Weöres Sándor – 1 mondat
Mást akarok: eleven áramot sugározni, melytől megrázkódik az ösztön, érzelem, ész,
képzelet, szellem, az egész lény; ne csak az ember olvassa a verset, a vers is az embert.
forrás
Weöres Sándor – Részlet a PROFUSA ciklusból Színház
Mihelyt a színház megkezdődik: kialusznak a lámpák, recsegés fut végig a széksorokon, és mindenki előveszi azt az arcát, amit előbb a csontjai közt viselt.
Énjük, szemükön s fülükön át, a színpadra gurul, ott puhán, simogatva táncolnak rajta. Így táncolják el a szerelmet, ábrándot, szenvedést, halált, másvilágot, és zenélnek az egybegyűlt hangszeren.
A nézők mezítelenek: kabát, kalap, ernyő a ruhatárban.
Éppígy a képesújság-olvasók, a meccsnézők, vendéglőben egyedül zabálók: fizetnek érte, hogy az ál-világba átvetítve végre azonosak lehessenek vágybéli önmagukkal. De ingyen sajnálják egymástól igazi arcukat.
forrás
Szergej Snurov A LÉGY DALA
A fecskendőtűben az egész lét elfér,
E játszmában nincsen kezdet, nincsen vég.
Az ablakrepedésbe hullott tegnap egy légy,
Felfordult és átigazolt a holtak közé.
Hány napom, hány éjjelem van hátra?
Tudom rég, nincs helyem a világban.
Ma én, holnap te, aztán mind, aki van.
Ki éli itt túl a másikat?
Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat?
Tejéjek ébennapjain
Folyik a sakk-matt, senki le nem győzi.
Viszi a vénbanyát, téged sem hagy itt,
Lecsap ránk, de ez csak a légynek szép halál.
A döglégy feléled az ablakmélyedésben.
Kibújik, elszáll, de nem sietősen.
Ma én, holnap te, azután mindenki.
Ki éli itt túl a másikat?
Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat?
Tégla, bicska, pajszer, pisztoly, tűzágyú,
Ma én, holnap te, azután mindenki…
Karambol, rák, agyvérzés, jeges út,
Ma én, holnap te, azután mindenki…
Tompa napjaimból kiráncigál-e halálom,
Ma én, holnap te, azután mindenki…
Vonaton, autón, gyalog, gépmadáron,
Ki éli itt túl a másikat?
Ki éli, ki éli, ki éli itt túl a másikat?
Ki éli túl, ki éli itt túl a másikat?
Ki éli itt túl, ki éli itt túl a másikat?
Rőhrig Eszter fordítása
forrás: Műút folyóirat, 2013037., 13.p.
Domokos Mátyás
Imbolygás W S körül
VAKVÉLETLEN?
Az esemény jön és elsuhan
s az emléknek száz ideje van
Weöres Sándor: Rongyszőnyeg, 84.
A Természetmagyarázat és Psziché című, 1952-ben Zürichben megjelent könyv előszavában Carl Gustav Jung, Thomas Mann szerint „Freud okos, de kissé hűtlen tanítványa” a következőket írta a szinkronicitás általa megfigyelt és elemzett jelenségéről: „Mint pszichiáter és pszichoterapeuta gyakran kerültem érintkezésbe a kérdéses jelenségekkel, és megbizonyosodtam róla, milyen sokat jelentenek az ember belső tapasztalata számára. Bizony, többnyire olyan dolgokról van szó, amelyekről a meggondolatlan gúnyolódástól való félelmünkben nem szoktunk beszélni. És újra meg újra elcsudálkoztam azon, hány embernek voltak ilyenféle tapasztalatai, és milyen gondosan eltitkolták a megmagyarázhatatlant.”
De érdemes tovább is idézni Jungot, hogy még világosabban lássuk a ráció fényével megvilágíthatatlant: „újra meg újra olyan összefüggésekre bukkantam, amelyeket már nem tudtam a véletlen-csoportképződéssel vagy -halmozódással megmagyarázni. Tudniillik olyan »koincidenciákról« volt szó, amelyek úgy kapcsolódtak értelemszerűen egymáshoz, hogy véletlen találkozásuk akkora valószínűtlenséget mutatott, amelyet megmérhetetlen nagysággal kellett volna kifejezni.”
Őrzök magamban én is hasonló jellegű, megmagyarázhatatlannak tetsző s éppen ezért a fölényes viccelődés céltáblájául kínálkozó belső tapasztalatokat, s azt is tudom róluk: létük érvényességét nem tudja kikezdeni, hogy keletkezésükre, létrejöttükre nem képes magyarázattal szolgálni a tünemények mögött kiváltó okokat kereső emberi értelem. Az egyik ilyen fantasztikus belső tapasztalatom Weöres Sándorral kapcsolatos: egy rejtelmes egybeesés egy közönséges hétköznapi pillanatban. De hát ahogyan ő írta, még 1935-ben, egyik versében? „Van néha olyan pillanat, / mely kilóg az időből.” Nos, az a pillanat a nyolcvanas évek elejéről, aminek a történetét el akarom beszélni, felejthetetlen elevenséggel szó szerint úgy él bennem, mint ahogyan az idézett vers folytatásában olvasható: „Mint fürdőző combját ha hal / súrolta s tovalibbent / így néha megérezheted / önnön-magadban Istent: // fél-emlék a jelenben is / és később, mint az álom. / S az öröklétet ízleled / még innen a halálon.” (Örök pillanat)
Weöres Sándorral kapcsolatos misztikus élményemet nem rejtettem véka alá, hanem egy novemberi estén, majdnem egy esztendővel a költő halála után, az ő hiperérzékeny lényére emlékezve elmondtam Hubay Miklósnak, aki fel is jegyezte Végtelen napjaim című naplójába a most következő, csudálatos és megmagyarázhatatlan történetet.
A nyolcvanas évek elején a Lukács-kórház C épületébe kellett járnom fizikoterápiás kezelésre, s az egyik kezelés után, a Frankel Leó utcán igyekezve a Margit híd budai hídfőjénél lévő villamosmegálló felé, a kórház régimódi sárga főépülete előtt hirtelen eszembe jutott, hogy hiszen ebben az épületben fekszik betegen Weöres Sándor! Milyen jó lenne őt váratlanul meglátogatni, bekukkantani hozzá egy pillanatra, s megkérdezni: hogy van, nincs-e valamire szüksége? De a hirtelen elemien természetes gondolatot gyorsan elvetette bennem a józan ész cenzúrája: nem tudom, hol, melyik szobában fekszik, s meg nem kérdezhetem a portán, mert késő délelőtt van, s talán még véget sem ért a nagyvizit – nem fognak fölengedni hozzá. Hazamentem. Másnap este fölhívott telefonon Károlyi Amy, szemrehányó hangon: hallotta, hogy bekukkantottam Sándorhoz, de Sándornak rosszulesett, hogy egy pillanatra sem időztem el a betegágyánál. „Maga csak úgy átsuhant a szobán!” Megdermedtem, s dadogva elkezdtem mentegetőzni, hogy én nem is jártam benn a kórházban, csak arrafelé, s most, hogy ez szóba kerül, csak most jut eszembe, hogy szerettem volna felmenni hozzá, de nem mertem, mert biztosan fönnakadtam volna a portán. S ekkor jutott eszembe az igazi kérdés, ami indokolja, hogy ezzel az emlékkel előhozakodjak: de hát honnan vette ezt Sándor? honnan tudta, hogy ezen a szürke őszi délelőttön csakugyan „áll odaki” valaki, s hogy ez az illető, a Tapéta és árnyék parafrázisával szólva, nem „festve van” a lázas képzelet által, hanem „igazi”, akihez neki valóságos köze lehet? – Sándor mindent tud. Nincsen ebben semmi csudálatos, mert ő ilyen.
Mi volt ez? Mi történt? Okságilag össze nem függő egyidejűség, amit Schopenhauer Parerga és Paralipomenája szerint „véletlennek” neveznek? Vagy másképpen szólva: „idő és tér pszichikusan meghatározott relativitása” (Jung: A pszichológia szelleme), amelyben a véletlen egybeesés „két különböző pszichikus állapot egyidejűségén alapul”, amikor is „az egyik a normális, valószínű (azaz kauzálisan kellőképp magyarázható), a másik az elsőből kauzálisan le nem vezethető állapot, nevezetesen a kritikus élmény”. Annak, hogy az ilyen élményekkel kapcsolatban (s az enyémben sem) nem a széplelkű képzelgés fest lila ködképeket, a jelenség realitását illetően a 20. század közepe óta kísérletes bizonyítékai is vannak J. B. Rhine amerikai kutató ESP-kísérletei révén. (Extra Sensory Perception. Boston, 1934, illetőleg An introduction to the Work of Extrasensory Perception. Transact of the New York Acad. of Science. 1950.)
Magatartásunkat a megmagyarázhatatlannal szemben, Weöres-emlékem kapcsán Hubay Miklós így summázta naplójában: „tíz körömmel védjük mindennapi életünket a csodákkal szemben.” Miért? Jung szerint „az ember megszokta, hogy feltételezze a véletlenről, miszerint az természetszerűleg megközelíthető oksági magyarázattal, s csupán azért »véletlen« vagy »koincidencia«, mert az oksági kapcsolat nincs, vagy egyelőre még nincs felfedve. Mivel az ember megrögzötten hisz az oksági törvény abszolút érvényességében, a véletlennek ilyenforma magyarázatát kielégítőnek tartja. Ha viszont az okság elve csak relatív érvényű, akkor ebből az a következtetés adódik, hogy ha a véletlenek nagyobbik részét meg is lehet kauzálisan magyarázni, mégiscsak kell lennie bizonyos maradéknak, amely akauzális.” A mágikus létmagyarázat elcsökevényesedésével fordított arányban elhatalmasodó racionális-kauzális jelenségértelmező ösztön (vagy neurózis) elszigeteli a civilizált ember tudatát mindentől, amit a köznapi nyelv „csodának” mond, s belátó rugalmassága legfeljebb odáig terjed, hogy bizonyos szkepszissel kijelentse, amit (ha emlékezetem nem csal) Valéry szellemesen így mondott: „az események anyja a szükség, az apja ismeretlen”.
Holott a képzelet költészetének jogosultságát a líránál határozottabban érvényesítő kvantummechanikai diszciplína mind erőteljesebben arra figyelmeztet mostanság, hogy nem minden jelenség fér bele az arisztotelészi logika vasketrecébe. Jung is erre hivatkozik, amikor azt írja, hogy „a szinkronicitás semmivel sem rejtélyesebb vagy titokzatosabb, mint a fizika diszkontinuitásai. Csak a kauzalitás mindenhatóságáról vallott megcsontosodott meggyőződés gördít elfogadása elé nehézségeket, és elképzelhetetlennek tartja, hogy ok nélküli események előfordulhassanak vagy létezhessenek. Ha azonban ilyenek léteznek, akkor teremtő aktusokként [Jung kiemelése – DM] kell felfognunk őket a creatio continua értelmében [vagyis nemcsak szukcesszív teremtő aktusok sorára, hanem az egyetlen teremtő aktus örökkévaló jelenlétére is gondolnunk kell; jegyzi meg lábjegyzetben Jung – DM.]; másrészt pedig minden kortól jelenvaló, tehát sporadikusan ismétlődő elrendezettség értelmében, mely semmiféle megállapítható antecedentiára nem vezethető vissza.”
Jung nem misztikus elme, ezért okfejtése végén arra figyelmeztet, hogy „természetesen óvakodnunk kell attól, hogy minden olyan történést, amelynek oka ismeretlen, mint ok nélkülit értelmezzük. E felfogás csak akkor indokolt, ha el sem lehet gondolni valamiféle okot.” Jung szerint az akauzális természetű események és jelenségek indokolják, hogy „tér, idő és kauzalitás mellé még egy új kategóriát bevezessünk”. Vagy visszataláljunk ahhoz, ami a „teljes fényű ősi létből” való kibutulásunk előtt egyszer már megvolt bennünk. A Weöres Sándor-i költészet Létérzékelésének és Létértelmezésének legsúlyosabb üzenete ez, aminek teljesen hiábavalóan ugyan, mert ez nem elhatározás kérdése, versben és prózában számtalanszor hangot adott. Abban a kevésbé ismert sorában is, amelynek vallomása így hangzik: „Barátaim az állatok, / s az emberfeletti áramok.”
Ezek „az emberfeletti áramok” az első, „bölcsőfia-álomtól” az „irgalom legyen veled” végső pillanatáig állandóan körülfolyták lényét, s ennek érzékeltetésére, úgy érzem, el kell még mondanom valamit, aminek tanúja voltam a költő halála előtti hetekben, amikor már az Országos Elme- és Ideggyógyintézet egyik pavilonjában feküdt, eszméletlenül és magatehetetlenül. Délelőtt volt ekkor is, Károlyi Amyt, a költő-feleséget vittem be hozzá autóval, s a félhomályos betegszoba látványához csak fokozatosan alkalmazkodott a szemem. Ezért időbe telt, míg észrevettem, hogy az ajtótól jobbra, a szoba sarkához illesztett vajszínű betegágy körül a két fal jó embermagasságig ki van tapétázva színes ceruzával készített rajzokkal. Ezek a rajzok valósággal körülölelték az ágyat és a benne fekvő eszméletlen költőt. – Mik ezek a rajzok? – kérdeztem. Kiderült, hogy az ápolónők rendre elmesélték odahaza a gyerekeiknek, hogy a Bóbita verseinek a híres-nevezetes költője, Weöres Sándor bácsi a betegük. Ez a hír szétterjedt abban az iskolában is, ahová a gyerekek jártak, s anélkül, hogy erre bárki is biztatta volna őket, maguktól elkezdték küldözgetni a kórházba a rajzaikat, a rájuk vésett üzenetekkel együtt; „jobbulást kívánva Vörös Sanyi bácsinak, kezicsókolom”, s osztály-megjelöléssel együtt aláírásaikkal hitelesítették a küldeményt.
Azt gondolom, az „emberfölötti áramok” hátán érkeztek ezek a rajzok, gyerekszívek színes névjegyei, amelyekből legalább kéttucatnyit számoltam össze.
Vajon mi lett velük? Hova tűntek a „szétágazó időben”?
Ekkor láttam, így láttam őt utoljára – Weöres Sándort. „Élve”, mondanám reflexszerűen, de hát ki tudja és ki mondhatja meg, hogy hol volt ő már akkor, némán, melyik lételemben? Enigma című visszaemlékezésében (Élet és Irodalom, 1989. április 14.) Károlyi Amy feljegyzett még egy halálontúli koincidenciát: „Barátai, az elköltözött fekete cicák mai nemzetsége összegyűlt a proszektúra körül. Gyászbrigád. Csupa részvét és félénkség. Léptemre szétrebbentek, mint a fekete rigók.”
Károlyi Amy ENIGMA
Euthanáziáról beszél egy pszichológus. Euthanázia? Orvosi kérdés, biológiai kérdés, erkölcsi kérdés. Kérdés. A sejtek legyőzhetetlen ragaszkodása az élethez valami humánumon túli, animális. Leukémiától halálra ítélt cicánk ugyanúgy ragaszkodott ismételhetetlen cicalétéhez, utolsó erejével belekapaszkodva a (hite szerint) sorsa és a szabadság közt álló drótkerítésbe, hogy alig tudtam lefejteni a betegségnélküli-szabadságba vágyót a dróthálóról. Ezt a menekülésvágyat embereknél is megfigyeltem, nyugtalan mehetnéket, mintha a távozással a betegséget valahol maguk mögött hagyhatnák.
Az életjel az árnyszerű tudat mélyén is jelen van. A látszólag eszméletlennek tenyere az utolsókig felel a jól ismert, a biztonságot jelentő tenyérnek. Mondjam, a haldokló tenyere „boldogan” felel az egyedüli tenyérnek, melyhez köze volt, szelíd alvóként ismeri a halántékát érintő ajkat. Van-e jogunk megfosztani ettől az öntudatlan jóérzéstől? Van-e jogunk elvenni tőle az utolsó napsugármeleget, fészekpuhaságot. Más a helyzet a csillapíthatatlan fájdalmaknál, de a kómában lévőnek állítólag nem fáj semmi. Amiről mégsem vagyok egészen meggyőződve. Olykor megjelenik a szemek alatti vonulatban a kín feszült vonása, valami kitartott hegedűhang. Valami riadt félelem, mint a veréstől félő gyermek arcán. Holott kómában állítólag nem érzünk se jót, se rosszat. A szempillarebbenés, a kinyíló szem, az akadálynak feszülő kar mozdulata csupán reflex, s a hajnalban belépő nővért nyitott szemmel fogadó halnikészülő, csak néz, de nem lát. Avagy a belépőben arra várt, akire mindig számíthatott segítségre. Ki tapasztalhatta magán a kóma ingadozásait, s ki állíthatja, hogy rémalakok nem riogatták a nyitott szemeket.
Mert a halott arckifejezése nem volt megnyugtató. A kómás álom derült sugárzását felváltotta egy riadt arc, mely mintha bírósági kihallgatókkal vitatkozott volna. És pedig fölényesen és ironikusan. Pici gúnyos mosollyal az összeszorított szájon. Lenézte a rá bámulókat. Az újholdszerűen ferde szemrés Bartók mandarinjának keletiarc-struktúrája. A mindig keletre vágyódó, akár kambodzsai templom szobrától is kölcsönözhette végső maszkját. És még valami. Az arcra jellemző lágy gyermeki nyíltság eltűnt, az arc halálában felnőtté vált. Szkeptikus voltaire-i arccá.
Annyiszor megéltem vele a Facies Hippocratica végső méltóságát, mely újra-újra fellazult a felismerés mosolyában. De ez az arc egy ismeretlen rokoné, valami római szarkofágból. Vagy ha jobban megnézed: egy mészfehér mimus pantomimpózának pillanatfelvétele.
Az ágyban fekvő, vagy koporsóba pólyált halott még inkább az élőkhöz tartozik. Nagy párna puha háttere az ébredéshez tartozik. A proszektúra tárgyilagos fekvőhelyein dermedt hullává változik a holt. Itt értettem meg a porhüvely pontos értelmét. Mindent mondó szó. A vedlő gyík bőre, amit elhagyott a gyík, de ami még őrzi gazdája jellegzetes mozdulatát. Itt találkoztam a hiány helyével, az eltávozott lakásával. Karakterisztikus volt és idegen, mint egy Giacometti szobor. A porhüvely egyszerre volt pozitív és negatív. Negatív, mert hiányt tartalmazott, pozitív, mert bizonyította, hogy a porhüvelyben laktak. A porhüvelyben az élet lakott.
„Barátaim, az állatok / s az emberfölötti áramok” – írta hosszú évekkel ezelőtt W. S. És ez így igaz. Barátai, az elköltözött fekete cicák mai nemzetsége összegyűlt a proszektúra körül. Gyászbrigád. Csupa részvét és félénkség. Léptemre szétrebbentek, mint a fekete rigók.
forrás: Élet és Irodalom, 1989. április 14.
Weöres Sándor
MÉG ANNYI MINDENT
Még annyi mindent elsorolni kéne,
mit átéltem, tanultam, megfigyeltem,
s a sokszoros találkozásokat
s az egyetlen-egyszer történteket.
Minden virágszál említésre vár,
minden marék por megjegyzésre méltó,
s az elmondásba egyszerre csak egy fér
és még az egynek is csak törmeléke.
Az ember emlékekben milliárdos,
emlékek elmondásában szegény,
a könyvből majdnem minden kimarad
s helyébe lép a foszlány és az álom.
Weöres Sándor
BALJÓS TAVASZ
Baljós tavasz. Virágtalan
fa-vázakon száraz hideg.
Bozótokban bozontosan
ólálkodó kisértetek.
Mindent bevon a dermedés
zománca. Kel félénk zene
a máz alól, a csüggedés,
vigasztalanság üteme.
1985
Bálint Endre (Talán az én erőm . . .)
Talán az én erőm: a megváltozhatatlan gyermeki szorongás: hogy van valami, amit nem érthetek meg a „felnőttek”
Az egyetlen valóban természetes alázat: a lázadás. Lázadás minden ellen, ami életünkre tör, mint a felparcellázott Idő...
Magunkkal hoztuk a testetlenség emlékeit, s nem tehetünk egyebet, mint Formát adni ez emlékeknek.A legparadoxabb igyekezet: a testetlenség emlékeit testivé tenni, azaz Formát adni annak, amire csak emlékezünk, de nem ismerjük egészét.
Ha az egészét ismernénk, az lenne a tökéletes szellemi állapot, ami viszont nem is kívánhatja önmagát kifejezni.Csak a tökéletlenség keres Formát önmaga kifejezésére, hogy valamiképp képes legyen elviselni hiányérzeteit, zavarát a tökéletlensége miatt. Így kapkodunk „fűhöz-fához”, hogy ne kínozzon zavarunk, magányosságunk miatt: ez elviselhetetlen tökéletlenség miatt.
Az Én-tudat egy olyan magányérzés Jelen-léte, amit nem magyarázhat más, mint az, hogy ki vagyunk tépve abból a folytonosságból, amit az elfelejtett és elképzelt kapcsolhat össze: a mögöttünk és előttünk lévő lét; az előbbiről túl ködösek az emlékeink, az utóbbira nem merünk gondolni, csak rettegéssel.
(é. n.)
forrás: Bálint Endre Sorsomról van szó Magvető Kiadó, Bp. 1987. (pp. 131-132)
világából. Egy öntudatlan állapot, ami mindig feltételezheti, hacsak nem áltatom magamat, hogy felébredhetek, ha akarok, amikor elég melegnek érzem a nap fényét. Így játszom az Idővel... Talán tegnap éreztem először, hogy mindenki (így hát én is) akkor születhetik újra, amikor valóban akar. Egy falevél öntudata ez, amelyik tavasszal szétfeszíti a rügyet.Az egyetlen valóban természetes alázat: a lázadás. Lázadás minden ellen, ami életünkre tör, mint a felparcellázott Idő...
Magunkkal hoztuk a testetlenség emlékeit, s nem tehetünk egyebet, mint Formát adni ez emlékeknek.A legparadoxabb igyekezet: a testetlenség emlékeit testivé tenni, azaz Formát adni annak, amire csak emlékezünk, de nem ismerjük egészét.
Ha az egészét ismernénk, az lenne a tökéletes szellemi állapot, ami viszont nem is kívánhatja önmagát kifejezni.Csak a tökéletlenség keres Formát önmaga kifejezésére, hogy valamiképp képes legyen elviselni hiányérzeteit, zavarát a tökéletlensége miatt. Így kapkodunk „fűhöz-fához”, hogy ne kínozzon zavarunk, magányosságunk miatt: ez elviselhetetlen tökéletlenség miatt.
Az Én-tudat egy olyan magányérzés Jelen-léte, amit nem magyarázhat más, mint az, hogy ki vagyunk tépve abból a folytonosságból, amit az elfelejtett és elképzelt kapcsolhat össze: a mögöttünk és előttünk lévő lét; az előbbiről túl ködösek az emlékeink, az utóbbira nem merünk gondolni, csak rettegéssel.
(é. n.)
forrás: Bálint Endre Sorsomról van szó Magvető Kiadó, Bp. 1987. (pp. 131-132)
Csoóri Sándor BADAR VALLOMÁS A HAZÁRÓL
Csonka szonett
Nektek csak szó volt, iramló beszéd,
Isten könnye egy szakadékban,
körülállható test, mely folyton vérzik,
mindegy, hogy tövissel koronázó nagypéntek van,
vagy rózsát lávázó pünkösd. Nekem
az életem volt. Csak úgy, egyszerűen, ahogy
a kezem emelem most is; ahogy a szívem
esik hanyatt a sárban. Igen, a butaságok, a sikolyok
kiégett Hortobágya volt. Egy rosszul összegyúrt
agyagasszony, kinek dombos szemhéján mindig
súlyos várakozás feszült. Talán miatta s benne
veszítettem el magam annyiszor, benne a költők
vándorarcait, melyek már régesrég szoborarcok
s csak néznek engem is, mint ráncos messzeséget.
Czigány György FIAM, PETŐFI SÁNDOR
Arcod kigyúlt, zászlóként lobogó testtel
állsz a Pilvax előtt, futsz a Corvin-közben,
ott vagy az Országház terén s minden csatatéren —
rossz bőrben vagy fiacskám, baljós láz van
egykor oly szelíd, szerelmes szemeidben.
És reszket ifjú kezed, mint bölcs öregeké,
amint bort tölt az áhítat hideg pohárba.
Kipattanó izmok dühe van arcod csontjain:
kegyetlen volnál? — lázak bilincseiben szabad!
Holott odaadóan nyújtózik pillantásodban
a róna, s a homályból kék gyümölcsfák
néznek terád, kit ürömével a tapasztalás
annyiszor kínált sötét poharából... Kisfiam,
azt hallom, vért köptél, mégis kardot kívánsz,
katona lennél s a gyávaságtól megrezzent szívvel
suttogod, mondod és kiáltod gyöngéden
a gyermekein szép forradalmat, hogy mezítlen
koporsón: vérző hátadon dübörögjön majd a föld,
míg vigyorogva esküdöznek, kiknek csak sírni szabadna.
Itt az idő! — csak a te szegény, enyésző szívedben
élhet Magyarország. Féltünk fiam és félünk:
nem áldott földbe, ócska legendába vetnek téged,
nehéz évszázadok eleven sírjába temetnek —
költő és vértanú, te elszánt boldogság-cselekvő!
Ki avat boldoggá téged — hűség mártírja —
kinek minden szívütése imádság volt?!
forrás (pp. 195-196.)
Utassy József ZÚG MÁRCIUS
Én szemfedőlapod lerántom:
kelj föl és járj, Petőfi Sándor!
Zúg Március, záporos fény ver,
suhog a zászlós tűz a vérben,
Hüvelyét veszti, brong a kardlap:
úgy kelj föl, mint forradalmad!
Szedd össze csontjaid, barátom:
lopnak a bőség kosarából,
a jognak asztalánál lopnak,
népek nevében! S te halott vagy?!
Holnap a szellem napvilágát
roppantják ránk a hétszer gyávák.
Talpra, Petőfi! Sírodat rázom:
szólj még egyszer a Szabadságról!
Danilo Kiš Tanácsok a fiatal íróknak
Légy bizalmatlan a hatalmon lévő ideológiák és a hercegek iránt!
Tartsd magad távol a hercegektől!
Vigyázz, hogy a beszédedet ne fertőzze meg az ideológia nyelve!
Hidd, hogy hatalmasabb vagy a tábornokoknál, de ne mérd magad egyikhez se!
Ne hidd, hogy gyengébb lennél a tábornokoknál, de ne mérd magad egyikhez se !
Ne higgy az utópiákban, hacsak nem a sajátjaid azok!
Légy büszke mind a hercegekkel, mind pedig a tömeggel szemben!
Maradjon tiszta lelkiismereted azon privilégiumok folytán, amelyek írói mesterségedből erednek!
A választásodból eredő fátumot ne keverd össze az osztályelnyomással!
Ne légy a rohanó történelem megszállottja, és ne higgy a "történelem vonata" metaforában!
Ne ugorj hát föl a "történelem vonatára", mert ez csak egy ostoba metafora!
Álljon szemed előtt a mondás: "Aki célba talál, az minden mást elvét"!
Ne írj riportokat arról az országról, ahol turistaként tartózkodtál: egyáltalán ne írj riportokat, mert te nem vagy újságíró!
Ne higgy a számoknak, a statisztikai adatoknak, a hivatalos közleményeknek: a valóság puszta szemmel nem látható!
Ne látogass gyárakat, termelőszövetkezeteket, munkahelyeket: a haladás puszta szemmel nem látható!
Ne foglalkozz közgazdasággal, szociológiával, pszichoanalízissel!
Ne légy a keleti filozófiák, a zen-buddhizmus stb. követője: okosabb dolgod van ennél!
Légy tudatában, hogy a fantázia a hazugság édestestvére, ezért veszélyes!
Ne társulj senkivel: az író magányban él!
Ne higgy azoknak, akik azt állítják, hogy ez a lehető világok legrosszabbika!
Ne higgy a látnokoknak, mert te vagy a látnok!
Ne légy látnok, mert a kétely a te fegyvered!
Nyugtasd meg a lelkiismereted, ha a hercegek nem érdekelnének, mert te vagy a herceg!
Nyugtasd meg a lelkiismereted, ha a bányászok nem érdekelnének, mert te vagy a bányász!
Tudd, hogy amit nem mondtál el az újságokban, nem vész örökre el: az a tőzeg!
Ne írj napi megrendelésre!
Ne esküdj a pillanatra, mert meg fogod bánni!
Ne esküdj az örökkévalóságra, mert meg fogod bánni!
Légy elégedetlen a sorsoddal, mert csak a hülyék elégedettek!
Ne légy elégedetlen a sorsoddal, mert te kiválasztott vagy!
Ne kérj erkölcsi felmentést azok számára, akik elárulták az erkölcsöt!
Tartózkodj a "rémisztő következetesség"-től!
Tartózkodj a hamis analógiáktól!
Higgy azoknak, akik drágán fizetnek következetlenségükért!
Ne higgy azoknak, akik drágán fizetnek következetlenségükért!
Ne képviseld az értékek relativizmusát, az értékeknek hierarchiájuk van!
Fogadd közömbösen a díjakat, amelyeket a hercegek osztogatnak, de ne tégy értük semmit!
Hidd, hogy a nyelv, amelyen írsz, a lehető legjobbik, hisz másod nincs!
Hidd, hogy az a nyelv, amelyen írsz, a lehető legrosszabbik, habár nem cserélnéd fel semmilyen másikra!
"Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek az én számból." (Jelenések könyve 3, 16)
Ne légy szervilis, a hercegek ajtónállójukká tesznek!
Ne lény öntelt, mert a hercegek ajtónállóira fogsz hasonlítani!
Ne hagyd magad meggyőzni arról, hogy írásaid társadalmilag haszontalanok lennének!
Ne gondold, hogy írói tevékenységed "társadalmilag hasznos" munka lenne!
Ne gondold, hogy a társadalom hasznos tagja vagy!
Ne hagyd magad meggyőzni arról, hogy te a társadalom parazitája lennél!
Hidd, hogy szonetted többet ér a politikusok és a hercegek beszédeinél!
Tudd meg, hogy a te szonetted nem ér semmit a politikusok és a hercegek retorikájával szemben!
Legyen mindenről saját véleményed!
Ne mondd el mindenről a saját véleményed!
Számodra a szavak nem sokat érnek!
A te szavaid a legértékesebbek!
Ne lépj fel a nemzeted nevében, mert ki vagy te, hogy magadon kívül bárkit is képviselhetnél!
Ne légy oppozícióban, hisz te nem állsz szemben senkivel, te alant vagy!
Ne állj a hatalom és a hercegek mellé, hiszen te ezek fölött állsz!
Harcolj a társadalmi igazságtalanságok ellen, de ne csinálj belőle programot!
Nehogy a társadalmi igazságtalanságok elleni harc letérítsen saját utadról!
Ismerd meg mások gondolatait, aztán pedig vesd el őket!
Ne teremts politikai programokat, ne teremts semmilyen programot: te a világ magmájából és káoszából teremtesz!
Óvakodj azoktól, akik végső megoldásokkal kecsegtetnek!
Ne légy kisebbségi író!
Amint valamely közösség ki akarna sajátítani, vizsgáld felül önmagad!
Ne írj az "átlagolvasó"-nak, minden olvasó átlagos!
Ne írj az elitnek, az elit nem létezik; te vagy az elit!
Ne gondolj a halálra, és ne feledd, hogy halandó vagy!
Ne higgy az író halhatatlanságában, ez csak afféle tanáros butaság!
Ne légy tragikusan komoly, mert ez komikus!
Ne légy komédiássá csak azért, mert a bojárok megszokták, hogy szórakoztassák őket!
Ne légy udvari bolond!
Ne gondold, hogy az író az "emberiség lelkiismerete": láttál te már elég mocskos alakot!
Ne hagyd meggyőzni magad arról, hogy senki és semmi vagy: láttad már, hogy a bojárok félnek a költőktől!
Ne menj egyetlen eszméért sem a halálba, és ne beszélj rá erre senkit!
Ne légy gyáva, és vesd meg a gyávákat!
Ne feledd, hogy a hősiesség nagy árat követel!
Ne írj ünnepségekre és jubileumokra!
Ne írj magasztalásokat, mert később megbánod!
Ne írj nekrológot nagy emberekről, mert később megbánod!
Ha nem mondhatod ki az igazságot, hallgass!
Őrizkedj a féligazságoktól!
Ha általános az ünnep, nincs értelme , hogy te is kivedd belőle a részed!
Ne tégy szívességeket a hercegeknek és a bojároknak!
Ne kérj szívességeket a hercegektől és a bojároktól!
Ne légy illedelmességből toleráns!
Ne harcolj körömszakadtáig az igazságért; "okos enged..."
Ne hagyd magad meggyőzni, hogy mindenkinek igaza van, s hogy az ízlésről nem érdemes vitatkozni!
"Ha mindkét beszélgető partner téved, az még nem jelenti azt, hogy mindkettőnek igaza van". (Popper)
"Megengedni azt, hogy a másiknak legyen igaza, nem véd meg bennünket egy másik veszélytől: hogy elhiggyük, hogy mindenkinek igaza van." (Ugyanő)
Ne vitatkozz a tudatlanokkal arról, amiről tőled hallanak először!
Ne legyen semmilyen küldetésed!
Óvakodj azoktól, akiknek valamilyen küldetésük van!
Ne higgy a "tudományos gondolkodás"-ban!
Ne higgy az intuícióban!
Őrizkedj a cinizmustól, így a sajátodtól is!
Kerüld az ideológiai közhelyeket és idézeteket!
Legyen bátorságod Aragonnak a GPU tiszteletére írt versét becstelenségnek nevezni!
Ne keress enyhítő körülményeket!
Ne hagyd magad meggyőzni arról, hogy Camus és Sartre vitájában mindkettőjüknek igaza volt!
Ne higgy az automatikus írásban és a "tudatos homályosság"-ban – te a világosságra törekszel!
Dobd félre a rád kényszerített irodalmi iskolákat!
A "szocialista realizmus" említésekor minden további beszélgetést rekessz be!
Az "elkötelezett irodalom" témája kapcsán hallgass, mint a csuka: az ügyet hagyd a professzorokra!
Azt, aki a koncentrációs táborokat a Santé-val hasonlítja össze, küldd ki levegőzni!
Aki azt állítja, hogy Kolima más volt, mint Auschwitz, küldd a fenébe!
Aki azt állítja, hogy Auschwitzban csak a tetveket irtották, és nem az embereket – lásd mint fentebb!
(1984)
Piszár Ágnes fordítása
forrás: pp. 127-132
Orbán Ottó A CLVII. SZONETT
A költészet határvidékén, ha nagy nehezen elvergődünk odáig,
egy rozoga bódéban, ahol a keserű hírek csöppjeit mérik
katonák, kémek, kurvák s más tisztes vendégek poharába,
nehéz fejünkkel nehezen fogjuk föl, hogy hiába volt az egész,
kaland és vakmerés, halálugrás háló nélkül, naponta,
más szóval az életünk – gyémántjainkra nincs vevő.
Mit tudni, mi jön, sunyít a világ, ez egy átmeneti kor…
Kérdezheted, melyik nem az? A Sulláé? A Caliguláé? A Hitleré?
Ezen a földön csak Kalibán állása biztos,
könyvégetőkre végső megoldásként minden rendszernek szüksége van –
kit tolna előre, ha, mondjuk, a főkönyvtől kíván szabadulni a Szent Család,
mely eddig a kötvénypiacon kamatoztatta varázstudományát?
(Ariel sem esélytelen, ha föltalál egy szellemes szellőztető berendezést…)
Prospero tüntet, ketté töri pálcáját. Egy munkanélküli – ki figyel oda?
Orbán Ottó Párbeszéd sötétben
– Bocsánat.
– Bocsánat. Rohadt sötét van.
– Az. Nem látni semmit. Maga MDF-es?
– Hogy micsoda? Én? Miből gondolja?
– Hát ahogy a lábamra lépett. Az a nyugodt erő.
– Mondtam már, hogy bocsánat. Különben nem vagyok MDF-es. Még csak az kéne.
– Akkor SZDSZ-es.
– Na persze. Meg hozzá egy púp a hátamra, mint Rigolettónak.
– Szűzatyamária, csak nem MSZP-s vagy kisgazda?
– Egyik sem. És most ha megkérhetném, kopjon le rólam a búbánatos francba.
– Ne gorombáskodjék. Emberek vagyunk. Emberek a sötétben. Szóval kinek a pártján áll maga?
– Na jó, figyeljen. Én HVG-s, TLSZ-es és MNGY-s vagyok.
– Ezek meg micsodák?
– Sorrendben a Heti Világgazdaság, a Times Literary Supplement és a Magyar Népköltési Gyűjtemény.
– Maga viccel.
– Még szép. Ez a mesterségem. A fekete humorban egy halvány reménysugár.
– Miért, mi maga?
– Író.
– Jé, olyanok még vannak?
– Vannak, ahogy látja, illetve dehogy látja. Ebben a rohadt sötétben.
– Ez az egy igaz. Rohadt sötét van. Viszlát, és máskor vigyázzon.
– Viszlát.
forrás: CÉDULA A ROMOKON Esszék. Bp. 1994. Magvető kiadó
Orbán Ottó UTÓIRAT A SZENVEDÉSHEZ
Én nem hiszem, hogy az ember szabadsága az ember,
s a szabadság szabad vágy, győzelem, alázkodás,
ki összegyűltem mint a kín a testben,
megmaradtam mint hamu alatt a parázs
és láttam füstben rángani a vánszorgók útját
és élve bár a meztelen csendet már úgy tudom
mint a kövek és a kopár fák tudták,
kik döbbenten álltak a lázadó úton,
én nem hiszem a kegyelmet, a magány szabadságát
s gőgömbe nem bújhatok mint az istentagadók,
mert csupasz testemet a földek látták;
a rendet, mely akár a város és a csók
füstös és testszín ragyogás és összefügg az éggel,
a nevetés villámait a legkékebb vizen,
füvek öröklétét a fal tövében
s a gyökerek lassú akaratát hiszem,
a teljes teremtés fényét, a megmért szabadságot,
mely kötelmeiben egész és azáltal szabad,
hogy fényében hamuvá ég magányod
és gyalázat nélkül megadhatod magad
a pusztulásnak és a szónak, mert egyet jelentesz
élve és halva, azt a teljes életet, melyet
milliárd lélegzet törvénye rendez
egyetlen értelemmé tájaink felett.
Várok. Míg fut az év, ne szólj, hisz úgyis félreintlek,
figyelek még, az ugrásra kész kő szemembe néz,
megértem gyötrelmes törvényeinket
s mint élet a halálban úgy vagyok egész.
s a szabadság szabad vágy, győzelem, alázkodás,
ki összegyűltem mint a kín a testben,
megmaradtam mint hamu alatt a parázs
és láttam füstben rángani a vánszorgók útját
és élve bár a meztelen csendet már úgy tudom
mint a kövek és a kopár fák tudták,
kik döbbenten álltak a lázadó úton,
én nem hiszem a kegyelmet, a magány szabadságát
s gőgömbe nem bújhatok mint az istentagadók,
mert csupasz testemet a földek látták;
a rendet, mely akár a város és a csók
füstös és testszín ragyogás és összefügg az éggel,
a nevetés villámait a legkékebb vizen,
füvek öröklétét a fal tövében
s a gyökerek lassú akaratát hiszem,
a teljes teremtés fényét, a megmért szabadságot,
mely kötelmeiben egész és azáltal szabad,
hogy fényében hamuvá ég magányod
és gyalázat nélkül megadhatod magad
a pusztulásnak és a szónak, mert egyet jelentesz
élve és halva, azt a teljes életet, melyet
milliárd lélegzet törvénye rendez
egyetlen értelemmé tájaink felett.
Várok. Míg fut az év, ne szólj, hisz úgyis félreintlek,
figyelek még, az ugrásra kész kő szemembe néz,
megértem gyötrelmes törvényeinket
s mint élet a halálban úgy vagyok egész.
Ratkó József AZ IDEGEN
Észrevettem az idegent,
a halálommal megbízott
nem evilági férfiút.
Arcom mögül kimozdult és figyelt.
Objektív pillantása volt.
Tudtam, hogy régóta követ,
arcom mögé húzódva jön,
sunyít és jegyzi bűneim,
elfordul, ha szeretkezem.
Dolga vagyok, de nem siet.
Fogában kétélű mosoly,
szemembe nyúl, arcomba nyúl,
babrálgat, elront valamit.
Darányi Sándor A JÖVEVÉNY
Álltunk az Einstein-Rosen hídon, átkelők;
Távolban az örvény, mely éveket
Kortyol. Ki eddig ér, mindenség vándora,
Tudja: itt merülés, túlfelől szemhatár,
Csak előbb szétesik tér és idő.
S marad a hő. De semmi más. A hő.
Nem sok, ha többhöz szoktál; nem kevés,
Ha tudod, át hogyan – a rejtekajtó
Hol és miképp, az információ
Megmaradása dogma: épp azért.
Hogy csak a megbocsáthatatlan esd
Bocsánatért és kap feloldozást.
Kocsonyás must, híg gipsz meg ádzsika
Közt állaga; már kiütköztek a
Végleges első körvonalai,
Ám semmi nem merev még. Semmi sincs.
Aztán a lét: a hajnal. Oldanom
És kötnöm.
Kiss Judit Ágnes – 1 mondat
Akkoriban folyton Bach invenciókat játszottam, és Chopin-mazurkákat, olykor napi nyolc órán át, és úgy éreztem, ha felállok a zongora mellől, összedől a világ, mert a hangszer hangjai tartják össze.
forrás
forrás
Darányi Sándor LEVÉL ARSZENYIJ TARKOVSZKIJNAK
mit mondjak, mi tartott soká?
Az én hibám, ha elmaradt
találkánk fia birtokán.
Belátom, kár volt titkolóznom,
vagy hinnem bár, túlnőhetek
a törpeségen és a lombon.
Nem várnak sűrű fellegek.
Nézze, már egészen kihűltem!
(Öleljen meg, s nem tűzhöz ér
keze, a vétlen, karcsú ékszer.)
Feladhatjuk-e mindenért?
Ön csendben tűrt. De hát tegye. –
Mit gondol, jobb lett a világ?
Ha ránk lát, csikkjét dobja el,
és üdvözlöm Cvetajevát.
Imre Flóra A NAP, AZ SÜT
a nap az süt de mind hidegebb az idő
mintha nem is tavasz lenne nem március
októberi az ég hamis kék drágakő
folyton borzong a bőr borzong a hús a hús
északkeleti szél miért vagyunk mi itt
esendő életünk el-elmosódó ének
a hideg levegőt kortyoljuk mint a gint
átlátszó és erős nem részegít csak éget
miért vagyunk mi itt leitmotív süt a nap
az ég kihűl kihűl kint is bent is a tájék
mint az Isten angyalát olyannak láttalak
ha ideiglenes és mégiscsak ajándék
ha tavaszt már soha de ezt az éneket
és Isten angyala hideg önkívület
forrás: HOLMI 1995. október (1433. p.)
mintha nem is tavasz lenne nem március
októberi az ég hamis kék drágakő
folyton borzong a bőr borzong a hús a hús
északkeleti szél miért vagyunk mi itt
esendő életünk el-elmosódó ének
a hideg levegőt kortyoljuk mint a gint
átlátszó és erős nem részegít csak éget
miért vagyunk mi itt leitmotív süt a nap
az ég kihűl kihűl kint is bent is a tájék
mint az Isten angyalát olyannak láttalak
ha ideiglenes és mégiscsak ajándék
ha tavaszt már soha de ezt az éneket
és Isten angyala hideg önkívület
forrás: HOLMI 1995. október (1433. p.)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)