Karátson Gábor Ulrik úr keleti utazása (részlet, 298.p.)



Itt van például a szilveszterezés, a szilveszterezést például ki nem állhatom.
Mert hiszen fújhatjátok a trombitákat! ha egyszer a szívetek nem elég nyugodt. Aludniuk kellene inkább a budapestieknek ezen az éjszakán, szoktam magamban mondogatni mindig, mélyebben is, mint máskor; már 1/2 10-kor lefeküdni, de fölkelni hajnali 5-kor aztán és imádkozni meg meditálni; mert így, ahogy most van, rumli ide, dudaszó oda, csak bejönnek a démonok újra meg újra, az évek futásáról ez gondolom leolvasható. – Míg itt nem lesz a végén valamennyi.


forrás 

Regős István Húsvéti hajnal (1986)

Fogarassy Miklós DÜRER NAGY FŰCSOMÓJA ...


























1996. május 1.
A Nagy fűcsomóról  a 33 esztendős Albrecht Dürer 1503-ban készített jeles munkájáról (41 x 31,5 cm, akvarell és fedőfesték, Bécs, Albertina, Grafikai gyűjtemény), Kuno Mittelstädt egyebek között a következőket írja a Welt der Kunst sorozati kötetében (Albrecht Dürer, Berlin-Warszawa, 1977, Kunst und Gesellschaft-Arkady, 13. tábla kommentárja): "Akárcsak az állat-, úgy a növényvilág is nagy ívben jelent meg Dürer munkásságában. Ezt a törekvését sok művészi tanulmánya igazolja: virágok és füvek, fák és gyomok a maguk természetes környezetében a művész rendszerező szemléletével mutatkoznak meg, mintegy kimetszve a természetből. S ez a munka ilyen alapvető megállapításokra indítja Dürert: 'A művészet valóban a természetből meríti ki a magáét. S a mű azé lesz, aki azt magáévá teszi.'

Ez a fűcsomó, mely a természet visszaadásán túl - a körülmények esetlegességét és a maradandóan értékeset is megörökítve - Dürer belső gyötrelmét, vagyis nemcsak a természetábrázolás, de az utánzás kínjának komoly belső igazságát is tükrözi. Dürer itt "a fűszálban mutatja meg az emberit. Az ő szemével őt magát látjuk, és a füvekben őt ismerjük fel". (Musper) Elég egy pillantást vetünk ennek az évnek a nagy munkáira, a táblaképekre vagy a nagy grafikai sorozatokra (például Mária kardvirágok közt vagy a Mária élete című című fametszetsorozat), kitűnik, hogy a természetérzés milyen gazdagsága járja azokat át..."

Az "Ajtósi" fűcsomói, uramisten! Meg a fiatal festő nézés- és ábrázolásmódja: nem sokkal azt követően, hogy Altdorfer nem vallási jelenetek háttereként elkezdte a természetet önmagáért lefesteni, lerajzolni! Úgy nézi Albrecht Dürer ezt a fűcsomót, mint valami dzsungelt (gondoljunk a vámos Rousseau híres képére), valami meghatározatlan, alsó perspektívából, mert így hatalmasaknak, szinte óriásoknak tűnnek ezek a fűszálak.

Matt, lavírozott, semleges ég van mögöttük.

S a muzeológusok ugyan Nagy fűcsomónak keresztelték el, s így leltározzák, hivatkozzák ezt az ábrát, már első pillantásra kitetszik, hogy az a természeti való, amit itt lefest, ennél sokkalta bonyolultabb. A felmagzó, dárdaként magasodó füvek mellett, a több esetben aláhajló, tengelyesen forduló levelek között más növények is jelen vannak: balra három kis levelű gyomfajta, középen három szál pitypang - virágzatuk összezárult, hamarosan ki fognak pattanni azok az apró, szárnyas magok, melyeket gyermekként fújigáltunk... A jobb oldali fűszálak között húsos levelek között nőtt ki az a vastag, csíraszerű vegetáció, amely szinte gombaszerűnek látszik.

Lápos-szerű, tőzegbarna a talaj, amiből mindez kinőtt.

És megint: a festő perspektívája! Ahogy ezeknek az éveknek más természetábrázoló "tanulmányain" a nyulat, a kökörcsint, a gólyát meglátta, úgy vetíti elénk ezt is, mintha - legalábbis képzeletében - leguggolt volna a fűcsomó elé, s úgy vette volna fel a képet.

Ámulom ezt a fél évezrede friss, vizes-zöld lapot, rajta a fakadást és az elmúlást. És azt gondolom, hogy ez nemcsak egy szűkebb értelemben vett "esztétikai tárgy", hanem a későbbi botanizálók, a természetfestők, -rajzolók munkájának "őse" is. A 17-20. században sokan vesznek majd ecsetet a kezükbe, hogy mintegy lélekkel és pontosan fessék meg a világnak ezeket az apró csodáit.

Még egyszer - mert ez fontosnak látszik - a híres táblaképekkel ellentétben itt "ég" nincs, sejtelmes, zöldessárgás derengés csak a háttér. Se nap, se felhők. És semmiféle "glória".



forrás

Fogarassy Miklós ...MEG EGY TANDORI-VERS


1996. május 1.

Tandori Dezső Dürer nagy fűcsomója,1977 költeménye A feltételes megálló című kötetében (Magvető, 1983) olvasható, mégpedig a hét részbe, körkörös szerkezetre komponált könyv utolsó előtti ciklusában. Környezetében hasonló jellegű, nyerseséget és nemegyszer dokumentumnak ható szövegek montázsait és valamilyen nagyon áttetsző, filozofikus aurát mutató költeményeket lelünk. Ebben a ciklusban - a rész alcíme szerint - 1978-1980-ban készült versek szerepelnek, ezért fontos itt a verscímben a jelzés, hogy "ez 1977-es darab". Dürerről csak a címben van szó, füvekről viszont - s ez megérteti, hogy a költő ama Dürer-akvarellt mélyen átélte - annál több. És mintha ebben a szövegtestben is amolyan bozótszerűek lennének az egybekapcsolódó, montázsszerűen összeépített részletek. Nézzük először a vers elejét:

(Egyszerre észrevesszük a templomtornyok
zsalurései közül kilógó száraz füveket,
és egy könyvben arról olvasunk, hogy
ezek a verébfészkek kellemes helyek.)
Kevesen tudják, hogy színpompás trópusi
szövőmadarak, az építőművész madarak
professzionistáinak hazai rokonai, írja
a könyv, - a verebek. Amikor egy piszkos,
torzonborz verébfészket megpillantunk... bár
általában keveset láthatunk állagából,
legföljebb egy-egy... kilógó szalmaszál
árulkodik róla, fel sem tételezzük, hogy
a házi veréb (Passer domesticus) fészke
belülről mennyire kellemes hely. Csak a
külsejével nem törődik sokat. Szalmából,
fűből és más anyagokból tetemes mennyiséget
hord össze, felhalmozza, majd belefúrja
magát. Remek fészket alakít ki belőle,
majd elsősorban tollakkal vastagon kibéleli.
Némelyik fészekben évekig lakik, s ha
megszüntetjük a régit, azon nyomban újat
épít ugyanarra a helyre.

A montázsnak ez a két első eleme: az egyik a zárójeles felvezetés, a másik ez a versbe tördelt ismeretterjesztő szövegidézet (talán Schmidt Egon egyik népszerűsítő könyvéből való). Miféle vers ez? - kérdezhetjük csodálkozva. Valami bujkál azért már itt is, mert a benne szereplő tartalmak nemcsak effektíve tartoznak össze, hanem távoli metonímiákat is sejthetünk a "templomtornyok zsalurései", az "építőművész madarak", s egyáltalán az egész kesze-kusza verébfészek forma meg a versszöveg önreflektív alakzata között. Az utolsó sort csak feléig idéztük, mert ott a kurziválás hirtelen megszakad, s itt veszi kezdetét a mű törzsrésze: Itt nálunk most egy elég szép nagy, csaknem fészek alakú fűcsomó keresi helyét, hol az íróasztalom lábánál van, hol egy verébfaház tetején, hol bent ebben a vadnyugati állomást vagy távoli tanyát idéző ácsolatban, és egy madár próbál megbarátkozni vele. Nagyon régen elszakadtak egymástól: csaknem egy éve (ha ugyan találkoztak valaha is). Azóta mindketten átvészeltek egy telet. Talán a fűcsomó meg is újult: feltételezhető ilyesmi a havazások, fagyok, olvadások után. De a gyökér csomója azonos maradhatott, most egy része itt van. A madár akkoriban még csak átszökdelhetett a fűszálakon, most hatalmas nyolcasokat ír le a szobában, majd leszáll, a csomó mellé. Hamarosan belekóstol. Apró, rezgő kalászú fű magvait eszi. Nem gázol át a fűcsomón, nem ül bele, nem lép rá, ahogy a kezemre vagy az írógépre vagy egy földgömbre, egy fényképezőgépre; egy szótárra. Ezekre rálép, rászökken, rárepül, de az ágaktól fél. A fűcsomótól nem fél, le is hasal mögötte, leeszi azokat az apró magokat. Közben ezt írom. Abbahagyja a falatozást a tanyaházban, ha kimegyek. Már ha kienged. Kimegyek, olykor el kell hagynom a házat. Az 1970-es évek vége, a ?80-asok eleje a "Tandori-műhely" igen fontos időszaka: ekkor találja első verebét, Szpérót, s a madárnevelés, a kis szárnyas lénnyel való együttlét érzelmileg is telt, gazdag élményeket teremt számára. Ennek sok vers, sok próza őrzi a nyomát. Valami csodálatos intimitás, a természetes lény létezésének megfigyelése és az ember-madár kapcsolat sok-sok eleme van ezekben jelen (igaz, nemcsak a jó, hanem az aggodalmak, a halálélmények és -félelmek legalább annyira). A Dürer-vers tényanyaga is ide tartozik. Figyelemre érdemes organikussággal alakul - van alakítva - a verstest folyamatossága: ennek a poétikának az az elve, hogy nem csiszolja le a felületeket, az anyag - a nyelv, a költői eszmefejtés - természetes "hibáit", azokat a belső referenciákat, a titkosabb természetű metonímiákat, a "költői képeket" nem szorítja, torlasztja, tömöríti össze (mint ezt a klasszikus költészet tette), hanem hagyja kifutni az anyagot. Így lesz belőle - ha szabad ezt mondani - verscsomó, Tandori verscsomója. Ez is egy verslehetőség. Ám most már végignézhetünk az eddig idézetteken. A templomtornyokból kilógó fűszálak - a fűszálak, mint a verébfélék fészkének anyagai - az "Itt nálunk egy elég szép nagy fészek alakú fűcsomó" mozzanatsor, illetőleg az, hogy ez a harmadik rész a költő töprengő figyelmével szinte minuciózusan rögzíti a madár és a fűcsomó kapcsolatát a fű és a madár (veréb) motívumok között egészen eleven kapcsolatot fejlesztett már ki. Ezzel párhuzamosan egy másik metonimikus széria is alakul: a templomtorony - építőművész madarak után itt a "verébfaház", a "vadnyugati állomás", "egy távoli tanya ...ácsolata" valamilyen "archaikus építkezés" képzeteinek sorát fejleszti ki. S hogy nem csupán a fűcsomónak, hanem az Ajtósi Dürernek, mint történelmi alaknak és névnek is köze lehet a vers címében szereplő képhez, azt feltételezhetjük. És e sajátos Tandori-életképnek a hátterében tényleg ott lebeghet a Dürer-akvarell tárgyköre, arra azok az apró magok (lásd a képet) is figyelmeztetnek, melyek az elemzett festői lapon és a költeményben egyaránt megjelennek. A költő maga csak a "hangjával" van a képben, ha kell, többes számot használ eleinte (észrevesszük, "Itt nálunk...") - ott "lép előtérbe", amikor a leírásba behozza a versírás szinkronképét is: "Közben ezt írom." S ettől a ponttól a montírozó-versfestő - feladva az "objektív" nézőpontot - mintegy a kép elé mozdul, szinte eltakarja azt. Ekkor már igazi "alanyi költő". Ám lássuk a vers végét: Átvágok a füvön, itt szemközt, jelentősnek érzem a csomókat, ezeken élnek, ezek között mondom magamban; és tizenegy évesen egy csomótól féltem másfél éven át; ha az van, ez nincs: jó lenne ilyen végkövetkeztetéssel élni. Könnyebb lenne; de jobban megnehezíteném a dolgom. Így csak nézem figyelemmel a terepet, az ő fűcsomóikat, és a benti csomóra gondolok: elszárad, nem lesz belőle verebek fészke. Sietek, haza. Kintről indultunk - a templomtornyok tövéből, és kintre is érkezünk végül, a füves terepre. Ám közben itt valami nagyon bemozdult. Tandori első kötetében van egy ilyen kép: "szív, te fűcsomónyi markolás..." Az olvasó itt a vers végén - amikor ez a szinte idilli, dolgozószobai kép lezárul, amelyben a madár az ő csomójától "nem fél" - jön rá, hogy ez a költemény a fűről és a csomóról szól, a szorongásról, azaz "az élet"-ről meg "a halál"-ról: ezeken élnek..., ha a gyermekkori rákcsomó-félelem beteljesedik ("ha az van"), akkor "ez nincs". S az elmúlás bánatát sejteti a majd odahaza elszáradó fűcsomó (lásd Babits Esti kérdésének utolsó kérdéseit, az elszáradó füvekkel). Marad, míg élünk, a ház, az otthon fészke ("Sietek, haza"), mely most olyanná lesz számomra e versben, mint egy "távoli tanyaház". Roppant feszes ez a lazának tetsző félhosszú vers, nemigen lehetne belőle bármit elvenni - s rá a kötést vagy a keretet ez az utolsó kilenc sor teszi. Köröttünk is mennyi fűcsomó!
Nézzük, van belőle egy csomó.


Tandori Dezső DÜRER NAGY FŰCSOMÓJA, 1977


(Egyszerre észrevesszük a templomtornyok
zsalurései közül kilógó száraz füveket,
és egy könyvben arról is olvasunk, hogy
ezek a verébfészkek kellemes helyek.)
Kevesen tudják, hogy a színpompás trópusi
szövőmadarak, az építőművész madarak
professzionistáinak hazai rokonai,
írja
a könyv, a – verebek! Amikor egy piszkos,
torzonborz verébfészket megpillantunk… bár
általában keveset láthatunk állagából,
legföljebb egy-egy… kilógó szalmaszál
árulkodik róla, fel sem tételezzük, hogy
a házi veréb (Passer domesticus) fészke
belülről mennyire kellemes hely. Csak a
külsejével nem törődik sokat. Szalmából,
fűből és más anyagokból tetemes mennyiséget
hord össze, felhalmozza, majd belefúrja
magát. Remek fészket alakít ki belőle,
majd elsősorban tollakkal vastagon kibéleli.
Némelyik fészekben évekig lakik, s ha
megszüntetjük a régit, azon nyomban újat

épít ugyanarra a helyre. Itt nálunk most
egy elég szép nagy, csaknem fészek alakú
fűcsomó keresi helyét, hol az íróasztalom
lábánál van, hol egy verébfaház tetején,
hol bent ebben a vadnyugati állomást vagy
távoli tanyát idéző ácsolatban, és egy
madár próbál megbarátkozni vele. Nagyon régen
elszakadtak egymástól: csaknem egy éve (ha ugyan
találkoztak valaha is). Azóta mindketten
átvészeltek egy telet. Talán a fűcsomó
meg is újult: feltételezhető ilyesmi
a havazások, fagyok, olvadás után. De a gyökér
csomója azonos maradhatott, most egy része
itt van. A madár akkoriban még csak
átszökdelhetett a fűszálakon, most
hatalmas nyolcasokat ír le a szobában, majd
leszáll, a csomó mellé. Hamarosan belekóstol.
Apró, rezgő kalászú fű magvait eszi. Nem
gázol át a fűcsomón, nem ül bele, nem lép rá,
ahogy a kezemre vagy az írógépre vagy
egy földgömbre, egy fényképezőgépre; egy
szótárra. Ezekre rálép, rászökken, rárepül,
de az ágaktól fél. A fűcsomótól nem fél,
le is hasal mögötte, leeszi azokat az apró
magokat. Közben ezt írom. Ha abbahagynám,
ha megpróbálnék helyet változtatni, a veréb is
helyet változtatna. Abbahagyja a falatozást
a tanyaházban, ha kimegyek. Már ha kienged.
Kimegyek, olykor el kell hagynom azért a házat.
Átvágok a füvön, itt szemközt, jelentősnek
érzem a csomókat, ezeken élnek, ezek között,
mondom magamban; és tizennégy évesen egy csomótól
féltem másfél éven át; ha az van, ez nincs: jó
lenne ilyen végkövetkeztetéssel élni. Könnyebb
lenne; de jobban megnehezíteném a dolgom. Így csak
nézem figyelemmel a terepet, az ő fűcsomóikat,
és a benti csomóra gondolok: elszárad, nem
lesz belőle verebek fészke. Sietek, haza.  





forrás: A FELTÉTELES  MEGÁLLÓ  c. kötet

Macskás művészek

feLugossy László  Szilágyi Lenke fotóján






























Kovács András Ferenc MAGNA HUNGARIA



                                        Ilia Mihálynak szeretettel


Mondják a vének: megtartó erősség,
Magas mentsvár, erődítmény a nyelv!
Temérdek, mint egy csipkézett oromfal:
Félelmetes, mert égi szirten épült!
Ravasz barátok, prédikátorok
Papolnak így – nem szótlan elhagyottak.
A száj palánkja némasággal árkolt
Védelmi gyűrű jól körülkerítve:
Magába zár, bár ellenség sehol…
Tán szerteporzott, elporladt a szélben…
Már ostromzaj se döng… De megmaradtunk.
De isten tudja, kik vonultak itt el…
Keresztesek, germán páncélosok,
Kazárok, türkök, novgorodiak,
Tatár hordák, tévedt iráni népek –
Kis cselvetők Bizáncból, Niceából…
Nem tudható… Nem érthető a csönd.
Hallgatni sem mer már a hallgatásunk.
A száj palánkja némasággal árkolt
Védelmi gyűrű, zsúfolt sírgödör…
Végül pediglen egy-két szó marad:
Makacs fogak közül majd úgy bukik ki,
Mint vár fokáról messzekémlelő,
Ki nem volt harcos népvezér, sem őrszem –
Csupán a szellem távolába nézett,
Mert látni jött, mikor találat érte…
Véletlenül, mellékesen, hiába.
Úgy hull a sajgó semmiség ölébe
A hang, a lélek ismeretlenül,
Mint elfelejtett védő, senki sarja,
Fölösleges bámész lenyilazott –
S a mindenség pusztán süvít tovább…
Bölcsek beszélik: elveszett erősség,
Lakatlan vár, panaszfal, kő a nyelv.
Tömör, kemény, miként a végítélet –
Nem érthető, mert magunkat sem értjük.

Szív Ernő Négykézláb




Évekkel ezelőtt történt, késő ősz volt, vagy már télelő, nem emlékszünk pontosan. Az öregember haldoklik. Fiatalember lép a szobába, erős és magabiztos, de a halál közelsége nyugtalanná teszi. Évek óta ismerik egymást, mondhatni, évek óta ugyanott dolgoznak. A fiatalember széket húz maga alá, zavartan fürkészi a beteg arcát.
Hívtál, mondja halkan.
Tudod, miért?, emelkedik föl a tekintet.
Nem tudom. Hogy vagy? Hoztam szőlőt. Azt írta a Népszabadság, hogy...
A haldokló elmosolyodik, és közbevág.
Tehetséges vagy, és ezt te tudod. Tehetséges vagy, hiú, mint én, kicsit szögletes a humorod, és még nehezen fáradsz. Becsvágyó vagy.
A haldokló most elhallgat. A teste megremeg, fájdalommal küszködik. A fiatalember odanyújtja neki a vizespohárkát, de a haldokló int, nem kell, s folytatja.
Tudom, hogy te jössz majd utánam. Te jöhetsz, de csak ha megtanulsz valamit. Arra kérlek, térdelj le. Térdelj ide az ágy mellé.
A fiatalember ideges lesz, mint akit megsértettek.
Tudod, hogy én soha! Senkinek!
Nem nekem, és nem miattam. Magad miatt. Azt szeretném, ha megtanulnál valamit. Térdelj le, kérlek.
A fiatalember megcsóválja a fejét, és kelletlenül letérdel.
Most pedig állj négykézláb, suttogja a haldokló.
Micsoda?! Nem, mondja, a fiatalember.
Akarsz utánam jönni? Akarsz a székemben ülni?
Józan és kemény a haldokló hangja. Csönd lesz, a fiatal férfi még térdel. Aztán lassan dönti előre a fölsőtestét, s tenyere megérzi a kórházi kő részvétlen hidegét.
Jól jegyezd meg ezt a pillanatot, suttogja a haldokló. Mert soha senki nem mondja el eztán neked. Tudod, így állnak négykézláb ők is. Ha majd fölöttük állsz, és a nevükben beszélsz, ha értük dolgozol, egyetlen pillanatban sem szabad felejtened, hogy ők így élnek. Sem a humoruk, sem a fantáziájuk, sem a nagylelkűségük, sem a türelmük, sem a szorgalmuk, sem pedig a munkabírásuk nem fontosabb nekik ennél. Mindig, mindig tudd, hogy ez a természetes testtartásuk, mert így születtek, és ha néha fölemelkedtek, ha olykor fölálltak, bűntudattal, zavartan és csodálkozva tették, és csakhamar visszaereszkedtek. Állni, az túl nagy magasság nekik. Az bizonytalanság. Messzebb látsz, de földönthet a szél. Mondhatsz nekik bármit. Ígérhetsz nekik bármit, megoszthatod őket, a téged pártolókat jutalmazhatod, közel engedheted őket magadhoz, büntetheted vagy dicsérheted őket, de a biztonság érzését, melyet így, ebben a tartásban nyernek, nem veheted el tőlük, ha utánam akarsz jönni. Fiatal vagy, és eddig a kiválásoddal, az eszeddel és a kérlelhetetlenségeddel tüntettél. Szép volt, hősi időszak volt, de így tovább nem megy. Még nem hiszel nekem. Nézel rám, azt gondolod, öreg múzeumi fasz, dumál itt nekem. Szükséged van egy pofonra, nem hiszel nekem, de megkapod. És aztán az eszedbe jutok, igen, az eszedbe fogok jutni, mert akarod azt a széket, amelyben én ülök, eszedbe jutok, és négykézlábra állsz, hogy emlékezz minden szavamra.
Érted?, kérdezi némi csönd után a haldokló.
Értem, mondja a fiatalember.
A haldokló kesernyésen elmosolyodik.
Nem érted. Hát figyelj. Soha ne emlékeztesd őket erre. Attól csak dühösek, feszültek és nyugtalanok lesznek. Ők sem az igazságra kíváncsiak, hanem a vágyaikra. Adj nekik meséket, adj nekik pénzt, frissen festett közfalakat, szobrokat, adj nekik mozit, írasd őket retusáló-tanfolyamokra, díszítsd föl a múltjukat, a jelenüket, és tartsd őket négykézláb, miközben bánj velük úgy, mintha állnának.
Érted már?
Értem, mondja a fiatalember.
Föláll, bámulja a meggyűrődött nadrágot.
A haldokló lassan lehunyja a szemét.
Menj.
Bízom benned, mondja még.
A fiatalember áll néhány pillanatig, aztán megindul. Óvatosan húzza be maga mögött az ajtót.
Micsoda hülyeség, csóválja a fejét, micsoda baromság, mondja ki halkan, és ahogy halad a fehér falú, néma folyosón, úgy emelgeti a lábát, mintha mocsokba lépett volna.



forrás: Élet és Irodalom,  2001.  június  15. (28.p)

Weöres Sándor

Válasz egy körkérdésre



"Van-e más bolygón életlehetőség?"
Csakis más bolygón. Hulla lett a Föld,
maholnap fölrobbantják tetemét is.
Ki gépbe-zárva más csillagra jut
s ott életet kezd: a múltból okult-e?
A béklyót gyilkot ittfelejti-e,
önérzetes fölényes kapzsiságot,
s a folyton vért kívánó elveket,
a nép vérét szívó államot?



forrás 73.p.

Sziluanosz abba története



Egyszer Sziluanosz abba és tanítványa Zakariás egy monostorba érkeztek. Mielőtt újból útra keltek volna, egy kis ételt készítettek nekik. Amikor elmentek, útközben tanítványa vizet talált, s inni akart. Erre azt mondta neki az öreg: "Zakariás, ma böjt van." Az azonban azt mondta: " Hát nem ettünk, atya?"
Erre az öreg így szólt: "Az, hogy ettünk, szeretetből történt, de most tartsuk meg a böjtöt, gyermekem!"


A szent öregek könyve - Bizantinológiai Intézeti Alapítvány, Budapest, 2001. / 856. történet


Orbán Ottó

AZ ÉRTELMISÉG NEHÉZ ÜGYE




„Nem ügy”, mondta az Elhárítás Ügynöke, „ez az izgága népség magát veri szét. Gall táncra, germán trappra könnyen áll a lába, de a világ rugóit szerelni, ez büdös neki. A gyors hatás mérhető sikerére vágyik, és ha ez valamely okból elmarad, rázza az idő rácsait, mint egy dühében makogó majom. Van úgy, hogy egy paraszt többet tud, mint a görög mesterek: az ő háborúja a magok nemzedéke, és a magvető nem mondja: ’övék a jövő’ – kié? –, csak egy ütemre jár a Földdel, mint a mag maga. E ritmust sejtve élni félig győzelem. Félig, mondom, mert létezésünk más fele: államügy, hitszegés, adók, a szennyek szennye, merő rögtönzés egy ismeretlen szerkezet tépőfogai közt, honnét az úgynevezett lélek föltekint és istennek képzeli azt, aminek tervrajzát nem érti. Élni veszteség is, ez a kulcs a zárhoz. Caesar, ez a nagybélű parázna (kinek lépteit óvják az égiek!) megnyerve Galliát megnyerte a veszélyt: csak egy e bohócok közül tudjon jól veszteni, a jogfolytonosság, ki tudja, miben és hogyan, de sértetlen marad, s a csillagszerkezet a beleépített program szerint kattog tovább, s a tartomány elolvad, mint a hó.”



Két fordításra váró könyv





Weöres Sándor

TESTAMENTUM


Figyelmeztetlek benneteket , hogy olyan írásművet
hagyok rátok, mint az olaszokra Dante, az angolokra
Shakespeare. Ez nektek, csibéim, legalább ötezer év
életet jelent, ha csak valamennyire is tudtok bánni vele.
Ne hagyjátok füstbe szóródni, se mennybe szállni,
legyetek kissé reálisabbak és praktikusabbak.


forrás 5.p.


Szálinger Balázs

BIBÓ



A félelem hínárjával fejünkön   
Pózolunk egy messze benyúló stégen,
Nem halászunk, nem hajózunk, nem úszunk.

Kisállami nyomorúság: ha úsznunk
Kellett, lovat adtak alánk, s ha lóra
Kaptunk, elbotlott egy pocsolya szélén;

Most egy tengerszerű pocsolya stégjén
Ünnepeljük, hogy bár nem megy az úszás:
Mindig van ötletünk, hogy ki miatt nem.


2.

Ezt az országot kellett megszeretnem.


3.

Ezt az országot kellett megszeretnem:
Prédikátori attitűd; fellépés
Közellenségek Hetén számlatömbbel;

Zsonglőrködés érdekkel és közönnyel,
Mindig úgy, hogy új legyen a mutatvány;
Lábjegyzetelt vélemények világa

Program szerint eresztve-visszarántva;
Válasz helyett a kérdés tompítása;
Kihagyhatatlanok Klubja előtti

Kuncsorgás az ingyenjegyért, belőni
Valami társaságot, amihez csapódom,
Bárkit, aki bevisz, s színpadra lökhet,

Ha nincs saját teljesítmény vagy ötlet.



4.

Azt hiszem, hogy ez itt messzemenőkig,
Minden sejtjével, minden oldalával,
Ellenzői és barátai összes
Ismerősével, telekszomszédjával
Megérett arra, hogy egy átlövésből
Rúgjanak neki egy egyszerű kérdést,
Amitől mi, hínárral pózolók
Kapaszkodni kényszerülünk a stégen.

S tessék-lássék máris tisztázni kezdjük,
Mit is értünk egyszerűségen!


5.

Nem elmenni, azt hiszem, egyszerű.


6.

Nem nyávogni, mért maradtál - ez is.


7.

Fogalmazni valami szart, amit
Eleve a kútba fogalmazol
(Szinte hallod, hogy már a harmadik
Mondata a vízbe lóg), egyszerű.

Parlamentben ülni, az éjszakás
Portástól kérni egy kávét, igen,
Ez egyszerű. Megkérdezni, mi lesz
Majd, ha megbukik a köztársaság, 
Megvárni, amit mond, sokat tanulni
Abból, amit mond, úgy is, hogy világos:
Fogalma sem lehet arról, amit mond:
Mindez olyan egyszerű, mint a tankok.

Megvárni, míg leparkolnak alád.
Hallgatózni: röhögcsélnek a tisztek.
Ujjaiddal dobolni, míg lépcsőznek.
Átolvasni még egyszer a papírt:
Ezek itt rémesen egyszerű dolgok.

A nyelvükön kínálni hellyel őket,
Nem rázkódni meg, hogy felszabadítók -
Így hívják magukat; foglaljanak helyet,
Halkan mondani, ez is egyszerű.

Ezerszer körbezárt, minden barátod
Által otthagyott, középen hagyott,
Fegyvertelenül és feltétlenül
Jóhiszemű emberként felmutatni
Azt a papírt, amely műved neked,
És kibökni vele a szemüket,
Én azt hiszem, ez a legegyszerűbb.


8.

Mindez olyan egyszerű: szinte kérdés.
Olyan szépen tették fel: szinte válasz.
Bármikor a köztársaság a kérdés,
Ha válasz kell: hát a köztársaság az,
Oly egyszerű, lallala-lallalaa.


9.

Az a portás rég hazament és meghalt,
Dédunokája krisztusi korú.
Nem tudja, hogy mi az a háború,
Nem kér semmit a mások sikeréből,
Kudarcukat viszont sajátnak érzi.

És most ugrik egy nagy fejest a stégről.



 

forrás: Korunk, 2011. július (pp. 3-5.)






Orbán Ottó

MI HÍR A KÖLTÉSZETRŐL?



1. A Szent Inkvizíció

Nemes és nagy példája az elfogultságnak;
semmi sem könnyebb, mint fölfedezőből inkvizítorrá válni, 
épp csak rögeszmeként kell vallanunk egy eszmét,
és máris rutinosan küldhetjük máglyára a máshitűeket;
engem nem küldtek máglyára, csak értesítették a családtagokat, 
vigyázni kell vele, megrögzött áruló!
Kis, irodalmi háború, de a taktikája,
mint a vallásháborúké általában, a fölperzselt föld.
Mit számít ma már ez az egész kő-kövön-nem-marad?
A verssor – verőér; kontármunka, ha nem az.
A jambus… a személytelenség… a korszerű…
A betegség csak a testemet támadta meg:
„szabad akarok lenni”, üvölti a lánglelkű suszterinas,
míg fején papírcsákóval botorkál az egyetemes máglya felé.


2. Krakatau  

A technika századában papírcsákókat hajtogattam. 
A versnek, a francba is, igyekeztem megtanulni műfogásait,
hogy azután nyugodt lélekkel fütyülhessek rájuk; 
rejtély, de nem a metrikáé érdekelt.
Minden kétéves gyerek Hölderlin és Rilke,
mikor azt kérdezi: „ez mi ez?” 
Hogy is ne akartam volna megtanulni nem felejteni? –
anélkül persze, hogy bohócot csinálnék magamból…
A költészet félig vers, félig élet,
s a botrányos kérdés épp az, hogy mikor melyik inkább?
Felnőtt költő vagyok, de legigazibb múzsám
még ma is a pofon vert, bőgő, rövidnadrágos fiú,
aki a Krakatau kitörését hordja a szemében:
a szökőár hernyótalp-hullámát s az égen torlódó hamut.


(1987)

Weiler Péter



Orbán Ottó A XX. SZÁZAD KÖLTŐI



Kidöglik alólam a vers Richard alól a ló
Letűnik a színről egy generáció

a nemzedékem Viszi vereségeit
rögeszméjét hogy ő majd igenis segít

a századokon át nem gyógyuló bajon
mert ő a képzelet és a forradalom

pedig csak seggencsúszás önbiztatás mánia
Egyikünkből sem lett isten fia

csak irodalmi sztár vagy népvezér
Bár közben ahogy szokás folyt a vér

És viharfelhők villámlás véreres ég
Kívül-belül füstölgő vereség

Mi csillog mégis itt Miféle szerelem
lidérces szelleme játszik velem

hogy a rám maradt beszédes csodát
épségben sértetlenül adjam át

Csak tudnám nyöszörgök kinek-minek
A senkinek súgja a semminek

Mert ez nem egy az eszközök közül
ezen fény szikrázik ezen köd ül

mint hegy csúcsán Ez él Ez az hogy élsz
Egy porcikájában a végtelen egész

és egyikükre sincs meggyőző magyarázat
Elbukik föltámad megalázkodva lázad

majd végigver mindent mint a tavasz zöld ostora
a tetszhalott ágat Ne add föl Ne add föl soha


(1988)


Kormos István UTÁNUNK


Utánunk igazabbak jönnek. 
Hazugság máltai lovagjai,
színlelés bohócruháiba-bújtak,
eszméktől örök nyavalyatörősek,
az ingujjból pikkászt varázsolók,
s velük a búzaföld-dézsmáló varjak,
végezetül a rókák is kivesznek.
Jöhetsz, aranykor, mi már nem leszünk.
Fényhomlokú fiúkkal s nevető-
kezü-lábú lányokkal elgyere!
Ők szavak első jelentését mondják,
és rendbe raknak mindent majd utánunk.


forrás, 91.p.



Orbán Ottó

MOST, MIKOR A VERS ÉPP KIMEGY A DIVATBÓL


Most, mikor a vers épp kimegy a divatból,
s nincs világháború, csak háborús világ,
divatba jönnek a rögeszmék megint,
mint mindig, ha a valódi eszmék nem elég hatékonyak.


Mély válságban van, bizony, a regény is;
a nyájas olvasó, a Föld, egy képernyőre mered hülyén –
hát persze, hogy a költészet visszavágyik a makogáshoz,
mintha a szógyökökkel tudna csak krumplit pucolni.


Kevesebb a remény és több a cinizmus,
mint más korokban? Alig hiszem. De túl sok a mindegy;
hiába a több tudás, ha kevesebbet ér ma tudni,
mint tegnap bízni alaptalan reményben.


Ó, az alaptalan remény! Az a lángoló smaragdzöld!
Végigszisszen a zöld villám a didergő dombokon;
zöld fű, zöld víz, zöld lélegzet, zöld vér az erekben,
s a lombosodó elmében zöld fogalmak.


Az ifjúság leginkább a nyíratlan ősréthez hasonlít,
bozontja jelmondat: „Szabad, mert természetes!”,
de pitypang-rokolyája, akár a szecesszióé:
ráfúj a történelmi szél, és szétrepül.


Kiveszőben a mesterség, amit tanultam, öregszem,
szakmailag meg fütyülök arra, hogy mi a divat…
Akárhogy is nézem, nevetséges vagyok,
kissé kövérkés, kétgyerekes családapa, jó lakó,


akit halványkék láng lobog körül a pince ajtajában,
valami szikrától belobbant, szagtalanul szivárgó őrület,
hogy nincs nevetés könny nélkül: azé a jövő,
aki minden észérv ellenére sem adja föl.


(1986)

2015. április 4. 12:04 Karancs-Medvesen havazik






Ligier Richier René de Châlons sírja

http://www.wga.hu/html/r/richier/tomb_ren.html

Grim naturalism rises to the macabre in the famous skeleton on the tomb of René de Châlons now in the church of St Étienne at Bar-le-Duc. The attribution to Richier is not based on documents and is by no means certain, but the statue is evidently the work of an artist of Lorraine, and other examples of the same manner are to be found in the eastern provinces. The revival of the Late Gothic love of skeletons is here evident, but the treatment is different. The edge is taken off the horror by the manner in which the shreds of flesh and skin which partly clothe the bones are made into decorative patterns like torn parchment; and the virtuosity of the performance distracts one from the grisly theme.

Cselényi Béla JÓ SZÓ EGY LÉLEKÉRT




Hogy lelkiismeretük el ne altassák
a rendimádó, átlagos vadak,
légy több mint kialvatlanság,
légy mindig több mint joghézag!

Mérleg vagy, mit a békétlenség
földhöz nyom, aszfalthoz szorít;
az egyik serpenyőd az úttestbe beég,
a másik Sztüx fölött ível, homorít.

Ó, vak Iustitia, könnyűnek ne találd
az érvelést, a szenvedést, a kínt,
mert szükség volt az ő létére is;
ha nem érted, hát megteszik megint!

S barátom, te átütött kezű,
jogfosztottjaink erős embere,
Szusza óta úgysem táncoltál még,
táncolj hát hetednap vele. 


Budapest, 2010. VI. 28.