán az, hogy Másolatok veszik körül az embert. Hanem az, hogy ez a kettő, a felmorzsolódó személyiség és a Másolatvilág találkozik. A kérdés az, hogy ennek a feszültségéből mi csap ki.
G. A.: Az író, a gondolkodó lehetőségei mennyire szűkülnek be ezáltal? "Mit kezd a szellem önmaga hatástalanságával?" – hogy a könyvéből idézzek.
S. I.: A szellem embere, ha valóban a szellem embere – Beckettel szólva – mindig az örvény közepére mutat. Számomra ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt felismeri, amit nálunk radikálisan Hamvas Béla fogalmazott meg, hogy a történeti időben nincsenek "rendben lévő" megoldások.
G. A.: És ha ezt felismeri?
S. I.: Akkor szembefordulva a kordivatokkal, próbál belül, magában lassítani az iszonyú felgyorsulással szemben, és próbál magában csendet teremteni a bábeli hangzavarral szemben. Aztán leül és dolgozik, az idő majd dönt munkája értékéről.
G. A.: Az új világállapot – írja – olyan dichotómiákat hoz, amelyeket a korábbi fogalmakkal még jellemezni sem tudunk. Melyekre gondol?
S. I.: Arra, hogy a civilizáció új körülményei között élő embernek milyen lesz az ellenálló-képessége lelki-szellemi-morális kérdésekben. Hogy a demokráciák meddig tudják kordában tartani az agresszivitást önmaguk határai között, meg azokon kívül: meddig lesznek képesek demokráciák maradni. Lesznek-e olyan nagy tekintélyű államférfiak, akik ezt elősegítik vagy más veszélyes típusokat termelnek ki az új megoldhatatlanságok? S arra is gondolok, milyen lesz az élet, amikor nem hatalmas távolságokban, hanem az egymásrautaltság, az összezártság körülményei között egyesek nagyon jól, mások közepesen, de a többség sehogyan sem tud majd élni, és a törésvonalak nem földrészek, hanem régiók és települések között húzódnak. Miképpen csap majd össze a tisztánlátásra való törekvés és a vakság kényszerűségébe való belenyugvás?
Hozzá kell ehhez tenni, hogy az emberi élet mindig egy-egy korszak megoldhatatlanságai között lehetett éltető, szép, akár boldog is.
forrás: Sándor Iván MIKORIAK A GOLYÓNYOMOK?
Kalligram, Pozsony 2005. (pp. 160-161.)
Sándor Iván: Pontosítsunk. Azt mondom, hogy azok számára, akik a kultúrát főképp az interneten veszik birtokba – a rengeteg csatornán érkező nem kulturális információval együtt – és hiányzik náluk az olvasmányalap, a kulturális tradíció szellemi-etikai otthonossága, szóval az ő számukra fennáll majd annak a veszélye, hogy a kultúra valóban csak az egyike lesz az őket érintő információs hatásoknak. A század rengeteg szálon futó történetéből számomra az egyik legfontosabb a személyiség felmorzsolódása. A huszadik századi regény erről szól. A líra is. Azt hiszem, az elkövetkező korszakban mégsem pusztán az Én veszendősége a lényeges. És nem is pusztán az, hogy Másolatok veszik körül az embert. Hanem az, hogy ez a kettő, a felmorzsolódó személyiség és a Másolatvilág találkozik. A kérdés az, hogy ennek a feszültségéből mi csap ki.
G. A.: Az író, a gondolkodó lehetőségei mennyire szűkülnek be ezáltal? "Mit kezd a szellem önmaga hatástalanságával?" – hogy a könyvéből idézzek.
S. I.: A szellem embere, ha valóban a szellem embere – Beckettel szólva – mindig az örvény közepére mutat. Számomra ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt felismeri, amit nálunk radikálisan Hamvas Béla fogalmazott meg, hogy a történeti időben nincsenek "rendben lévő" megoldások.
G. A.: És ha ezt felismeri?
S. I.: Akkor szembefordulva a kordivatokkal, próbál belül, magában lassítani az iszonyú felgyorsulással szemben, és próbál magában csendet teremteni a bábeli hangzavarral szemben. Aztán leül és dolgozik, az idő majd dönt munkája értékéről.
G. A.: Az új világállapot – írja – olyan dichotómiákat hoz, amelyeket a korábbi fogalmakkal még jellemezni sem tudunk. Melyekre gondol?
S. I.: Arra, hogy a civilizáció új körülményei között élő embernek milyen lesz az ellenálló-képessége lelki-szellemi-morális kérdésekben. Hogy a demokráciák meddig tudják kordában tartani az agresszivitást önmaguk határai között, meg azokon kívül: meddig lesznek képesek demokráciák maradni. Lesznek-e olyan nagy tekintélyű államférfiak, akik ezt elősegítik vagy más veszélyes típusokat termelnek ki az új megoldhatatlanságok? S arra is gondolok, milyen lesz az élet, amikor nem hatalmas távolságokban, hanem az egymásrautaltság, az összezártság körülményei között egyesek nagyon jól, mások közepesen, de a többség sehogyan sem tud majd élni, és a törésvonalak nem földrészek, hanem régiók és települések között húzódnak. Miképpen csap majd össze a tisztánlátásra való törekvés és a vakság kényszerűségébe való belenyugvás?
Hozzá kell ehhez tenni, hogy az emberi élet mindig egy-egy korszak megoldhatatlanságai között lehetett éltető, szép, akár boldog is.
forrás: Sándor Iván MIKORIAK A GOLYÓNYOMOK?
Kalligram, Pozsony 2005. (pp. 160-161.)
Lábass Endre nemrég megjelent HÁZSZÍNHÁZ c. könyvéből az első fényképfelvétel története
1984-ben már legalább húsz éve fényképeztem. Először még olyan kicsi voltam, hogy apám karjára vett, kivitt az erkélyre, a gondosan nyakamba akasztott fényképezőgépén beállította az értékeket – észre sem vettem eddig: beállította az értékeket –, kezembe adta a gépet, és kíváncsian várta, mit fényképezek a kinti világból. Megvan a kis csipkés szélű fotó, és pontosan tudom, miért fényképeztem a Fő utcai erkélyről a Batthyány téri csarnok felé.
Nagyon szerettem a mamámmal bevásárolni járni, akkor útközben kicsit beültünk a Tomajiba, ő Durit pohárból egy dupla feketére – a kék papírba csomagolt kockacukrot kávéba mártva nekem adta kiskanálon –, én egy mignonra. Ha szerencsém volt, Zelk Zoltán költő már a vitrin mögötti sarokasztalnál beszélgetett, az ölébe ültetett, és kaptam tőle egy marcipános tátracsúcsot. Mikor cekkerestül felkerekedtünk és tényleg a csarnok kapujába értünk, Gizi bácsi boltja következett – a téglafalba vágott kisablak volt ez, jobbra, az árkádok alatt. Gizi néni és róla elnevezett szelíd, ősz szakállú férje árulták messze földön a legjobb játék katonákat. Csarnokbeli víg napjaimat nem idézem fel hosszabban, csak azért kezdtem el róluk képzelődni, mert ezért a hangulatért készítettem 1960-ban Fő utcai erkélyünkről balra, a csarnok felé tekintve életem első fényképfelvételét.
Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Budapest, 2015. (pp. 50-51)
 |
| Szépirodalmi Könyvkiadó, 1954., 1. kiadás |
 | ||||||
| Kossuth Kiadó, 2013. |
A TÉKOZLÓ ORSZÁG olvasható a PIM DIA honlapon is (444.o.)
Cselényi Béla írása az 1995-ben megjelent Évszakok gipszalkonyatban c. verseskötetének mellékletéről
1955. április 4-én születtem Kolozsváron, amelynek lakossága akkor száznyolcvanezer fő volt, de úgy huszonöt év alatt háromszázezer főre duzzadt, míg az én nyelvemet beszélők száma nem változott. Lakásunk közelében volt egy nyomda, amely egy szép napon bezárt, majd újból megnyitotta kapuit –, mint harisnyagyár. De nemcsak ezért élek Budapesten. 1977. december 1-én kihallgattak a kolozsvári állambiztonsági szervek; három és fél órán keresztül faggattak arról, hogy kikkel és mikor beszéltem Erdély hovatartozásáról. Ekkor elkobozták összes addigi verseimet, majd tíz nap múlva hiánytalanul visszaadták: úgy látszik, tévedtek: nem én aknáztam alá –, magától rossz a rendszer.
Voltam játékgyári anyagmozgató, munkakönyv nélküli tejkihordó, munkakönyves könyvkihordó, de főleg otthon ülő költő és pár soros adat irodalmi lexikonokban.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)