Somlyó György - 1 mondat
Vajon milyenek az emberek akkor, amikor nem olyanok, amilyeneknek mi látjuk őket?...
Károlyi Amy SZÖKÉS
Kétszer tízezer napja készülődöm,
nem hagytam pillanatot próbálatlanul:
mint aki folyton ugrani tanul.
Javamra vált a rossz,
ha repülhetek, ő bennem repül.
Hajtóerővé változott
belül.
Itt az idő, a hely,
átsüvítek kék gyűrűiken.
Messziről látom piciny önmagam.
Hogy visszatérek, már alig hiszem.
Imre Flóra
VÉGSŐ VERESÉG
Visszavonni az arcvonalakat,
egyre szűkebben tartani a frontot,
egész csapattestekről lemondani,
a hadianyagutánpótlást
öngyilkos akciókkal helyettesíteni,
a végsőkig csigázott hátországban
aszkézissé rendezni át az ínség
mind sürgetőbben torladó tömegét,
várni, erőket félretenni
egy majdani kedvező ellentámadásra,
miközben az utolsó szövetségesek is elpártolnak,
bezárkózni valami értelmetlen
szófoszlányokból karcolt rajz mögé -
Aztán csak nézni a rettentő fényben,
ahogyan egy légy gondosan,
már-már mániákus alapossággal
tisztogatja a szárnyát hátsó lábaival.
Imre Flóra RONDÓ c. kötetéből -Tevan Kiadó, 1992
Pauer Gyula Hajas '80
Lovaglócsizmában, keresztbe vetett lábbal
azt mondtad, "harminchárom éves vagyok
és ez veszélyes férfikor".
Túl gyorsan jött a hír - emlékszem - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Egy zászló fényképen lobogott
kénszagú halálos villanás
vaku, szivar, lombik, hamu...
A felszabott Ferenciek terén mielőtt igazán
megismerkedtünk volna, Biki...
forrás az ORPHEUS folyóirat
*
Wikipédia
Hajas Tibor A KATÓDSUGÁRZÁS SZÉPSÉGE
A tapasztalat előtt elszórakoztat a jóslat. A tapasztalat nem szórakoztat; a tapasztalat munka. Nekünk magunknak akaratlagosan semmit sem kell tennünk azért, hogy elkárhozzunk; részvételünk tékozló luxus.
Még minden csak következik; de várjuk. Mindegy, hogy a televízió bunker vagy síremlék; biztos, száraz, sterilizált, katasztrófa utáni hely, szenvedésmentes örökkévaló; az élettől egy túlélésnyi távolságra. Itt végre magunk lehetünk; ki-ki, mint az egyetlen élő.
Igen, hát ezt akarjuk, ezt a megnyugtató Hádész-derengést, a képernyő lidérceit, animált szituáció-tetemeit, szag és íz és túl durva érintés nélkül, ezt a hevenyészett hipnózist, ezt a felkészülési időt.
Már nem hiszem, hogy ez az elektronikus káprázat információt adhatna bármiről; belémeredek, félelem nélkül hallgatom álnok és gyermekes suttogását, gyönyörködöm a lehetőségben, hogy akár így, akár úgy megmérgeződhetek.
A képernyő vibrálásában minden kedvesen romlott és feminin, mint a halottak; hiányzik belőlük a minden egyéb katonáskodásból elmaradhatatlan bakszag. Mert - félreértés ne essék - ez már sorozás; a civilizáció megkezdődött.
Ez a médium nem a dolgokra irányul, a dolgokról beszél, hanem áthatol rajtuk, a dolgok között létezik, a dolgok közé beszél, a semmibe; innen kezdődik az új történelem.
Elandalodom a hajdani tévedéseken. Ilyenek voltak a férfiak. És ilyenek a nők. Saját kísértetképem különös örömöt okoz, mert szép is vagyok; voltam. Szebb, mint ahogy szerettem volna - de ez a túlvilági kép még így is igazán a kedvemre való.
A video nem különbözik a televíziótól; a konfekció méretre alakítása. Az önkéntes speciális, megelőző kiképzése. Gyónás a kísértőnek.
A video demokratizmusa agyrém. Csak egyetlen üzenet létezik, egyetlen hír. A video sansz arra, hogy egyszerre legyek a nyúl és a kígyó; és ne tudjam eldönteni, kielégülésem a biztosan bekövetkező falásnak vagy a felfalatásnak fog szólni. Betöltöm önmagam; a többi: fertőző terület.
forrás
Ungváry Rudolf beszélgetése Hajas Tiborral, 1980
Miközben én még azon tűnődöm, hogy melyik választ várod...?
A teljes beszélgetést eredetileg fél tucat kazetta tartalmazta, ebből csak a most közölt - befejező - rész kazettája maradt meg. Egy előző szakasz kazettájáról a szöveget még 1980 februárjában leírtam; ez 1992-ben ugyancsak az Orpheusban jelent meg.1 A két rész nem közvetlen folytatása egymásnak, de tartalmilag szorosan kapcsolódnak; a fontosabb összefüggésekre ebben a szövegben lábjegyzetekben utaltam. A könnyebb olvashatóság érdekében kevés kihagyást, stiláris javításokat és alcímekkel jelölt tagolást alkalmaztam.
Az interjúval, félbehagyott feldolgozásával és a kazetták letörlésével összefüggő indítékaimat az 1992-ben közreadott rész bevezetője tartalmazta. Lényege, hogy saját hibámból nem voltam képes a fölvett anyaggal, különösen pedig Hajas csak nagyon kevesek által ismert elbeszéléseivel akkoriban lelkileg megbirkózni. Azzal, hogy Hajas esetében Isten kereséséről van szó, ahogy Beke László állítja,2 azért nem tudtam mit kezdeni, mert nekem Isten minden, semmiből nem különíthető el, keresni azonban csak valamit tudok. Noha nem lehetetlen, hogy valaki életének egy pillanatában mindennel találkozzék, de ezt, azt hiszem, emberként senki sem éli túl. Amig Hajas élt, lelkének mélyében ugyanolyan őserdei késztetések lappangtak, akárcsak bennem vagy többi beszélgető társában. Ettől még Isten esendő gyermekei vagyunk, de ha egymás szemébe nézünk, nem tanácsos elfeledni, hogy a tükör mélyéből tigrisek és leopárdok néznek vissza ránk, akik ugyancsak Isten teremtményei. Egyik happeningjének magnetofonról elhangzó refrénje (mialatt eszméletlen testét meztelen hátán lábánál fogva vonszolták az üvegcseréppel teleszórt színpadon) arról tanúskodik, hogy Hajas nagyon is tisztában volt ezzel. Nem tudom másképp értelmezni az ott monoton ismétlődő magnetofonszövegét: "Ne hagyd megtéveszteni magad!"
Hajas félelmetes, véres elbeszélései, melyek viszolygó faszcinációmat elsősorban kiváltották, akarva akaratlanul ezeket a késztetéseket és a velük összefonódó fenevadat mutatják meg szokatlanul pőre formában. A nyomorúság és esendőség kegyetlen szövegbe transzformált tárgyi bizonyítékai, és megalkotásuk egyben azt is jelentette, hogy valamit talán tényleg kereshetett. Valami nagyon konkrétat és nagyon emberit.
Hajas elbeszélései a nyilvánosság számára nyomtatásban eddig nem jelentek meg. Ameddig élt, személyisége eleven teljességgel közvetítette esztétikai és etikai világát. Halála után csak azok a dolgok közvetíthetnek, amelyeket megcsinált. Az említett elbeszélések nélkül sok minden nem értelmezhető eléggé azokból a reflexiókból, melyeket munkássága és lénye a kortársakban kiváltott
Az interjúval, félbehagyott feldolgozásával és a kazetták letörlésével összefüggő indítékaimat az 1992-ben közreadott rész bevezetője tartalmazta. Lényege, hogy saját hibámból nem voltam képes a fölvett anyaggal, különösen pedig Hajas csak nagyon kevesek által ismert elbeszéléseivel akkoriban lelkileg megbirkózni. Azzal, hogy Hajas esetében Isten kereséséről van szó, ahogy Beke László állítja,2 azért nem tudtam mit kezdeni, mert nekem Isten minden, semmiből nem különíthető el, keresni azonban csak valamit tudok. Noha nem lehetetlen, hogy valaki életének egy pillanatában mindennel találkozzék, de ezt, azt hiszem, emberként senki sem éli túl. Amig Hajas élt, lelkének mélyében ugyanolyan őserdei késztetések lappangtak, akárcsak bennem vagy többi beszélgető társában. Ettől még Isten esendő gyermekei vagyunk, de ha egymás szemébe nézünk, nem tanácsos elfeledni, hogy a tükör mélyéből tigrisek és leopárdok néznek vissza ránk, akik ugyancsak Isten teremtményei. Egyik happeningjének magnetofonról elhangzó refrénje (mialatt eszméletlen testét meztelen hátán lábánál fogva vonszolták az üvegcseréppel teleszórt színpadon) arról tanúskodik, hogy Hajas nagyon is tisztában volt ezzel. Nem tudom másképp értelmezni az ott monoton ismétlődő magnetofonszövegét: "Ne hagyd megtéveszteni magad!"
Hajas félelmetes, véres elbeszélései, melyek viszolygó faszcinációmat elsősorban kiváltották, akarva akaratlanul ezeket a késztetéseket és a velük összefonódó fenevadat mutatják meg szokatlanul pőre formában. A nyomorúság és esendőség kegyetlen szövegbe transzformált tárgyi bizonyítékai, és megalkotásuk egyben azt is jelentette, hogy valamit talán tényleg kereshetett. Valami nagyon konkrétat és nagyon emberit.
Hajas elbeszélései a nyilvánosság számára nyomtatásban eddig nem jelentek meg. Ameddig élt, személyisége eleven teljességgel közvetítette esztétikai és etikai világát. Halála után csak azok a dolgok közvetíthetnek, amelyeket megcsinált. Az említett elbeszélések nélkül sok minden nem értelmezhető eléggé azokból a reflexiókból, melyeket munkássága és lénye a kortársakban kiváltott
Orbán Ottó Ő
Ahogy az egyházak tanítják
Úgy biztosan nem
Világnagy vállfaként
Hogy ráaggassuk vétkeinket
És üdvözüljünk
A menny viszontszolgáltatásaképpen
Kételkedés nélkül nincs bizonyosság
S miért lennék pont én a sátán
Ha valamit csak jól szeretnék érteni
És ezért eszméről eszmére ugorva
Megkísérlem az átkelést
A zajló csillagjégfolyón
Bölcseletileg ez
A saját farkába harapó kígyó esete
A végtelennel
Költőileg viszont
Másképp sehogy sem értelmezhető
Ember vagyok embernek képzelem
Csak nálunk tökéletesebbnek
Tudja a különbséget jó és rossz között
És nem roppantja össze
A rettenetes felelősség
Hadd hihessem mindenek ellenére
Hogy létezik
Hogy van mérték az általános viszonylagosságban is
Hogy ő a harag és a lázadás is
Betegségben és bajban
Amíg csak élek
Hadd éljem szép világomat
Az ő világát
Az ő nevével
Kimondhatatlan
Parázsként égető
Nevével néma számon
Kántor Péter Egy Jang Ci-Jün mondásra
Ami a "leheletet" illeti, ez alighanem az a ló,
amelyen a jó vagy a rossz felé haladhatunk.
amelyen a jó vagy a rossz felé haladhatunk.
Kedves Jang Ci-Jün,
ha igaz, hogy i.e. 52-től i.sz. 18-ig éltél,
vagy ha nem, ha tévednek pár száz évet a könyvek,
akkor is ük-ükapja vagy a maiaknak,
olyan öreg, hogy a legöregebb fák sem láthatták járásodat,
és a legöregebb húrok sem emlékezhetnek ujjaid érintésére,
és a legöregebb folyók sem szemed csillogására.
Régesrég porrá lettél a tízezer dolog között.
De ami a leheletedet illeti, azt a lovat,
amelyen a jó felé óhajtottál haladni,
az itt kering nem fáradó patáin a benzingőzös levegőben,
és mielőtt továbbhaladna kacskaringós, végtelen útján,
pofájával súrolja lovam pofáját.
Gergely Ágnes Enceládó elnyugvása
Erre még nem jártunk, királyom.
A herdált pillanatok szigetén.
Királlyá váljon vagy bolondnak álljon
a becsvágyó - itt mindegy. A remény,
hogy megőrizhet, félretehet
valamit, annyi, mint almáriumon
birsalmák illata. Ott van; meglehet,
fölismered, de nincs utána nyom.
Egy szárnycsapás az esti bokron,
egy korty a nyelveden, a bálban,
egy szó: megállj!, míg ajtó nyílik,
tudni, Pénelopé vagy Kirké,
hátat vetni a fogadásnak,
rossz ügynek, dilettáns írásnak,
bűvésztrükk után nyomozásnak,
a hiányzó aláírásnak,
egymás kútjából facsarásnak,
fegyelmezetlen akarásnak,
gátat vetni a rohadásnak,
mert odaállni csillagrácsnak,
toronynak, fogcsikorgatásnak,
örökös Isten ostorának,
kócjankónak, halálfiának,
mindennek, miből lényed árad,
hogy lásd az aszimmetriákat,
hogy értsd meg, nem lesz két kijárat,
két asszony Odysseusának,
fölneszező, öreg kutyádnak,
kérőnek, pajzsnak, bajvivásnak,
szirénnek sem lesz két kijárat,
mert mindegy, bolond vagy, király vagy,
mindegy, jelvényed hova tűzöd,
melledre, tomporodra fűzöd,
verset olvasol, mint az űzött,
hold süt az öreg temetőre,
a kőnek megvillan a bőre,
megismered? Hiába izgat,
enyészet vagy birsalmaillat.
Ott vár a küldöttség az ormon.
Csikarhatod az ismeretlent,
elhagy a vers, akár a hormon,
szeretni kell, mi visszarettent -
és még előtte szólni pár szót,
hol egyszer az a szárnycsapás volt.
Petri György Irónia és melankólia
Az ironikus beállítottság alapvetően egy kérdező viszony a világhoz. Illetve a világról való vélekedéseket illetően. Az ironikus ember folyton kérdéseket tesz föl: Tényleg így van ez? Biztos, hogy így van ez? Nem lehet, hogy a másiknak van igaza? Vagy részben nekem, részben neki? Ebben különbözik az irónia a cinizmustól. A cinikus ember közömbös az értékek iránt, az ironikus az ésszerű kétely terhét viseli. Mivel nem bújhat ki a bőréből, természetesen vannak meggyőződései, de mivel tisztában van az emberi elme és ítélőerő korlátaival, ezeket nem tartja mások számára kötelezőnek; hiszen abban sem lehet biztos, hogy holnapután osztja-e majd a saját tegnapelőtti meggyőződését.
A cinikus ember mások szenvedésén röhög, az ironikus a saját önsajnálatát igyekszik leküzdeni.
Az ironikus ember soha nem válhat sem fasisztává, sem bolsevikké. A cinikusból – érdekei szerint – akármelyik lehet.
Végül, de nem utolsósorban. az iróniából sohasem hiányozhat a szeretet. Tudom, hogy ez igen problematikus – mivel nehezen definiálható – kategória, de kétségtelenül tudjuk, hogy létezik.
Ami a melankóliát illeti: nem ellentéte az iróniának, hanem a komplementere. (Természetesen nem pszichiátriai értelemben használom a szót: nem a mélakórra gondolok.) Lényegében a mulandóság felett érzett szomorúság. Szomorúság amiatt, hogy eszméink elavulnak, szerelmek elmúlnak, barátságok megzápulnak. Hogy csupán egyetlen bizonyosság van: meg fogunk halni. Ezt viszont a melankolikus ember békésen tudomásul veszi. A melankólia voltaképpen halk, rejtett derű.
forrás : Lettre 1997. Tavasz 24. sz.
Andrej Tarkovszkij - 1 mondat
Fuldoklunk az információk bőségétől, miközben a legfontosabb üzenetek, melyek segítenének megváltoztatni életünket, el sem jutnak tudatunkig.
Röhrig Géza A TÉRKÉP
A Rebbe mesélte.
– Egyszer apám elvitt kirándulni. Öt éves ha lehettem. Szólt, hogy készítsem össze a hátizsákomat, de ne legyen túl nehéz, mert hosszú lesz az út. Ügyesen, takarékosan pakoltam. Minek vinni az egész térképet, gondoltam, az is csak nehezék. Ollót ragadtam, és kivágtam a térképből az útvonalat, amerre a túrát terveztük.
Másnap úgy a túra felénél kéri apám a térképet, mire én az imakönyvből elővettem az ujjnyi, kanyargó papírcérnát, tessék, íme, itt van a térkép. De már akkor én is sejtettem, hogy nem lesz ez így jó. A térképnek nem csak a megteendő útvonalat kell mutatnia, hanem az eltévedés összes lehetőségét is, hisz azok viszonypontként szolgálnak a helyes iránytartáshoz.
Ne ijedjünk meg tehát, ha nem értjük a Írást egészen. A Szentírás nem súlyfölösleg, a Szentírás térkép. Nem kell benne mindenhol mennünk. Ám ahhoz, hogy az utat el ne vétsük, mindig az egészet magunkkal kell vinnünk.
Imre Flóra A KEZDET
Mivel valami másra vágyott.
Másra a szó eredeti
Értelmében, hogy valami
Nem-ő legyen, de lényegi
Azonosságukban a lángot
Vető magáraismerés
Kirajzolja azt, ami néz;
Látni akart és megismerni,
S birtokba venni legkivált,
Hogy önmagát, valami mást,
Valamit, ami végre testi,
Tisztán körülhatárolódó,
S megközelíthetetlen áll:
Kinyílt a szem, a kéz, a száj -
Pedig tudott a fájdalomról.
Imre Flóra AZ ELSŐ NAP
Még csak a hiány volt és a sötét.
S ebből a végtelen várakozásból
Egyszerre fölsejlett a testiség,
A meghatározatlan, szinte fájón,
Még formálatlanul a puszta anyag;
Kegyetlen lassan sűrűsödtek össze
A részecskék szikár alakjukat
Tömény mozgással csordultig betöltve.
Lefojtott villám hasított bele -
Egymásnak feszült minden lehetőség.
Micsoda vágyak tolóereje
Lökte ki végül: föld lett és ég.
Forró kőzetek, szemcsés gránittömbök:
Felszínre bukva, lökdösődve rendjét
Kereste minden. Aztán széjjelömlött
A csend: benne sivárság és üresség.
Érzékei még tompák, nem követte
Az észrevétlen változásokat.
A vizek fölött lebegett a lelke.
Csak nagy sokára lobbant föl a nap,
Ahogy az érintést tanulni kezdte.
Imre Flóra A NÖVÉNYEK
Nem volt még terve. Vágya is alig.
De mind jobban beleette a szikra
magát, hogy makacs vonzódásait
valamiképp végre tárgyiasítsa.
Valami folyton változót akart,
öröklétével mégis mérhetően.
Életet. Nyüzsgést. Mindenféle fajt
ragyogni születőben-eltűnőben.
Az első sejtmag hogy domborodott,
ő izgatottan figyelt a jelekre,
s két sziklevél közül hogy kiemelte
fejét a puhácska testű magonc,
már-már mértéktelen gyönyörűséggel
tapogatta a lágy felületet,
mely alatt a fiatal szövetek
zsongása duzzadt boldog feszülésben.
És ahogy lassan egyre gyönyörűbb lett
az a friss forma, egyre élesebb,
fokozatosan úgy érezte meg,
hogy nem lehet részese életüknek,
hogy mindez a kibomló értelem
magát fénylő kontúrral körbezárja:
mozdulatlanul nézte, s védtelen
tágasságait szomjasan kitárva.
az 1992-ben megjelent MERŐLEGES IDŐ c. kötet GENEZIS ciklusának harmadik verse
Imre Flóra A SURLÓ FÉNYBEN
Ritkásan, oldalazva süt a nap.
Az árnyékok egymásra települnek,
Vöröses izzások határukon.
Talán értelmen túli öntudat.
Az a sűrű, tapadós szürkület.
Megül ökölnyi csomókban a bőrön.
Lassan szivárog a hólé a kőről,
Sárgás füvek felütik fejüket.
Elődomborodik a surló fényben
Valami friss, kékpiros lüktetés.
Mert minden, ami van, egyfele néz -
Átsugárzik az evilági lényen.
És sejttől sejtig tiszta, védtelen.
Meghatározzák névtelen fogalmak,
Ő, csakis ő, s ilyenkor van jelen.
De ebbe a zártságba fények marnak,
A látás tónusai lecsupasztják,
Hogy semmi fölös sallang nem marad:
Úgy áll, levetve esetleges sorsát,
Az izmok kényes köpenye alatt
A végleges, szemérmetlen igazság:
A világító ívű csontozat.
az 1992-ben megjelent MERŐLEGES IDŐ c. kötet GENEZIS ciklusának negyedik verse
Imre Flóra ÁDÁM
És valóban az volt, hibátlan.
A csontozat kiegyensúlyozott
Építményén alig-mozgásban
erek, inak, izmok, idegdúcok
Pontos illeszkedéssel szerveződő
Rendje a sima felület alatt:
A tökéletes hús. Az öntudat
Még nem bántja. A végtelen időből
Lecsöppenve, mint súlyos, sűrű méz
Vagy higany gömbje, ahogy megpihen
Egy mélyebb és laposfenekű rész
Széletájt, olyan természetesen,
Hogy el se hinnéd, egy mozdulatodra
Továbbgurul. Az önelégült forma,
A már-már állati magabiztosság
És a végül is ebből eredő
Kecsesség, mintha századok csiszolták
Volna minden izomrost minden egyes
Feszülését minden kis rezzenethez.
Mert hát persze a végtelen idő
Tükrözőfelületű cseppje ő,
Ahogy ígéret, s végképp változatlan,
Semmi disszonancia, semmi kétely,
Nem ismerős szégyennel és kudarccal.
Ez a rugalmas test. Milyen törékeny!
az 1992-ben megjelent MERŐLEGES IDŐ c. kötet GENEZIS ciklusának ötödik verse
A Sixtusi-kápolna gömbpanoráma képe
Imre Flóra ÉVA
Előbb a lélek lényei figyeltek
A szokatlan intenzitású fényre,
Pislogtak még, mint túlfelén a hegynek
Valami mély alagútból kiérve.
Kicsit riadtan tömörültek össze
De egyszersmind növekvő izgalommal;
S hogy elindultak csillapíthatatlan
Belső energiáktól ösztönözve,
Egyszerre csak minden életre kelt
A látás csaknem elviselhetetlen
Gyönyörében, s a védtelen gerincben,
Mint egy forró és hajlékony acélhúr,
Örök időkre megfeszíttetett
Minden testtelen s minden testszerű fény
erek, inak, idegek felszínén túl,
Az öntudat sosem nyugható ívén -
Az a megtorlódó lélegzet és
Szabálytalan, törékeny gyorsulása,
A bordák sötét katedrálisában
Oltáriszentség-lüktetés,
A mozdulatok közti pillanat
Megdobbanó, gyönyörű testisége,
Ahogy a tiszta októberi égre
Fényszarkalábokat rajzol a nap.
az 1992-ben megjelent MERŐLEGES IDŐ c. kötet GENEZIS ciklusának hatodik verse
Imre Flóra AZ EREDENDŐ BŰN
Ez a lefojtott ragyogás!
Fénycserepek halma az ég.
Alatta egy merő parázs -
Fehéren izzó jegenyék.
Kátrányos erek a falakban.
Kis hangokat hallat konok
Rendszerességgel a homok.
A nagy víz szinte mozdulatlan.
De lassanként magába szívja
A gazdátlan árnyékokat.
Egyszerre minden indulat
Megtorlódva és felnagyítva
Tömörödik és fojtogat.
Visszahúzódik, ami élő.
Torz üregek ásítanak.
Egy percnyi csend. Csak férfi és nő
Érinthetetlen fák alatt.
az 1992-ben megjelent MERŐLEGES IDŐ c. kötet GENEZIS ciklusának hetedik verse
Balla Zsófia PONTOSÍTÁS
Petri György emléke
Nem mesterem volt, hanem jó barátom.
Fél évig nála laktam -nem vele.
Ahol anális, képeit utálom -
de kápráztat versei veleje.
Bátor volt, ha büntetés járt ezért.
Majd bátor, ellökni a stallumot.
Pontosan tudta, költőként mit ér.
Bízott a korban - a kor elbukott.
Pap Mari nélkül nincs Petri talán:
végső vershez titok, sorsának ő a kódja.
A klasszikus formákban rúgkapál:
dühös félelmeit csodált szitkokba szórja.
Az ember magának hal meg csupán.
Bennünk füstölög megszázszorozódva.
forrás: HOLMI 2010. július 871.p.
Halas István fotóján Vallai Péter és Petri György
Vallai Péter : Petri flashback
Az N&n galéria 200. rendezvénye a FUGA -ban.
Petri emlékest 2010. 07. 16-án, este 8-kor a FUGA-ban
Cím: V., Petőfi Sándor utca 5.
Petri György NAGY BÁLINTNAK
Mint fenyők ködbe – – –
fáradtságba, undorba
bugyolálódik a jóakarat.
Ha heten: öten.
Öten: akkor hárman.
S ha hárman: akkor inkább ketten.
A többiek
többségükben kibírhatatlanok.
Magunkon kívül:
vagyunk egynéhányan.
S magukon kívül vannak
egynéhányan.
A levegőég herseg
(vadászgép szeli át)
mint rétesalma húsa.
Kik jönnek most az agya-
fúrt politikusok után? Buta
katonák? Újabb agya-
fúrt politikusok?
Laza póráz?
Börtönök? kussok?
Kivándorol egy ország önmagából?
Megjött a villamosod.
Siess. Szerbusz.
Hatvany Lajos A könyvekről
A múltkor megírtam egy tárca-kritikámban, ma sem írhatok mást: Minden könyv, melyet kényszeredett mosollyal veszek át, egy-egy mardosó önvád lesz, ha hetekig fölvágatlanul fekszik s ha aztán kezdem olvasni s leteszem megint, mert nem érdekel. Pedig semmi sem érdekel, minek ámítsam magam. Nekem már csak az esik jól, ha újra forgathatom, amit minden póruson át beszívtam magamba: Csokonait, Adyt, Berzsenyit vagy Aranyt, Horatiust vagy Shakespeare-t, Balzacot, vagy Flaubert-t, Puskint vagy Tolsztojt. Nem is igen reagál az ember bizonyos idő után, csak a legjobbra. Mint a náthás, aki csak a legerősebb illatokat érzi.
(Pesti Napló, 1918. Márc. 8.)
Karátson Gábor Ulrik úr keleti utazása (504.p)
Amit az emberek maradandónak neveznek, én elmúlónak mondom, amit az emberek elmúlónak, én maradandónak. Mulandóság és maradandóság, különbözők, de végső soron ugyanarra megy ki a kettő. Ezért mondja az írás, „Igaz szavak fordítva szólnak. Ugyan ki hisz nekik?" Oka van e mondásnak, Szeng-csao. Mivel nincsen a múltban, tudom, hogy nem megy sehová. Ha a jelen elmenne a múltba, ott is kellene lennie a múltban. Ha a múlt elérné a jelent, itt kellene lennie a jelenben. Mellesleg, szerintem, itt kellene lennie akkor a jövőnek is.
http://magyar-irodalom.elte.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)