Oravecz Imre CSENDÉLET
Kint alkonyul,
a lemenő Nap az ablakon át visszaveszi az utolsó sárga sugarat,
lassú homály tölti meg a szobát,
és a benn ülő még sokáig látja a tárgyakat,
a sarokban félig bevetett ágy,
a polcokon porlepte könyvek,
az éjjeliszekrényen fényképek,
a fiókokban, dobozokban emlékek, relikviák,
itt ruhadarabok, óra, szemüveg,
amott telefon, imakönyv, naptár,
és egyéb használati eszközök célszerű közelségben
a kezek az ölben nyugszanak,
az egyik most felemelkedik,
kikeres egy fájdalmas visszeret,
megtapintja
és visszaszáll –
az ember magára marad az életével.
a lemenő Nap az ablakon át visszaveszi az utolsó sárga sugarat,
lassú homály tölti meg a szobát,
és a benn ülő még sokáig látja a tárgyakat,
a sarokban félig bevetett ágy,
a polcokon porlepte könyvek,
az éjjeliszekrényen fényképek,
a fiókokban, dobozokban emlékek, relikviák,
itt ruhadarabok, óra, szemüveg,
amott telefon, imakönyv, naptár,
és egyéb használati eszközök célszerű közelségben
a kezek az ölben nyugszanak,
az egyik most felemelkedik,
kikeres egy fájdalmas visszeret,
megtapintja
és visszaszáll –
az ember magára marad az életével.
Nádasdy Ádám HOL JÁROK ÉN
Megálltál előttem: vezettelek a
sziklás-gödrös tájon, aggódva,
bátran, ravaszul vezettelek, tudd,
hogy hol járok én, mitől
kemény a talpam s megnyerő néha
a mosolyom.
Lépdeltél mögöttem, kitártam minden
zegzugot, hol nem is jártam,
arra vittelek, könnyelműen, tudd,
mikre vágytam én, miket
mormoltam magamban, míg erőt nem adtál,
hogy féltselek.
Jöttél velem, mohón és vonakodva nézted,
mit más fölfogni mer (ha mer), de
fázna szóba tenni; bár újonc vagy és lárva, tudd,
mily világba másztam föl - s rámnézett
érettsége szemednek, koravénen:
itt születtél.
És otthonod neked, hol én csak
vész, gyász, kéj idején, meg hajnaltájban
járok, kicsit röpülve, mindig magyarázva; de tudd,
az út lefelé se könnyebb, új utasért. Indulok
sötéttől, fénytől elvakítva, csúszós kövön:
Vergiliusz
(1976)
Krasznahorkai László A remény a szelencében maradt. Előre? Hátra? Ülve? Állva?
I.
Az emberi kebelre ritkán szokott valami égetőbben hatni az elválás perczeinél. Egyike ez azon érzelmeknek, melyen minden nemes szív önkéntelen elszomorodik. Kit a sors megátkozott, azt igen gyakorta éri a keserű élmény… s az idő és tér megpróbálja a bús, a lehangolt kedélyeket – az emlékezet pedig az elválás készítette fájdalmakat vissza-visszacsalja, s vész, vihar hasztalan üvöltenek feledést; ütött az elválás órája.
Ütött nekem is, s a hang, keblem fájó hangja az Isten hozzádot rebegi. Az elválás keservének varázsszálaival bevonva elhagylak Titeket, kiket szerettem, s szeretni fogok végső leheletemig. És Ti se vonjátok meg tőlem, a távolban, szíves hajlamaitokat, hiszen a minden nagyot, jót s szépet fölkaroló lélek híveként a nehéz semmitől vissza nem rettenő bátor szívvel ott, a Nektek-távolban, munkálkodni töretlen fogok magam is.
Andrej Rubljov: Szentháromság
nagyítható kép
forrás
A Pannonhalmi Szemle 1996/4. számában ( 89-96.) olvasható Paul Evdokimov írása Rubljov Szentháromság-ikonjáról.
Krasznahorkai László A remény a szelencében maradt. Előre? Hátra? Ülve? Állva?*
V.
A szem, úgy mondják, a lélek tükre, tolmácsa. Vannak szemek, melyek elgyengítenek, vagy mérges nyilakként hasítják át szíveinket. Míg mások jól tevőkként hatnak ránk, közlékennyé, bizalmassá tesznek bennünket. Mint mosolygó ég tekint le ránk némely szem, míg egy másikból a kárörvendő ördög vicsorítja ránk fogát.
Nincs oly lelkiállapot, melyet szemmel ki ne lehetne fejezni. A szembeszédre azonban szabályt felállítani nem lehet. Csak útmutatást lehet adni, melyet a tapasztalásból meríthet az ember.
A nyílt tekintetű ember mindenkinek szerényen, szelíden, barátságosan néz a szeme közé. Sohasem fog a szemével hunyorítani, s tekintete ment a félelemtől: ő sohasem fog megijedni vagy tartózkodást mutatni, de nem is lesz szemtelen, hunyászkodó vagy csúszómászó. Tekintetét szelíd mosoly, a lélek megelégedésének gyümölcse kíséri.
Azonban hogy legyen ez a tekintet, ez az arckifejezés a sajátunké? Szívnemesítés és az ily tekintettel s arckifejezéssel bíró emberek utánzása által. Tudniillik: hogy vonásaink szelídek, barátságosak, szendék, kedvesek, előzékenyek legyenek, szükséges, hogy szíveinkben éljen a jótevés, könyörület, barátság érzete. Bírnunk kell e nemes erényeket, gyakorolnunk kell azokat, s élveznünk a boldogságot, mit azok szívünkbe csepegtetnek.
Azonban jól megjegyezzük: nem futó gondolat, nem egyes jócselekvény kölcsönzi az arcnak ez állandó s általán tetsző tekintetet. A nemes és jó iránt való érzeteink legyenek szilárdak, működjenek szüntelenül, váljanak vérünkké. Műveljük szívünket szüntelenül.
Károlyi Amy ANNUNCIÁCIÓ
Ha angyalt látsz vendégül,
jól vigyázz,
hol ült és állt és járkált és beszélt.
A helye megmarad:
Akár kőben
a levél-nyomat.
És minden angyal Gábriel,
egy üzenettel teherbeejt.
Ezentúl kettős gondban élsz,
hogy megszüljed, vagy merre rejtsd.
Ezentúl többé nem vagy egyedül,
és ketten léptek, hogyha lépsz:
a látható és láthatatlan
terhét hordani irdatlan nehéz.
Csak egy a nehezebb,
ha eltűnik.
Csak egy a nehezebb: a könnyűség.
Kondor Béla Preludium
mindenkit eltoltam magamtól
ha el nem lökött maga
üres hűvös kohó
tajték és fagyott csendesség
széles hűvös kohó
falakon falak dudorodásukon
színes por pihen
ha utól nem éri léghuzat
szürke por kuporog
és vörös meg barna
testetlen fémből darabok
szétdermedt lávafolyócskán
odaillő fémből csónakok
Vörös István KERÍTÉS
Vajda Mihálynak
Az óvoda felé ballagtunk,
és az elkerített játszótér gazában
egy fekete labda ült: kismacska.
Az ülése nézés, a rég eltűnt
játszótér szeme: a múltat látja,
nem a jelent, azért ül mozdulatlanul,
és én látom a jövőt, mert mögötte
ugyanolyan sötéten a bokrok között
ott az anyja.
A kerítésen túlról nézik az
emberkertet, meglátták a lányom, szőke
fej, az egykor ide épülő ház
szeme: járása nézés, az én
lépteimhez szemüveg kell, de
ott vagyok mögötte, mi is egyformák
vagyunk, a macska bólint, mindig
ilyen volt és ilyen is lesz
a világ.
Tandori Dezső A SZAKADÉK PILLANAT
Célokat tűzök ki magam elé,
részben csupán azért,
hogy az egész azt rejtené,
mit rejt a szakadék.
A gondolkodónak igaza van.
De ha megmaradnék szobámban,
akkor is elveszejteném magam,
csak nem pont így-úgy, hanem általában.
Megyek inkább emlék platánjaim
levelei közt, lombjai alatt.
Enghienben az őszi Amélie-n
nézek vadszőlőbordó falakat.
Nincs azonosság. Nem is ismerősek.
Tétovázó, idegenbéli célok.
Valami, azt gondolhatom, erőt vett
magán: velem födi a szakadékot.
a vers Tandori Dezső RASZTERNYAK - Egy másik párizsi regény- c. kötetének 124. oldalán található / Ab Ovo kiadó Budapest, 2000
Krasznahorkai László
Háborús Architektúra (5 CD)
Krasznahorkai László elmondja
Dukay Barnabás és Gadó Gábor zenéi mellett a
'HÁBORÚ ÉS HÁBORÚ' c.
KRASZNAHORKAI regényt
4 óra 44 perc 43 másodpercben
Megjelent írások a CD-ről
Maczkay Géza - Revizor (hu)
Czékus Mihály - Gondola.hu (hu)
Dukay Barnabás és Gadó Gábor zenéi mellett a
'HÁBORÚ ÉS HÁBORÚ' c.
KRASZNAHORKAI regényt
4 óra 44 perc 43 másodpercben
Megjelent írások a CD-ről
Maczkay Géza - Revizor (hu)
Czékus Mihály - Gondola.hu (hu)
Kurdi Imre MULTIPLEX, JANUÁR 1.
Hollywoodban bezzeg jobban folyik, jobban
folyt mindig is, ha igaz, jóléti
társadalom: paradicsomlé és posztmodern
jegyesek, ha valakinek
még nem esett volna le.
Nekünk meg ez jutott, a kutyaszar-
kerülgetés, föntről galambok meg az új-
esztendő melankóliája, mely
miben sem különbözik
a régitől.
Li Taj-Po MIKOR A TAJTIEN HEGY REMETÉJÉT MEG AKARTAM LÁTOGATNI, DE NEM TALÁLTAM
Ugatás hangja, víz csobogása,
esőtől nedves barack virága,
fák sűrűjében őzek tűnése,
patakpart, dél, nincs harang kongása,
szerteszét kusza vadbambusz zöldje,
kék csúcsra tűzött forrás futása,
magány; nincs aki őhozzá vinne,
fenyő-törzsnek dűl a vándor háta.
Weöres Sándor fordítása
Gergely Ágnes JONATHAN SWIFT ÉJSZAKÁI
Roham. Megint csak este hatkor.
És láz és furunkulusok.
Itatják, félrenyel, okádik.
Ápolója megveri. Sok
vad éjszaka rakódik egybe.
Az ágy körülzár, mint a pólya.
Élménytelen mocsokban alszik
a század legnagyobb gondolkodója.
Mit tud az ápoló a jogról?
Mit tud a genny a takaróról?
Az álomról, a szeretetről?
Mit tud a sors az ápolóról?
Hírnév, azt mondják. Anglia
a Gulliverrel van tele.
Bőrkötésben az éjszakák.
Tudta. És mire ment vele?
(2006)
Krasznahorkai László és Klaus Dermutz beszélgetése
MINDEN GYŐZELEM SZOMORÚ
A kabbalisták tanítása szerint az ember közvetlenül az időbe, túl korán vagy túl későn születik. A világ teremtésének drámája fölötti megrendülés él benne tovább, és abban a drámában működik közre, amely az idők végezetével kezdődik el. Seiobo, a kötet címadója, japán istennő, akinek barackfái csak háromezer évente virágoznak, ám halhatatlansággal ajándékozzák meg az embereket. Nem születik-e az ember e háromezer éves időszakban mindig túl későn vagy túl korán, a barackfák virágzása előtt, illetve után?
Az emberek általában, igen, valóban vagy túl korán, vagy túl későn születnek, de mindig volt néhány ember a művészetben, a filozófiában, a vallásban, a tudományban, a kézműves mesterségben, a hagyományban vagy csak egyszerűen saját történelmi időnk és korunk hétköznapi életében, aki éppen alkalmas pillanatban született: ők találkoztak Jahvéval vagy Seioboval, ők a mi halhatatlanjaink – ők azok, akiknek műveit, gondolatait mi, a korábban vagy később születettek képtelenek vagyunk felfogni. Ezek a művek vagy gondolatok ugyanis nem ismernek kérdéseket és válaszokat. Mi, akik nem vagyunk halhatatlanok, mindig úgy gondoljuk, hogy a dolgoknak van lényege, a kérdéseink és a válaszaink pedig mindig erre a lényegre irányulnak. Nem tudjuk, mi ez a lényeg, de nélküle képtelenek lennénk elviselni az életet. Erről a lényegről próbálunk szenvedélyesen megtudni valamit, ezért teszünk fel különféle kérdéseket, csakhogy folyton olyan határba ütközünk, ahonnan nem tudunk továbbjutni a kérdéseinkkel: átlesünk rajta (csak köd, sűrű köd van odaát!), azt hisszük, valóban egy határon állunk, amelyen túl ott rejtőzik a lényegi tartomány – csakhogy ez egyáltalán nincs így, teljesen hiábavaló minden erőfeszítésünk, fölöslegesek vagyunk a kérdéseinkkel és a válaszainkkal, hiszen ha ehhez a határhoz tényleg eljutunk, akkor egy valami abszolút bizonyossá lesz: nincs mit megérteni, mert a szomorú igazság az, hogy a dolgoknak nincs és nincs lényege. A kérdéseink nyilvánvalóan fölöslegesek. A válaszaink pedig ezek után nemcsak fölöslegesek, de nevetségesek is. Olyan világban élünk, ahol minden reflexív, ahol az egyikkel azért történik valami, mert a másikkal már korábban történt, aminek a következményeit a második miatt a harmadiknak kell viselnie, ez minden; a dolgok egymás után következnek és kész, tehát valójában csak egyetlen igeforma létezik, mégpedig a szenvedő: a dolgok szenvednek egymástól, a dolgok elviselik egymást, így állnak itt a dolgok. Hogyan magyaráznánk például a következő jelenetet? Egy szakadék szélén állunk azzal a szándékkal, hogy beleugrunk, és ha sikerül, ha elérjük a szakadék alját (holtan), úgy gondoljuk, minden világos – ebben az esetben az a kérdés, hogy mi teszi ezt lehetővé. Mi ennek a lényege? Mi az ok, miért így és miért nem másképp történt minden? A válasz természetesen így hangzik: az ok a gravitáció. De mit tudunk valójában a gravitációról? Valamit tudunk róla, de azt is tudjuk, hogy ez nem elég. Ott vagyunk a határon, a tudásunkkal nem jutunk tovább. Úgy véljük azonban, tovább juthatnánk, ha jól kérdeznénk, de már ennek a puszta hitére pont azzal a sebességgel kezdünk el hirtelen zuhanni, mint amikor elvetődtünk a szakadék szélén a tátongó mélység fölött. Nem ismerünk mást, csak részleteket, amit az egészről tudunk: az a semmi – így gondolkozunk, miközben amit mi részletnek és egésznek hiszünk, az csak egy forma, a mód, ahogyan félreértjük a világot. Határ, odaát, lényeg, részlet és egész: semmi, semmi és újból semmi! – csak ezt nyögdécselhetjük, ha komolyak akarunk maradni. A halhatatlanjaink értették, és értik ezt – mi nem. Nem vagyunk képesek rá. A részvétem bennünket illet. De a megértésem a halhatatlanoké. A könyvem mindannyiunk számára íródott, hommage nekünk és a halhatatlanoknak – mielőtt még azt is elfelejtjük, hogy ők, a halhatatlanok léteztek egyáltalán. Hogyan is írtam hát ezt a könyvet? Részvéttel, természetesen.
A japán buddhizmusban a ku, az üresség az ötödik elem. „Befolyásolta” a Seiobo járt odalent írását a ku?
El kell oszlatnom egy félreértést. Korábban írtam egy regényt Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó címmel, amely Japánban játszódik, de nem Japánról szól. Ráadásul több könyvet is publikáltam, amelyek színhelyei Mongóliában, Kínában vagy éppen Japánban vannak, de újból megismétlem: ezek a könyvek nem Mongóliával, Kínával vagy Japánnal foglalkoznak. A legújabb könyvem, amelynek címe helyesen Seiobo odalent /Seiobo auf Erden/ (és nem a munkacímként használt Seiobo járt odalent /Seiobo weilte auf Erden/, amely több weboldalra, sőt még a mostani sikerlistára is így került fel), tehát a könyv, amelyet téves módon sokan „japán” könyvként értelmeztek, nem „japán”, vagyis semmiképpen sem olyan mű, amely a japán kultúrával foglalkozik. Nem, nem és megint csak nem! Ez a könyv a minőség világával foglalkozik, ahol minden mindennel párbeszédet folytat. Különböző kultúrák, különböző korok, különböző műalkotások, különböző gondolatmenetek találkoznak benne – a könyvben erről a találkozásról van szó. Vannak olyan elbeszélések vagy fejezetek is, ahol a szöveg középpontjában egy, a japán kultúrában született műalkotás, alak, gondolatmenet vagy esemény áll. Ezeket azonban más szövegek követik, más elbeszélések, fejezetek, bennük az olvasó olyan történeteket talál, melyeknek a témái az ógörög, a mór, az óorosz stb. kultúrából, a barokk, az itáliai reneszánsz vagy az Ótestamentum idejéből származó műalkotások, gondolatmenetek vagy események. Ez a könyv szokatlan, mert meglehetősen önkényes utazás abba a birodalomba, ahol minden tökéletes – legalábbis a mi szemünkkel, a mi esendő szempontunkból nézve… S hogy végső soron a „ku” vagy „szunyata” fogalma szerepet vagy fontos szerepet játszott-e a munkámban, arra nem tudom a választ. Boldog volnék, ha tudnám. De ha úgy lenne, hallgassunk erről mélyen, együtt.
E. M. Cioran, a nagy szkeptikus szerint az európai szomorúságnak három formája van: a portugál, az orosz és a magyar. A szomorúság melyik fajtájához kötődik Ön a legszorosabban?
A dánhoz. Fogalmam sincs róla. Ha Ciorannak igaza van, és miért ne lenne ez esetben igaza ennek a mulatságos kerékpár-specialistának és filozófusnak, akkor eleve szomorú vagyok, mégpedig „magyar módra”, hiszen magyar vagyok. De ehhez a szomorúsághoz kell-e a leginkább ragaszkodnom? Nem tudom megítélni, mert milliók kérdését hallom, akik azt kérdezik, hogy jól van, de mihez kezdjünk mi, írek, tajvaniak, új-zélandiak, románok és tatárok a mi ír, tajvani, új-zélandi, román és tatár szomorúságunkkal? Mindenesetre a szomorúság mindhárom ciorani formája nagyon szimptomatikus és szimpatikus számomra, mert nekem a szomorúság összes formája nagyon szimptomatikus és szimpatikus, és mert a szomorúság nem azonos a melankóliával, hiszen a szomorúságnak mindig van oka, és mert az én szomorúságomnak is van oka, ezért foglalkoztat a kérdés. A szomorúságban a dolgok egy fájdalmas szépségben jelennek meg. A szépség valamennyi formája közül a szomorúságból megszülető szépség áll a legközelebb hozzám. Nehéz lenne megmondani, miért. Az örömben megjelenő szépség számomra szorosan összefügg a győzelemmel és a győztessel, én pedig sem a győzelemmel, sem a győztessel nem tudok mit kezdeni. A győzelmet tulajdonképpen nem is értem. A győztes nevetésének szépsége nekem nem mond semmit. Számomra minden győzelem szomorú.
Ön a korábbi, Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regényében Buddha „félrefordított tekintetének” „szívszorítóan finom, fokozhatatlan szomorúságáról” ír. A szomorúság az univerzumba ágyazott?
Amennyiben magyar vagyok, és az vagyok, és amennyiben emiatt szomorú vagyok, és az vagyok, és amennyiben én, ez a lény, e magyar szomorúsággal része vagyok a ciorani univerzumnak, akkor feltétlenül. De attól tartok, hogy Cioran univerzuma és a valódi, reális, az utóbbi évszázadokban a tudomány által megismert univerzum meglehetősen távol esik egymástól. Ciorant igazából egyáltalán nem érdekelte egy olyan univerzum, ami nem vonatkozik rá. A valódi univerzumról fogalmunk sincs, nincs hozzá kérdésünk és nincs rá válaszunk. Eddig pusztán annyit értünk el, hogy a világegyetemben néhány emberi példány belebámult ebbe az univerzumba. Mit láttak? Sötétséget. De nem emlékszem arra, hogy ezek az első és utolsó asztronauták mondtak volna bármi olyasmit is erről az univerzumról, hogy e sötétségen kívül még szomorú is lenne. Honnan tudhatnánk tehát, hogy szomorú-e az univerzum? Maybe. Maybe not. Legfeljebb azért lehetek szomorú, hogy a régi, ciorani és e valódi univerzum között csak a semmi létezik, s ez persze szomorú.
A Seiobo járt odalent Christo morto című elbeszélése Giovanni Bellini és Belliniano Krisztus-festményéről szól. Ebben írja: „minden nyugalom és béke ellenére mély, kimondhatatlan mély és szavakkal megragadhatatlan magárahagyatottság volt ezen az arcon”. Bellini, Belliniano festménye egy kiszolgáltatottat ábrázol, akiből „ez a rettentő szelídség és magárahagyatottság” sugárzik?
Igen, természetesen, hiszen Jézus Krisztusról van szó! Ki más tudná helyettünk és értünk e szelídség és magárahagyottság iszonyú terhét elviselni? Önnek igaza van, a szöveg középpontjában ez a rejtélyes kép áll. De ezzel a képpel együtt tulajdonképpen az a tény is, hogy ma, a mi világunkban ez a szelídség fölöslegessé vált – és ebből adódik itt az úgynevezett „magárahagyottság”. A történetben nem az Isten-Atyától a kereszten és fájdalomban elhagyott Isten-Fiúról van szó, én úgy látom, hogy e csodálatos képen Jézus egy tragikus, transzcendentális Isten-hős, akit most, éppen ebben a pillanatban hagytunk el.
Michel Foucault egyszer azt állította, hogy mindannak középpontjában, amivel foglalkozik, a geográfia áll. Ön is erre törekszik? Könyveinek történetei sivatagokban és sztyeppéken játszódnak, a városok pedig, mint New York a Háború és háború című regényében, szintén urbánus sivatagnak tűnnek, ahol az emberek szánalmas és szánalomra méltó életüket tengetik.
Azt mondanám, hogy mindig hihetetlenül fontos, hol vetjük meg a lábunkat. Honnan, milyen szinten gondolunk valamit a világról, honnan álmodjuk az álmainkat, honnan, melyik szintről veszítünk el aztán ezekkel az álmokkal együtt mindent, vagyis mi az alapja a kijózanodásunknak. A talaj, az alap, a szint, egy ország, egy sivatag, egy város, egy falu, egy utca azok a geográfiai tények, ahonnan például egy művész nekiindul a látomásaival. A Föld, ahol a történeteink játszódnak. Tehát mindig is: a hely, ami adott a számunkra. Emberi létezésünk kis körén belül kimondhatatlanul fontos, hogy miféle ország, sivatag, város, falu, utca az, ahol a hőseink élnek. Nagyon jól kell ismernünk a környezet adottságait, mert sok minden következik ebből. A virágok, az épületek, az állatok, a folyók, a sivatagok, az erdők, a hegyek és mindaz, ami a föld alatt rejtőzik – és persze az is, hogy milyen múltja van ennek a tájnak. Látsz egy tájat, ami éppen ebben a pillanatban üres és eseménytelen, de a múltja nélkül semmit nem fogsz megérteni belőle. Foucault talán erre figyelmeztet minket.
A Magánszenvedély című elbeszélésében, amely Bach Máté-passiójára íródott himnusz, Ibn al-Faradi/Ibn al Faradh sorait idézi: „A zene bánat, amiért az ember az otthonát a mennyben elvesztette.” Mit jelent az Ön számára a zene?
Azt a vigaszt, hogy ott fent valamit valóban elveszítettünk. Annak emlékét, hogy egyszer valamikor tudtunk valamit a fentről. Azt a tényt, hogy az „ott fent” kifejezés a huszadik század végéig még az eget jelentette számunkra. Szép volt hinni abban, hogy a világ átlátható a mi szemünkkel és lelkünkkel. Hogy létezhetett olyasvalami a számunkra, ami elérhetetlen. Életfontosságú perspektívákat adott nekünk. Most az úgynevezett végtelent látjuk a világegyetemben, és tudjuk, hogy nem vonatkozik ránk. Nincs értelme többé föltekintenünk, megcsodálnunk a csillagokat és elborzadnunk a teremtés nagysága fölött. Lehajtott fejjel járjuk az utcákat, lehajtott fejjel állunk a sivatagunkban, és visszaemlékszünk Johann Sebastian Bach egyik mezzo-áriájára. Ennyi maradt. De ez legalább megmaradt. Ezt meg szabad siratnunk. Azt hiszem, ez nem szentimentalizmus. Nem. Sírni? Ebben a helyzetben? Ez a helyes.
Fernando Pessoa írta: „Igazságra és aszpirinra van szükségem.” Önnek mi hiányzik?
Fejfájás nélkül élni, és akkor önként le tudok mondani az igazságról és az aszpirinről is.
Mi köti Önt Thomas Bernhardhoz?
Thomas Bernhard az utolsó művészek egyike, akinek még erős kisugárzása volt, és ez így is marad. Ugyanolyan, mint mi mindannyian, beteg, buta és okos, dilettáns és zseniális, tudott gyűlölni, és tudott szeretni, és hiába volt sok pénze, sok háza, szép autói és így tovább, a nyelven kívül semmije nem volt, de ebből a nyelvből egy egész világot fel tudott építeni. Ez benne a nagyszerű. De a leginkább az a történet hatott meg, amit évekkel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmben. Bernhardot elkísérte Spanyolországba egy tévéstáb, és a végén az arcát mutatták, amint éppen egy bikaviadalt néz. A kamera pimaszul csak az arcát mutatta, hogy mi történt lent a bikával, abból semmit nem láthattam. Csak Bernhard arcát. És ez az arc rezzenéstelen, érzelemmentes és érzéketlen volt, mintha egy kicsit unatkozott volna. Csak a közönség hangját hallhattam, ahogy morajával követte az eseményt. Végül ez a moraj árulta el, mikor kapta a bika a végső, halálos döfést. És ebben a pillanatban történt valami. Bernhard arcán. Mert ez az arc elárulta, hogy ő, Bernhard, a végén, a bika halála előtti utolsó pillanatban együtt érzett a bikával. Hogy szinte összeomlott, amikor a bika megadta magát. Ebből értettem meg, hogy nincs semmi baj. Hogy Bernharddal minden rendben. És ha ővele így áll a dolog, akkor valami tényleg rendben zajlik. Ez mélyen megérintett.
Egy korábbi regényében, Az urgai fogolyban az igazság és az irodalom kérdését vizsgálja: „ha (…) hagyom a valódi dolgokat a maguk helyén, vagyis ha véges-végig ragaszkodni tudok az igazsághoz, akkor, de csakis akkor, a valóságon túliságnak az az úgynevezett vigasztaló fénye az itt alant felajánlott, nagyon is valóságos történet belső felszínéről (…) mégsem marad majd el.” Miféle igazság lesz nyilvánvalóvá „a valóságon túliság vigasztaló fényében”?
Egy igazság a sok közül. Abban a regényben az irodalom hitelességéről van szó. A legújabb regényem vagy elbeszéléskötetem (önök döntik el, miféle írásműről van szó), a Seiobo járt odalent szintén erről szól. Az utóbbi húsz évben azon fáradoztam, hogy irodalmi munkáim, amennyire ez csak lehetséges, a kézzelfogható valóság közelében maradjanak. Ez ugyanis elegendő, hiszen a valóságot is mintha mi költenénk. És ha valóban létezik olyasmi, amit „vigasztaló fénynek” nevezhetünk, mindig felvillan, akkor is, ha szigorúan ragaszkodunk a valósághoz.
Már ötvenhat éve tart ki a Földön. Honnan az erő?
Nem közvetlenül Seiobotól. Amúgy sem szeretem a gyümölcsöket, talán azért sem, mert régebben túl sokszor olvastam az Ótestamentum elejét. Vagy talán, mint Bernhardnak, nekem is csak egy tulajdonom van, a nyelv, a csodálatos magyar nyelv, és nem tudtam, és ma sem tudok attól a tiszta potenciától elszakadni, ami ez a nyelv maga.
Hogyan tovább? Mikor bontják ki Seiobo istennő barackfái legközelebb a virágukat?
Pontosan háromezer év múlva.
*
Ujlaki Tibor fordítása
forrás: Vigilia
A kabbalisták tanítása szerint az ember közvetlenül az időbe, túl korán vagy túl későn születik. A világ teremtésének drámája fölötti megrendülés él benne tovább, és abban a drámában működik közre, amely az idők végezetével kezdődik el. Seiobo, a kötet címadója, japán istennő, akinek barackfái csak háromezer évente virágoznak, ám halhatatlansággal ajándékozzák meg az embereket. Nem születik-e az ember e háromezer éves időszakban mindig túl későn vagy túl korán, a barackfák virágzása előtt, illetve után?
Az emberek általában, igen, valóban vagy túl korán, vagy túl későn születnek, de mindig volt néhány ember a művészetben, a filozófiában, a vallásban, a tudományban, a kézműves mesterségben, a hagyományban vagy csak egyszerűen saját történelmi időnk és korunk hétköznapi életében, aki éppen alkalmas pillanatban született: ők találkoztak Jahvéval vagy Seioboval, ők a mi halhatatlanjaink – ők azok, akiknek műveit, gondolatait mi, a korábban vagy később születettek képtelenek vagyunk felfogni. Ezek a művek vagy gondolatok ugyanis nem ismernek kérdéseket és válaszokat. Mi, akik nem vagyunk halhatatlanok, mindig úgy gondoljuk, hogy a dolgoknak van lényege, a kérdéseink és a válaszaink pedig mindig erre a lényegre irányulnak. Nem tudjuk, mi ez a lényeg, de nélküle képtelenek lennénk elviselni az életet. Erről a lényegről próbálunk szenvedélyesen megtudni valamit, ezért teszünk fel különféle kérdéseket, csakhogy folyton olyan határba ütközünk, ahonnan nem tudunk továbbjutni a kérdéseinkkel: átlesünk rajta (csak köd, sűrű köd van odaát!), azt hisszük, valóban egy határon állunk, amelyen túl ott rejtőzik a lényegi tartomány – csakhogy ez egyáltalán nincs így, teljesen hiábavaló minden erőfeszítésünk, fölöslegesek vagyunk a kérdéseinkkel és a válaszainkkal, hiszen ha ehhez a határhoz tényleg eljutunk, akkor egy valami abszolút bizonyossá lesz: nincs mit megérteni, mert a szomorú igazság az, hogy a dolgoknak nincs és nincs lényege. A kérdéseink nyilvánvalóan fölöslegesek. A válaszaink pedig ezek után nemcsak fölöslegesek, de nevetségesek is. Olyan világban élünk, ahol minden reflexív, ahol az egyikkel azért történik valami, mert a másikkal már korábban történt, aminek a következményeit a második miatt a harmadiknak kell viselnie, ez minden; a dolgok egymás után következnek és kész, tehát valójában csak egyetlen igeforma létezik, mégpedig a szenvedő: a dolgok szenvednek egymástól, a dolgok elviselik egymást, így állnak itt a dolgok. Hogyan magyaráznánk például a következő jelenetet? Egy szakadék szélén állunk azzal a szándékkal, hogy beleugrunk, és ha sikerül, ha elérjük a szakadék alját (holtan), úgy gondoljuk, minden világos – ebben az esetben az a kérdés, hogy mi teszi ezt lehetővé. Mi ennek a lényege? Mi az ok, miért így és miért nem másképp történt minden? A válasz természetesen így hangzik: az ok a gravitáció. De mit tudunk valójában a gravitációról? Valamit tudunk róla, de azt is tudjuk, hogy ez nem elég. Ott vagyunk a határon, a tudásunkkal nem jutunk tovább. Úgy véljük azonban, tovább juthatnánk, ha jól kérdeznénk, de már ennek a puszta hitére pont azzal a sebességgel kezdünk el hirtelen zuhanni, mint amikor elvetődtünk a szakadék szélén a tátongó mélység fölött. Nem ismerünk mást, csak részleteket, amit az egészről tudunk: az a semmi – így gondolkozunk, miközben amit mi részletnek és egésznek hiszünk, az csak egy forma, a mód, ahogyan félreértjük a világot. Határ, odaát, lényeg, részlet és egész: semmi, semmi és újból semmi! – csak ezt nyögdécselhetjük, ha komolyak akarunk maradni. A halhatatlanjaink értették, és értik ezt – mi nem. Nem vagyunk képesek rá. A részvétem bennünket illet. De a megértésem a halhatatlanoké. A könyvem mindannyiunk számára íródott, hommage nekünk és a halhatatlanoknak – mielőtt még azt is elfelejtjük, hogy ők, a halhatatlanok léteztek egyáltalán. Hogyan is írtam hát ezt a könyvet? Részvéttel, természetesen.
A japán buddhizmusban a ku, az üresség az ötödik elem. „Befolyásolta” a Seiobo járt odalent írását a ku?
El kell oszlatnom egy félreértést. Korábban írtam egy regényt Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó címmel, amely Japánban játszódik, de nem Japánról szól. Ráadásul több könyvet is publikáltam, amelyek színhelyei Mongóliában, Kínában vagy éppen Japánban vannak, de újból megismétlem: ezek a könyvek nem Mongóliával, Kínával vagy Japánnal foglalkoznak. A legújabb könyvem, amelynek címe helyesen Seiobo odalent /Seiobo auf Erden/ (és nem a munkacímként használt Seiobo járt odalent /Seiobo weilte auf Erden/, amely több weboldalra, sőt még a mostani sikerlistára is így került fel), tehát a könyv, amelyet téves módon sokan „japán” könyvként értelmeztek, nem „japán”, vagyis semmiképpen sem olyan mű, amely a japán kultúrával foglalkozik. Nem, nem és megint csak nem! Ez a könyv a minőség világával foglalkozik, ahol minden mindennel párbeszédet folytat. Különböző kultúrák, különböző korok, különböző műalkotások, különböző gondolatmenetek találkoznak benne – a könyvben erről a találkozásról van szó. Vannak olyan elbeszélések vagy fejezetek is, ahol a szöveg középpontjában egy, a japán kultúrában született műalkotás, alak, gondolatmenet vagy esemény áll. Ezeket azonban más szövegek követik, más elbeszélések, fejezetek, bennük az olvasó olyan történeteket talál, melyeknek a témái az ógörög, a mór, az óorosz stb. kultúrából, a barokk, az itáliai reneszánsz vagy az Ótestamentum idejéből származó műalkotások, gondolatmenetek vagy események. Ez a könyv szokatlan, mert meglehetősen önkényes utazás abba a birodalomba, ahol minden tökéletes – legalábbis a mi szemünkkel, a mi esendő szempontunkból nézve… S hogy végső soron a „ku” vagy „szunyata” fogalma szerepet vagy fontos szerepet játszott-e a munkámban, arra nem tudom a választ. Boldog volnék, ha tudnám. De ha úgy lenne, hallgassunk erről mélyen, együtt.
E. M. Cioran, a nagy szkeptikus szerint az európai szomorúságnak három formája van: a portugál, az orosz és a magyar. A szomorúság melyik fajtájához kötődik Ön a legszorosabban?
A dánhoz. Fogalmam sincs róla. Ha Ciorannak igaza van, és miért ne lenne ez esetben igaza ennek a mulatságos kerékpár-specialistának és filozófusnak, akkor eleve szomorú vagyok, mégpedig „magyar módra”, hiszen magyar vagyok. De ehhez a szomorúsághoz kell-e a leginkább ragaszkodnom? Nem tudom megítélni, mert milliók kérdését hallom, akik azt kérdezik, hogy jól van, de mihez kezdjünk mi, írek, tajvaniak, új-zélandiak, románok és tatárok a mi ír, tajvani, új-zélandi, román és tatár szomorúságunkkal? Mindenesetre a szomorúság mindhárom ciorani formája nagyon szimptomatikus és szimpatikus számomra, mert nekem a szomorúság összes formája nagyon szimptomatikus és szimpatikus, és mert a szomorúság nem azonos a melankóliával, hiszen a szomorúságnak mindig van oka, és mert az én szomorúságomnak is van oka, ezért foglalkoztat a kérdés. A szomorúságban a dolgok egy fájdalmas szépségben jelennek meg. A szépség valamennyi formája közül a szomorúságból megszülető szépség áll a legközelebb hozzám. Nehéz lenne megmondani, miért. Az örömben megjelenő szépség számomra szorosan összefügg a győzelemmel és a győztessel, én pedig sem a győzelemmel, sem a győztessel nem tudok mit kezdeni. A győzelmet tulajdonképpen nem is értem. A győztes nevetésének szépsége nekem nem mond semmit. Számomra minden győzelem szomorú.
Ön a korábbi, Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című regényében Buddha „félrefordított tekintetének” „szívszorítóan finom, fokozhatatlan szomorúságáról” ír. A szomorúság az univerzumba ágyazott?
Amennyiben magyar vagyok, és az vagyok, és amennyiben emiatt szomorú vagyok, és az vagyok, és amennyiben én, ez a lény, e magyar szomorúsággal része vagyok a ciorani univerzumnak, akkor feltétlenül. De attól tartok, hogy Cioran univerzuma és a valódi, reális, az utóbbi évszázadokban a tudomány által megismert univerzum meglehetősen távol esik egymástól. Ciorant igazából egyáltalán nem érdekelte egy olyan univerzum, ami nem vonatkozik rá. A valódi univerzumról fogalmunk sincs, nincs hozzá kérdésünk és nincs rá válaszunk. Eddig pusztán annyit értünk el, hogy a világegyetemben néhány emberi példány belebámult ebbe az univerzumba. Mit láttak? Sötétséget. De nem emlékszem arra, hogy ezek az első és utolsó asztronauták mondtak volna bármi olyasmit is erről az univerzumról, hogy e sötétségen kívül még szomorú is lenne. Honnan tudhatnánk tehát, hogy szomorú-e az univerzum? Maybe. Maybe not. Legfeljebb azért lehetek szomorú, hogy a régi, ciorani és e valódi univerzum között csak a semmi létezik, s ez persze szomorú.
A Seiobo járt odalent Christo morto című elbeszélése Giovanni Bellini és Belliniano Krisztus-festményéről szól. Ebben írja: „minden nyugalom és béke ellenére mély, kimondhatatlan mély és szavakkal megragadhatatlan magárahagyatottság volt ezen az arcon”. Bellini, Belliniano festménye egy kiszolgáltatottat ábrázol, akiből „ez a rettentő szelídség és magárahagyatottság” sugárzik?
Igen, természetesen, hiszen Jézus Krisztusról van szó! Ki más tudná helyettünk és értünk e szelídség és magárahagyottság iszonyú terhét elviselni? Önnek igaza van, a szöveg középpontjában ez a rejtélyes kép áll. De ezzel a képpel együtt tulajdonképpen az a tény is, hogy ma, a mi világunkban ez a szelídség fölöslegessé vált – és ebből adódik itt az úgynevezett „magárahagyottság”. A történetben nem az Isten-Atyától a kereszten és fájdalomban elhagyott Isten-Fiúról van szó, én úgy látom, hogy e csodálatos képen Jézus egy tragikus, transzcendentális Isten-hős, akit most, éppen ebben a pillanatban hagytunk el.
Michel Foucault egyszer azt állította, hogy mindannak középpontjában, amivel foglalkozik, a geográfia áll. Ön is erre törekszik? Könyveinek történetei sivatagokban és sztyeppéken játszódnak, a városok pedig, mint New York a Háború és háború című regényében, szintén urbánus sivatagnak tűnnek, ahol az emberek szánalmas és szánalomra méltó életüket tengetik.
Azt mondanám, hogy mindig hihetetlenül fontos, hol vetjük meg a lábunkat. Honnan, milyen szinten gondolunk valamit a világról, honnan álmodjuk az álmainkat, honnan, melyik szintről veszítünk el aztán ezekkel az álmokkal együtt mindent, vagyis mi az alapja a kijózanodásunknak. A talaj, az alap, a szint, egy ország, egy sivatag, egy város, egy falu, egy utca azok a geográfiai tények, ahonnan például egy művész nekiindul a látomásaival. A Föld, ahol a történeteink játszódnak. Tehát mindig is: a hely, ami adott a számunkra. Emberi létezésünk kis körén belül kimondhatatlanul fontos, hogy miféle ország, sivatag, város, falu, utca az, ahol a hőseink élnek. Nagyon jól kell ismernünk a környezet adottságait, mert sok minden következik ebből. A virágok, az épületek, az állatok, a folyók, a sivatagok, az erdők, a hegyek és mindaz, ami a föld alatt rejtőzik – és persze az is, hogy milyen múltja van ennek a tájnak. Látsz egy tájat, ami éppen ebben a pillanatban üres és eseménytelen, de a múltja nélkül semmit nem fogsz megérteni belőle. Foucault talán erre figyelmeztet minket.
A Magánszenvedély című elbeszélésében, amely Bach Máté-passiójára íródott himnusz, Ibn al-Faradi/Ibn al Faradh sorait idézi: „A zene bánat, amiért az ember az otthonát a mennyben elvesztette.” Mit jelent az Ön számára a zene?
Azt a vigaszt, hogy ott fent valamit valóban elveszítettünk. Annak emlékét, hogy egyszer valamikor tudtunk valamit a fentről. Azt a tényt, hogy az „ott fent” kifejezés a huszadik század végéig még az eget jelentette számunkra. Szép volt hinni abban, hogy a világ átlátható a mi szemünkkel és lelkünkkel. Hogy létezhetett olyasvalami a számunkra, ami elérhetetlen. Életfontosságú perspektívákat adott nekünk. Most az úgynevezett végtelent látjuk a világegyetemben, és tudjuk, hogy nem vonatkozik ránk. Nincs értelme többé föltekintenünk, megcsodálnunk a csillagokat és elborzadnunk a teremtés nagysága fölött. Lehajtott fejjel járjuk az utcákat, lehajtott fejjel állunk a sivatagunkban, és visszaemlékszünk Johann Sebastian Bach egyik mezzo-áriájára. Ennyi maradt. De ez legalább megmaradt. Ezt meg szabad siratnunk. Azt hiszem, ez nem szentimentalizmus. Nem. Sírni? Ebben a helyzetben? Ez a helyes.
Fernando Pessoa írta: „Igazságra és aszpirinra van szükségem.” Önnek mi hiányzik?
Fejfájás nélkül élni, és akkor önként le tudok mondani az igazságról és az aszpirinről is.
Mi köti Önt Thomas Bernhardhoz?
Thomas Bernhard az utolsó művészek egyike, akinek még erős kisugárzása volt, és ez így is marad. Ugyanolyan, mint mi mindannyian, beteg, buta és okos, dilettáns és zseniális, tudott gyűlölni, és tudott szeretni, és hiába volt sok pénze, sok háza, szép autói és így tovább, a nyelven kívül semmije nem volt, de ebből a nyelvből egy egész világot fel tudott építeni. Ez benne a nagyszerű. De a leginkább az a történet hatott meg, amit évekkel ezelőtt láttam egy dokumentumfilmben. Bernhardot elkísérte Spanyolországba egy tévéstáb, és a végén az arcát mutatták, amint éppen egy bikaviadalt néz. A kamera pimaszul csak az arcát mutatta, hogy mi történt lent a bikával, abból semmit nem láthattam. Csak Bernhard arcát. És ez az arc rezzenéstelen, érzelemmentes és érzéketlen volt, mintha egy kicsit unatkozott volna. Csak a közönség hangját hallhattam, ahogy morajával követte az eseményt. Végül ez a moraj árulta el, mikor kapta a bika a végső, halálos döfést. És ebben a pillanatban történt valami. Bernhard arcán. Mert ez az arc elárulta, hogy ő, Bernhard, a végén, a bika halála előtti utolsó pillanatban együtt érzett a bikával. Hogy szinte összeomlott, amikor a bika megadta magát. Ebből értettem meg, hogy nincs semmi baj. Hogy Bernharddal minden rendben. És ha ővele így áll a dolog, akkor valami tényleg rendben zajlik. Ez mélyen megérintett.
Egy korábbi regényében, Az urgai fogolyban az igazság és az irodalom kérdését vizsgálja: „ha (…) hagyom a valódi dolgokat a maguk helyén, vagyis ha véges-végig ragaszkodni tudok az igazsághoz, akkor, de csakis akkor, a valóságon túliságnak az az úgynevezett vigasztaló fénye az itt alant felajánlott, nagyon is valóságos történet belső felszínéről (…) mégsem marad majd el.” Miféle igazság lesz nyilvánvalóvá „a valóságon túliság vigasztaló fényében”?
Egy igazság a sok közül. Abban a regényben az irodalom hitelességéről van szó. A legújabb regényem vagy elbeszéléskötetem (önök döntik el, miféle írásműről van szó), a Seiobo járt odalent szintén erről szól. Az utóbbi húsz évben azon fáradoztam, hogy irodalmi munkáim, amennyire ez csak lehetséges, a kézzelfogható valóság közelében maradjanak. Ez ugyanis elegendő, hiszen a valóságot is mintha mi költenénk. És ha valóban létezik olyasmi, amit „vigasztaló fénynek” nevezhetünk, mindig felvillan, akkor is, ha szigorúan ragaszkodunk a valósághoz.
Már ötvenhat éve tart ki a Földön. Honnan az erő?
Nem közvetlenül Seiobotól. Amúgy sem szeretem a gyümölcsöket, talán azért sem, mert régebben túl sokszor olvastam az Ótestamentum elejét. Vagy talán, mint Bernhardnak, nekem is csak egy tulajdonom van, a nyelv, a csodálatos magyar nyelv, és nem tudtam, és ma sem tudok attól a tiszta potenciától elszakadni, ami ez a nyelv maga.
Hogyan tovább? Mikor bontják ki Seiobo istennő barackfái legközelebb a virágukat?
Pontosan háromezer év múlva.
*
Ujlaki Tibor fordítása
forrás: Vigilia
Pilinszky János MILYEN FELEMÁS
Milyen felemás érzések közt élünk,
milyen sokféle vonzások között,
pedig zuhanunk, mint a kő
egyenesen és egyértelműen.
Hányféle szégyen és képzelt dicsőség
hálójában evickélünk, pedig
napra kellene teregetnünk
mindazt, mi rejteni való.
Milyen
megkésve értjük meg, hogy a
szemek homálya pontosabb lehet
a lámpafénynél, és milyen
későn látjuk meg a világ
örökös térdreroskadását.
Hubay Miklós - 1 mondat
Ahol a nonszensz polgárjogot nyer – az evidenset magyarázni kell.
forrás: Végtelen napjaim - Napló
Weöres Sándor SZÓ
Aki a szót megragadja
sugarát is ragyogtatja
árnyékát is megmutatja.
Aki a szót elcsépeli
fényét árnyát elkeveri
magasságát porba veri.
Weöres Sándor FURULYASZÓ
Mi fáj?
Mi volt
és elszökött,
emléke leng
a táj fölött.
A vándor-út,
a zsák,
a bot,
meg nem becsültem
s elhagyott.
Weöres Sándor A teljesség felé (részlet)
Az élet idomítása
Az életet úgy tekintsd, mint az óriáskígyót. Ha távol tartod magadtól,gyönyörködhetsz táncos hajladozásában és bőrének ütemes mintázatában, s gondozhatod és etetheted. Ha magadra bocsátod, rádtekeredik és nem gyönyörködsz benne többé, s nem te táplálod, hanem a húsod és véred.
Az életet ne úgy tartsd távol magadtól, hogy elbújsz előle, mert észrevétlenül utánad kúszik, vagy váratlanul összeroppantja rejtekhelyedet. Nem lehet megszökni tőle, még a halálba sem.
Az életet úgy tartsd távol magadtól, hogy uralkodni tudj fölötte: ahogy a kígyó fölött, síp-zenéjével, a kígyóbűvölő uralkodik.
Míly zene, melytől az élet kígyója megszelidül és engedelmeskedik? amely a véges igényeket levetkőző, meztelen, határtalan lélekből árad. Sem a tétlen remeteségben, sem a tevékenységben nem győzheted le az életet; csupán önmagadban, ha gyarló tulajdonságaidat úgy rendezed, hogy a tökéletes mértékhez igazodjanak. Ha ezt eléred: tétlenséged is tevékeny, mint a napsugár; tevékenységed is tétlen, mint az időjárás váltakozása.
Az életet ne úgy tartsd távol magadtól, hogy elbújsz előle, mert észrevétlenül utánad kúszik, vagy váratlanul összeroppantja rejtekhelyedet. Nem lehet megszökni tőle, még a halálba sem.
Az életet úgy tartsd távol magadtól, hogy uralkodni tudj fölötte: ahogy a kígyó fölött, síp-zenéjével, a kígyóbűvölő uralkodik.
Míly zene, melytől az élet kígyója megszelidül és engedelmeskedik? amely a véges igényeket levetkőző, meztelen, határtalan lélekből árad. Sem a tétlen remeteségben, sem a tevékenységben nem győzheted le az életet; csupán önmagadban, ha gyarló tulajdonságaidat úgy rendezed, hogy a tökéletes mértékhez igazodjanak. Ha ezt eléred: tétlenséged is tevékeny, mint a napsugár; tevékenységed is tétlen, mint az időjárás váltakozása.
René Magritte - 1 mondat helyett 4
Szeretem az eleven szerelmet, a felforgató humort, a lehetetlent és az illúziót. Szeretem a fiatal, szabad emberek nevetését. Gyűlölöm a lemondást, a türelmet, a hivatásos hősiességet és minden kötelező szépérzést. Félek, hogy megismerem a korlátaimat.
Kántor Péter MŰVÉSZET
Művészet! - fogadjunk, hogy meg se tudod fogalmazni, mi az!
Talán nem is törődsz vele; mit neked! mi dolgod azzal?
Jó, mondjuk, játék, bohóckodás: valaki kelekótya
belefeledkezik valami képtelenbe, ki se lát belőle, vak!
Vagy hipochondria: valaki örökké a világot akarja kihordani.
Vagy tanító célzatú tevékenység: valami hathatós bemutatása,
ingerlés valamire, hogy okuljon rajta a nép, ocsúdjon.
Vagy pszichoterápia: leküzdeni lidércnyomást, rögeszmét,
ilyesmit, vagy csak a vasárnapokat, vagy a hétfőt is.
Vagy a halál ellenébe emelt papírbarrikád: betűk és kották,
hogy lássa a kaszás, és fusson hanyatt-homlok!
Vagy mi más? Az állatok vándorlási vágya, a karámok falát
feszegető bivaly-idegesség, az örökölt bivaly-baj, mert ők,
mert a bivalyok nem tudnak repülni, azért, és azért,
mert nem tudnak gyűjtögetni, hiányzik belőlük a hangya-szív.
Vagy drog: cukrászda az édesszájúaknak, több mázsa krémes,
balta a gyilkosnak, aki példás öttagú család élén feszeng,
sós és cápákkal tömött tengere az úszni nem tudónak,
aki így átlubickolhat az óceánon újra meg újra, míg más
megmászhatja négy fal között dübörgő halántékkal
a Himaláját, vagy lefektetheti Botticelli Tavaszát is.
Olyat tehet, hogy maga is megbánja, meg is halhat! -
Művészet! - valaki tükörbe írja magát, és te nézed.
Paul Valéry - 1 mondat
Hogy mennyire nem ismerjük önmagunkat, az akkor derül ki, amikor újra elolvassuk azt, amit írtunk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)