Petőcz András EGY METAFORA MEGKÖZELÍTÉSE

                                                     Szentkuthy Miklósnak

Feküdni csendben. Láztalanul.
Nyugszik a kézfej remegése.
Megtisztult tekintet. Fájdalom
nincsen. Csak a csend.

Fogakon, nyelven, kívánatos
ajkon fénylenek — piciny életek,
organizmusok. Bőrön matat a kéz,
vágyott testrészeket tapint.

— Nedvek vegyülnek. Apró,
ezernyi pusztulások. Vágyak,
megkívánt tapintások, újra
felhorgadások, elnyugvások.

Ennyi az egész. Valamiféle
élethabzsolás. Megismerés,
eltagadás, újraformálás,
létezés-értelem-önfelmutatás.

Vágyott ajkakon élő-pusztító
organizmusok. Szívd csak be!
Engedd magadba! Kicsinyke
életek kutakodnak benned,

szeresd csak őket! Tedd őket
magadévá! Figyeld kíváncsian,
hogyan bontják le harmonikus,
értizedekben épült testedet!

(Közben zihálás persze, izzadás,
elrémült kiáltozás, kézszorítás
és sikoltozás, jajdokló fohász,
hajnali iszonyat-remegés.)

Gyorsan-gyorsan betelik! Aztán
őszi idő, lombhullások, amit
akarsz. Elkezdtem félni.
Egyetlen metaforám.

Mi az? Mi az, ami megközelít?
Mi ez? Mi ez, ami közeledik?
S hol van már az az erő?
S hol vannak már azok a messzeségek?



ORPHEUS, 1994/1. 25.p

Kozák Albert Szentkuthy Miklós otthonában, 1984

forrás

Darányi Sándor VÉGÜL IS ÉRDEKTELEN

Nem az számít, másutt megszokhatja-e az ember,
hanem hogy a hazáját apránként veszti el,
az öregedéssel, mikor kezd minden visszaköszönni:
százéves poénok, pofátlan ócskaság, mely kiötlőjének új csak,
a pöffeszkedés, hogy valami eredetit ő is az asztalra szart.

Miért lenne titok, hogy a költészet tanult viselkedésforma? Ugyan –
csak azon tör ki, aki hajlamos rá, és különben is,
a célja fontos, nem az indítéka,

a játék, a profanizált szent, a túl visszfénye itt
Kukutyinban; a bizonytalanság vége, szakadás
a vonzás nélküli űrön, feltörő
mámor a megfosztatás szünetében.

Csikkelnyomó

forrás

Orbán Ottó Johann Sebastian Bach: Vivaldi-átirat

                                                            – a-moll concerto orgonára, BWV 593 –
     
        a végtelen sötét egy világosabb szegletében
        ahol egy gótikus oszlopsor orgonasípjaira
        szilárdan támasztja roppant súlyát a túlvilág
        az öreg órásmester
        szemgödrébe csípve a nagyítóját
        csipesszel rakosgatja egymás mellé a tündöklő hangokat
        míg zenélő órája azt nem zengi EGY AZ ISTEN
        DICSŐSÉGÉRE MÉREM AZ IDŐT
     
     
        hát én mit piszmogtam itt a fogalmazással
        kinek a dicsősége az hogy éltem
     
     
        a haladás eszméit itatta velem bájitalként az ördög
        s most láthatom hogy mire ment a híres ész
        az őrült gyilkosságok folytatásos rémtörténetét
        a közösséget mint ámokfutót
        a pocsékba ment erőfeszítést nyüves hús módjára rohadni
        a jövő délibábjától káprázó ezredfordulón
     
     
        vagy ez is mint a mindenségről alkotott képünk viszonylagos
        és Isten orgonája azért zenghet olyan fényesen
        mert orgonistája a billentyűkre koncentrálva eltekint
        a büdös szájú büdöset fingó istenkáromló zsoldoskapitánytól
        mint lényegtelentől és nem-művészitől
     
     
        egy kétkedő kor kárhozott szülöttei
        ki tudja
        talán csak azért bukunk az emésztő tűzbe hogy ott kiteleljünk
        és egy vagy száz vagy százezer év múlva ha újból tavasz lesz
        kénkőszagú zöld zubbonyunkban kibújva a földből
        szemtelen virágpofával kérdezzük a szilárd világrend
        halálra fagyott filozófusától
        NOCSAK CSAKUGYAN ÉS MIÉRT

Yoko Ono Játssz bizalommal

forrás

Orbán Ottó ESTE AZ EMBEREKNÉL

elegem van a történelemből
tízezer helyszínén tízezer változatban
mindenki mindig ugyanazt csinálja

új nyelven akarok beszélni
amelyben nincs olyan szó hogy világzsidóság
sem olyan mondat hogy ez egy fasiszta nép

a mindenség sötétjében egy verssoron kuporogva
mint tábori székén Bartók
fonográfhenger és jegyzetblokk helyett

a csontjaimba rögzítem
hogy a gazdátlanul összedőlő templomokban
ahol még megvan az ajtó

a deszka ujjnyi résén át mit fütyül a szél
hol a kaddist hajlítgatja sivítva
hol egy elcsukló csángó siratót


(1991)
  

Tolózár (Alföld, XIX. sz., kovácsoltvas)

forrás

Orbán Ottó Ginsberg-variációk

  
    

1. Gyászdobok és süvöltés

       
          Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban politikától
          becsavarodott jóhiszemű együgyű értelmiségieket,
          átgyalogoltak önnön fiatal arcukon és telerondították éveken át ápolt
          művük kertjét miközben észrevétlenül rászoktak a hatalom
          kábítószerére,
          és a kerek és ép egész nevében a rögeszmés részt festették föl a
          címerpajzsukra,
          és teljes fegyverdíszben ingatag egyensúlyérzékkel távlatot és
          mértéket vesztve bolyongtak a sűrű bizánci sötétben,
          Isten választott küldöttei naiv balekok kortársaim és barátaim
          szellemem titkos rokonai,
          akik egy reggel telefoncsörgésre ébredtek és hallották hogy a vonal
          túlsó végén ő hallgat és egyszerre megérezték magukban az
          elhivatottságot hogy ördögűzésre születtek az Ő akaratából és
          attól fogva csillogva szabdalták a levegőt mint Mohamed kardja,
          akik egy hol volt hol nem volt sose volt letűnt világban a lázadás
          izmos szépsége voltak a hatvanas évek megnyomorított és
          lehallgatott és följelentett reménységei,
          és igen Dávid a parittyával is meg a mesebeli legkisebb fiú,
          és most a szemük alatt fekete folttal és arcukon ragacsos húsgömbök
          gyurmájával zavarodottan néznek szét maguk körül,
          nem értik hogy történt ami történt mitől jelent mást ugyanaz a szó és
          mitől kezdtek el inogni eszményeik,
          míg fejünk fölött süvöltve köröz a zsákmányát leső madár az idő,
          és látni a gerincoszloptól elvált koponyát a földgolyót egy nagy
          halom szemét között heverni a homloka közepén roppant fekete
          lyuk,
          és sejtjük már hogy mibe zuhan bele meteorpályáján villámló életünk
          versek s vereségek lángcsóváját húzva maga után,
          s hogy hol tömörül minden mozgás egy mozdíthatatlan ponttá és hol
          fullad meg szemgolyónkban az addig a végtelen határai közt
          hullámzó csillagözön.

               

2. Kis ország-blues

       
          hasonlítok rád
          kis ország kis ország
          viselem orcád
          kis ország kis ország
          háborúd mocskát
          kis ország kis ország
          Csoóri vagy Konrád
          kis ország kis ország
          bősz haragszomrád
          kis ország kis ország
          pártok és porták
          kis ország kis ország
          vályogon egy sor nád
          kis ország kis ország
          költők és kocsmák
          kis ország kis ország
          krónikák kották
          kis ország kis ország
          századok roncsát
          kis ország kis ország
          szétvetné sorsát
          kis ország kis ország
          az öntőformát
          kis ország kis ország
          mentve egy morzsát
          kis ország kis ország
          kolduson condrát
          kis ország kis ország
          húzzák és vonják
          kis ország kis ország
          porban hurcolják
          kis ország kis ország
          ebeknek dobják
          kis ország kis ország
          ki-ki a koncát
          kis ország kis ország
          szétmarakodják
          szétkaszabolják

              

3. Kalliopéhoz

       
          Oké, Kalliopé,
          szarban lobogó lélek az ember, oké,
          de most kezdjen hazudozni a versben, ötvenöt évesen?
          Ezt nem gondolhatod komolyan te sem.

          (1992)

Orbán Ottó Összegyűjtött versei I-II.

Magvető  kiadó,  Budapest, 2003


Kornis Mihály Orbán Ottó verseket mond a Kortárs költők sorozatban 
A litera TV felvétele a Nyitott  Műhelyben készült

Orbán Ottó EGY BARÁTSÁGRA

                                                             Nekem Kuba, Orbánnak India…
                                                                                        Csoóri Sándor
       
       
          Harmincévnyi barátság egy ilyen helyen –
          sosem hazudtunk egymásnak, épp csak nem mondtunk minden áron igazat…
          Hullámzó éveink fölött kábultan imbolyogva
          megtanultunk hajószobrok módjára titokzatosan mosolyogni mi is,
          bár nem a szabadság zápora csiszolta arcunkat, csak a sószemcsés idő,
          hogy megsejtsük, van fontosabb is, mint a véleménykülönbség…
          Semmit sem ért az életünkből, aki nem érti,
          hogy szomjan sodródva az örvény tölcsére felé
          miért kapaszkodom az uszadékfák közt lebegő, régi képbe,
          melyen 1956 nyara tündököl és két loboncos, helyi lángész,
          naprobbanásnak gondolva a fejükben lobogó, zagyva látomást –
          minden mozdulatunkból süt a háború és a sebzett szegénység,
          de fényözönben vágunk neki a kincses szigetnek:
          zöld dzsungel és kolibrifütty helyett kopár szikföld, sívó homok.

          (1990)

Korpusz

forrás

Orbán Ottó EGYÜTT MEGINT

     
                                                                  Csoóri Sándornak
     
     
        Most, hogy egyre többen halnak meg közülünk,
        ki a szó szoros értelmében, porként folyva bele a szóróhely földjébe,
        ki pedig a jobb és bal körök szerint csupán erkölcsileg, de úgy aztán nagyon is,
        jól látom, mivé lett fiatalságunk édene –
     
     
        lövészárok az almáskert, kígyója tekereg a törzsek közt, a homokban,
        az ördög villás nyelve helyett golyók sziszegnek az izzó sátron át,
        és minden ágon a téboly rőt menyasszonyi fátyla,
        a lángoló ragály, a hirtelen almahalál.
     
     
        Nincs hatalmam nemjeinkből igent faragnom.
        Minden úgy történt, ahogy. De hátországom a vers,
        és a csodák földjén a Nap, ha kell, megállhat az égen,
        s a tomboló ricsajból is kizenghet a hajdani összhang,
     
     
        a balekok kórusáé, amely valaha egy bandába verődve énekelte
        az új kor új dalát, az akkori csúcsmodernet a legújabb értelmiségi utópiáról:
        hogyha a szellem egyszer összefogna…
        hogyha nem adnánk föl…ha így…ha úgy…
     
     
        Együtt megint, mint régen, igen, de nem a fehér lapokon, hanem az ólomszürke kőlap alatt,
        az elszalasztott lehetőségben, a nekik-sem-sikerült-ben,
        az új világ helyett egy összkomfortos disznóólban,
        a röfögésben, a pénzcsörgésben, a fekete sárban!

Korpusz

forrás

Orbán Ottó MAGYARSÁG

                                                                Csoóri Sándornak
       
      
 Magyarnak lenni annyi, mint bárminek lenni.
A kulcsszó a lenni, és a kérdés a hogyan.

Melyik fának nem természetes közege az erdő,
de melyik fa mondja magáról: „erdő vagyok!”?
Az életfa alá hullva avarnak
úgy vagyok magyar, ahogy az erdő fája fa,
a vérmocskos altalajt feldolgozva levegőnek,
melyet tüdőre szívhat, ha lesz hol, a jövő.
Negyvenhat éves koromra már kiütközik csupasz gyökérzetem,
a mindig és mindenütt rászedett szegények csontjai;
túl sok mész és hamu, hogy családi emlékké oldjam.
Egy nép, mint a többi, s mind, mint Ó-Egyiptom…
Ágaim közt vérlázító madárcsirregés,
míg macskatalpon surran ölni az idő.

*

Orbán Ottó  EGYÜTT MEGINT

     
                                                                  Csoóri Sándornak
     
     
        Most, hogy egyre többen halnak meg közülünk,
        ki a szó szoros értelmében, porként folyva bele a szóróhely földjébe,
        ki pedig a jobb és bal körök szerint csupán erkölcsileg, de úgy aztán nagyon is,
        jól látom, mivé lett fiatalságunk édene –
     
     
        lövészárok az almáskert, kígyója tekereg a törzsek közt, a homokban,
        az ördög villás nyelve helyett golyók sziszegnek az izzó sátron át,
        és minden ágon a téboly rőt menyasszonyi fátyla,
        a lángoló ragály, a hirtelen almahalál.
     
     
        Nincs hatalmam nemjeinkből igent faragnom.
        Minden úgy történt, ahogy. De hátországom a vers,
        és a csodák földjén a Nap, ha kell, megállhat az égen,
        s a tomboló ricsajból is kizenghet a hajdani összhang,
     
     
        a balekok kórusáé, amely valaha egy bandába verődve énekelte
        az új kor új dalát, az akkori csúcsmodernet a legújabb értelmiségi utópiáról:
        hogyha a szellem egyszer összefogna…
        hogyha nem adnánk föl…ha így…ha úgy…
     
     
        Együtt megint, mint régen, igen, de nem a fehér lapokon, hanem az ólomszürke kőlap alatt,
        az elszalasztott lehetőségben, a nekik-sem-sikerült-ben,
        az új világ helyett egy összkomfortos disznóólban,
        a röfögésben, a pénzcsörgésben, a fekete sárban!