Gyerek-szemmel
szembe-ülnék azzal az öreggel,
aki én vagyok, vagy akivé lettem,
ülnénk ketten,
megbámulnám ősz haját,
hallgatnám sok ócska gondját-baját;
mikor meghal, csodálkoznék
s akkor se változnék.
Weöres Sándor
NYOLC SOR
Gyerek-szemmel
szembe-ülnék azzal az öreggel,
aki én vagyok, vagy akivé lettem,
ülnénk ketten,
megbámulnám ősz haját,
hallgatnám sok ócska gondját-baját;
mikor meghal, csodálkoznék
s akkor se változnék.
Vladimír Holan KÖZELÍTÉS AZ ÁDVENTHEZ
Reggel óta havazik. A sötét telebeszéli
a világosság fejét. Hollók tapintata
egymás iránt, mert azt hiszik,
hogy a másik szeme rájuk világít,
így ismerik meg és értik félre önmagukat.
És mi? Lehetséges még
a látható után vágyni?
Az ellenpólusunk remélhet-e? És az vajon igaz,
hogy a halál pillanatában kimért büntetés
már nem is büntetés?
Marcus Aurelius ELMÉLKEDÉSEK, Negyedik könyv, 49.
49. Légy, mint a szirtfok, melyet a hullámok folyton csapkodnak; az pedig rendületlenül áll, s körülötte elcsöndesül a habzó forgatag.
"Milyen szerencsétlen vagyok, hogy ez történt velem!" Ne így! Hanem így: Boldog vagyok, mert bár ez történt velem, továbbra is derűs az életem: a jelen nem tört meg, a jövőtől nem félek. Ilyesmi bárkivel megeshetik, de nem mindenki őrizte volna meg közben lelki békéjét. Miért inkább szerencsétlenség az, mint amennyire szerencse ez? Egyáltalán szerencsétlenné teheti-e az embert az, ami nem kudarca az emberi természetnek? Vagy talán az emberi természet kudarcának tartod-e azt, ami nincs természetének szándéka ellenére? Hát akkor? Ezt a szándékot jól ismered. Vajon, ami veled történt, meggátol-e téged abban, hogy igazságos, nagylelkű, józan, belátó, megfontolt, igazmondó, szemérmes, szabad légy és más olyan tulajdonságokkal ékes, melyeknek birtokában az emberi természet teljesnek mondható? Mindenben, ami bánatot okoz neked, jusson eszedbe a következő alapelv: nemcsak hogy nem szerencsétlenség, ami történt, hanem olyasmi, amit derekasan elviselni egyenesen szerencse.
Huszti József fordítása
Kántor Péter
AHOGY ZUHOG
Ezek a 2010-es évek, hát igen,
alakulhattak volna szebben is!
Vagy túlértékeltük megint, szokás szerint,
a lehetőségeinket, helyünket a világban?
Hogy itt mi megy! – a nagymamát idézem,
zuhogott az eső, kora ősz lehetett,
az erkélyen állt, nézte, ahogy zuhog,
valamikor a kilencszázötvenes évek végén,
mögötte karnyújtásra egy világháború,
meg egy levert felkelés, egy forradalom.
Vaksin bámult előre, az esőbe,
amelyben ott rejtőzött mégis valahol
a láthatatlan, ronggyá ázott reménység,
hogy lesz ez jobb is, csak ki kell várni.
Lehet, hogy sokat kell várni, de van időnk,
nekem legalábbis nagyon sok időm volt,
tíz év vagy száz, mit számít, akármennyi,
kivárjuk, persze hogy kivárjuk, nem igaz?
Mint a 23-as villamost, ami befordul a sarkon,
és pontosan az iskola előtt tesz le.
És mialatt vártunk elszántan, reménykedve,
mindenki rohant a dolga után, én is,
annyi házi feladatom volt, alig győztem
ébren álmodozni és latolgatni hosszan,
mit kéne tenni, mit nem, s hogy volna jó, a legjobb,
aztán a nagymama már nem volt sehol, amikor
a puha diktatúrából, amely ahogy puhult,
úgy lett egyre elviselhetetlenebb, egyszer csak hopp,
átléptünk – mint egy árkon? küszöbön? rozsdás,
lyukas drótkerítésen? – a demokráciába.
Hát megérkeztünk! Tiszta Amerika! Vagy mégse?
Loholt mindenki, hogy az időt le ne késse,
ez volt a szovjet típusú államszocializmus vége,
ami úgy indult, mint egy világmegváltó vallás,
és úgy végződött, mint egy abszurd dráma,
benne halottaskocsit éljenző boldog násznép.
Lapozzunk, mondta az Úr, és bólintott az ördög.
Ez volt az állami tulajdon széthordásának ideje,
az újraelosztások és a szemfüles tolvajlások ideje,
ami utóbb még megismétlődött párszor,
láttuk, ahogy villámgyorsan kibelezik a közöst,
mint elejtett nagyvadat az oroszlánok meg a hiénák,
és nézte az apám némán, ahogy viszik a részét,
az övét is meg a másét is, de ő öreg volt már,
talán eszébe jutott az államosítás is, azok az évek,
a kihuzigált fiókok, a kulcsok átadása, átvevése,
az se lehetett cuki, ez se volt az,
akkor az ég alja véres, most csak sáros,
de majd alakulnak a dolgok, ki kell várni,
nem igaz? Ne törődj vele, menj csak, apa!
És csak várunk elszántan, várunk egyre,
mint a Nyugati téri aluljáróban a hajléktalanok,
ott lent a pokrócokba bugyolált alvó, szakállas babák,
a fal mellett a két népdalokat harsogó koldus,
a lépcsőnél a vénségesen vén cigány hegedűs,
meg a sok árus, drogos, rendőr, hittérítő, kurva.
És az ország élén Gazda, és az ország nyakán póráz,
és liheg és fújtat az ország; szedd a lábad, ország!
Majd csak jut valami jó neked is előbb-utóbb,
csak ne piszkáljanak folyton a szabadsággal,
mert ha valamit nem bírsz, ha valamitől igazán rettegsz,
az épp a szabadság, de hát mit kell ezen magyarázni,
itt, hol mamelukok hada szab törvényt, állít bírót,
akit kell, megvásárol, akit kell, megfélemlít,
és nem oszt ingyen lapot soha a szegénynek,
nehogy gazdátlan eb légy, élsz inkább szolgasorban!
Hát igen, alakulhattak volna szebben is a dolgok.
Amikor álmodoztunk, nem erről álmodoztunk.
Ha vártunk valamit, és hogyne vártunk volna,
nem azt, hogy a Ságvári Endre útból Vasút út lesz,
hogy egy nap volt-nincs, eltűnik a Moszkva tér,
eltűnik Roosevelt, és eltűnik a Somogyi Béla utca,
egyébként ki volt egyáltalán az a Somogyi Béla?
egy szociáldemokrata újságíró a Népszavából,
nem mellesleg még zsidó is, úgy kell neki,
akit 1920-ban fehérterroristák vertek agyon,
most meg szobrot állítanak majd Hóman Bálintnak,
a hírhedt zsidótörvények egykori élharcosának,
és a Köztársaság tér új neve II. János pápa!
Most az akadémiai névbizottság ajánlása szerint
(elnöke egykori mosolygós évfolyamtársam)
a Felszabadulás mint elnevezés szigorúan tilos,
az Úttörő név tilos, tilos Gorkij neve,
és Károlyi Mihályé is, Horthy Miklós azonban,
bár politikájának megítélése némileg vitatott még,
utcanévként megfontolásra alkalmas lehet.
Itt tartunk ma, 2015-ben. És ez egy ilyen vers,
ami ezekről az utcanevekről is szól, kell hogy szóljon,
az egész elhazudott, megtagadott múltról,
benne a halottainkról, elmocskolt álmainkról,
és az elpackázott lehetőségről, amit mi packáztunk el,
amikor egy percre azt hittük, megérkeztünk,
messzi földről, hosszú vándorlás után,
pedig csak mint a migránsok a Keleti pályaudvarra
ezen a forró nyáron, szomjasan, idegenül.
De lesz ez jobb is, ugye? Csak ki kell várni!
Lehet, hogy sokat kell várni, de van időnk,
tíz év vagy száz, mit számít, akármennyi,
kivárjuk, persze hogy kivárjuk, nem igaz?
Mint a 23-as villamost, ami befordult a sarkon
valamikor a kilencszázötvenes évek végén,
és csilingelve és csörömpölve
pontosan az iskola előtt tett le.Győrffy Ákos (KISINÓC, ÚTKÖZBEN, NOVEMBER)
Az ösvény mellet a Nagy-Vasfazék-patak, térdig érő
avar. Megállunk, fütyülök a kutyának, hogy ne zörögjön.
Megdermed, néz ránk, bal első lába a levegőben marad.
Figyeld, milyen a csönd, mondja a barátom. Figyelem,
milyen. Erős zúgás a fülemben, hallom, ahogy szörcsögnek
a beleim, a halántékomban, mint egy lábdob, a szívdobogás,
combomban remegni kezd egy izom. Nézni
kifelé a testemből. Az orángután néz át így a rácson.
A test rácsain nézni át. A kutya nem bírja tovább három
lábon. Ágreccsenés szakít ki a bambulásból. Szarvasok.
Egy bika és három tehén. A vad látványa valami peremen
egyensúlyoz. Ikonok ilyenek, a valóságosból kicsúszva
kicsit. A vadakat nem a szemével látja az ember.
Mindenemmel látom, ahogy átvágnak előttünk, a gerinc
felé. Aztán valami lenyomat, könnyű nyomás a mellkasomon.
Látom a sötét csíkot utánuk, ahogy patájukkal
kiforgatták a földet az avar alól. Bennem is valami hasonló
csík marad. Bizonytalan szélű, homályos karcolás.
avar. Megállunk, fütyülök a kutyának, hogy ne zörögjön.
Megdermed, néz ránk, bal első lába a levegőben marad.
Figyeld, milyen a csönd, mondja a barátom. Figyelem,
milyen. Erős zúgás a fülemben, hallom, ahogy szörcsögnek
a beleim, a halántékomban, mint egy lábdob, a szívdobogás,
combomban remegni kezd egy izom. Nézni
kifelé a testemből. Az orángután néz át így a rácson.
A test rácsain nézni át. A kutya nem bírja tovább három
lábon. Ágreccsenés szakít ki a bambulásból. Szarvasok.
Egy bika és három tehén. A vad látványa valami peremen
egyensúlyoz. Ikonok ilyenek, a valóságosból kicsúszva
kicsit. A vadakat nem a szemével látja az ember.
Mindenemmel látom, ahogy átvágnak előttünk, a gerinc
felé. Aztán valami lenyomat, könnyű nyomás a mellkasomon.
Látom a sötét csíkot utánuk, ahogy patájukkal
kiforgatták a földet az avar alól. Bennem is valami hasonló
csík marad. Bizonytalan szélű, homályos karcolás.
Szemben a leáldozó Nappal Írások, képek, zenék Dukay Barnabás-nak,-ról,-tól CD melléklettel
 |
| Új Forrás Könyvek Tata 2015 |
Részlet Dukay Barnabás Az életed valójában nem az időben van c. írásából (29. p.):
Már a modernitást megelőzően is kialakultak a megszépítően "nagy felfedezéseknek" nevezett magatartásminták. Az európai ember elindult kalandorkodni, és a leigázottak javaival fényezte magát. Mára Európa eljátszotta szerepét. Eltűnt belőle a spiritusz. Elérte egyfelől teljesen érthető álmát: a jól táplált embernyáj állapotát. De mi volt másfelől? Először az Európán kívüli világot rabolták ki, aztán elkezdték a természetet kirabolni. Utóbbit hívják a tudomány győzelmének. A folyamat a mai napig tart, összes pozitív és negatív hozadékával együtt. A pusztítást építésnek tünteti föl és fordítva. Mára már semmi nem maradt, csak a puszta hatalom működtetése.
Kántor Péter MIKÖZBEN BAKTAT ÁT A KOSSUTH TÉREN
Miközben baktat át a hatalmas Kossuth téren,
és a térre kanyarodó kettes villamos oldalán
nagy plakátok hirdetik, hogy Magyarország összefog,
és hogy megbüntetjük a bankokat, vagy valami ilyesmit,
de hát miféle abszurd hirdetések ezek is!
valaki ösztönzésére Isten természetéről töpreng,
közelebbről a süketségéről és a vakságáról,
valamint szagló-, tapintó- és ízlelő érzékének tökéletes hiányáról,
s hogy mindez mivel jár, ránk nézve természetesen,
hogy mennyiben törvényszerű ez és elkerülhetetlen, és
fájdalmas, ugyanakkor, ugyanakkor
sok apró és nem is csak apró jelből
egyszer csak összeáll a fejében és tisztán látja,
mint ahogy a különböző betűkből egy szó egyszer csak összeáll,
szóval ki lesz csinálva, ez lesz, ez van,
bocsáss meg, pajtás, de ki leszel csinálva, mondja valaki
az ő hangján, és mintha meg is hajolna hozzá egy kicsit,
az ellenségeid által, hát persze,
vagy ha ők nem érnek rád, vagy nem eléggé,
mert valami más, fontosabb dolguk akad éppen,
akkor a barátaid által, igen,
vagy az úgynevezett barátaid által, ilyenek csak vannak,
akikre szükség esetén valamennyire támaszkodhatsz,
legalább egy kicsit egészen biztosan,
de ha se az ellenségeid, se a barátaid, se senki más,
akkor majd kicsinálod te magadat,
még ha nem is megy olyan könnyedén,
nem, nem megy olyan könnyedén,
de hát van benned kötelességérzet, ne tagadd,
és van benned elszántság és tehetség is,
és nem vagy te se olyan gyenge, se olyan gyáva,
meg nem is várhatsz mindig mindent mástól,
hogy majd az ostobák, az irigyek, a rosszak,
vagy az okosak, a nagylelkűek, a jók,
a boldogság kék madara, a vasorrú bába,
vagy valami teljességgel kiszámíthatatlan véletlen,
miközben baktatsz át a Kossuth téren.
Széchenyi István szavai a tiszta lelkiismeretről, 1831
A tiszta Lelkiismeret[222] olyan mennyei érzés, amely a boldog napokban kimondhatatlan bájt vonz minden köré, viszontagságokban pedig – ha sötétre borul az idő, s létünk minden kellemessége és híveknek vélt jóakaróink sora az utolsó szálig elpártol mellőlünk – oly édes meleget önt lelkünkbe, amely az élet minden viszontagsága ellen férfiúi önérzettel és elszánással vértez fel bennünket. Nélküle a királyi trón rideg pusztaság, vele még a kínpad és a vesztőhely sem ijesztő, s az elsőtől az utolsóig, mindenkinek eme világ roppant felszínén saját lelki tulajdona lehet, aki becsületesen teljesíti kötelességeit.
A kötelességek azonban – annyi különféle hitvallásunk, világi hivatásunk és egyéb körülményeink között – természetesen igen különbözőek lehetnek, s az ember kötelességeiről tökéletes igazságra jutott képzelet, vagy inkább meggyőződés alkotja a keresztény vallás legmélyebb talpkövét.
Az Isten igen nagy! Számtalan út vezet el hozzá, s csak egyedül Ő láthatja át belsőnk tiszta, vagy tisztátalan létét. Mi, olyannyira gyarlók, oly nagyon homályosan látók és homályban botorkálók, egymás iránti türelmességnél józanabb cselekedetet nem gyakorolhatunk, mert csak később válik az el, hogy kinek volt több igaza. S ha van kárhozatra méltó bűn, ítéletem szerint az nem lehet nagyobb a türelmetlenségnél, s ha felhevült vakhitünk és visszás indulatunk, még keresztények között is fellobbanthatja az Ármánynak ezt a vad tüzét, akkor az, valóban megbocsáthatatlan. Intézze lelke dolgait a Mindenhatóval ki-ki úgy, miként legbelsőbb meggyőződése súgja, mert annál, hogy önmagunkkal tisztában legyünk, emberileg tisztább világ alig van, alig lehet. S tekintse ezért inkább mindenki azt a közösséget, amelybe helyezte őt a Végzet, mert ott van mindenki munkálkodásának és kötelességeinek azon köre, amely nem csupán a szelíd áhítattal elfohászkodott imádságban, hanem inkább a hasznos cselekvés és a nemes tettek véghezvitelében áll. S ím, eme pályatéren – odahagyva a Metafizika[223] parttalan és örvényes tengerét – forgolódjon ki-ki kölcsönös szeretettel, s legyen jó polgár, jó rokon és jó felebarát. Végül pedig tökéletességünk felkutatásában és kinyomozásában mindig ezekre a már Szókratész[224] által felállított igen egyszerű törvényekre térünk vissza, s csak azok szent teljesítéséből árad a közösségre mennyei áldás és fakad az egyénekre a tiszta lelkiismeret jutalma.
Felebarátainkat szolgálni, a természet ajándékait bölcsen használni annyi tesz, mint Istent tisztelni, és szavát elfogadni. Az, aki ezeket hűen teljesíti, becsületesen járja földi pályáját. Csak az a kérdés, hogy a különböző pozíciók magasabb- vagy alacsonyabb volta szerint kinek-kinek milyen típusú szolgálatot kell tennie, s melyik élet-javaknak szabad örvendenie? Eme tárgy, ítéletem szerint még mindig parlagon hever, s tisztázása a jövendőre hárul. Azonban ha egy dicső fejedelem[225] – akinek csak az a két hibája volt, hogy vetni akart szántás nélkül, és az egyszerűség kedvéért el akarta tiporni a Nemzetiséget[226]** – egyértelműen kimondta, hogy a király az ország legelső szolgája, azonképpen én sem akarom százszor, s ha nem hallják, ezerszer ismételni, azt, hogy az ország tehetősebb birtokosai tartoznak a közösségnek[227] a legnagyobb szolgálattal. S ezért egy birtok nélküli embernek a semmirevalósága megbocsáthatóbb, mint a tehetősebbek középszerűsége, hiszen az egyes közkatonának bátor, vagy félénk viselkedése is csak ritkán nyer, vagy veszít el egy egész csatát, amikor a tábornok és a hadak parancsnokainak tulajdonságaitól függ rendszerint az ütközet napjának sikere.
Minél magasabb a születés[228], s minél több a vagyon, annál nagyobb a felelősség és a kötelesség. S mindazok a számtalan élet-javak, amely, úgyszólván csak a magasabb születéshez[229] és a nagyobb vagyonhoz vannak csatolva, csak úgy nem válnak keserűvé, s néha szinte méreggé, ha nemes és közhasznú tettek által lesznek megérdemeltté. S csak a kellemesebb élethez szorosan tartozó kötelességek teljesítése állítja a boldogabban születetteket a köztisztelet – s talán az önbecsülés – azon magas polcára, amelyen a mostani időkben a gyáva, az érdemtelen és a csupán örömökben úszó egyedül csak ingadozva és bajjal tarthatja fenn magát.
S hogy se kevesebb, se több terhet ne vegyünk vállainkra, mint mennyit a közösség és hazánk hasznára viselnünk kell, tekintsük szigorúan azokat a javakat és áldásokat, amelyek közé a sors helyezett bennünket. S ekkor nem fogunk hibázni, mert azok kisebb, vagy nagyobb mértéke irányozza elő kötelességeink könnyebb, vagy fontosabb voltát, amelyeknek különböző helyzetünkhöz igazított, mindenkor pontos teljesítése szüli bennünk – akár magas, akár alacsony helyen állunk – a tiszta lelkiismeret érzését, ami a legnagyobb vigasztaló ebben az életben, s a leghatásosabb lélekerősítő a halál pillanatában.
Talált kincsBächer Iván írása Göncz ÁrpádrólVasárnapi Hírek, 2012. február 5.
Volt egy köztársasági elnökünk. Egy első. Egy első emberünk. Aki ember volt és ember maradt; előtte, hivatalában és azóta is.
Ha rajta múlott volna: ez az ország lehetne otthonunk is akár. Nem rajta múlott, hogy nem az.
Ő otthonos ember. Mindig otthon volt mindenütt. Talán még a börtönben is. Hiszen ott is emberek között élt, ott is tudta, hogy ő nem bűnös, ő jót akart, jót tett – és ennek mifelénk általában és jó esetben börtön a konzekvenciája.
Úgy mondják, azért esett rá a választás, mert azt gondolták róla, könnyen lesz kezelhető. Összekeverték a jóságot a gyengeséggel.
Göncz Árpád kőkemény.
Legigazibb arcát akkor mutatta, mikor először bugyogott elő az, ami azóta betemette az országot: a mocsok. 1992. október 23-án. Amikor belügyileg szervezett hordák beléfojtották a szót. Állt az emelvényen, állt szitokszélben, állt egyedül, mert senki melléje nem állt.
Állt összeszorított szájjal és nézett. Szembenézett. Hiába fütyölték, gyalázták. Hiába fojtották bele: övé volt a szó. Azt tőle el nem veheti senki. Benne maradt, de az övé maradt.
A hordának meg jutott, mi jut ma is: a hörgés. Meg akarták alázni, mert nem tudták, hogy az képtelenség.
Szerencséje volt. A sors megóvta attól, hogy a Sándor-palota nép és nemzet fölött terpeszkedő, giccsekkel telizsúfolt, hazug, ízléstelen – tehát a mai magyar jobboldalhoz illő – marcipánpalotájában kellett volna trónolnia. Na, az az egy hely, ahol nem érezte volna magát otthon soha.
Ahová elhívták, oda elment. Mindenkit tegezett, mindenki fia volt, lánya, tanítvány, kolléga, barát. Köztünk volt. Közülünk volt az első.
Itt van köztünk most is, és ez nagyon jó. Nem szól. Kedve szegve. Túl sokat látott talán. Nem szól, de mi pontosan tudjuk, ha szólna, mit mondana.
A rendszerváltás utáni politikában ő volt az első emberarcú politikus. És az utolsó is.
De ne is mérjük őt a többiekhez. Fényévnyire innen, másik planétán van ő. Az emberi Magyarországon. Volt egy köztársasági elnökünk, egy első emberünk, aki ember volt és ember maradt; előtte, hivatalában és azóta is.
Ha másért tán nem is, de ezért az egyért már érdemes volt rendszert váltani.
Egyébként pedig: nem érdemeltük meg.
Két vers Oravecz Imre új verskötetéből
TÁJÉKOZÓDÁS
Tévéből, rádióból, újságból
már csak az időjárás-jelentés érdekel,
ha tudni akarom,
hogy jelen van-e még a Gonosz a világban,
csak embertársaim arcára nézek.
A MADÁRMEGFIGYELŐ PANASZA
Kár,
hogy nincsen olyan madaraskönyv,
mely részletesen tárgyal minden madarat,
és arra is kitér,
mi a kedvenc étele,
milyen az érzelmi élete,
mit szokott álmodni,
és milyennek látja a világot.
Károlyi Amy A SZOLGÁLÓ
Amit szolgáltam, meg nem bántam
vittem csöbröt, edényt, ágytálat
csak azt bánom, mit nem szolgáltam
haldoklót kanállal etettem
a verejtéket nem utáltam
csak azt bánom, amit nem tettem
mint a madarat megitattam
lepedőt, párnát, inget cseréltem
csak azt bánom, amit nem adtam
el nem nyomhatott siket álom
hogy gyönge hangot meg ne halljak
többre nem telt, csak azt sajnálom
Károlyi Amy NINCS ÚT AVILÁBA, Magvető Könyvkiadó Budapest, 1982 (121.p.)
vittem csöbröt, edényt, ágytálat
csak azt bánom, mit nem szolgáltam
haldoklót kanállal etettem
a verejtéket nem utáltam
csak azt bánom, amit nem tettem
mint a madarat megitattam
lepedőt, párnát, inget cseréltem
csak azt bánom, amit nem adtam
el nem nyomhatott siket álom
hogy gyönge hangot meg ne halljak
többre nem telt, csak azt sajnálom
Károlyi Amy NINCS ÚT AVILÁBA, Magvető Könyvkiadó Budapest, 1982 (121.p.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)